Ezüst krónikák – 3. Pacsirta a kocsmában

Christian szeme elkerekedett.
– Félreállítani? – ismételte Nerissa szavait. – Ezt mégis hogy érti?
– Tudod te azt nagyon jól.
– De hát mit tehetnék én az ügy érdekében? – kérdezte megjátszott ártatlansággal a fiú.
– Ne játssz a türelmemmel! – sziszegte a nő – Ne tegyél úgy, mintha nem lennének meg a piszkos kis módszereid. Méreg, tőr, egy szerencsétlen baleset… nem először csinálod már.
– Nem szép ez a gyanúsítgatás – sóhajtott Christian. – A királynőt félreállítani… mégis mi hasznom lenne nekem abból? A mostani állapot nekem tökéletesen megfelel, minek kockáztatnék?

Nerissa felkelt a székéből, és fenyegető tartással a fiú felé magasodott.
– Na idehallgass, azért, mert szegény, megboldogult férjem valamiért úgy döntött, kiemel téged a mocsokból, nem jelenti azt, hogy az itteni pozíciód biztos – közölte. – A lányom valószínűleg a saját bizalmasainak szánja a fontosabb feladatköröket, ami azt jelenti, hogy nem sokáig élvezheted a palota vendégszeretetét.
– Ez nem igaz! A királynő soha nem küldene el engem! – fortyant fel Christian. – Henrik király bízott bennem, Isabella pedig mindenkinél jobban tisztelte az apját.

– Higgy, amit akarsz. – A nő visszaült a helyére, látszólag közönyösen vállat vont, ám szeme gonoszan összeszűkült. – De szerinted meddig húzza Isabella királynőként? Gyenge és naiv, előbb vagy utóbb el fog bukni. Akkor pedig neked sem lesz itt maradásod. Ha viszont nekem dolgozol, még sokra viheted. Sokkal többre, mint a bátyád valaha is. Ki tudja… akár még királyi tanácsos is válhat belőled. Úgy vélem, Lawrence felett eljárt az idő, vissza kellene már végre vonulnia, és át kellene adnia a helyét. Te mit gondolsz?  – A nő elégedetten nyugtázta, hogy a fiú szeme mohón felcsillan. Pontosan erre számított.

Christian lazán hátradőlt a székben, és fura félmosollyal az arcán várt egy kicsit a válasszal.
– Kezd érdekelni a dolog.
– Sejtettem, hogy végül szót értünk egymással – mosolygott elégedetten Nerissa. – Akkor hát hogy döntesz? Segítesz?
– Rendben, benne vagyok. Van konkrét terv, vagy szabad kezet kapok?

A városban a helyi, fogadóként is működő kocsma jelentette a társasági élet központját. Egy fárasztó nap után társadalmi osztálytól függetlenül itt kerestek az emberek szórakozást és kikapcsolódást egy jó ital, kellemes zene és tánc formájában. A megfelelő hangulatról mindig gondoskodott egy-egy pont jókor betoppanó vándorzenész.

Most sem volt ez másként: Lys Larkin, akit sokan csak Pacsirta néven emlegettek, hosszú idő után először tért vissza a városba, és készen állt rá, hogy bemutassa legújabb dalait a lelkes közönségnek. A kocsma tulajdonosa tisztában volt a Lyshez hasonló zenészek vendégcsalogató hatásával, ezért lelkesen bocsátotta a színpadot a fiatal lány rendelkezésére.
Későre járt már az idő. Lys már nem is számolta, hányadik dalnál tart. Elfáradt, ujjaiban sajgó, zsibbadt fájdalmat érzett, hangja is egyre erőtlenebbé vált. Belátta, itt a szünet ideje.

