Ezüst krónikák – 29. A béke ára

Az egész egy pillanat alatt történt.
Eric észlelte a veszélyt, és gondolkodás nélkül cselekedett.

– Vigyázz! – Ösztönösen Isabella elé ugrott, hogy megvédje. Az éles tőr így őt találta el a mellkasán, s a kemény páncélt áttörve a szívébe fúródott. Az éles fájdalomtól elakadt a lélegzete. Bizonytalanul lépett egyet, s összecsuklott.

– Eric… nem! – Isabella kétségbeesetten térdelt le hozzá. Az előbbi, győzelmük felett érzett mámor egy pillanat alatt szertefoszlott, akár egy buborék, csak fájdalmat és ürességet hagyva maga után.
Eric megragadta a markolatot, és fájdalmas szisszenéssel kihúzta a tőrt a helyéről. A sebből ijesztően sok, sötét színű vér folyt. A lovag egyre szaporábban, egyre felületesebben kapkodta a levegőt, arcából kiment minden szín.
Isabella kétségbeesetten megszorította a kezét. Szemében könnyek csillogtak. Nem érdekelte a külvilág, nem érdekelte, kik látják, nem érdekelte, ki mit gondol.

– Eric, könyörgök, tarts ki! Rendbe fogsz jönni, csak… csak… bírd ki még egy kicsit. Hívunk orvost, addig tarts ki! Ne hagyj itt, kérlek! – Remegve a férfi füléhez hajolt, és halkan suttogott. – Ha… rendbe jössz, ígérem, minden jó lesz. Én… lemondok mindenről, és elmegyünk innen messze, csak mi ketten. Boldogok leszünk, meglátod, és… – Isabella esze tudta, hogy egy ilyen sérülésből nincs felépülés, szíve azonban képtelen volt elfogadni a valóságot.
– Sajnálom – mondta a férfi utolsó erejével, elhaló hangon. Nehezére esett a beszéd. Ajkát szomorkás mosolyra húzta, tekintetéből végtelen szeretet sugárzott. – Bocsáss meg, hogy ennyi bajt okoztam, de… boldog vagyok, hogy megvédhettelek. Nem éltem hiába. Vigyázz magadra, Isabella… Szeretlek. – Úgy fogta Isabella kezét, mintha az életébe kapaszkodna. Bárcsak ne kellett volna még elengednie, bárcsak több idő jutott volna nekik. Utolsó gondolatai az Isabella által lefestett, gyönyörű, bár már soha meg nem valósuló jövő képei voltak.

– Eric… én is szeretlek – suttogta a királynő, s gyengéden megsimogatta lovagja arcát. A férfi egy utolsót sóhajtott, és örökre lehunyta a szemét. A száján békés, boldog mosoly ült. Mellkasa nem emelkedett és süllyedt többé, kezének szorítása is gyengült, mígnem végleg elmúlt.

– NEM! – Isabella a fájdalomtól elvakulva borult Eric holtteste mellé. Vigasztalhatatlanul reszketett a zokogástól. Már nem érdekelte semmi. Se a háború, se Merania, sem pedig az élet… szerette volna lecsukni a szemét, hogy soha ne ébredjen fel, és Erickel lehessen valahol, egy jobb helyen. Mi lesz így vele? Mihez kezd Eric nélkül? Miért kell pont akkor elveszítenie őt, amikor végre esélyt kaphattak volna a boldogságra?
Lassan ocsúdott fel. Pár pillanatig megbabonázva meredt kezére, melyen Eric vére vöröslött. A nő sebzett szívében a gyász mellett két más érzés lobbant lángra: gyűlölet és düh.

Lassan, remegő térddel állt talpra.
Edward ott állt nem messze tőle, és dühös elégedettséggel figyelte az eseményeket. Minden pontosan úgy történt, ahogyan tervezte. Látta a lovagon, mennyire odavan a királynőért, s akár életét is adná érte, ahogy azt a legutóbbi találkozásukkor is megmondta. Ez kapóra jött neki: tudta, hogy a lovag a tőr útjába áll majd. Ha egy egész országot képes volt odadobni a nőért cserébe, pont az életét sajnálta volna?

