Ezüst krónikák – 4. A király látogatása

– Hát ez gyönyörű volt, Ben. Látom, a szép beszéd továbbra sem az erősséged. – Peter főpap hatalma és felsőbbrendűsége teljes tudatában nézett végig a kocsmában uralkodó állapotokon. Kötelességének érezte, hogy a „sok birka” erkölcsét ne csak a katedrális falain belül, prédikációkkal óvja, hanem személyesen is. A helyi kocsma, azaz „a romlás melegágya” mindig is szálka volt a szemében, ezért időről-időre tiszteletét tette itt, hogy hazaküldje a vendégeket. Módfelett élvezte, hogy senki nem mert ellenkezni vele, mert féltek, hogy ezzel az egész jakobán egyház haragját magukra vonják. Márpedig az egyház előtti felelősségre vonást és a kiszabott büntetést senki nem kockáztatta szívesen.

– Emberek, mégis mi folyik itt?! – Peter kissé rekedt hangja betöltötte az egész kocsmát. Még azok is némán figyeltek, akik igencsak a pohár fenekére néztek addigra. – Elmúlt éjfél, és senkinek sincs jobb dolga, mint itt zülleni? De itt a vége. Irány szépen fizetni, és mindenki eredjen haza. Gondolom, sokakat várnak már otthon. – Itt jelentőségteljesen Ericre nézett, mintha egyenesen hozzá intézte volna utolsó mondatát. – Aztán holnap mindenki ott legyen a reggeli misén. Aki másnaposság miatt nem jelenne meg, az megnézheti magát. – Peter büntetései híresek voltak, és senki nem vágyott elszenvedni őket. Egyszer például egyetlen csúnya szóért szappanos vízzel mosatott szájat valakivel, másnak egy késés miatt fel kellett suvickolnia a katedrális padlóját. – Most pedig irány haza, az Őrző legyen veletek. Nem, Ben, te maradsz. Te is, Christian.
A szőke fiú elképedve nézett rá.

– Én? Én mégis miért?  – kérdezte ártatlan képpel. Lys meg volt győződve róla, hogy tükör előtt gyakorolja ezt az arckifejezést.
– Mert azt mondtam – felelte a főpap, majd újból Benhez fordult. – Lássuk csak, holnapra… na jó, legyen három nap múlva, kérek egy szabadon választott oldalt fejből felmondani a Szent Könyvből, hogy ne csak a mocsok hagyja el a szádat. Emellett száz Miőrzőnk holnap délig. Tudod, az Őrző figyeli, hogy betartod-e.

– Micsoda? Egy egész oldalt a Szent Könyvből… – Ben arcán kétségbeesés látszódott.
– Méghozzá az Ősi nyelven.
– De hát én nem tudok…
– Tudom, olvasni sem tudsz, nemhogy az Ősi nyelven –  vont vállat Peter közönyösen. – Az nem az én bajom. Ha a káromkodásban ilyen találékony vagy, ezt is megoldod valahogy. Különben napról napra emelkedni fog az oldalszám. Lehet, hogy végül a teljes Szent Könyvet kell végighallgatnom a te előadásodban? A helyedben nem várnám meg.
– De hát… – Ben teljesen megsemmisülten nézett maga elé.
– Nincs több mondanivalóm. Mehetsz haza.

– Értettem. – Ben érezte, lesz miért imádkoznia…
A főpap következő áldozatához fordult.
– Nahát, Christian, hát téged is látni errefelé? Bár sejthettem volna, hogy amint visszatérsz, előbb talállak meg itt, mint a katedrális környékén.
Az említettnek türtőztetnie kellett magát, nehogy a kelleténél csípősebb válasz hagyja el a száját. A főpappal még ő sem szívesen húzott ujjat.
– Mikor tervezel végre látogatást tenni az Őrző házában, esetleg betérni egy misére? – érdeklődött Peter.
– Tervbe van véve. Komolyan.
– Az esti misét mindenesetre messzire elkerülted.
– Ott voltam! – vágta rá a fiú, bár tudta, hiába.
– Ó? Valóban? Mégis hol ültél?
– Utolsó előtti padsor közepe, jobb oldalt. – Válaszolta rezzenéstelen Chris, holott ő is tisztában volt Peter híres emlékezőtehetségével: nem csak a Szent Könyv szövegét ismerte szóról szóra – ezt a misék alatt ki sem kellett nyitnia –, hanem azt is pontosan fel tudta idézni, ki volt jelen egy-egy mise alatt, és pontosan hol ült.
– Hm, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy ott Fiona Shaw ült. Remek volt az álcád.