Leült hát a színpad előtti üres asztalhoz pihentetni ujjait és hangszálait. Ez utóbbiakat egy kicsit meg is öntözte: egy pohár bort kortyolgatva a mellette lévő asztaltársaság beszélgetését hallgatta, amilyen észrevétlenül csak tudta. Nem volt ínyére a hallgatózás, de nem rossz szándékkal tette: azt remélte, így olyan történetek jutnak a fülébe, amelyből később új dalt írhat.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy velünk tartottál ma este, Eric – kortyolt egyet az italába Jenna.
–  Ha az embert várják odahaza, nem nagyon kalandozhat el esténként – vigyorgott Vincent.
– Egyszerűen csak nem kedvelem ezt a helyet – felelte kimérten Eric.
– Legyél már egy kicsit lazább! Annyi csinos lány jár ide, ráadásul a legtöbb mindenre kapható… például az az aranytorkú kis pacsirta! Hű, tetszik nekem! Szívesen elkapnám egy körre. Te is járhatnál kicsit nyitottabb szemmel. Marion egy szót sem szólhatna, ha egy kicsit jól éreznéd magad. Nem is kellene megtudnia, főleg azok után, hogy…
– Befogod a szád, vagy kivágjam a nyelved? – érdeklődött Jenna gyilkos mosollyal. A kupa az ő kezében veszélyes fegyvernek minősült, így Vincent elhallgatott. – Ne magadból indulj ki. Nem minden férfi akarja röptében a legyet is.
– Tetszik a naivitásod, Jen! – kacsintott rá Vincent.
A nő lemondóan legyintett.
– Elképesztő vagy! A koronázás utáni ünnepségen hercegnőnek tetted a szépet, most meg itt bámulod kocsányon lógó szemekkel a nőket? Szégyelld magad!

– Nem is tudom – vont vállat Vincent. Beszédén és leheletén már érződött az elfogyasztott pár kupa ital. – Rosaline valóban gyönyörű, sőt, a legszebb nő, akit valaha láttam, de csak játszadozik a férfiakkal. Emlékeztek Sir Estebanra? A hercegnő kedvéért elhagyta az imádott menyasszonyát, mert azt hitte van esélye Rosaline-nál. Az ostoba! Rosaline másnap már rá se nézett, rám annál inkább. Egyébként is, annyi szép nő van még rajta kívül, érdemes minél többet… kipróbálni.
– Íme a válasz arra, miért nem megyek én soha férjhez – húzta el a száját megvetően Jenna.
– Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy egy hölgy is ül közöttünk.

– Ez igazán… kedves – hajtotta le a fejét Jenna. Megszokta már, hogy sokan nem kezelik őt nőként. Határozott fellépése, nyers stílusa és markáns külseje némelyik férfi számára izgalmas volt, legtöbbjüket azonban taszította.    – Ne értsd félre – szabadkozott Vincent. – Nincs nekem azzal bajom, ha egy nő kezében hosszúkás szerszám van, de az ne kard legyen!
– Meghiszem azt, mert ha valódi kard kerül egy nő kezébe, akkor neked véged – jött az éles válasz.
– Ezt visszautasítom – háborgott a férfi. – Bármikor be is bizonyíthatom neked az ellenkezőjét!
– Nagyszerű, holnap reggel megteheted a gyakorlópályán – vágta rá a nő. – Eric, ez rád is vonatkozik. Úgyis edzenem kell. Alig egy hónapunk van a lovagi tornáig! Nem engedhetem, hogy Advorton nyerje meg, akkor Edward vérszemet kapna. Ráadásul pont Sir Mortimer indul tőlük…  – fintorgott. – Állítólag veszedelmesen jó.
– Ahogyan te is. Kemény küzdelem lesz, de meg tudod csinálni – biztatta Eric. – Mutasd meg nekik!
– Úgy lesz.

Lys ekkor kizökkent a hallgatózásból, ugyanis régi kedves ismerősét pillantotta meg a színpad melletti asztalnál. Örömében majdnem felsikkantott, majd poharát is hátrahagyva odasietett.

– Szervusz, Chris. De jó, hogy látlak! – lelkendezett.
– Ilyet is csak tőled hallok. – A fiú mosolya ezúttal őszinte volt. Lys egyike volt azon keveseknek, akikkel szót értett, már csak közös sorsuk, az árvaság miatt is.
– Foglalj helyet, Lys. Hogyhogy itt?
– Erre sodort a szél. Hiányzott már Merania, és egy crafthole-i hajó pont erre tartott. Gondoltam, benézek.
– Éppen ideje volt. Rég nem jártál már erre.

