Hanna – 7. Összetörve

Elise szótlanul állt, és mélyen a fiú szemébe nézett. Nem tudta, mit kéne tennie, mert legbelül érezte, hogy beleszeretett Loganbe.  Egy darabig állták egymás tekintetét, majd Logan magához rántotta a lányt, és újra megcsókolta. Tudta, hogy érez valamit iránta, és ezt kihasználta.

Hátrafelé vezette, a szoba felé. Lassan megszabadította őt a ruháitól, és lefektette az ágyra. Végigcsókolta Elise nyakát, majd az ajkaihoz ért. Imádott játszadozni a lányokkal, akik aztán örökre megbánták tetteiket. Elise nem küzdött ellene, hagyta, hogy a fiú játékszere legyen. Nem gondolta volna, hogy a bosszúja kudarcba fullad.

Reggel fáradtan, vegyes érzelmekkel kelt fel. A szőke még aludt, ezért halkan kimászott az ágyból, és felöltözött. Meg sem fésülködött, csak kirohant, mielőtt Logan felébred és meglátja.

Amíg ezen elmélkedett, észre sem vette, hogy barátnője leült elé az asztalhoz.

–    Hé, Elise! Figyelsz te rám?! – emelte fel a hangját Mia.
–    Izé… ne haragudj! Csak elbambultam…
–    Kérdeztem, hogy vagy?
–    Köszi, jól. Éppen menni készültem – azzal felállt a székről, és elindult az emelet felé. A lépcső közepén érezte, hogy szédül, aztán pedig rátört a hányinger. Berohant a mosdóba és kiadott magából mindent.

Egyre rosszabbul érezte magát, szorította valami odabentről, de ez nem fizikai fájdalom volt. Bement a szobájába és leült az ágyra. Szerencsére egyedül volt, mert Hanna időközben elhagyta az épületet. Egy kép sarkára meredt, és csak bámulta, amíg némiképp lenyugodott. Eldöntötte magában, hogy végleg bezárja a kaput a lelkében a fiú felé. Soha többé nem fogja őt látni, úgy tesz, mintha nem is létezne. El akarta dobni az érzelmeket, amiket a fiú iránt érzett. És az emlékeit.

Az elkövetkezendő hetekben a három lány mélyen hallgatott az elmúlt napok eseményeiről. Lassan beköszöntött a tél, lehűlt a levegő és előkerültek a melegebb kabátok. Egyik szombat délután Hanna és Mia csendesen ücsörögtek a szobában, mikor egyszer csak bevágódott Elise.
–    Segítenetek kell! – kezdte kétségbeesetten.
–    Mi történt? – kérdezte szinte egyszerre a másik két lány.
–    Késik. Már egy hete! – tette hozzá idegesen.
–    De hát nem volt senki… Úr isten! Mit csináltál akkor éjszaka? – szörnyülködött Hanna.
–    Logannal voltam. Nem akartam, én… – Elsírta magát.

–    Ne aggódj, még semmi sem biztos! – Mia próbálta megnyugtatni szőke barátnőjét, bár már rég tudta, hogy felesleges. – Veszünk egy tesztet, majd kiderül.
Körülbelül fél órával később Elise egy terhességi teszttel indult a női mosdó felé. Remegett, mint a nyársfalevél, és közben magában mondogatta a remélt eredményt, bár legbelül tudta, hogy felesleges. Pár perc múlva a szőke lány sírva jött ki az ajtón. Két barátnője már tudta a választ: Elise teherbe esett.

Elise Hanna nyakába borult, és nem tartotta vissza a sírást. Mia oldalról próbálta nyugtatni a lányt, aki teljesen romokban hevert. Úgy érezte, hogy mindennek vége, és már semmit sem tehet. Minden összeomlott, amit addig felépített. És mit fognak szólni a szülei?

–    Ugyan már! Csak megértik – próbálta nyugtatni a lányt Hanna, immár a szobájukban ülve.
–    Nem fogják! Sohasem érdekelték az álmaim, vagy, hogy én mit szeretnék. Pont azt fogják jól fogadni, hogy terhes lettem és még az egyetem felénél se járok! És ami még szomorúbb: igazuk van – zokogott Elise.
–    Majd én beszélek velük! – szólt közbe Mia.
–    Szó sem lehet róla!

–    Nézd, elég felnőtt vagy már, hogy irányítsd az életed. Ha nem fogadják el, hát harcolj. Ezt a csatát csak te nyerheted meg! – Hanna lelkesítő beszéde sem hatott, Elise még jobban kitört magából.
–    Azt hiszed ez nekem ilyen egyszerű? Nincs hol laknom, nincsen pénzem, az egyetemet nem tudom befejezni egy gyerekkel! Az egész életemnek vége!
–    Költözz hozzánk! – vetette fel Mia.

–    Ezt nem tehetem meg. Nem tudnám megtenni. Jobb lesz, ha túlesek rajta, és felhívom anyámat. – Elise kiment az épületből, hogy tegyen egy sétát a parkban, és felhívja édesanyját.

Hanna és Mia némán ültek a szobában. A csendet csak Hanna zavarta meg, aki rugdosta az ágy oldalát, ahogy lógatta lábait. Aztán felálltak.

–    Segítenünk kell neki… Nem bírom nézni, ahogy szenved.
–    Én sem, de mi nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy támogatjuk.

Este már fagypont alá esett a hőmérséklet odakinn. A fák fagyos, kopasz ágain hamarosan megjelent az első néhány hópehely, majd egyre több és több lett.
Hanna az ablakból nézte a hóesést, és közben eszébe jutottak a napok, amikor kisgyerekként kirohant a hóesésbe, és kitátotta a száját, hogy beleessen a hó. Elmosolyodott. Eszébe jutott, ahogy anyukájával hóembert épít, és a bátyja közben hógolyókkal dobálja őket. Hanna imádta a telet.

Felrémlett egy újabb emlékkép: amikor Damiannal sétáltak a hóban, majd a fiú elesett és csupa hó lett. Aztán lerántotta a lányt is, aki jól az arcába nyomott egy hógolyót. Hanna ismét elmosolyodott, aztán komor lett. Eszébe jutott a lány, aki olyan kedvesen ölelte Damiant.

Kedve támadt sétálni egyet a hóban, ezért fel is vette a kabátját, és elindult. Kint már szürke volt az ég, ilyenkor hamar sötétedett.

Hanna lassan sétált a sétányon, élvezte, ahogy a hó a bőrére hullik, aztán elolvad. A fehérség hamar belepte a sétálóköveket. Pár perc séta után a lány hirtelen megállt. Előre meredt, ahogy a vele szembe álló fiú is. Egymást nézték, de nem szóltak semmit. Ez a pillanat csak pár másodpercig tartott, de a két fiatal számára végtelen volt.

Aztán Damian lassan elindult Hanna felé, aki szinte belefeledkezett a pillanat varázsába. Akkor csöppent vissza a valóságba, amikor az arcán érezte Damian kezét.  Közben meggyulladt az utcai lámpa, ami alatt álltak, és még csodásabbá tette a pillanatot.

Hanna megérintette Damian kezét, aki csak lassan közelebb húzódott a lányhoz. Érezték egymás lélegzetét, ahogy a lehető legközelebbről bámultak egymás szemébe. Lassan becsukták szemeiket, és ajkaik összeértek. Pár másodperc múlva azon kapták magukat, hogy hevesen csókolóznak.

 

Tovább a következő epizódra