– Te… te alávaló, aljas gyilkos! – Isabella felkapta kardját, és Edward felé sietett vele. A férfi mozdulatlanul állt a helyén, összeszűkült szemmel méregetve az előtte állót.
– Isabella, nyugodjon meg – vetette oda flegmán. – Győztek. Erre igazán nincs semmi szükség.
A királynő nem felelt, csak elszántan tett felé még egy lépést.
– Isabella, ismétlem, tegye le azt a kardot! Figyelmeztetem, ha most végez velem, annak az országa láthatja kárát. – Edward kezdett megijedni a nőtől. Soha nem látta még őt ilyennek. A tekintete azt üzente, valóban képes lenne ott helyben megölni őt. – Érti? Akkor a háború tovább folytatódhat, ki tudja meddig. Márpedig Seraphim nélkül nincs esélyük, így vagy úgy, de Advorton nyerné ezt a háborút.
– Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.

A mély hangra mindketten odafordultak.
– Semmilyen háború nem folytatódik, különben én magam vetek véget neki. Elég vér folyt már. – Isabella és Edward előtt William király állt állig felfegyverkezve, szigorú arccal. Hogy szavait nyomatékossá tegye, előkapta kardját, mely nem volt más, mint…

– Seraphim… – Edward rögtön látta a különbséget: a napfényben szinte szikrázott a penge. Lassan derengeni kezdett neki, mi is történt. Az a nyomorult kis patkány az orránál fogva vezette! Nem értette, hol hibázott. Tudta, hogy Christian Hale megbízhatatlan alak, de mivel sehol máshol – sem Meraniában, sem Crafthole-ban – nem látták szívesen, ő pedig busás jutalmat ígért cserébe a segítségéért, ráadásul tervével gyűlölt féltestvérén is bosszút állhatott, okkal bízott a hűségében. Végzetes hiba volt… csak kerüljön a keze közé, ezt nem ússza meg!

Edward hitetlenkedő tekintete a kard, Isabella és William közt cikázott. Isabella sem értett semmit, de már nem is igazán érdekelte. Csak lemondóan lehajtotta a fejét.
– Hogyan került felségedhez a kard? – kérdezte Edward, bár sejtette a választ.
– Akadt egy… segítőm – mosolyodott el William.

Chrisitan lassan, fájdalmas nyögéssel feltápászkodott. Kétségbeesetten próbálta felidézni, hol lehet, és mi történt vele. Feje hasogatott. Felszisszenve nyúlt oda, ahol a fájdalom a legélesebb volt, kezén nedvességet érzett. Lassan tett pár lépést előre, de képtelen volt egyenesen járni. Forgott vele a világ, émelygett.
Szép lassan eszébe jutott minden. A hetekkel korábbi események is…

Hát itt van! – ismerte fel az asztalon heverő aranymedált.
– Hát itt vagy! – hallotta meg a mély, dörmögő hangot a háta mögött.  A francba! Lebukott. Megfordult, s kényszeredett mosollyal nézett Williamre.
– Csak a medálomért jöttem vissza. Fogom, és már itt sem vagyok… – próbálkozott.
– Szeretnéd, mi? Hagyd csak ott szépen! – mutatott az ékszerre a király.

– De ez az enyém! Hiába maga a király, ez engem illet, nincs joga ellopni tőlem! – fortyant fel Chris, dacosan William elé lépve.
– Hm, melyikünket is illeti? Téged, akinek a leányom adta, vagy engem, akitől kapta? Én magam csináltattam neki a tizenhatodik születésnapjára.
– Tessék? – A fiú lassan fogta fel a király szavainak jelentését és súlyát. Lehetséges volna?
– Úgy tűnik, nem az anyai ágról örökölted az eszedet – húzta el a száját az uralkodó. – Nem jöttél még rá? Szerinted mit keres Crafthole címere a medálon, vagy észre sem vetted a vésést? Az én  Aureliám bizony azonos Laura Hale-lel, az édesanyáddal.
Christian megszédült ettől az információtól. Hogy nem jött erre rá? Hiszen minden egybevág! A medál, anyja folytonos titkolózása és hazudozása, a festmény a falon… akkor ez azt jelenti, hogy…
– Ezek szerint… én lennék a crafthole-i trón örököse?