– Mióta is? Több mint egy éve… ó, te jó ég! – nevetett a lány, és lehuppant a szemközti székre. – Mikor jöttél? Észre se vettelek.
– Pár perce – vont vállat Chris. – Úgy belemerültél a hallgatózásba, hogy ha egy hadsereg érkezett volna, szerintem azt sem vetted volna észre.
– Ennyire feltűnő volt? – kapta a kezét a szája elé a lány. – De miért nem rögtön az én asztalomhoz mentél?
– Még kérded? Ott ül az én drága bátyám is – fintorgott Chris, fejével Eric felé bökve.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem állsz szóba vele? – sóhajtotta Lys. – Ki kellene már végre békülnötök.

– Ne már! Ő juttatott börtönbe, és simán ki is végeztek volna, ha a király nem kegyelmez meg. Én ugyan szóba nem állok vele.
– Mert te aztán teljesen ártatlan voltál, ugye?
– Mégis kinek az oldalán állsz? Rendben, ha nem óhajtasz egy bűnözővel társalogni, el is mehetek – húzta fel az orrát Chris..
– Nem állok senki oldalán, ne érts félre, csak rossz nézni ezt… az egészet – csitította a lány. – Tényleg nem értelek. Én bármit megadnék érte, ha egyszer csak kiderülne, van valahol egy testvérem, de én még csak azt se tudom, kik a szüleim!
– Hidd el, néha jobb nem tudni bizonyos dolgokat – rázta a fejét Chris. Meggyőződése volt, hogy a lány jobban járt. Benne legalább élhetett egy idilli álomkép a szüleiről, ami után lehet, hogy szörnyen kiábrándító lett volna a valóság. – Látod, én tudom, ki volt az apám, és van egy törvényes bátyám is, de mire megyek vele? Egy italt esetleg? – váltott témát gyorsan.
– Azt már nem. – A lány bájos fintort vágott. – Mára épp eleget ittam, a zenéléshez viszont koncentrálnom kell. Amúgy meg nem ment el az eszem, hogy tőled italt fogadjak el!
– Mélyen megsértesz. – Színpadias sóhaj volt a válasz. – De legyen, ahogy akarod. Mesélj inkább, mi van veled mostanában? Meddig maradsz Meraniában?

– Legfeljebb pár hétig. Nem bírok sokáig egy helyben maradni. Legközelebb Effenmontba szeretnék ellátogatni, állítólag gyönyörű hely. Nincs kedved velem tartani?
– Effenmont? – töprengett Chris. – Nem hangzik rosszul. Még meggondolom. Csak akadt egy feladatom, amíg azt nem végzem el, maradnom kell.
– Értem. Gondolom, arról nem beszélhetsz, mi ez a feladat.
– A királynőt érintő ügy. Apróság – legyintett a fiú.
– A királynő… tényleg, hallottam, mi történt Henrik királlyal. Sajnálom. Tudom, milyen sokat köszönhetsz neki. Akkor most az idősebbik lánya került trónra, igaz?
– Igen, Isabella.
– Na és milyen? – kíváncsiskodott a lány.

– Egyelőre nem igazán ura a helyzetnek. Először leesett a fejéről a korona, ami miatt valami hibbant vénasszony vészmadárkodni kezdett a koronázási ünnepség alatt.  Ráadásul akkor ért oda a galamb a Tredony vereségéről szóló üzenetemmel. Másnap reggel Edward ajándéka várta a királynőt, ezer rózsaszál. Nem tudom, imponálni akart-e ezzel, vagy fenyegetésnek szánta, de ha az előbbi, akkor elszúrta. Isabella nem kedveli a rózsákat.

