Ezüst krónikák – 28. Valamikor réges-régen

Isabella hercegnőnek volt egy titkos rejtekhelye: egy kis toronyszoba a palota egyik eldugott szegletében. Amikor egy kis nyugalomra és egyedüllétre vágyott, mindig itt rejtőzött el a gondok, legfőképp mostohája elől. Nem gondolta volna, hogy éppen itt bárki is keresné – honnan is sejthette volna, hogy éppen ez a szoba lesz élete egyik sorsfordító találkozásának helyszíne?
Azon a bizonyos napon is itt bujkált, és elmélyülten tanulmányozta kedvenc olvasmányát, a törvénykönyvet. A kellemes csendet váratlanul kopogtatás zavarta meg. Isabella visszafojtotta lélegzetét, és mélyen hallgatott. Nem, nincs itt senki, főleg én nem!

Halkan fohászkodott, hogy az illető menjen tovább, ám az ajtó nyikordulására rémülten felkapta a fejét. Úgy nézett maga elé, akár egy rémült madárfióka a fészekbe ugró ragadozóra. Összerezzent, kezéből kiesett a könyv, és nagyot koppanva a padlóra hullott. Remegve hátrafordult, amikor azonban megpillantotta az érkezőt, félelme rögtön semmivé foszlott, szíve pedig nagyot dobbant.

A kis toronyszobába egy fiatalember lépett be, tanácstalan arccal: Eric. Amikor meglátta a lányt, úgy érezte, mintha villám csapott volna belé, s zavartan lehajtotta a fejét. Noha legtöbben nem találták volna őt feltűnően gyönyörűnek, Eric mégis úgy érezte, soha nem látott még ilyen szépséget. A mozdulatai finomsága, és ahogy riadt őzikeszemével ránézett, nagyon mély benyomást tettek rá. Bájos, törékeny teremtés volt, és annyira elveszettnek látszott! Ericben rögtön feltámadtak a védelmező ösztönök: szívesen átölelte volna a lányt, hogy megóvja minden bajtól. Eltűnődött, vajon mit keres itt, és mitől fél ennyire? Hiszen egyértelmű volt, hogy bujkál valami vagy valaki elől, különben nem próbált volna meg úgy tenni, mintha nem lenne a szobában, és nem ijedt volna meg attól, hogy valaki benyit. Nagyot nyelt, ahogy a lány félénken odalépett hozzá, és kérdőn ráemelte tekintetét.

– Elnézést, kisasszony. Nem érkezett válasz, és azt hittem, nincsenek itt – szabadkozott.
– Semmi baj – préselte ki magából a szavakat a hercegnő. Végigmérte a „betolakodót”. Fiatalnak tűnt, pár esztendővel lehetett idősebb nála. Magas, daliás termet volt, arcvonásai kellemesek. Elegáns, fehér öltözékéből Isabella rájött, hogy egy leendő lovaggal áll szemben, egyike lehetett annak a néhány kiváltságos ifjúnak, akit aznap ütnek lovaggá egy ünnepélyes ceremónia keretében. Szőkésbarna haja kissé kuszán állt, sötétbarna szeme melegen, bár kissé szomorkásan csillogott. Tekintetétől Isabella furcsa melegséget érzett a szíve tájékán. A melegség forrósággá vált, mely egész testén végigkúszott, egészen a feje búbjáig, finoman égetve orcáját és fülcimpáit. A lány biztos volt benne, hogy a pirosság kívülről is látható, s ettől zavarba jött. Az ő életét mindig is a törvények, az ésszerűség és a szabályok határozták meg, ebbe nem fért bele, hogy egy szép, barna szempár ilyen hatással legyen rá.

