Ezüst krónikák – 9. Hercegnők titkai

Joline összerezzent. Úgy állt ott, mint akit rajtakaptak valamin. Torkában dobogó szívvel megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen az érkezővel.

– Elnézést kérek, ha megijesztettem – mosolygott rá szélesen az előtte álló férfi.  – Hadd mutatkozzam be, a nevem Sir Vincent Raleigh, szolgálatára.
– Joline Pimentel – biccentett a grófnő.
– Még sosem láttam erre, pedig egy ilyen bájos hölgyre biztosan emlékeznék.
– Nemrég érkeztem Tredonyból. A királynő engedélyével a palotában kaptam szállást… bizonytalan időre.
– Akkor hát legyen üdvözölve itt Meraniában. Egy ilyen elbűvölő hölgyet mindig öröm errefelé látni. Ha netán szüksége lenne valakire, aki körbevezeti, vagy ha egyszerűen csak félne egyedül sétálni a környéken, én és a kardom bármikor állunk rendelkezésére.

– Nagy kard, kis fegyver, nem igaz, Vincent?
A férfi arca majdnem olyan vörös lett, mint a mögötte álló Rosaline haja. A hercegnő már egy ideje figyelte az eseményeket, de olyan puha és kecses léptekkel férkőzött közelebb, akár egy macska, ezért a lovag nem vehette észre érkezését. Kecses tartása és összeszűkült, mandulavágású szeme is élénken emlékeztetett egy macskára; Vincent szinte várta, mikor kezd el fújni rájuk. Viszont bajusza legalább nem volt.
A férfi egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, s úgy ítélte meg, hiába is magyarázkodna, ezért más taktikát választott.

– Mi sem áll távolabb az igazságtól, hercegnő! Ezt bármikor kész vagyok bizonyítani – húzta ki magát, és kihívóan nézett a hercegnő szemébe.
Joline rákvörös arccal fordult el zavarában, Rosaline azonban megvetően elhúzta a száját.
– Nem szükséges – vont vállat. – A sok összetört szívű meraniai hölgy biztosan tanúskodik ön helyett is.  – Fagyosan Joline-ra mosolygott. A lány megrettenve nézett a gyanúsan higgadt Rosaline-ra, de nem volt mitől tartania: egy ruha természetesen vért, de legalábbis egy alapos cicaharcot kívánt, de most csak egy férfiról volt szó. Fontossági sorrend is van a világon! – Kedves grófnő, te pedig nyugodtan pazarold csak ilyen semmirekellő alakokra az idődet, én ebbe igazán nem szólok bele, de jó, ha tudod, hogy a tisztelt lovag úr előszeretettel pakolja más-más hüvelybe a kardját. Most pedig nem is zavarnék tovább, Sir Anthony már türelmetlenül vár rám – biccentett, majd egyenes tartással elvonult a helyszínről.

– Rosie, várj! Várj már meg, kérlek! Elnézést, szépséges hölgy, később még találkozunk – villantotta hófehér fogsorát a tátott szájú Joline-ra, majd a hercegnő után sietett.

***

Isabella csüggedten küzdött a papírmunkával. Lassan haladt, és úgy érezte, valahányszor végzett egy irattal és az elkészült papírok kupacára helyezte, az a halom egyre csak kisebb lesz, míg a még át nem nézett papírok halmaza egyre nő és nő.
A papírok közt voltak az elmúlt napok jelentései is, amelyeket a királynő egyre növekvő indulattal olvasott. Újabb három települést fosztottak ki és gyújtottak fel, egymástól távol ugyan, ám egyre közelebb a királyi városhoz. Ráadásul egy újabb, közepesen jelentős ezüstbányát is beomlasztottak. Ez is minden bizonnyal a Vörös Kardosok műve lehetett, ám ez csak feltételezés volt, ugyanis az elkövetők még mindig nem kerültek elő. A királynő teljesen biztos volt benne, hogy az advortoniak állnak a háttérben, feltehetőleg királyi parancsra cselekedve, ám amíg nincs bizonyíték, nem vonhatja felelősségre Edwardot.