– Hé, lassan a testtel! Egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdjek veled – szögezte le az uralkodó. – Egészen mostanáig azért imádkoztam, hogy kerüljön elő a lányom. Már majdnem feladtam a reményt, még azt is fontolóra vettem, hogy újra megnősülök, hogy nemzzek egy újabb gyermeket… erre megjelensz te. Mit csináljak veled, mondd meg? A főurak, akik már évek óta arra várnak, hogy megkaparintsák a crafthole-i trónt, nem fogják hagyni, hogy egy váratlanul előkerült törvénytelen gyerek keresztülhúzza a számításaikat. Ha ez kiderül, mindent elkövetnek majd, hogy félreállítsanak téged. A pádre is ellenezné, és valószínűleg a nép sem repesne az örömtől…

– Nem fogok bocsánatot kérni amiatt, hogy hova és miért születtem, ugyanis nem tehetek róla! – felelte sértődötten Chris. William szavai az elevenébe találtak.
–  Nyugalom, ne szívd mellre, csak az ő szemszögükből nézem a helyzetet.
– Azért megnézném a képüket, amikor megtudják – eresztett meg egy mosolyt Chris, amelyet William önkéntelenül viszonzott. A fiú tartása, jégkék szemének csillogása, és a kaján mosoly a szája szélén a lányára emlékeztette. A hasonlóság már annyira szembetűnő volt, hogy le sem lehetett volna tagadni a rokoni szálakat.
– Hadd kérdezzek valamit. Azt mondtad, a… Aurelia halott. Mi történt vele pontosan?
– Ha tudni akarja…  – Chris a földre szegezte tekintetét. Egész teste megfeszült. – Hamis vádak alapján máglyahalálra ítélték, boszorkányságért. De megkapták a büntetésüket – mosolygott maga elé hamiskásan, elrévedve. A seb a tenyerén sajogni kezdett. Azóta sem mert tüzet gyújtani.
– Értem – sóhajtotta William fájdalmasan. Hát ilyen borzalmas halált halt az ő szeme fénye. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok! Ha Aurelia nem olyan makacs, ha időben hazatért volna, szó nélkül visszafogadta volna őt a fiával együtt! Miért gyűlölte őt annyira az ő kicsi lánya, hogy még az utolsó pillanatban sem őhozzá küldte a gyermekét? – Mindenesetre az egész helyzet nagyon zavaros – tért vissza az előző témára. – Annyi biztos, hogy itt nem maradhatsz. Túl veszélyes.

– Tessék? Ezt ugye nem mondja komolyan?! – Christian nem akarta elhinni, hogy amikor végre igazi családra és otthonra talált volna, ismét elüldözik. Ugyanolyan szerencsétlennek és sebezhetőnek érezte magát, mint amikor apja előtt állt remegve azon a szörnyű, hideg éjszakán. – Hadd maradjak! Kérem! Nincs hová mennem… Meraniában tombol a Vörös Halál, na meg ha a királynő és az az undok hárpia mostohája tudomást szerez a boros incidensről, akkor végem van.
– Jó, hogy említed. Már csak a „boros incidens” miatt sem engedhetem, hogy itt maradj.
– Mi van? – szisszent fel a fiú. – Maga tesz megjegyzéseket az észbeli képességeimre, miközben nem szúrja ki a szemét, mennyire átlátszó, amit Edward művel?!

