A flamingó – 2. A flamingó

 – Jó napot, kedveském. Betty Old vagyok. Láttam odakint egy csodaszép flamingót, szeretném megvenni.

 – Örömömre szolgál.-mosolygott az idős hölgyre a városszerte híres Janet Pink, és furamód nem is tűnt veszedelmesnek.

 Betty Old nagyon szimpatikusnak találta Janetet, és attól kezdve akárhol meglátta, mindig szóba elegyedett vele.

 Idővel annyira összebarátkoztak, hogy még nyaralni is együtt mentek.

 – Ma egész jó idő van, Janet, te nem úgy találod?

 – Hiába reménykedsz, öreg barátnőm, ma úgyis én nyerek!

 Betty Old végül nemcsak Janet Pinket szerette meg, hanem a flamingót is. Minden reggel, amikor kiment, hogy meglocsolja a virágokat, barátságosan odaköszönt a flamingónak.

 Ami azt illeti, Judy Bench-nek nem volt valami gyönyörű napja. Ugyanis behívatta a főnöke, és közölte vele, hogy nemcsak hogy nem kapja meg a beígért előléptetést, de kénytelen lesz megválni tőle. Judy első reakciója az volt, hogy felnevetett.

 Amikor a főnök közölte, hogy esze ágában sincs, Judy rögtön el is szomorodott, mi több, sírva is fakadt.

 Tegnap tortát sütött a mai előléptetés tiszteletére.

 Ez volt az utolsó napja a cégnél. Sehogy sem találta a helyét. Délután szomorúan ment hazafelé, időnként meg-megállt, s újból eltört nála a mécses. Már messziről látta a Betty Old háza előtt álldogáló flamingót.

 Hirtelen annyira erőt vett rajta a düh és az elkeseredettség, hogy odament a flamingóhoz, és jó nagyot rúgott bele.

 Janet Pink éppen mosogatott, amikor Judy belerúgott a flamingóba. Abban a pillanatban iszonyatos fájdalmat érzett…

 … ezt követően egész nap kísérte a fájdalom.

 Szerencsére időben eljutott a fürdőszobáig, ahol ki is dobta a taccsot, annak rendje és módja szerint. Judy Bench nem sejtette, hogy hamarosan meglepetés fogja érni…