– Elnézést kérek, még be sem mutatkoztam. Eric Seville vagyok. – A lovagjelölt kezdte összeszedni magát, s illemtudóan meghajolt a lány előtt. – Ön elárulja a nevét, hölgyem?
– A nevem… – Isabella pislogott néhányat, mire rájött, hogy a fiatalember nem ismerte fel.  – A nevem Bella Leroy – mondta végül. Nem akarta, hogy a fiatalember idő előtt megtudja, kivel beszél, és emiatt máshogy viselkedjen vele.
Eric lopva végigmérte őt. Elegáns ruhájából ítélve valamiféle nemesnek gondolta, és családneve is erre utalt. Talán udvarhölgy lehet a királyi udvarban.

– Nagyon örülök, Leroy kisasszony. – Eric kezet csókolt. Ahogy forró leheletét érezte a bőrén, Isabellát jóleső bizsergés járta át.
– Bella – mondta. – Hívjon csak Bellának – mosolygott Ericre.
– Rendben van… Bella – bólintott Eric, kissé meglepődve ettől a közvetlenségtől.
– Mondja, kedves Eric, mi járatban van itt?
– Tényleg – kapott észbe Eric. Ezek a különös, soha nem tapasztalt érzések annyira zavarba hozták, hogy még jövetele valódi céljáról is megfeledkezett. Amikor a lány erre emlékeztette, teljesen ostobának érezte magát.

– Tudja, én… egyike vagyok azoknak, akiket ma ütnek lovaggá. Előtte őfelsége, Henrik király beszélni szeretne velem, kéretett a dolgozószobájába, csakhogy én… – szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Nem találom. Egy őrt kérdeztem a kapuban, ő azt mondta, forduljak jobbra, a folyosó végén balra, majd a következőnél jobbra, ott fel a lépcsőn két emeletet, aztán balra, jobbra, kétszer balra, és a sarkon lévő szoba… hát, ez volna az. Vagy az útmutatás volt rossz, vagy én kevertem össze valamit.
– Hm. Szerintem csak egyszer fordult balra, úgy jutott ide – tűnődött Isabella, fejében próbálva összerakni az útmutatást és a palota alaprajzát.

– Valóban! – csapott a homlokára Eric, mikor felidézte. – Na és ön… mit csinál itt fent egy sötét toronyszobában, ilyen egyedül? – érdeklődött, igyekezve elterelni a szót a tévútjáról. – Csak nem a torony foglya?

– Mondhatni – ment bele a játékba a lány. – A sárkány elől bujkálok, hátha itt nem talál rám. – Tulajdonképpen nem hazudott, de ha Nerissa megtudja, hogy lesárkányozta…
– Akkor kénytelen leszek megszöktetni innen – mosolygott rá Eric. – Jöjjön, tartson velem a trónterembe, mielőtt idetalál az a sárkány. Nem félnék megküzdeni vele, ha kellene, de most inkább elkerülném a harcot. Nem festenék túl jól a ceremónián megpörkölődve.
– Én sem kockázatnék – nevetett fel Isabella.

Eric egyre inkább úgy érezte, szívesen udvarolna ennek a bájos teremtésnek. Talán lenne is esélye: noha ereiben csak félig csörgedezett nemesi vér, az is anyai ágon, viszont lovagi címe, amelyet most adományoznak neki, a legmagasabb körökbe juttatja be őt, így származása és szerénynek mondható anyagi helyzete ellenére nem számított rossz partinak. Kissé butácska, jó szándékú közeledését mindenesetre szívesen vette a lány, ezt biztató jelnek vette.
A hercegnő kisimított egy hajtincset az arcából. Eric arca hirtelen elkomorult, ahogy észrevette a véraláfutásokat és kék-zöld foltokat a hercegnő kézfején és csuklóján.  Gyilkos indulat támadt benne: ki merészel kezet emelni egy ilyen ártatlan teremtésre, aki a légynek se tudna ártani?  Felismerte a nyomokat: ezeket szorítás, rángatás és ütés okozta. Túlságosan sokszor látott ilyet édesanyján, és néha saját magán is: részeg apja rendszeresen feleségén töltötte ki dühét. Eric már kisgyerekként is próbálta megvédeni édesanyját, s amikor közéjük állt, ő is bőven kapott az ütésekből. Sok év után aztán fordult a kocka, Eric egyre erősebbé vált, és végül egy nap visszaütött. Pár további alkalom után aztán a verések végleg megszűntek, ő és édesanyja is biztonságban voltak végre az agresszív családfőtől. Ezért akart Eric annyira lovag lenni: hogy megvédje azokat, akik nem elég erősek ahhoz, hogy magukat megvédjék.
Szerette volna megkérdezni a lányt, hogy megtudja, ki bántotta őt és miért, de biztos volt benne, hogy a lány mindent tagadna. Talán később, ha jobban megismeri, és megbízik benne, akkor megnyílik. Azt viszont megfogadta magában, hogy ha megtudja, ki tette ezt vele, kezeskedni fog afelől, hogy ne árthasson többet neki.