– Ebben tévedsz – felelte William komoran. – Nagyon is jól látom! Az az ember elképesztően veszélyes, és bármire képes. Bele kellett mennem a kisded játékába. Ha nyíltan szembefordulnék vele, vagy Isabellát támogatnám, könnyedén adnék okot a kezébe, hogy Crafthole ellen vonuljon. Nem hiányzik a nyakunkra még egy háború is.
– Kimaradni nehéz lesz belőle… – vélte Christian.
– Próbálkozni azért szabad, nem igaz? – eresztett meg egy fanyar mosolyt William. – Most viszont indulnod kell, nehogy itt találjanak. Még egyszer nem biztos, hogy ki tudlak juttatni.  – Williamnek magának sem volt ínyére a dolog, de nem volt más választása.

– Mikor jöhetek vissza? – kérdezte a fiú. A király legszívesebben magához ölelte volna az unokáját, elvesztett leánya lelkének egy darabját, és befogadta volna. Noha nem a legtökéletesebb alapanyag, de pár év alatt tisztességes uralkodót nevelhetne belőle. De nem tehette, még nem, az ő érdekében. De addig is előkészíti neki a terepet, hogy ha eljön az idő, követhesse őt a trónon.
– Előbb bizonyíts! – felelte. – Bizonyítsd be, hogy alkalmas lennél a trónra. Akkor talán hajlandó leszek elismerni téged jogos örökösömnek.
– Mégis hogyan? – tárta szét a karját Chris.
– Tegyél meg nekem egy szívességet. Ha előkerül Seraphim, a fény kardja… szerezd meg, és hozd el nekem. Azzal elejét vehetem egy háborúnak és a trónviszálynak is.
– Meglátom, mit tehetek – bólintott Chris elszántan, majd búcsút intett, és az ablak felé indult, ahonnan érkezett.
– Várj! – állította meg William. – Ezt majdnem ittfelejtetted – dobta Aurelia aranymedálját unokája felé, aki meglepett arccal kapta el. – Vigyázz magadra!

Az alkalmas pillanatban Chris őrült és kockázatos tervet eszelt ki, de remélte, hogy működni fog. Álnéven és álruhában rendelt Bentől pár kardot, köztük Seraphim pontos mását. Szerencsétlen balfék nem jött rá, kivel kötött üzletet. A nagy önsajnálatában ez nem is volt meglepő.
Miután kézhez kapta, elrejtette az erdőben a hamis kardot, várva a megfelelő pillanatot.

Amint átvette Erictől Seraphimot, menekülés közben kicserélte azt a hamisítvánnyal, s mellé rakott még néhány papírt rengeteg értékes információval, amiket Edward terveiről kiderített, köztük a Vörös Kardosok teljes névsorát, valamint pár levelet, amelyet az egyik crafthole-i főúrral, valamint Lady Joline-nal váltott. Remélte, Edward nem veszi észre a hiányukat.
A kard másolatát vitte magával, s azt adta át Edwardnak. A királynak szerencsére nem tűnt fel, hogy nem ragyog annyira fényesen, mint kellene, hiszen sosem látta Serpahimot teljes fényében. Közben egy levélben értesítette Williamet, hol találja meg a valódi kardot és a mellékelt információkat, amivel véget vethet a háborúnak. Bizonyíts, visszhangzott a fülében. Hát megtette. Remélte, hogy Seraphimért cserébe a crafthole-i uralkodó egy napon tényleg elismeri őt jogos és törvényes utódjának. S ha majd eljön az idő, minden őt illeti majd: a crafthole-i korona, s vele Seraphim is, amellyel könnyedén felveheti a harcot a trónra pályázó főurak ellen. Nem lesz senki, aki megállíthatná.