– Várjunk csak – dermedt meg Lys. – Tredony elesett?
– Te nem is tudtad? Mindenki erről beszél. Edward dicsőséges birodalma újabb országgal bővült. Ezután vagy mi jövünk, vagy Crafthole, de ha lehetne fogadni, én az előbbire tenném a tétet.
– Hiszen ez rettenetes! – Lys arca falfehérré vált. –  Nem lehet valahogy megállítani ezt az őrültet? Bármire hajlandó lennék! Soha nem bocsátom meg neki azt a vérengzést, amit Burdleyben művelt, soha! Miatta vesztettem el az otthonomat, a hazámat… – A lány beleborzongott az emlékbe. Mély levegőt kellett vennie, hogy lehiggadjon.
– A királyellenes lázító dalaidból valahogy érződik az ellenszenved. Komolyan eljátszottad őket az advortoni kocsmákban, ahogy múltkor megfogadtad?
– Természetesen! – jött a büszke felelet. – Persze Burdleyben és Ticktopban is, de azért Advorton volt a legrázósabb. Nem egyszer alig tudtam meglépni a katonák elől. Az egyik határ menti fogadóban majdnem el is kaptak, azt hittem, végem, de valahogy elslisszoltam, és meg sem álltam Crafthole-ig – mesélte. – Te, úgy látom, kezd laposodni a hangulat. Ideje visszamennem játszani. Később még visszajövök, még van egy csomó mesélnivalóm. De te sem úszod meg. Mindenről be kell számolnod, ami itt történt, mióta nem voltam itt. – A lány felkelt a helyéről, s a színpadra sietett.

A kocsma vendégei lelkesen nézték, ahogy újra kézbe veszi lantját. A lány újult erővel vetette bele magát a zenélésbe. Teljesen belemerült a játékába, hangja kristálytisztán szólt, tele érzelemmel. Látszott rajta, hogy szereti, amit csinál.

Kisvártatva nyílt a kocsma ajtaja, és egy zaklatott fiatalember lépett be rajta, majdnem felbukva a küszöbben. A felharsanó gúnyos nevetés és a fojtott suttogás, amelyet már túlságosan is jól ismert, keserű indulattal töltötte el. Felnézve tekintete a színpadon zenélő Lysre esett, mire egy pillanatra megdermedt.
Kellett pár pillanat, mire rájött, hogy az ajtóban ácsorogva további nevetség tárgya lesz, így odabotorkált az ajtóhoz legközelebb eső asztalhoz. Szégyentől és megalázottságtól vörös arccal újra a színpad felé fordult, s feszültsége lassan elpárolgott. Úgy érezte, a lant és a zenészlány selymes hangja szinte a lelkét simogatja. Teljesen elbűvölve hallgatta, közben úgy érezte, minden gondja messze száll. Körülbelül harmadik próbálkozásra jutott el tudatáig a kocsmárosné hangja, aki a rendelését igyekezett felvenni – a fiatalember komoly nehézségek árán tudta csak kinyögni, mit is kér. Pár perccel később azt is igen nehezen érzékelte, hogy valaki a nevén szólítja.

– Hé, Eric, hát te itt? – ocsúdott fel.
– Hát már észre se veszed a legjobb barátodat, Ben? – mosolygott kedélyesen Eric. – Leülhetek? Mondanám, hogy csatlakozz hozzánk, csak hát…
– Tudom. Nem jó öltet. – Ben dühös fintort vágott. – Azok ott nem szeretnek a „magamfajtákkal” társalogni.
– Nem rosszak ők, csak… nem szívesen engednek másokat a köreikbe.

– Beképzelt majmok, azt hiszik, különbek mindenkinél. – Ben hangja megvető volt, mégis volt benne némi irigység. Már gyerekkorában is csodálattal nézte a lovagokat: fényes páncél, éles kard, nagy hőstettek… persze, noha a törvény ezt nem mondta ki, ez az élet a nemesek kiváltsága volt, na meg azon keveseké, mint Eric, aki volt annyira elszánt és tehetséges, hogy valóra váltsa az álmát. Eric apja is kovács volt, csakúgy, mint Bené, de a két fiú végül különböző utat járt be. Ericnek sikerült kiemelkednie, és az egyik legkiválóbb lovag lett belőle, Bennek meg… maradt, ami maradt. Ezt a gondolatmentet hallva Ben apja valószínűleg hatalmas pofont kevert volna le fiának, hiszen a kovácsmesterség nemzedékek óta szent szakma – sőt, művészet –, családi hagyomány volt náluk, éppen ezért ragaszkodott hozzá, hogy egyetlen fia továbbvigye a családi műhelyt. Csakhogy Ben sem különösebb érdeklődést, sem tehetséget nem mutatott a kovácsmesterség iránt, ugyanakkor szembe se szállhatott apja akaratával. Egyre csak sodródott hát mestertől mesterig, hiszen ügyetlenségét és szerencsétlenkedését sehol nem tudták pár hónapnál, legfeljebb egy évnél tovább elviselni.
– Eléggé zaklatottnak tűnsz. Történt valami?