Isabella nem tudott tovább mit kezdeni zavarával, így, hogy leplezze azt, és csináljon valamit, ami értelmesnek tűnik, felvette a földről a leesett könyvet.
– Merania törvénykönyve? – ismerte fel a kötetet a lovagjelölt. – Csak nem azzal bünteti a sárkány, hogy ezt kell olvasnia?
– Nem. Ez itt történetesen a kedvenc olvasmányom – jött a hűvös felelet.
– Ó – pislogott Eric kissé meglepve. – Kíváncsi lennék, miért olvas ilyesmit egy ifjú hölgy?
Nem mintha rosszallta volna, sőt, de minden hölgyismerőse, aki megtanult olvasni, inkább romantikus történetekben lelte kedvét. Ezek szerint Bella ebben is különleges volt.
– Mert…
Ekkor a folyosó felől kiabálás hallatszott.
– Isabella! Merre kószálsz? Isabella! – Ophelia, Isabella nevelőnője türelmetlenül kiáltozott.

– Isabella… Bella… – suttogta halkan Eric, majd a felismeréstől elkerekedett a szeme. Amikor összeállt a kép, teljesen leforrázva érezte magát. Bella… Isabella… hogy nem jött rá, hogy a hercegnővel, leendő királynőjével áll szemben? Hogy is jött volna, amikor a lány teljesen megbabonázta?
Becsapva érezte magát. A hercegnők gőgösek, elkényeztettek, megközelíthetetlenek, és kissé butácskák… Bella, azaz Isabella viszont szerény, kedves, okos teremtésnek látszott. Nem pedig a számára elérhetetlen hercegnőnek, aki valójában volt.

– …mert a leendő királynőnek ismernie kell az ország törvényeit – fejezte be a megkezdett mondatot kelletlenül a lány, mélyet sóhajtva. – Megyek már, Ophelia néni! Egy perc!
– Hercegnő… én… bocsásson meg, ha tudtam volna, hogy…

– Nem számít. Most mennem kell – vágott közbe Isabella. – Kérem, ne jöjjön azonnal utánam. Bajba kerülhetek, ha kiderül, hogy kettesben maradtam egy férfival. Apámhoz gyorsabban eljut, ha a folyosó végén jobbra felmegy a lépcsőn, és kétszer jobbra fordul. Nagyon örültem a találkozásnak, Eric. Minden jót. – Halványan rámosolygott, majd, akár egy kósza délibáb, tova is libbent.

A hercegnő részt vett a ceremónián, és elbűvölten nézte a fiatal lovagot. Nem tudta, mihez kezdjen a feltámadó érzésekkel, melyekre hevesen dobogó szíve folyamatosan emlékeztette. Tudta, okosabb lenne még csírájában elfojtani őket, ő mégis hagyta, hogy szárba szökjenek és virágba boruljanak. Józan eszével tudta, hogy Eric elérhetetlen számára, hiszen neki úgyis egy herceghez vagy királyhoz kell majd feleségül mennie, ha eljön az ideje. Mégis… ezek az érzelmek új értelmet adtak a mindennapoknak, segítettek elviselni a tanulás nehezebb részét, és Nerissa állandó kegyetlenkedéseit. Viszonzás és beteljesülés nélkül is boldogsággal töltötték el. Hiszen teljes titokban tartotta őket, és nem ártott velük senkinek! Akkor miért ne álmodozhatott volna egy kicsit?