– Mindent tudok, Edward. A terveiről, a piszkos módszereiről. Megkaptam a szövetségesei és a Vörös Kardosok pontos listáját a terveikkel, valamint az ön írásos utasításaival együtt. Ezek után erősen ajánlom, hogy húzza meg magát, és tegye, amit mondok. A harcnak pedig itt és most legyen vége – ismételte meg korábbi kérését William. – Seraphim és a seregem bármikor beavatkozik, ha szükséges. Gondolják át, és ha hajlandók együttműködni velem és Seraphimmal, akkor várom önöket egy béketárgyalásra Crafthole-ba.
– Legyen. – Edward kelletlen grimaszt vágott. – Ha Isabella hajlandó békét kötni, akkor én is hajlok rá. Semmi szükség a további felesleges vérontásra. Mit szól hozzá, Isabella?
–  Hogy mit szólok? – A királynő hangja színtelen volt, szeméből azonban a legmélyebb megvetés és gyűlölet sugárzott. Egészen közel hajolt a férfihoz. – Ezt gondolom önről és a módszereiről, kedves Edward. – Véleménye összefoglalásként egy nem éppen királynőhöz méltó gesztussal szembeköpte a férfit.

Edwardot váratlanul érte a nem túl hízelgő cselekedet. Némán szitkozódva törölte meg arcát. – Azt hiszem, ez elég világos üzenet volt. Csakis az ön kedvéért, William – fordult az idős uralkodóhoz –, hajlandó vagyok tárgyalni a békéről. Ezt diktálja az országom érdeke. Nem kell több áldozat.

Noha végül is nem kerültek ki vesztesként a csatából, Isabella mégis legyőzve érezte magát. Szíve fájdalmasan kalapált mellkasában, folyamatosan emlékeztetve őt veszteségére. Nem volt azonban sok ideje sokat töprengenie fájdalmán. Nem omolhatott össze végleg, tartania kellett magát, hiszen a népnek szüksége volt a királynőjére. Sok volt a teendő: gondoskodnia kellett a sebesültek ellátásáról, valamint az elesettek méltó temetéséről. Sokan vesztek oda értelmetlenül, túlságosan sokan. Apák, fivérek, fiúk, férjek, szeretők…

A nap végén magára maradt kínzó gondolataival a szobájában. Eric hiánya ismét beléhasított a szívébe. Újra érezni akarta őt, a csókját az ajkán, az illatát, az érintését a bőrén, hallani akarta a hangját, látni a mosolyát és a szeme csillogását… nem értette, miért ver még a szíve, mikor az Ericé volt, így a tőr azt is átszúrta, megölve mindkettőjüket. Miért van akkor ő mégis életben? Nem lett volna szabad! Ha ő is elesik a csatában, akkor legalább Erickel lehetne.
Úgy érezte magát, mint egy üres kagylóhéj a partra sodorva. Lakója nem volt már, a vízben lett volna a helye, mélyen eltemetve a tenger fenekén, mégis partra vetve árválkodott üresen és magányosan, sorsára várva.

Lefekvés előtt remegve kortyolt bele az altatójába, melyet egyik hűséges szolgálólánya kevert neki. Enélkül képtelen lett volna elaludni. Arcát a párnába fúrta, és mély, álomtalan álomba zuhant, remélve, hogy nem ébred fel többé.

A napsugarak azonban másnap reggel könyörtelenül ébresztgetni kezdték. Tudata még álom és valóság között lebegett, s úgy érezte, mintha valaki fogná a kezét. Boldogan elmosolyodott. Lassan visszatértek az emlékei. Talán az egész csak egy rémálom volt, és ez valójában az Erickel töltött éjszaka utáni reggel. Majd elmeséli kedvesének, milyen borzasztó rémálma volt a háborúról, mire ő magához húzza majd, gyengéden megcsókolja és megnyugtatja, hogy nincs mitől félnie, ott van vele, és ott is lesz örökre…
S ha mégsem? Nem merte kinyitni a szemét. Kezével már nem érezte a másik kéz melegét. Talán elengedte? Kétségbeesetten tapogatózott Ericet keresve, de csak a gazdátlan takarót markolta maga mellett. Nem! Csalódottan nyitotta ki végül a szemét, és szívébe markolt a mellette heverő üresség.
Ez a nap sem volt jobb vagy könnyebb. Isabella kétségbeesetten próbálta lekötni magát a sebesültek ápolásával és az államügyek intézésével, egy perc pihenőt sem engedélyezve magának. Igyekezett megkeményíteni magát, és nem kimutatni a fájdalmát. Remélte, hogy akkor idővel talán érezni sem fogja.