– Jaaa, tényleg, akkor az múltkor volt. – Christian arcán felsejlett a zavart félmosoly, amely szorult helyzetben szokott arcára ülni. – Talán  bal oldal, negyedik padsor széle…
– Te lennél a láthatatlan ember? Az a hely üres volt! Az eggyel azelőtt is, ne is erőlködj – előzte meg az újabb próbálkozást a pap. – Így is éppen elég hazugságot és kihagyott misét kell majd meggyónnod. De előtte szólj, mert tartok tőle, az egy egész délelőttös program lesz.
– Már gyóntam Tredonyban két hete.
– Újabb hazugság. – Peter szúrósan nézett rá. – Igen, jól sejted, azt sem hiszem el, amit kérdezel. Holnap legyél ott nyolckor. A saját érdekedben. Most pedig eredj a szemem elől!

***

Másnap délelőtt Isabella magára kanyarította köpenyét, és útnak indult. Nem jutott azonban messzire, a trónterembe lépve útját állták.

– Hová, hová, felséges királynő?
Isabella behunyta a szemét, és elfojtott egy fáradt sóhajt. Annyira , de annyira remélte, hogy észrevétlenül ki tud surranni, de mostohája árgus szeme elől nem volt menekvés.
– Csak gondoltam, teszek egy sétát az erdőben – fordult a szigorú tekintetű Nerissához. –  Szeretném…
– Értem, szóval sétálgatni támadt kedved, lányom? A yacothiai követet meg majd én fogadom talán?

– Lawrence már tud róla. A yacothiai követ gyengélkedik, ezért kérte, hogy inkább holnap fogadjam. Így ma délelőtt felszabadult másfél órám. Gondoltam, teszek egy sétát az erdőben, mielőtt a smortlee-i követtel találkoznék. Szeretném megnézni a helyet, ahol… ahol a baleset történt – fejezte be halkan.
Azt a helyet, ahol Henrik király tragikus halálát lelte. Verőfényes, szép nap volt, így az uralkodó és kísérete vadászatra indult a közeli erdőbe. Sokáig minden rendben ment, sikerült elejteniük pár nyulat és egy pompás szarvast. Már épp indultak volna vissza, amikor egy hatalmas termetű vadkant vettek észre. A király mindenképpen el akarta ejteni a ritka állatot, így a nyomába eredt. Hosszú hajsza kezdődött, közben sikerült sebet ejtenie a vadkan oldalán, és az agyarából is letört egy darab. A megsebzett állat azonban egyre bőszebb lett, mígnem váratlanul megfordult, és egyenesen az őt lóháton üldöző királyra támadt, akit ledöntött a nyeregből, majd ép agyarával felnyársalta.

A többi hajtó ekkor ért oda, túl későn.
Az állat elmenekült, ám a király sérülése végzetesnek bizonyult. Nerissa busás jutalom fejében azóta is kerestette férje „gyilkosát”, akinek átlagosnál nagyobb méretén és törött agyarán kívül a szeme körül és az oldalán látható fekete folt volt az ismertetőjele.
– Értem, ahogy jónak látod, ha nincs jobb dolgod, sétálgass csak – húzta a száját Nerissa. – De hol a kísérted?
– Magam megyek. Szükségem van egy kis egyedüllétre.
– Még csak az hiányzik! Neked teljesen elment az eszed?  Mi lesz, ha történik veled valami? Hiába nincsenek az erdőben évek óta útonállók, egy magányos nőnek akkor sem tanácsos egyedül kószálnia arrafelé! Gondolj csak a vadállatokra! Mi lesz, ha a vadkan újra előkerül, és rád támad? Legalább egy megbízható kísérő kell melléd!