Az új érzelmek hatására a hercegnő egészen kivirult, ez pedig kívülről is meglátszott. A megjelenésére is egyre jobban adott, mégsem ez adta újdonsült szépségét, hanem a belülről fakadó ragyogás, mely egész lényéből sugárzott. Környezete is egyre gyönyörűbbnek látta őt, egyre többen fordultak meg utána.
Attól a naptól kezdve gyakrabban sétálgatott a trónterem környékén, hogy ha a lovag érkezik valamilyen ügyben, válthasson vele néhány szót. Márpedig erre elég gyakran sor került.

Eric képtelen volt lemondani Isabella társaságáról, ezért feltűnően gyakran „kellett” a palotába járnia ilyen-olyan ügyben, s reménykedett, hogy legalább egy pillantást vethet a lányra. Szerencséjére, és egy fura “véletlen” folytán szinte mindig összefutott vele, és a lány tekintete arra bátorította, hogy odamenjen hozzá, megszólítsa, és váltson vele akár csak néhány szót. Ezek a pillanatok mindig bearanyozták a napját, ahogy a hercegnőét is.

Isabella az általa eddig roppant unalmasnak tartott lovagi tornákra is egyre szívesebben járt el, legalábbis azokra, amelyeken Sir Eric is részt vett. Eddig kifejezetten untatták ezek a rendezvények, de most végre volt teljes szívből tudott szurkolni valakiért.
A lovag minden egyes győzelme mámorral töltötte el – hát még a személyesen adható gratuláció a verseny után!
Eric nem szeretett különösebben lovagi tornákon részt venni, felesleges erőfitogtatásnak tartotta, de mivel tudta, a hercegnő sokszor ellátogat ezekre az eseményekre, imponálni és bizonyítani akart neki. Jelenléte mindig új erőt adott neki, és a legnehezebb ellenfelekkel szemben is győzött.

A legszebb jutalom nem is a dicsőség és a győzelmét övező tapsvihar volt, hanem Isabella halk szavú, bájos gratulációja a versenyek után. Ezért volt igazán érdemes küzdenie. Az Isabella iránti érzései nélkül soha nem jutott volna Merania legjobb lovagjai közé.

Ki tudja, meddig rajongott volna titokban leendő királynőjéért, ha nem következik be az a végzetes esemény és az a másik találkozás, amely véget vetett az idillnek.
Éppen őrjáratot tartott a közeli erdőben. A rablótámadások – és gyilkosságok – megszaporodtak akkoriban, ám a banditák pontos száma és rejtekhelye ismeretlen volt. Sir Ericnek feltett szándéka volt, hogy megtisztítja tőlük az erdőt. Ám elszámította magát, ugyanis egy sűrű résznél öten támadtak rá egyszerre. Noha egy-két támadóját sikerült megsebesítenie, tehetetlen volt a túlerővel szemben.

Azt hitte, a banditák nem fogják életben hagyni. Talán halottnak is hitték, és talán valóban odaveszett volna, ha valaki nem talál rá időben. Megmentője, Marion, a fiatal bába és orvos nemrég érkezett Meraniába, hogy pár hónap múlva után egybekeljen vőlegényével. A lány egy kicsit Isabellára emlékeztette őt okosan csillogó tekintete, a hajfonata és szelíd természete miatt, s ettől rögtön rokonszenvesnek találta.
Eric végtelenül hálás volt neki, így, bár a sebei szépen gyógyultak, barátként gyakran meglátogatta őt a rendelőjében. Egyik nap azonban már az ajtón kiszűrődő szipogás és hüppögés elárulta, hogy valami nincs rendben. Aggódva nyitott be.