– Conrad mester történt – fakadt ki Ben. – Mikor a harmadik kardot sikerült eltörnöm, a negyedik pedig félkörívben elhajlott, a mester majdnem hozzám vágta a kalapácsot. Azért csak „majdnem”, mert nem talált el. Én ezt nem bírom tovább! Megteszem, ami tőlem telik, mégsem sikerül!
Eric együttérzően nézett rá.
– Sikerülni fog, meglátod, csak ne add fel.
– Talán… te, nem tudod, ki ez a csodálatos teremtés? – váltott témát Ben, a színpadra nézve. – Olyan gyönyörű hangja van! És ő maga is az – nézett rá álmodozva. Tudta, egy ilyen lánynál semmi esélye nem lenne, mégsem bírta levenni róla a szemét.

– Te még nem voltál itt, amikor ő utoljára itt zenélt. Ő Lys Larkin, a Pacsirta.
– Jó becenév. Pont illik hozzá. Mit lehet még tudni róla?
– Én nem igazán ismerem őt, Chrisszel barátkoztak össze akkoriban. Együtt érkeztek egy hajóútról.
– Christiannal?! – fanyalgott Ben. – Na ne… pedig okos lánynak látszik, nem hiszem el, hogy képes szóba állni egy ilyen patkánnyal.
– Ben, kérlek, fékezd a nyelved. Mégiscsak az öcsémről beszélsz.

– Legfeljebb féltestvéredről. Nehogy már még te védd! Tudom, apádnak volt az a szerencsétlen botlása, de arról nem tehetsz, hogy annak ilyen természeti csapás lett az eredménye. Emlékezz csak, mit művelt itt két éve. Aztán amikor kiderültek a viselt dolgai, örülnie kellett volna, hogy a király nem végeztette ki, vagy te nem tekerted ki a nyakát. Ráadásul mindezt mivel érte el? Azzal, hogy maga helyett a társait mártotta be, hogy mentse a saját bőrét. El kellene süllyednie szégyenében, ehelyett vígan éli világát a palotában, és akkora arca van, hogy csoda, hogy egyáltalán befért az ajtón. Ez nem igazság!

– Hidd el, nekem sem tetszik a viselkedése. Nem is a hely varázsa, vagy Vincent és Jenna kellemes társasága miatt vagyok itt. Tudtam, hogy amikor hazajön, ide vezet majd az első útja. Gondoltam, jobb, ha szemmel tartom, mielőtt belekeveredik valamibe.
– Éppen ideje lenne, hogy megtanulja, hogy a tetteinek következményei vannak. Nem vagy felelős sem érte, sem pedig apád tetteiért, bármennyire szeretnéd is helyrehozni a hibáját. Te minden tőled telhetőt megtettél, tényleg, de ami reménytelen, azt hagyni kell.

Közben Lys újabb pihenőt tartott, csakhogy a színpadról lelépve észrevette az egyre közeledő Vincentet.
– Hadd gratuláljak, szépségem – villantott egy ellenállhatatlannak szánt mosolyt a férfi. – Igazán elbűvölő volt az előadása. A magas hangok és azok a finom kis sóhajok közben! Szívesen hallgatnám őket kettesben is, akár hajnalig. Örömmel venném, ha elszórakoztatna egy kicsit…
– Igazán… elbűvölő ajánlat – Lys finoman hátrálni próbált –, de vissza kell utasítanom. Nem hinném, hogy ugyanazt értjük „szórakoztatás” alatt.
– A zenét, mi mást! Szívesen meghallgatnám, ahogy a furulyán játszik – kacsintott a lovag. – De én is boldogan szórakoztatnám önt, remekül hegedülök például. Higgye el, nem lennék hálátlan.