– Én vállalom.
A két nő ekkor vette észre Christian Hale-t. A szőke fiú egy ideje ott állt, várakozva nézett rájuk. Isabellát mindig meglepte, hogy tud ennyire észrevétlenül közlekedni.
– Te? – mérte végig Nerissa lenézően. – Veled aztán sokra megy!
A fiú csípőre tette a kezét.
– Nincs az országban senki, aki nálam jobban ismerné az erdőt. Minden szegletét, minden lehetséges veszélyt. Ha valaki mellett biztonságban lesz ott a királynő, akkor az én vagyok. De őfelségének kell döntenie. Ha ő egyedül vagy más társasággal kíván menni, én nem szólok bele – húzta fel az orrát.
Isabella elgondolkodva nézett rá. Nehezen hitte el, hogy Eric és ő testvérek, még ha csak félig is. Hiszen nem is különbözhettek volna jobban sem külsőre, sem jellemükben. Akár tűz és víz. Végül is, nem törvényszerű, hogy a testvérek hasonlítsanak egymásra. Rosaline-ban és bennem sincs sok közös, állapította meg.
– Rendben van – szólt végül kedvesen. – Gyere velem.  – Majd Nerissára sandított. – Akkor, mehetek végre?
– Menj csak, ha annyira akarsz – sóhajtott kelletlenül Nerissa, majd amikor a királynő hátat fordított, ördögi mosollyal nézett össze Christiannal, és lassan bólintott. Tudod, mit kell tenned, üzente a tekintete.

A királynő néma csendben, gondolataiba mélyedve lépdelt az erdő felé, míg kísérője nem sokkal lemaradva árnyékként követte őt, várva a megfelelő pillanatot.
<span “font-size:12.0pt;line-height:115%;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a rengetegbe, mígnem elérték azt a bizonyos tisztást. Isabella lassan körbenézett. Hát itt történt. A napsütés ellenére megborzongott. A hűvös fuvallat, amit érzett, talán csak a képzelete játéka volt.  Ám a szél valóban feltámadt, mire a levelek vészjóslóan zizegni kezdtek.

A királynő szíve összeszorult. Bárcsak ne indult volna el édesapja arra a vadászatra aznap! Bárcsak ne akarta volna annyira elejteni azt a vadkant! Akkor még mindig köztünk lenne… most nagyobb szüksége lenne rá, mint eddig bármikor. Érezte, hogy szeme könnybe lábad. Nagyot nyelt, ám érezte, hogy nehezére esik, torka és szája teljesen kiszáradt. Ekkor jutott el tudatáig a közeli folyó csobogása. Szó nélkül továbbindult az irányába, hogy igyon pár kortyot a friss vízből. Nem is volt messzire, pár perc séta után elérte. A part kissé meredek és csúszós volt. Kísérője rögtön meglátta a kínálkozó lehetőséget.
– Csak óvatosan, felség – figyelmeztette a királynőt. Indulás óta nem lehetett egy szavát sem hallani.
– Köszönöm, vigyázok.

Chris elégedett, gonosz mosollyal bólintott, és tett egy lépést felé. Milyen szerencsétlen baleset… ő figyelmeztette a királynőt. Őfelsége azonban nem törődött vele, megcsúszott a parton, és beleesett a vízbe. A folyó hamar elsodorta és elnyelte, és ő bármennyire próbálta, már nem tudta kimenteni…
Isabella nem érzékelte a veszélyt, a víz fölé hajolt, egy pillanatig szembenézve tükörképével.  Christian puha, hangtalan léptekkel közeledett felé, még a lélegzetét is visszafojtotta.
A bokrok felől ágak és levelek zizegése hallatszott. Chis felismerte a hangot, megdermedt, majd ártatlan arccal az ösvény felé fordult. Ezek emberi léptek. Az évek során megtanulta, melyik hang milyen állatra, esetleg emberre utal, így rögtön tudta, valaki közeledik. Nem kockáztatta a lebukást. Ha bárki meglátja, mire készül, neki vége.
A királynő mindebből semmit nem érzékelt.

<span “font-size:12.0pt;line-height:115%;=”” font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;=”” mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>A fák közül az a személy lépett elő, akit a legkevésbé sem akart a közelben tudni: Eric. Bátyját meglátva a jégkék szempárban egy pillanatra színtiszta gyűlölet izzott fel. Ahogy egymásra néztek, mindketten megdermedtek egy pillanatra. A köztük lévő feszültség szinte tapintható volt. Eric kissé tétovázva ment oda hozzá.

– Kit látnak szemeim! Csak nem az én drága, törvényes bátyám? – üdvözölte a lovagot maró gúnnyal a hangjában. – Pont te hiányoztál!
– Hidd el, nekem is pont ugyanekkora öröm, hogy látlak. – Eric nem szívesen ment bele egy értelmetlen vitába. – Ha tudni akarod, az utakat ellenőrzöm. Néhányan gyanús alakokat véltek látni errefelé, gondolom, jobb, ha utánanézek. Ezek szerint nem tévedtek.
– Nagyon vicces – húzta a száját Chris.
– Na és te mit csinálsz erre?
– A királynőt kísérem.