Marion a szoba közepén állt. Remegve, könnyáztatta arccal nézett az érkező férfira.
– Marion… jóságos ég, mi történt? – lépett hozzá Eric.
A lány sírástól vörös szemmel nézett rá.
– Jaj, Eric, olyan jó, hogy itt vagy. Végem van!
– Kérlek, nyugodj meg, és mondj el mindent az elejétől. Mi történt? Bántott valaki?
Marion mély levegőt vett, és egy szuszra hadarta el.

– Ryan Tilton. Amikor a vizsgálatra jött… mocskos ajánlatot tett, de én visszautasítottam és elküldtem. De erősködött, és… nem is tudom, mi történt volna, ha nincs nálam a késem, de megmenekültem, mert amikor megvágtam vele, eltakarodott. Most viszont bosszút akar állni rajtam. Mindenféle aljas hazugságot és pletykát kezdett rólam terjeszteni. Boszorkánysággal vádol, és azt mondja, bizonyítéka van arra is, hogy már nem vagyok érintetlen! Aljas hazugság! Szerinte én a varázserőmmel megbabonázom a hozzám érkező férfiakat, és elcsábítom őket. Azt mondja, őt is megpróbáltam, de ő ellenállt, ezért vágtam meg a késemmel. És mindenki neki hisz! El akarnak innen üldözni, vagy még rosszabb, a szörny elé akarnak vetni!
– Azt nem fogom hagyni – keményedtek meg Eric vonásai. Nem tudta elhinni, hogy valaki ennyire aljas legyen. Próbálva megőrizni hidegvérét, az ajtó felé indult.
– Hová mész? Mit akarsz tenni?
– Ryan Tilton felelni fog ezért, és vissza fogja vonni a vádjait, erről kezeskedem. Ezt nem ússza meg.

Nem kellett sokáig keresnie, a főtéren, a kocsmától nem messze meg is találta az illetőt. Szó szót követett, de Ryan kitartott a vádak mellett, így Eric párbajra hívta. Életre-halálra. Az egész nem tartott tovább tíz percnél, a fiatal lovag könnyedén legyőzte ellenfelét.

Nem volt büszke erre, nem szeretett ölni, de most nem tehetett mást. Egy ártatlan lány becsülete és élete volt a tét. Hiszen erre esküdött fel, hogy megvédi a gyengébbeket és az igazságot, akár ily módon is, ha kell. Mert Marion ártatlansága felől szemernyi kétsége sem volt. Egyértelművé tette a bámészkodóknak, hogy aki továbbra is igaztalan vádakkal illeti az orvost, annak vele kell számolnia, majd komoran távozott a helyszínről. Sikerrel járt, senki egy rossz szót sem mert Marion ellen szólni többé. Nyíltan. A háta mögött viszont továbbra is összesúgtak, és köszörülték rajta a nyelvüket.
Három nap múlva Marion sétára hívta a lovagot.

– Eric, azt hiszem, búcsúznom kell. Sajnos nem maradhatok itt egyedül, apám szerint nem biztonságos. Férj nélkül semmiképp sem. Philippe pedig felbontotta a jegyességünket az eset után. Ő továbbra sem hisz az ártatlanságomban… – fájdalmas fintort vágott. – Vagy csak örül, hogy az a gazdag özvegyasszony, Frida hajlandó hozzámenni, és ez az ügy remek lehetőség volt neki arra, hogy tőlem megszabaduljon. De mi lesz így velem? – sóhajtotta. – A történtek után melyik férfinak kellenék? Örökre egyedül maradok… – Hangjában minden kimondatlan vágy és álom ott volt. Marion kiskora óta feleség és anya szeretett volna lenni. Ez a botrány, úgy tűnt, megfosztotta ennek lehetőségétől.
– Akkor gyere hozzám – szólt Eric.
– Hogy mondtad? – kerekedett el a nő szeme.