Isabella keserűen gondolt bele, milyen kiváló a király terve: ezekkel a fosztogatásokkal zavart, félelmet és bizonytalanságot kelthet Meraniában, aláásva a királynő hatalmát és tekintélyét, amiért nem tud mit tenni; eközben a helyreállítások és segélyek rengeteg pénz-és erőforrást emésztenek fel, egyre apasztva a királyi kincstár tartalmát, csökkentve a katonák kiképzésére és fegyverzetére fordítható pénzeket. Ha ez így megy tovább, a végén Edward még eléri, hogy Isabella önként üzenjen neki hadat a fosztogatások miatt, ő pedig „ártatlanul” védheti magát az „igaztalan” vádak ellen, leplezve a valódi céljait.

– Márpedig nem úgy lesz, ahogy azt te képzeled, te nyomorult! – fakadt ki tehetetlen dühében a királynő. Legalább Sir Vincent visszatérne, lehetőleg jó hírekkel, miszerint sikerült elkapni egy-egy fosztogatót, vagy bizonyítékot szerezni az advortoniak ellen.
Kopogás hallatszott. Isabella remélte, az érkező nem hallotta meg az előbbi, cseppet sem illendő és királynőhöz méltó kirohanást.
– Szabad.
Lawrence érkezett. Isabella riadtan nézte, mi van tanácsosa kezében.

– Lawrence, ha még egy köteg átnézni való papírt hozott, akkor vigye innen! – kérte kétségbeesetten.
– Sajnos ezek nem tűrnek halasztást, felség. – Lawrence bocsánatkérő mosollyal rakta le a papírhalmot Isabella asztalára. – Meghoztam az összesítést a kincstár bevételeiről és kiadásairól. Úgy érzem, ezt látnia kell.
– Hadd nézzem – vette át fáradt sóhajjal a nő a kupac tetején lévő papírt. Arca elsápadt, ahogy olvasta. – Ó, te jó ég!
A kincstár, mely Henrik király idején szinte mindig csordultig teli volt, most vészesen apadt. Sok éve, talán több évtizede nem volt benne ennyire kevés pénz.
– Ez rettenetes! Ha ilyen ütemben fogy, hónapokon belül kiürülhet az egész… – állapította meg.
– Így igaz – bólintott komoran Lawrence. – Valamit ki kell találnunk.

– Mégis mire megy el ennyi pénz? – Isabella végignézte a költségvetést. Ahogy várható volt, a legnagyobb tételt az újjáépítések miatti kiadások, a fegyverkezés és az új katonák képzésére kiadott pénz jelentette.
– Ez így nem tartható sokáig – ítélte Isabella. – Valahol meg kell vágnunk a kiadásokat. Először is, nézzük a palota költségeit.
Végignézte, mire mennyi pénzt költöttek. A szolgálókra szükség volt, az ő fizetségükön nem volt szíve spórolni, és elküldeni sem akart senkit. Szeme egyszer csak megakadt néhány feltűnő tételen: Rosaline szemérmetlenül magas összeget adott ki különleges illatszerekre, finom kelmékre, drága ékszerekre.

– Lawrence, itt valami nem stimmel. Attól félek, elírt egy nullát. Nézze csak…
– Lehetetlen, felség – rázta a fejét a tanácsadó. – Én mindig pontosan… ó, igaz. – A férfi mélyet sóhajtott, és még egy nullát biggyesztett a számsor végére. Bocsánatkérő pillantást küldött a döbbent Isabella felé.
– Értem – mosolygott kínosan Isabella. – Akkor az első lépés, hogy a húgom nem találkozhat többé a palotába érkező külföldi kereskedőkkel, nehogy újabb elengedhetetlenül fontos és drága portékát szerezzen be tőlük – sóhajtotta. – Mondja, van-e valami ötlete, mivel töltsük fel a kincstárat?
– Attól tartok, felség, én csak egy megoldást látok. Kénytelen lesz adót emelni. Másként nem megy.