Eric csak most vette észre Isabellát, aki félénk mosollyal jött közelebb a vízparttól. Rögtön odasietett hozzá.
A nő szíve hevesebben kezdett verni. És persze megint lángolt az arca. Csak remélni tudta, hogy a férfinak nem tűnik fel, mennyire zavarba jött. Észre se vették, ahogy Christian összeszűkülő szemmel, gyanúsan méregeti őket.
– Felség – hajolt meg Eric.
– Sir Eric – biccentett Isabella.
– Ha nem veszi tolakodásnak, felség, hogyhogy ilyenkor itt az erdőben?
– Tudja, ez volt az a hely, ahol… ahol a baleset történt. Nem tudom elhinni, hogy apám nincs köztünk többé. Gondoltam, hátha megnyugszom attól, ha eljövök ide, és a saját szememmel látom.
<span “font-size:12.0pt;line-height:115%;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Értem. – Eric át tudta érezni a nő fájdalmát. Ő is elvesztette apját, aki elkártyázta a család minden vagyonát, és, hogy ne kelljen a következményekkel szembe néznie, véget vetett életének. Eric minden düh és csalódottság mellett is szenvedett a hiányától.

– Tudom, hogy ez már nem hozza vissza Henrik királyunkat, de megígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy bosszút álljak érte. Mindent megteszek, hogy előkerítsem, azt a vadkant, és elhozzam.
– Köszönöm – bólintott a nő. – Ha valakinek, önnek biztosan sikerülni fog.
– Az erdő viszont veszélyes hely lehet, felség. Ne maradjak itt önnel? Nem szívesen hagynám itt.
– Éppen indulni készültem.

– Ne kísérjem vissza a palotába? – kapott az alkalmon Eric. – Úgyis terveztem, hogy benézek.
Isabella szíve lelkes dobogással üdvözölte a javaslatot, esze viszont határozottan ellenezte. Megfogadta, hogy kerüli a lovag társaságát, találkozásaikat a palotai kihallgatásokra és hivatalos ügyekre korlátozza. Ha lépten-nyomon egymásba botlanak, annak nem lesz jó vége.
– Köszönöm, ne fáradjon – sóhajtott. – Az öccse úgyis vigyáz rám. Ön ellenőrizze csak az utakat, szeretném, ha az erdő továbbra is biztonságos lenne. Közben hátha rábukkan a vadkan nyomára is.
– Ahogy óhajtja, felség. – Eric nehezen leplezte csalódottságát.
Christian még vetett rá egy diadalmas pillantást, ahogy a királynő nyomában visszaindult a palotába.

Teltek-múltak a napok, s az élet lassan belerázódott az új kerékvágásba. A nép kezdte megszokni, hogy új uralkodó ül a trónon. A királynő is egyre otthonosabban mozgott új hivatalában, s úgy tűnt, minden a legjobban alakul, egészen addig a kellemetlen látogatásig.

Aznap reggel Isabella éppen a fürdőkádban ült, amikor a látogató megérkezett. A királynő mindig is szerette a tisztaságot, s ezért ragaszkodott a napi kétszeri fürdőzéshez. Ezt sokan felesleges úri huncutságnak tartották – talán húgát kivéve, de ő inkább a kecsketejre esküdött –, de ebben a kérdésben hidegen hagyta mások véleménye. Kellett reggel és este az a kétszer tizenöt perc, amíg a kellemes, meleg vízben elmélkedhetett, és kicsit ellazulhatott. Erre a koronázása óta különösen nagy szüksége volt. Pontosan ezért érintette olyan kellemetlenül az ideges kopogtatás.
–  Ki az? Tíz perc és készen vagyok.  –  Még csak az hiányzik, hogy valaki rányisson!
– Felség! – A királynő Lawrence hangját ismerte fel. – Elnézést, hogy meg kell zavarnom, de vendége érkezett, és haladéktalanul beszélni akar önnel.