– Marion Stewart, leszel a feleségem? – Eric fél térdre ereszkedett előtte. Egy pillanat alatt mérlegelt. Úgy érezte, segítenie kell neki. Marionnak köszönhette az életét, tartozott neki, nem hagyhatta őt cserben. S ki tudja… talán ez a lány, aki még hasonlít is igaz szerelmére, megadhatja neki a szerető családot, amelyre annyira vágyik. Hiszen Isabella soha nem lehet az övé, neki más kötelességei vannak. Egy reménytelen szerelem kedvéért mégsem mondhat le arról, hogy felesége és gyermekei legyenek. A jó házassághoz úgysem kell a szerelem, hiszen az úgyis elmúlik, azt mondják. Talán elmúlnak majd az Isabella iránti érzései is, és helyette fellobban majd a láng Marion iránt.
– Ez nem vicces. Kérlek, ne gúnyolódj a nyomoromon – kérte Marion.
– Komolyan beszélek – nézett a szemébe Eric. – Mi a válaszod?
Marion hitetlenkedve nézett rá, szemében ezúttal az öröm könnyei csillogtak. Azóta tetszett neki a férfi, mióta rátalált az erdőben, de akkor még másnak volt a jegyese, így erről a fordulatról álmodni sem mert. El se merte hinni, hogy ez valóság! Úgy érezte, a rémálomból egy tündérmesébe csöppent.

– Igen! – mondta boldogan.
Eric nem bírta állni újdonsült menyasszonya szerelmesen csillogó tekintetét. Kétségbeesetten próbálta elhallgattatni lelkiismeretét, ami azt súgta, rossz döntést hoz, és meg fogja bánni.

Ami Marion számára a valóra vált álom kezdetét jelentette, Isabellának egy két éven át tartó szép álom végét. Az ébredés pedig szörnyen keserű volt.
Pedig annyira gyönyörű napnak indult, madárcsicsergős, fényes reggellel. A hercegnő éppen édesapját kereste a palotában. Mivel az emeleti dolgozószobájában nem találta, lement az oldallépcsőn, és a trónterem felé indult.

A kis boltívet elérve felismerte Henrik király jellegzetes, barátságos hangját. Éppen Lawrence-szel beszélgetett. Isabella már-már kifordult, hogy köszöntse őket, mikor meghallotta, miről van szó.
– Sir Eric? Komolyan?
– Bizony. Ki gondolta volna?
– És ki a szerencsés menyasszony?

– Na, ez még meglepőbb. Az a fiatal orvos és bába, aki két hónapja költözött a városba. Marion Stewart.
– Pont ő? – hitetlenkedett a király. – Ő nem Philippe Gray jegyese volt?
– Ezek szerint csak volt.
– Mindenesetre érdekes választás. Sir Eric a maga pozíciójában találhatott volna előkelőbb partnert is.
– Valószínűleg dúl köztük a szerelem – vont vállat Lawrence. – Másra nem tudok gondolni. Ez megmagyarázza a párbajt is, és a sietséget is. Állítólag két hét múlva meg is tartják az esküvőt.
– Kissé gyors ez a tempó. De hát, fiatalság… – vont vállat a király. – Ebbe igazán nem szólhatok bele még én sem, nem igaz?
– Amennyiben felséged nem ellenzi az esküvőt, a királyi családot is szeretnék meghívni. Délután el is jön a palotába, hogy hivatalosan is meghívja felségedéket.

– Nagyszerű – mosolygott Henrik. – Mindig örömteli esemény, ha egy szépreményű lovag megállapodik. Sir Ericet különösen kedvelem. Sokra viszi még egyszer, igazán tehetséges és jóravaló fiatalember. Természetesen ott leszünk az esküvőn és az azt követő ünnepségen is. A lányok biztosan nagyon fognak örülni, szép ruhák, zene, tánc… Viszont most jöjjön, Lawrence, szeretném, ha megnézne egy térképet. Érdekes dologra bukkantam, kíváncsi lennék a véleményére.
– Természetesen, felség.

