Hanna – 9. A karácsonyi szünet
Lassan elérkezett a rég várt téli szünet. Ilyenkor az egyetem szinte teljesen kihal, aki csak teheti, hazautazik, hogy a családja körében tölthesse az ünnepeket. Hanna is így van ezzel, a szünet előtti utolsó napon már csak a csomagoláson járt az esze.
Már majdnem befejezte a pakolást, amikor észrevette, hogy valamit kifelejtett: a könyveit. Újra ki kellett szednie mindent a bőröndjéből, aztán visszapakolni. Már nagyon izgatott volt az út miatt, és ezért hajlamos volt elfelejteni ezt-azt. Pihenésképp leült az ágy elé a hatalmas rumli közé, amit csinált. Ekkor egy fekete hajú, magas fiú lépett be az ajtón.
– Úgy látom, elkel a segítség – mosolyodott el.
– Jól látja, uram – nevetett a lány, majd megpróbált úgy felállni, hogy ne lépjen rá semmire.
Damian magához ölelte a lányt, és hosszan megcsókolta.
– Mondd, mit hova, és én segítek! – mosolygott kedvesen barátnőjére, és elkezdte rendezni a lány bőröndjét, ami még mindig össze-vissza állt.
– Rendes tőled. – Hanna a földön lévő kupacokat kerülgetve odalépett a fiúhoz, és ismét megcsókolta. Hálás volt, hogy segít neki, ahogy mindig is tette.
Aztán kinyílt az ajtó, és hamarosan Elise, majd Mia lépett be.
– Hé, gyerekek! Szét az ajkakkal! – kiáltozott Mia, és hatalmas vigyorral az arcán sétáltak be a felfordult szobába Elissel. – Jöttünk elbúcsúzni – vette komolyabbra a szót. – Remélem, azért majd írtok!
– Hogyne írnánk! Legyen jó karácsonyotok! – mosolygott Hanna, és egyenként megölelte a lányokat. Damian pedig két-két arcra puszival búcsúzott tőlük.
Mia és Elise hatalmas bőröndjeikkel távozott, és lent egy kisebb busz várta őket, ami kivitte a tanulókat a reptérre.
Damian és Hanna még sokáig pakoltak, aztán ők is elindultak. Úgy döntöttek, hogy együtt látogatják meg családjaikat. A lány anyukája imádta Damiant, mikor még állandóan együtt lógtak, viszont a srác szülei még sosem találkoztak Hannával.
Bepakolták a hatalmas táskákat és bőröndöket a csomagtartóba, és beültek a kis szürke autóba. Damian szeretett vezetni, Hanna viszont még nem tudott. Az út a reptérig nem volt hosszú, de a repülőút több órát is igénybe vett.
Először Hanna édesanyjához látogattak el. A lány már előre látta, hogy otthon étteremből hozatott vacsora várja, és ahogy az anyját ismerte, karácsonyi dalokkal fogja szórakoztatni őket, ahogy gyerekkorában is. Imádta hallgatni édesanyja dalait. Bátyja pedig ismét valami béna ajándékot fog gyártani neki, amivel megszívathatja húgát.
A repülőn Damian is elmesélte karácsonyos élményeit a lánynak, aki figyelmesen hallgatta őt. Egész úton volt témájuk, abba sem bírták hagynia beszédet.
Amikor a repülő megkezdte a leszállást, Hanna egyre izgatottabbá vált. Csak most eszmélt rá, hogy újra láthatja családját. Már hiányzott neki az otthona, a szobájának illata, és a kiscicája is, Mici. Leszálltak a repülőről, és onnan ismét autóval indultak tovább, Hannáék háza felé. A lány borzalmasan navigált, de szerencsére Damiannak volt GPS-e, és odataláltak.
Amint kiszálltak, egy ismerős arc köszöntötte Hannát és barátját. Az anyuka megölelgette a fiatalokat, majd bekísérte őket.
A házban a lányt furcsa érzés fogta el, olyan idegennek tűnt minden. Pedig nem is olyan régen utazott el. Mégis, olyan jó érzés volt újra otthon lenni. Mrs. Wanne leültette őket a nappaliban, és behozott egy kis nassolnivalót. Aztán ő is leült a fiatalok mellé.
Hosszasan beszélgettek, Hanna anyukája pedig abba se bírta hagyni a kérdezősködést. Egy órával később, Hanna állt fel legelőször.
– Anyu, köszi a harapnivalót, imádtam, de most már megmutatnám Damiannak az új szobám– nevetett, és lerakta öléből a szürke kedvencét.
– Természetesen – vigyorgott Mrs. Wanne. – Úgyis el kell intéznem valamit, úgyhogy nyolcra itthon leszek. Sziasztok! – Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.
Hanna kézen fogta a fiút, és elindultak az emelet felé, ám éppen akkor jött le a lépcsőn Hanna bátyja, Mark.
– Hé, te itthon vagy?! – csodálkozott.
– Nem is te lennél, ha megjegyezted volna, hogy mikor jövök haza! – Hanna és a bátyja mindig is piszkálták egymást, de ha baj volt, igazán számíthattak a másikra.
– Milyen volt az út?
– Hosszú. Mi újság itthon? Nem készítetted még ki anyát?
– Nagyon vicces vagy. Mint látod, semmi baja. Amúgy helló Damian! Rég találkoztunk – vigyorgott a fiú.
– Mi újság veled? – szállt be a beszélgetésbe Damian is.
– Semmi, csak a szokásos.
– Jól van. Most itt hagyunk egy kicsit – szólt közbe Hanna, majd ismét elindult az emeletre Damiannal. Alig várta már, hogy újra beléphessen kedvenc helyére a házban: a szobájába.
Amint kinyitotta az ajtót, rózsa illat csapta meg az orrát. Anyja kedvenc illatosítójával fújta be a szobát takarítás után. Hanna megállt az ajtóban, körbetekintett, majd leült az ágyára és maga mellé intette a fiút is.
– Nagyon hiányzott neked, nem igaz? – kérdezte Damian, látva Hanna arcán az örömöt.
– Igen, nagyon. Ez a kedvenc helyem a lakásban. Te nem ragaszkodsz a szobádhoz?
– Nem… sokat költöztünk, így nem volt alkalmam megszeretni egyiket sem. De a tiéd nagyon tetszik. Egész hangulatos lett mióta utoljára itt jártam.
– Köszönöm, én választottam a színt – mosolygott, majd a repülőút óta először, magához húzta szerelmét. Végre kettesben lehettek a hosszú út után, és most tényleg nem zavarhatta őket senki, és semmi.