Isabella csak pislogott.
– Mégis, mi és ki az, ami nem várhat tíz percig? – nyögte. Ki meri a királynőt kiparancsolni a fürdőkádból? Vagy maga az Őrző, vagy valaki, aki annak képzeli magát. Isabella az utóbbira tippelt, s rögtön eljutott tudatáig a felismerés. Ha ő az, akkor az ügy valóban nem tűr halasztást.
– Edward király őfelsége az. A trónteremben várja önt, és nem igazán türelmes.
Hát, ennyit a lazító, forró fürdőről és a nyugalomról.
– Rendben – sóhajtotta Isabella. – Azonnal felöltözöm, és ott vagyok.

Hamarosan teljes pompájában jelent meg a trónteremben, hogy fogadja Advorton királyát. Egy díszes, elegáns kék ruhát vett fel, amelynek mély kivágásához húga ragaszkodott.  „Bárkivel tárgyalsz, ezt vedd fel” – okította Rosaline. – „A legmeggyőzőbb érveidnek mindig jól láthatónak kell lenniük”. Isabella sóhajtott egyet, s bízott benne, hogy érvei egytől-egyig elég meggyőzőek lesznek.
Edward közelebb lépett hozzá. Alig öt évvel volt csak idősebb Isabellánál, mégis már hét éve ült a trónon, és igencsak sikeresen kormányozta országát.

– Na végre! – morogta, majd észbe kapva gyorsan helyesbített. – Nagy öröm számomra, hogy személyesen is köszönthetem önt, Isabella. Kegyed igazán elragadó. – A férfi kezet csókolt neki. Isabella kelletlen arccal tűrte, és megjegyezte magának, hogy amint lesz alkalma, kezet kell mosnia. Edward az első pillanattól fogva taszította őt, noha valószínűleg sok nő vonzónak találta volna. Magas, erős férfi volt, határozott és büszke tartással, acélszürke szeme intelligensen csillogott.
Ez a szempár most alaposan végigmérte őt, kissé elidőzve a ruha kivágásán. A szája szélén bujkáló mosoly jelezte, hogy kedvére való a látvány.
– Én is rendkívül örülök a találkozásnak, Edward – biccentett Isabella.
– Őszinte részvétem az édesapja miatt, Isabella. Henrik rendkívüli uralkodó volt, de biztos vagyok benne, hogy a megfelelő ember követi őt a trónon.
– Köszönöm – habozott Isabella. – Én pedig hallottam a Tredonyban aratott győzelméről. – Igyekezett minden érzelmet mellőzni hangjából, még ha gyomra fel is fordult.

– Őszintén szólva nem volt nagy kihívás. – Edward önelégülten elmosolyodott. – Jut eszembe, remélem, tetszett az ajándék, amelyet önnek küldtem?
Jaj, csak ezt ne!
– A… rózsák… igazán nagyon szépek, köszönöm.
– Hol vannak most?
<span “font-size:12.0pt;line-height:115%;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Hát az a helyzet, hogy… – Isabella gyorsan próbált valamit kitalálni – elhervadtak.

– Ez roppant különös – mondta tettetett csodálkozással Edward. Isabella látta a tekintetéből, és érezte a hangsúlyból, hogy a férfi tisztában van a rózsák sorsával. – A tredony-i rózsák két hétig is bírják leszakítva, ha vízbe teszik őket, de három napig anélkül is. Ezek szerint a virágárus nem is igazi tredony-i rózsákat adott el nekem?
Vagyis nem valódi rózsákat adott volna át a fenyegetés hatására?, fordította le magában a királynő.
– Az is lehet, hogy a szekér hajtója cserélte ki őket – töprengett tovább Edward. – Az lesz a legjobb, ha fejét veszem mindkettőnek.
– Ne! Úgy értem… erre semmi szükség – felelte gyorsan Isabella. – Így talán még jobban tetszettek. Minél múlandóbb valami, annál értékesebb, nem gondolja?
– Van igazság a szavaiban.
– Elárulja, minek köszönhetem a látogatását? – váltott témát Isabella. Tudta, hogy a neheze még hátravan.

– Rendben, akkor a tárgyra térek – mosolygott rá a férfi. Szemében egy ragadozó mohósága villant. – Sok évvel ezelőtt az édesapja és az én édesapám kötöttek egy megállapodást. Hajlandó ön betartani ezt?
Isabella minden izma megfeszült.
– Attól függ, miről van szó pontosan? – kérdezte. Nagyon remélte, hogy mást hall, mint amitől tart. Ám félelmei beigazolódtak.
– Az édesapja évekkel ezelőtt nekem ígérte az ön kezét.