Késő délután felé aztán lassan elfogytak a teendők. A szobájában ülve nézte a lemenő nap fényét az ablakból, naplójával megosztva fájdalmát. Ismét szívébe markolt a gyász, a magány és az üresség érzése. Képtelen volt ott maradni tovább. Magára kanyarította hát köpenyét, felkerekedett, s a sírkert felé indult, Erichez. Noha a temetésen még sikerült tartania magát, végig méltóságteljesen, szinte hidegen viselkedett, szüksége volt rá, hogy egyedül, személyesen is végső búcsút vegyen kedvesétől.
Mintha megérezte volna a királynő hangulatát, az eső is eleredt, fájdalmát azonban nem tudta elmosni. Isabella teljesen elázott és átfázott, a hideg a csontjáig hatolt, de ő észre sem vette. Nem fordult vissza, rendületlenül haladt tovább a célja felé. Mikor elérte, a sírkövön lévő feliratot olvasva nem bírta tovább.

Térdre borult, szeméből eleredt a könny, mely az esőcseppekkel egybefolyva, patakokban csordult végig arcán. Miért kellett így végződnie, miért? Miért kellett elveszítenie őt? Öt év reménytelen vágyakozás és egy szerelmes éjszaka – tényleg csak ennyi jutott nekik, ennyit érdemeltek? Bárcsak inkább őt találta volna el az a tőr! Neki kellett volna meghalnia! Minden sokkal jobb és könnyebb lenne akkor… miért volt ennyire kegyetlen az Őrző? Mit vétettek ellene? Szerették egymást, mindössze ennyi volt a bűnük.
Semmi másra nem vágyott, mint hogy megpihenhessen Eric mellett a puha föld mélyén, a virágtenger alatt. Csakhogy… az a hely már foglalt volt. Ekkor tudatosult benne a keserű valóság: minden hiába, szerelme a síron túl is máshoz, a feleségéhez tartozik. Ők ketten Odaát sem lehetnek soha egymáséi. Erre a gondolatra ismét vigasztalhatatlanul zokogni kezdett, míg könnyei el nem fogytak. Nem is tudta, meddig maradt így, térdre borulva és görcsösen zokogva a sír fölött. Talán percekig, netán órákig?

Végül remegő térddel állt talpra ismét, s teljesen hasztalan megtörölte könnytől és esőtől maszatos arcát. Hirtelen lágy, kellemesen meleg fuvallat simította végig orcáját. Olyan volt, mint egy puha kéz. „Ne félj, minden rendben lesz!”, ígérte egy ismerős hang, mely mintha nem a fülében, hanem a szívében szólt volna. Isabella meglepetten pislogott, kétségbeesetten keresve a hang tulajdonosát, de az nem volt sehol. Talán csak képzelődött?
Nehéz szívvel elfordult Eric sírjától, és visszaindult a palotába. Fura erő, bizonyosság járta át: megteszi, amit meg kell tennie, bármibe kerül is.

Kivárta a másnap reggelt. Nehéz szívvel vette elő a papírt, és élete legnehezebb sorait kezdte rávetni. Nehezen ment. Először felborult a tintatartó, és a kiömlő tinta eláztatta az egészet. A következő próbálkozásnál pedig a könnyei áztatták el a pergament. Végül sikerült megírnia, s elszántan pecsételte le az iratot. Ez a helyes döntés, győzködte magát, így lesz a legjobb. Miért érzi magát mégis ilyen szörnyen miatta?
Miután végzett, tekercsbe hajtotta az írást, és nehéz szívvel fésülködőasztalára helyezte. Tekintete naplójára siklott. Talán segít, ha kiírja magából a fájdalmát.
Amint végzett az írással, mintegy végszóra, kinyílt az ajtó.
– Isa! – rontott be Rosaline kopogás nélkül. Smaragdzöld szemével kétségbeesetten pislogott nővérére.