– Azt nem  – rázta a fejét a nő. – Így is elég teher van már a népen, nem tudnák miből megfizetni az emelést. Talán a nemességet kellene megadóztatni – vetette fel bizonytalanul. Merész ötlet volt, ezt a környező országok közül senki nem merte még meglépni. Tredony előző királya megpróbálta ugyan, de belebukott, ellenben kissé távolabb, Lufteningben már egy évszázada jól működött. Akkor Meraniában miért ne lenne megvalósítható, különösen ezekben a nehéz időkben?

– Elnézést, felség, de ez nagyon nem szerencsés ötlet. Ezzel egy szempillantás alatt maga ellen fordítaná a nemességet, márpedig ha háborúra kerülne a sor, csakis rájuk számíthatunk a harcokban. Ráadásul Edwardnak elég lenne annyit ígérnie, hogy ha az ő kezébe kerül az ország és a hatalom, eltörli az adójukat, s ezzel máris maga mellé állította őket.
– Ennél azért jobban bízom a hűségükben – vetette ellen Isabella, bár kénytelen volt elismerni, hogy van igazság a férfi szavaiban. – Akkor egyelőre várjunk ezzel. Egyéb hírek érkeztek?
– Igen. Állítólag Edward látogatóba készül William királyhoz, Crafthole-ba.
– Már csak ez hiányzott! Ha ezek ketten szövetkeznek, nekünk végünk – mondta komoran Isabella.
– De Wiliamnek is – mutatott rá Lawrence. – Ha Merania Edward kezébe kerül, William egyedül marad az Edwardnak behódoló országok gyűrűjében. Mire kettőt pislog, Edward Crafthole-t is beveszi valamilyen indokkal.
– Remélem, ezt ő is belátja.

– Én is, de sajnos nem biztos, hogy ez önmagában elég ahhoz, hogy William velünk kössön szövetséget. Nem fiatal már, de nagyon is józanul gondolkodik, így ő is sejtheti, hogy Edward seregével szemben még együttes erővel is nehéz lenne győzni. Kizárt, hogy William vállalja értünk az esetleges fegyveres konfliktust, hogy utána velünk együtt bukjon. A támogatása nélkül viszont csak a csoda segíthet.
– Vagy Seraphim – jegyezte meg Isabella. Eddig semmi érdemi hír vagy információ nem érkezett a fény kardjáról, a királynő mégis szilárdan hitt a létezésében.
– Ráadásul a jelenlegi helyzetben Edward harc nélkül is könnyedén átveheti a hatalmat Crafthole-ban. Mint mondtam, William már nem fiatal, s mivel örököse nincs, valószínűleg hamarosan vérre menő harcok mennek majd a trónjáért. Egy ilyen viszályt Edward könnyen a saját céljaira fordíthat.
– Az rettenetes lenne! – Isabella az ajkába harapott. – Hihetetlen, hogy nem maradt egyetlen jogos örököse sem…
William mind a hét fia odaveszett különböző balesetek, járványok és a trónörökösi címért folytatott küzdelem miatt.

– Erről jut eszembe, felség, állítólag valaki ismét látni vélte az elveszett crafthole-i hercegnőt. Ha ő előkerülne, mindjárt meglenne a jogos örökös, hiszen Mernaiához hasonlóan Crafthole-ban is örökölhetik a trónt a nők, persze csak akkor, ha nincs férfi trónörökös.
– Jaj, Lawrence, már megint a buta pletykák. Ezúttal hol látták őt?
– Valahol Yacothia környékén.
– Szegény lány! Húsz év eltelt, igazán hagyhatnák már végre békében nyugodni.

William király egyetlen lányának, Aurelia hercegnőnek tragikus sorsa közismert volt. Fivérei halála után ő lett a trón várományosa, ám ő erre a legkevésbé sem vágyott; egyszerű, nyugodt életet akart. A fiatal hercegnő beleszeretett egy jóképű, ámde családos lovagba, és apja tiltása ellenére titokban találkozgatni kezdett vele, mígnem egy napon lebuktak.