– Ezt ne itt beszéljük meg.  Kérem, jöjjön velem – mondta gépiesen Isabella. Agya lázasan zakatolt. Hogyan utasítsa vissza a férfit a lehető legtapintatosabban úgy, hogy ne legyen belőle botrány? Lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
A lakrészéhez tartozó kis társalgót ideális helyszínnek tartotta a kínos beszélgetéshez. Mikor beléptek, mély levegőt véve fordult a király felé.
– Foglaljon helyet – javasolta erőltetett mosollyal.
<span “font-size:12.0pt;line-height:115%;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Köszönöm, inkább állnék. Szóval?

– Hát… jó. Nézze, Edward. Amikor apám azt az ígéretet tette, és az a megállapodás megköttetett, még teljesen máshogy állt a helyzet. Az eljegyzés, amely hivatalosan soha nem is volt megtartva, az öcsém születése utáni héten történt. Senki nem gondolta volna akkor, hogy három hónapos korában elveszítjük őt, és a meraniai trón ismét fiú örökös nélkül marad. Nem sokkal ezután foglalták törvénybe a női trónöröklés lehetőségét. Ezért lehetek én királynő, és mint azzal ön is tisztában van, az a férfi, aki majd a férjem lesz, ugyanolyan joggal kormányozhatja Meraniát, mint én magam. Csakhogy nekem egyelőre, és talán a jövőben sem áll szándékomban senkit magam mellé venni a trónra, sem önt, sem pedig mást. Az, hogy édesapám mit ígért régen, és kivel miben állapodott meg, engem nem köt. Őszintén sajnálom. Ugyanakkor…

– Na várjunk csak. – Edward szeme összeszűkült. Hangját nem emelte fel, mégis fenyegetőnek hatott. – Úgy értsem, visszautasít? – A férfi gúnyosan ciccegve csóválta a fejét. – Ez bizony nagy hiba. Okosabbnak gondoltam önt ennél, Isabella.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam – vágott vissza a nő. Edward közelebb lépett hozzá. Isabella lába mozdult, mintha önkéntelenül is hátrálni akart volna, de végül egy helyben maradt. Nem fog meghátrálni.

– Ön igazán gyönyörű, de annyira törékeny. Nem kellene egy ország gondjait a vállára vennie, túl súlyos teher az egy ilyen finom, gyenge hölgynek. A kormányzás kőkemény feladat, erős, biztos vaskéz kell hozzá.
– Úgy gondolja?

– Csak nézze csak meg, hol tart most Advorton! Mekkora terület, mekkora gazdagság, mekkora hadsereg – és ez egyre csak nőni fog! Holott harminc évvel ezelőtt szinte a nevét sem ismerték. Apám kezdte el ezt a mesterművet, én pedig folytatom, amit elkezdett. Merania csodálatos ország rengeteg lehetőséggel, ám méretében és a hadsereg számában meg sem közelíti Advortont. Ha akarnám, úgy tudnám eltaposni, mint egy aprócska hangyát. Látja, Tredony is hova jutott! De ne higgye, hogy én szeretem a háborút. Erről szó sincs! Hihetetlen pénz- és emberpazarlás, a szükséges rossz. Sokkal jobb békés úton elérni a céljainkat – például házasság útján. Higgye el, Merania is jól járna, ha részese lenne az advortoni birodalomnak. Gondoljon bele, micsoda páros lehetnénk mi ketten! Én levenném az ön válláról a kormányzással járó terheket és kötelezettségeket, cserébe ön megajándékozna egy-két fiúgyermekkel, akik majd követnek a trónon. Így végül is az ön gyermeke, Henrik unokája örökölné Advorton trónját és Meraniáét is. Ez mindenki számára előnyös megoldás lenne.
Isabella gondolkodóba esett. Ez mind szépen és meggyőzően hangzott. Mégis… kételkedett benne, hogy Meraniának ez lenne a jó. Valami azt súgta neki, ha Edward rátenné a kezét az országra, minden érték és vagyon átvándorolna az advortoni kincstárba. Ő pedig hiába tarthatná meg királynői címét, sok beleszólása nem lenne többé az ország ügyeibe.

– Ez igen csábító ajánlat – felelte lassan Isabella –, csakhogy Merania több évszázada szabad és független ország, nem holmi tartomány. Nem én leszek az az uralkodó, aki ezt feladja. Apám is így látná helyesnek. Szóval sajnálom, de a válaszom továbbra is nem.
– Vagy úgy. – Edward hangjából immár nyílt fenyegetés áradt. – Akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni. Tudja, mindig is úgy véltem, az ezüst felesleges luxus, pazarlás, és csak az erkölcsöket gyengíti. Egy olyan erős országnak, mint Advorton és a tartományai, semmi szüksége rá. Ezért úgy döntöttem, holnaptól tiltott lesz az ezüst behozatala az ország és a tartományok területére.