Isabella ledermedve állt a helyén. Forgott vele a világ, a falhoz kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. Eric megházasodik? De hát… ez… nem lehet! Nem lehet! – visszhangzott a fejében. Egész testében remegett. Úgy érezte, megszakad a szíve, s hallani vélte, ahogy álmai fájdalmas csörömpöléssel ezer darabra törnek. A valóságból már csak egyvalamit érzékelt: az arcán patakban lefolyó, forró könnyeket.

Hosszú percekig állt ott, teste rázkódott a zokogástól. Képtelen volt ép szívvel felfogni a hallottakat. Tudta pedig, hogy egyszer eljön ez a nap is, hiszen Eric sem élhet magányosan örökké. Mint ahogyan egyszer neki is férjhez kell majd mennie. Sőt, talán már férjnél is lenne, ha öccse halálával nem merül feledésbe a jegyességéről szóló megállapodás. De az annyira távolinak tűnt.
Lábába lassan visszatért az élet, és szinte magától vitte őt vissza a szobájába. Szerencséjére egy-két szolgálólányt és pár őrt leszámítva üresek voltak a folyosók. Még csak az hiányzott volna, hogy összefusson valakivel, és magyarázkodnia kelljen…

Tudta, hogy Eric aznap látogatóba jön, de Isabella nem volt hajlandó találkozni vele. Különben is csak azért jön, hogy hivatalosan is megtegye a nagy bejelentést, és meghívja a királyi családot az esküvőre. Erre pedig nem volt kíváncsi.
A lány szíve vadul zakatolt. Tudta, ebbe szép csendben belehalna, a szertartást és a lelkes ünneplést legfeljebb élettelen, üres bábként tudná végigcsinálni. Két hét… ennyi ideje van. Akkor Eric elveszi azt a nőt. Tudta, örülnie kellene a férfi boldogságának, mégis, a szíve szakadt meg attól, hogy azt egy másik nő oldalán találja meg.
Kétségbeesett ötlet jutott eszébe. Talán még nincs veszve minden. Képtelen lett volna ezek után Eric szemébe nézni, de egy levélben talán leírhatja az érzéseit… talán akkor meggondolja magát.
Többször kellett nekifutnia a levélnek. Hol a keze remegett, hogy a tinta folyt szét, hol a könnye maszatolta össze. Sokadik próbálkozásra végre a kezében volt.

Mély sóhajjal összegyűrte a levelet, és a kandallóba dobta. Mégis, mire ment volna vele, ha odaadja neki? Ha a férfi nem viszonozza az érzelmeit, és valóban azt a nőt szereti, akkor ő csak nevetségessé tenné volna magát. Ha viszont Eric mégis hasonlóképpen érzett iránta, akkor is csak összezavarta volna őt vele, tönkretehette volna vele a lovag életét, és egy fiatal lány nagy napját is. Ennyire nem lehetett önző. Hiszen ők ketten úgysem lehettek együtt ezen a világon, Eric őt nem választhatta volna. Neki mint hercegnőnek, sőt leendő uralkodónak, mindenképpen egy főnemesi, még inkább uralkodócsalád sarjához kellett feleségül mennie. Fájó szívvel nézte, ahogy a papír sercegve hamuvá ég.

Az esküvőre az egész királyi család hivatalos volt, ám Isabella a nagy nap reggelén ágynak esett. Jártányi ereje sem maradt, rázta a hideg, alig kapott levegőt, a mellkasát pedig szúró, éles fájdalom szorította. Egy szolgálólányának még épp tudott szólni, majd végleg elhagyta minden ereje.