– Köszöntelek, húgom. Már vártalak. – A királynő még csak oda sem nézett. Komor tekintettel ült az íróasztalnál, hangjában nem volt semmilyen érzelem.
– Annyira örülök, hogy nem esett bajod! – sietett oda a hercegnő Isabellához őszinte aggodalommal. – Mondd, neked teljesen elment az eszed?! Annyira vártalak Lochrose-ban, hogy utánam gyere a háború elől.  Anyámat is egyre csak vártam,  de nem jött el… erre azt kell megtudnom, hogy te részt vettél a csatában? Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség?

– Azt tettem, ami egy uralkodó kötelessége. – Isabella felkelt, és szembenézett testvérével.
– És arra egy percig sem gondoltál, hogy mi lesz velem, ha veled történik valami?! – kérte számon a hercegnő.
Na igen, ez Rosaline, állapította meg Isabella. Csak magára gondol.

– Anyám eltűnt, fogalmam sincs mi van vele, a nővérem pedig az életét kockáztatja egy véres háborúban – folytatta Rosaline feldúltan. – Az apámat és az öcsémet már elvesztettem, talán az anyámat is… többet nem tudnék elviselni, Isa!
A királynő elfordította a fejét.
– Mondd, Isa, mi lesz ezután? Mi lesz az országgal?
– Jó kérdés – mosolyodott el Isabella fanyarul. – Bár sikerült Edwardot térdre kényszeríteni, és letette a fegyvert, Seraphim William királyhoz került.

– Az bizony baj – töprengett Rosaline. – Bár legalább nincs Edward kezében. De ez talán csak idő kérdése. Ha megszerzi valahogy Williamtől, vagy csak a piszkos eszközeivel visszanyerné a bizalmát, könnyen ellenünk fordulhatnak! De ha Edward mégis folytatni akarja a háborút, William pedig egyszerűen csak úgy dönt, semleges marad, és nem segít nekünk a karddal, akkor semmi esélyünk!

– Remek meglátás, Rosaline. – Isabellát meglepte, mennyire tisztán látja húga a helyzetet.  – Ezt nem hittem volna.
– Attól, hogy nem feltételezik rólam, még figyelemmel kísérem az ország ügyeit, sőt, képzeld, gondolkodni is tudok – húzta fel az orrát sértetten Rosaline. Kezdte unni, hogy mindenki csak az üresfejű, önző, elkényeztetett hercegnőt látja benne.  – Szóval, mit akarsz tenni?

– Csak egyet tehetünk – sóhajtotta Isabella megtörten. Szemében mélységes fájdalom ült, ahogy elkezdte beavatni húgát a tervébe.
– Tessék?! Isa, ezt ugye nem gondolod komolyan? – hüledezett Rosaline.

– Hallgass végig, kérlek. A lényeget nem m…
– Nem érdekel! Isa, erre nincs magyarázat!  Ezt nem teheted! Gyáva vagy! Ez…  mit szólna ehhez apánk? Hát ezért küzdöttünk? Ezért kellett annyi embernek meghalnia? Ezért adta az életét Sir Eric? – fakadt ki, azonnal megbánva utolsó mondatát.

– Erről egy szót sem akarok hallani! – csattant fel a királynő, elszántan küzdve feltörni készülő könnyei ellen. – Sir Eric az életét adta a hazáért és a koronáért – és miattam, szorult össze a szíve –, azt tette, ami egy lovag kötelessége. Ennyi történt.
Rosaline dermedten nézte őt. Ki ez az ismeretlen jégkirálynő, aki előtte áll? Ez nem az ő szeretett nővére, ez egy idegen, rideg kőszobor…

– Rosaline, nem véletlenül hívtalak haza. Lenne számodra egy életbevágóan fontos feladatom. – Az asztalán heverő tekercsre mutatott, majd felvette, és Rosaline kezébe nyomta. – Olvasd el ezt, és mindent megértesz. Szigorúan bizalmas, úgyhogy kérlek, erről egy szót se, senkinek.
Rosaline elkerekedett szemmel olvasta a sorokat.