A király éktelen haragra gerjedt, és megtiltotta, hogy találkozzanak. A szerelmesek ebbe nem nyugodtak bele, el akartak szökni, ám nem jutottak messzire, a közeli városban felismerték és elfogták őket. Hogy végleg véget vessen a nem kívánt viszonynak, William király kivégeztette a férfit leánya minden könyörgése ellenére.

Az összetört szívű hercegnő bánatában véget akart vetni az életének, s mérget vett be, de az orvosok végül megmentették.  Ébredése után látszólag belenyugodott a helyzetbe, és egy ideig úgy tűnt, rendbe fog jönni, és megbékél sorsával. Ám ez csak a látszat volt. Két hétre rá hajnalban már nem találták őt sem a szobájában, sem a palotában. Minden érintetlenül maradt utána, egyedül maga a hercegnő és az ékszeres doboza tűnt el.

Egy búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben közölte, mennyire gyűlöli zsarnok apját, s kérte, ne keressék, mert új életet akar kezdeni, távol az udvartól. Apja azonnal kutatócsoportot küldetett utána, ám mindössze a crafthole-i erdőkig sikerült követni a lány nyomát. Azóta senki nem tudja, mi lett vele. A racionálisabbak szerint felfalták őt az erdei vadállatok, vagy egyéb módon lelte halálát, például belefulladt a folyóba; ez a történetet gyakran kiegészül a fák között azóta is bolyongó, sírdogáló kísértettel. A varázslatok hívei szerint engedetlensége miatt büntetésből békává változott, és azóta is az erődben él új kedvesére várva, aki megtöri az átkot. Ugyanakkor mindennek ellentmond az a tény, hogy ha a lány vagy a holtteste nem is, de az ékszereinek egy része – egy pár zafír fülbevaló, smaragdgyűrű, vagy gyémántköves medállal díszített arany nyaklánc – előkerült innen-onnan, a legképtelenebb helyeken és legfurcsább személyek tulajdonában. Ebből sokan arra következtetnek, hogy a lány valódi kilétét titkolva máig él és virul, s így tudta apránként eladogatni ékszereit, és kényelmesen megélni az értük kapott pénzből. Egyesek szerint Meraniában él valahol, mások egy zárdában vélték őt felismerni Yacothiában, valamint többen esküsznek rá, hogy gömbölyödő pocakkal sétálgatott Snordwich környékén. Előfordult, hogy többen is látni vélték őt azonos időpontban, de két eltérő helyen, vagyis legalább az egyik, de inkább mindkét beszámoló hamis. A pontos igazságra azóta sem derült fény, de a történetből valóságos legenda lett, s időről-időre felröppent a hír, hogy a hercegnő előkerült, ám ezt soha senki nem tudta bizonyítani.
Isabellát mélységesen megrendítette Aurelia hercegnő története, s elrettentő példaként lebegett a szeme előtt tragikus sorsa – így jár az, aki szembeszegül apja akaratával, megtagadja a kötelességeit, és egy másik nő férjére vágyik: összetörik a szíve, és elveszíti mindenét, talán még az életét is.

– Lawrence, ön zseniális! Támadt egy ötletem, amivel talán megnyerhetnénk William szövetségét.
Mindössze az volt a kérdés, hogy joga van-e ekkora áldozatot kérni. Tudta, minden meggyőzőerejére szüksége lesz, ha sikerre akarja vinni tervét.

***

Vincent a hátsó kertben érte utol a hercegnőt.
– Rosie, kérlek, hallgass végig!
– Mit akarsz? – vetette oda a lány.
– Na, cicus, beszéljük ezt meg!
– Mondd gyorsan! Sir Anthony nem éppen türelmes ember.
<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:=”” “times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:hu;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>– Ugye nem gondolod komolyan, hogy vele találkozol? Ugyan már! Hiszen az egy… egy… felfuvalkodott hólyag! Egy igazi pojáca!