– Számítottam erre. – Isabella próbált határozott maradni, de hangja remegett. – Sajnos ez a lépés igencsak rossz hatással lesz a meraniai kincstár bevételére, ezért kénytelen leszek megvágni a költségvetést. Bizonyára megérti, hogy első lépésként kénytelen leszek az igencsak költséges advortoni zsoldosokat elbocsátani Meraniából. A felmondólevelek nagy része már meg is van írva.

– Milyen előrelátó – dicsérte meg gúnyosan Edward. – Ha akarja, játszhatunk így is. Izgalmas lesz. De, csak hogy tudja, én végül mindig megkapom, amit akarok. Most sem lesz másként.

Isabellát kevés dolog tudta igazán felbosszantani, de ennek a beszélgetésnek sikerült. Tisztában volt vele, hogy az ő helyzete a kedvezőtlenebb, de hogy ezt ennyire lekezelő, öntelt módon éreztessék vele, azt nehezen viselte.
Miután az egyik vendéglakosztályba kísérték látogatóját, és ő végre egyedül maradt a társalgóban, nyugtalanul elkezdett fel-alá járkálni, miközben idegesen tördelte kezét. Tudta, nincs sok ideje, valamit ki kell találnia, mielőtt a „játék” komolyabbra fordul, és annak nem csak ő látja majd kárát. De mégis, mit tehetne?
Tekintete a vele szemben álló könyvespolcra esett. A látvány nyugtatólag hatott rá, önkéntelenül elmosolyodott.

Közelebb lépett, és komoly arccal nézett végig a kínálaton. A könyvek a legtöbb esetben megsúgták neki a helyes megoldást, de most ötlete sem volt, melyiket vegye le a polcról. Merania Krónikái I-XIII. kötetének egyikét? Esetleg Merania törvénykönyvét? Ezekben szinte bármilyen kérdésére megtalálta a választ, mégis elbizonytalanodott. Tovább keresgélt hát, ám egy szerencsétlen mozdulattal sikerült levernie egy ütött-kopott, porlepte könyvet. A kötet a földre esett, és megadóan kinyílt a 253. oldalon, rajta egy kard illusztrációjával. Isabella lehajolt érte, megnézte a borítót, s bosszankodva olvasta a rajta szereplő címet: Meraniai regék és mondák. Ez ám a segítség!
A kardhoz tartozó monda a Griselda és Seraphim, a fény kardja címet viselte, amely felkeltette kíváncsiságát. Ez az a Griselda? A Verem szörnye?

Hiszen Peter főpap mindig azt tanította, hogy a Verem szörnye az Őrző büntetése a meraniaiak bűneiért. A szörny legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan: bármit megemészt, a legerősebb méregre sem érzékeny, és a legélesebb penge sem karcolhatja gyémántkemény bőrét. Kedvenc csemegéje pedig az emberhús, amelyből rendszeresen kell kapnia, különben olyan átok szabadul Meraniára, amely romba és pusztulásba döntheti az egész országot.
A királynő egyre növekvő érdeklődéssel olvasta el a történetet, amely teljesen másról szólt, mint amit eddig ismert. A rövid mese reményt ébresztett a szívében, fejében körvonalazódni kezdett egy terv.  Meg sem hallotta az ajtó nyikorgását.

– Olvasgatunk, olvasgatunk? Csak nyugodtan, kedvesem, elvégre te vagy a királynő! Azt teszed, amit jónak látsz, miért is bíbelődnél holmi csip-csup államügyekkel? – Nerissa vádló hangjára Isabella összerezzent.
– Éppen azzal foglalkozom! Lehet, hogy megvan a megoldás! – magyarázta a királynő növekvő lelkesedéssel. – Nerissa, kérlek, szólj Lawrence-nek, hogy hívjon össze rendkívüli gyűlést a tanácsterembe, mondjuk, háromra. Köszönöm!
– Mégis mit forgatsz a fejedben? – Nerissa gyanakodva nézett mostohalányára. – Nem tetszik ez nekem.
– Hamarosan megtudod – mosolygott rá Isabella.