– Ez… nem, Isa! Nem és nem! Ehhez nincs jogod! Nincs és kész! Ezt nem teheted velem! Én ezt… ezt nem akarom! Nem tudom megtenni! Na és veled mi lesz így? Ha ez kiderül, akkor te… akkor neked… – A hercegnő hangja elcsuklott.
– Ne félj, Rosaline. Ha ezt végigcsináljuk, minden rendben lesz – lágyult el Isabella hangja. Egy pillanatra felengedett a jégszobor.
– Becsszó? – A hercegnő nem volt nyugodt. – Tudd meg, hogy ha bármi történik veled, én kitekerem a nyakad!
– Észben tartom.
– Anyáról semmi hír? – görbült le Rosaline ajka. – Bárcsak itt lenne! Elkelne most a segítsége. Talán tudna más megoldást.

– Ha engem kérdezel, szerintem ő is támogatná az ötletet. Ne félj, boldogulunk, boldogulni fogsz nélküle is – biztosította Isabella, elfordítva fejét. Nem állt szándékában beavatni húgát a Nerissával történtekbe. Jobbnak látta, ha nem tudja meg, hogy az édesanyja hidegvérrel meg akarta ölni, aztán a veremben életét vesztette. – Gyere velem, beszéljük meg Lawrence-szel a további teendőket. Utána lemehetünk a konyhába egy kis langyos tejért és süteményért, mint kiskorunkban, emlékszel? A szakácsnő mézes-mandulásat sütött, a kedvencedet.

– Hát… – Rosaline egy pillanatra a régi Isabella árnyékát látta megcsillanni az előtte álló királynő szemében. Majdnem el is hitte neki, hogy minden rendben lesz. Más körülmények között ideges fintorral közölte volna vele, hogy nem óhajt dagadt lenni a sok édességtől, de ez most rendkívüli helyzet volt. – Jó.

Mikor a két nő mögött becsukódott az ajtó, szinte azonnal nyílt az öltöztetőszobába vezető oldalajtó, melyen Christian Hale nesztelenül lépett be. Még maradt pár néhány holmija a palotában, amit magához akart venni, mielőtt elhúzza a csíkot. A jelen helyzetben azt látta célszerűnek, ha hosszabb időre elutazik valahová messzire, legalább addig, amíg a helyzet nem rendeződik megnyugtatóan.
A jól ismert, titkos folyosókon keresztül könnyedén, észrevétlenül jutott el a királynő szobájáig, innen akart továbbosonni a folyosó felé, amely a régi szobájába vezet. A csatatérről is észrevétlenül eliszkolt, mielőtt bárki felelősségre vonhatta volna, ez sem volt nehezebb feladat.
Ahogy tekintete a királynő naplójára siklott, amelyet Isabella óvatlanul ottfelejtett, nem bírt ellenállni, megtorpant. Ördögi mosolyra húzta a száját. Biztos volt benne, hogy érdekes dolgokra bukkan majd benne…

***

A crafthole-i béketárgyalásra Isabella éjfekete ruhában érkezett. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, csak karikás szeme és falfehér arca mutatta, mennyire megviselte az elmúlt időszak. Edward és William már várták, de jelen volt az effenmonti fejedelem és a lufteningi király is.
A kötelező udvariassági körök után Isabella Edwardhoz fordult.

– Nézze, Edward, volt időm átgondolni a dolgokat. Volna egy javaslatom, amely talán önnek sem lenne ellenére. Mind a ketten megkaphatjuk, amit akarunk. Ha beleegyezik, gyorsan lezárhatjuk ezt az ügyet.
– Igazán kíváncsivá tett.
– Áll még a korábbi ajánlata? – kérdezte Isabella. Nagyot nyelt.
– Melyikre gondol? Csak nem… – vonta fel a szemöldökét Edward. Erre a fordulatra nem számított.

​– De igen. Hajlandó lennék feleségül menni önhöz – mondta ki Isabella.