– Válogasd meg a szavaidat, Vincent! Sir Anthony legalább tud értékelni engem! Különben is, azzal találkozok, akivel csak akarok. Netán nem tetszik? Akkor mehetsz vissza a grófnőcskédhez! Úgyis mindenki annyira odavan érte! Joline-ka így, Joline-ka úgy! Elegem van! – duzzogott.
– Hiszen te féltékeny vagy – vigyorgott a hercegnőre a lovag.
– Féltékeny? – nevetett fel gőgösen Rosaline. – Ne nevettess, kérlek! Már miért lennék? Semmi okom nincs rá!
Valóban nem volt oka a féltékenységre, ugyanis minden lehetséges vetélytársát, akiről tudomása volt, eltávolíttatott a férfi közeléből. Például a szépséges hajadont, Rowena Hobsont szülei egy titokzatos levél érkezése után zárdába küldték, Charlotte Lackey az ország másik végébe költözött férje kérésére, miután a nő gyanúba került, Vivian Carnest pedig férjhez adták egy snordwichi várúrhoz, nehogy „baj” történjen.

– Jaj, cicus, ne csináld! Látszott rajtad, hogy mindjárt kikaparod a szemét annak a szegény lánynak.
– Megérdemelte volna – húzta el a száját Rosaline. – Illegeti itt magát mindenki előtt, és persze mindenki kocsányon lógó szemekkel csorgatja utána a nyálát… utálom, utálom, utálom!
– És szerinted nekem milyen érzés, hogy mindenféle herceg, külföldi követ, lovag és őrző tudja, ki még, legyeskedik folyton körülötted?
– Ne keverd össze a szerepeinket, Vincent – villant meg Rosaline smaragdzöld szeme. – Te csak egy egyszerű lovag vagy, én viszont hercegnő, a királynő testvére, a megboldogult uralkodó leánya! Itt csakis én kérhetek számon bármit is.
Vincenten látszott, hogy fájtak neki a lány szavai, de nem hagyta magát.

– Vagy úgy? Na és ilyen szerepekhez mit szólsz? – Megragadta a meglepett hercegnőt, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Vincent, állj! Eressz el, hallod? Ne! Ne… ne hagyd abba! Mmm… – A hercegnő ellenállása lassan megtört, s hevesen viszonozta a lovag csókját. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy nem is figyelték, meglátja-e őket valaki.
– Rosie, hát te egyszerűen elképesztő vagy! Nincs még egy ilyen nő szerte a világon! – kapkodott levegőért a férfi, miután ajkaik szétváltak.
– Jaj, már megint túlzol – kuncogott elégedetten a lány.
– Komolyan mondom. Nem is értem, mit látnak az emberek abban a szende kis grófnőben. Szép-szép, persze, de olyan kis butácska és üres. Hozzád képest csak egy fakó árnyék!

A hercegnő ismét úgy nézett ki, mint egy macska, de ezúttal úgy tűnt, dorombolni fog.
– Komolyan mondod? – rebegtette meg szempilláit.
– A legkomolyabban. Gyere csak, cicus, ott biztosan kényelmesebb. – A férfi határozottan kézen fogta, és a közelben elhelyezett kőpad felé vezette a hercegnőt, hogy folytassák, amit az előbb elkezdtek.

***

<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>Lawrence távozása után Isabella folytatta volna a papírmunkát, ám ismét látogatója érkezett.

– Felség – lépett be Christian. – Csak jelenteni akartam, hogy Sir Vincent visszatért.
– Valóban? – pislogott a királynő. Erre nem számított, de nagyon megörült a hírnek. – Merre van most? Miért nem egyenesen hozzám jött?
– Javaslom, nézzen ki az ablakon.

– Az… ablakon?
– Igen, mert az a hátsó kertre nyílik. Ott van találkozója valakivel. De jobb, ha a saját szemével látja. Ha nem akar idő előtt nagynéni lenni, azt javaslom, siessen!