– Szerintem inkább tegye el a vonóját, és mosakodjon meg hideg vízzel. Higgye el, arra volna inkább szüksége, nem a társaságomra. Most pedig, ha megbocsát, én…
Lys el akart menni, ám a lovag megragadta a karját.
– Jaj, kislány, ne kéresd már magad – duruzsolta. – Csak tudok olyat mondani, amiért beadod a derekad, vagy egyéb részeidet.
– Azt mondtam: nem!  Eresszen el!

– Nem hallottad a hölgyet? – lépett oda Ben. – Vedd le róla a mocskos kezed, különben…
– Nézzenek oda, mindjárt megijedek! Mondd csak, mi lesz „különben?” Kényszerítesz, hogy egy általad kovácsolt karddal harcoljak? Jaj, ne, könyörülj, akármit, csak azt ne! – nevetett gonoszan Vincent. Ben arca lángolt a dühtől és a szégyentől.
– Most aztán különbnek érzed magad, mi? Te mered magad lovagnak nevezni? Egy igazi lovag soha nem viselkedne így egy hölggyel!
– Hát ez nagyon jó! Majd pont egy ilyen elfuserált kovácskontár oktat ki engem a lovagi erényekből! Na idehallgass, eddig türelmes voltam, mégiscsak Eric barátja vagy, de ha nem hordod el magad most rögtön, nem állok jót magamért.
– Állok elébe – vágott vissza harciasan Ben. A fiú meglepődött a saját vakmerőségén. Hogy jutott eszébe ujjat húzni egy lovaggal? Esélye sem volt ellene. Ez a lány, ez a Lys… ő volt rá ilyen hatással. Ben úgy érezte, megér pár… száz kék-zöld foltot és törött bordát az, hogy ennek a csodás teremtésnek a megmentője legyen.

–  Na ebből elég. – Eric barátja mellé lépett. Hangja halk, mégis határozott volt. Szigorú tekintete láttán Vincent önkéntelenül hátrébb lépett.  – Vincent, ha nem hagyod békén a hölgyet, akkor nem Ben fog kiállni ellened, hanem én.
Vincent habozott egy pillanatig, de úgy döntött, nem fog meghunyászkodva visszavonulni.

– Nekem úgy is jó! – Előrántotta kardját. Eric kénytelen volt követni a példáját.
– Mondd csak, jól vagy? – Ben finoman hozzáért Lys vállához, hogy távolabb terelje, de a lány ingerülten elhúzódott.
– Persze, hogy jól! És te se érj hozzám! Azt hiszed, nem láttam, hogy te is pontosan úgy néztél rám? – Lys torkig volt vele, hogy a legtöbb férfi könnyű kaland reményében ilyen módon közeledett hozzá. Csak azért, mert kötetlen, szabad életet élt, és szórakoztatással kereste a kenyerét, mindenki könnyűvérű, olcsó nőcskének nézte.
A lány finoman hátrált, aggódva nézve a kivont karddal álló, egymással farkasszemet néző két férfit.
Ben égővörös arccal vette tudomásul, hogy a jelenlévők közül jó néhányan vetettek rá egy-egy gúnyos pillantást, mielőtt figyelmüket a két lovagra irányították volna. Kezdett elege lenni a kialakult helyzetből. A borgőzös kocsmában harc készült kialakulni, ráadásul legjobb barátja részvételével; a lány előtt, aki megtetszett neki, lejáratta magát; ő maga pedig szokás szerint nevetség tárgya lett.
– Az Őrző vigye el! – fakadt ki égre emelt tekintettel. Szavai szinte visszhangot vertek a kocsma falai között. Körülnézett. Ekkor vette észre, hogy mindenki dermedten, némán áll az ajtó irányába meredve. A két lovag is leeresztette kardját. Mi ez a nagy csönd?
Valami van a háta mögött, amit nem akar látni. Ezt egészen biztosan nem akarja látni. Nem mert megfordulni…
Végül kénytelen volt.

A látványtól meghűlt benne a vér: egyenesen Peter főpap megbotránkozott tekintetével találta szembe magát.