Eltartott egy pár másodpercig, mire a királynő felfogta a mondat értelmét.
– Nem, nem, ezt nem hiszem el – nyögte. – Ilyen egyszerűen nincs! – Odarohant az ablakhoz, és kinézett rajta, hogy meggyőződjön róla, nem valami tréfáról van szó.
–  Jaj, csak ezt ne! – nyögte.
Isabella agya lázasan kattogott, ahogy a lépcsőfokokat kettesével véve sietett le a hátsó kertbe. Érezte, hogy vérében szinte forr a düh. Betelt a pohár, Rosaline ezúttal túl messzire ment. Most nem lesz a kedves és megértő nővér, aki mindent elnéz. Könyörtelennek kell lennie, hogy testvére végre észhez térjen.

Meg is találta őket. Egy kis kőpadon ülve Vincent szorosan ölelte Rosaline-t, miközben szenvedélyes, mély csókban forrtak össze. Olyannyira belefeledkeztek egymásba, hogy nem vették észre a lassan közeledő Isabellát. A királynő odaért, majd köhintett egyet, mire a párocska rögtön szétrebbent. Bűnbánó arccal felkeltek helyükről, és néztek a kérdő tekintetű Isabellára.

– Felség, ez nem az, aminek látszik. Én csak… – szabadkozott Vincent, ám a királynő leintette.
– Maga csak hallgasson! Előbb a húgommal van beszédem.

Vészjóslóan Rosaline-hoz fordult.
– Mondd csak, neked teljesen elment az eszed?! – támadott neki. – Mit jelentsen ez? Tudod, hogy a nyilvános helyen történő, hivatalos keretek közötti udvarlást elnézem, de ez több a soknál! Mégis, hogy képzelted? Titokban találkozgatsz és enyelegsz férfiakkal, mint egy… egy… olyan?
– Egy milyen? – feleselt Rosaline.
– Egy… – Isabella rögtön kizökkent, és zavarba jött. – Egy… egy olyan könnyűvérű, ócska kis nő – adta meg a választ.
– Ó, értem! Szóval olcsó kis cafkának nézed a saját húgodat?
– Én nem, de ha meglátott volna valaki? Fogd már fel végre, hogy a te helyzetedben ezt nem engedheted meg magadnak! Ha kiderülne, vagy emiatt valaki azt kezdené híresztelni, hogy esetleg már nem vagy ártatlan, vagy ne adj’ Őrző gyereket vársz… – Isabella bele se mert gondolni, milyen következményei lennének annak.

– Befejezted végre? Kikérem magamnak ezt a gyanúsítgatást! – Rosaline őszintén megbántódott. – Ne nézz már ennyire ostobának, tudok vigyázni magamra! Különben is, nem te fogod megmondani nekem, hogy kivel találkozhatok, mit tehetek meg és mit nem!
– De bizony én! – közölte Isabella. – Vagy inkább az anyád? Az jobban tetszene? Ő vajon mit szólna ehhez? Akarod, hogy elmondjam neki?
– Ne merészeld! – sziszegte a hercegnő. Isabella egy pillanatra félelmet látott a szemében.
– Kérem, hadd mondjak valamit, felség – vágott közbe Sir Vincent. – Ne Rosaline-ra haragudjon, ő nem tehet semmiről. Én erősködtem, hogy találkozzon velem itt. Tudnia kell, hogy a szándékaim tiszták, és eszembe se jutna foltot ejteni a hercegnő becsületén.
– Eszébe se jutna? Vigyázzon, mit mond – nézett rá megvetően Isabella. – Mélységesen csalódtam magában. Legalább önnek lehetett volna több esze, ha már a húgom úgy viselkedik, mint egy naiv, felelőtlen csitri. Eszébe se jutott, milyen kellemetlen helyzetbe hozhatta volna a  húgomat? Hogy a jó hírét kockáztatja? Bármilyen tiszták is a szándékai.

– Igenis azok – győzködte őt Vincent. – Olyannyira, hogy én… – Szinte át sem gondolva, mit tesz és mond, térdre ereszkedett a királynő előtt. – Szeretném feleségül venni Rosaline hercegnőt. Kérem, felség, adja nekem a húga kezét!