Szerencséjükre Marion édesapja, az elismert orvos a lánya esküvője miatt a városban volt, így a szertartás előtt a palotába sietett, hogy megvizsgálja a hercegnőt, azonban tanácstalanul állt az eset előtt.
– Mennyire komoly a baj? – kérdezte a király.
– Nehéz megmondani – sóhajtotta az orvos.
– De hát mi baja? Mi történt vele?
– Valószínűleg a szíve – állapította meg Marius. Ismert pár orvosságot a tünetek kezelésére, így a hercegnő kapott szert a szívére, a lázra, és egy kis fájdalomcsillapítót is.
– Én ennyit tehetek érte. Reméljük a legjobbakat. Most már minden rajta és az Őrző akaratán múlik. Imádkozzanak érte.

A király a lánya ágya mellett akart maradni, de Nerissa ragaszkodott hozzá, hogy legalább a szertartáson ott legyen vele.
–Szívem, Isabellának aztán teljesen mindegy, itt vagy-e mellette, hisz’ teljesen öntudatlan. Attól pedig nem lesz jobban, ha itt ücsörögsz mellette – fejtette ki véleményét. Nehezére esett sajnálatot tettetnie, és még nehezebb lepleznie örömét, és reményét, hogy hátha ez a titokzatos betegség megszabadítja őt a „kis békától”. –  Sir Ericre nézve viszont kifejezetten sértő, ha távol maradunk, úgyhogy leszel szíves összeszedni magad, és indulunk!
Henrik legszívesebben lekevert volna egy pofont a feleségének ezért a mondatért, de elvei nem engedték, hogy egy nőt megüssön, a lányai előtt pedig nem akart veszekedést, így beletörődő sóhajjal bólintott.

– Én nem megyek sehová! – dobbantott a lábával Rosaline. –  Nem hagyom itt a nővéremet!
– Kicsikém, ne butáskodj – ellenkezett anyja. – Ki lát így majd téged a csinos ruhácskádban? Vagy mi lesz, ha te is beteg leszel? Nem szeretnéd, ugye? Gyere, menjünk! A nővéredre addig is vigyáz egy ügyes ápoló, jó kezekben lesz.
– Én itt akarok maradni! – emelte meg hangját a kislány.
– Rosaline! – Nerissa szeme megvillant. – Nem!
A kisebbik hercegnő vonásai kisimultak, és angyali arccal édesapjához fordult. Tudta, ő nem fog tudni nemet mondani neki.
– Papa, ugye te megengeded, hogy maradjak? Kérlek szépen! – kérlelte őt, szorgalmasan gyakorolva azt a szempilla-rebegtetést, amely alig pár év múlva minden férfit levesz majd a lábáról.
– Persze, kicsim – adta meg magát a király.
Rosaline anyjához fordult.
– Látod, anyám, őfelségétől kaptam engedélyt – húzta ki magát. – Úgyhogy maradok.
– Akkor maradj, ha ennyire akarsz – legyintett bosszúsan Nerissa. – Késésben vagyunk, gyerünk – mordult férjére az „ezért még számolunk”-lesújtó pillantásával. A kis hercegnő magára maradt nővérével, s ahogy aggódva vigyázott rá az ágya mellett, hamarosan megtudta féltve őrzött titkát.

Történt azonban valami, amit Isabella soha nem tudott meg. Leendő apósától Eric is tudomást szerzett a hercegnő különös betegségéről. Legszívesebben az egész esküvőt otthagyva, azonnal a palotába sietett volna, hogy megnézze, hogy van Isabella, de tudta, ezt nem teheti meg menyasszonyával. Nyugalmat és boldogságot színlelve csinálta végig az esküvőt, de gondolatai folyton Isabella körül jártak. A szertartás után azonban lemaradt az ünnepség helyszínére igyekvő vendégektől, és a palotába sietett.
Torka elszorult, ahogy a hercegnő szobájába lépett. Szerencséjére senkit nem talált bent rajta kívül, Rosaline is akkor ment ki egy rövid időre. Isabella öntudatlan álomba merülve feküdt az ágyában, halkan pihegett, alig kapott levegőt. Csinos arcát pirosra festette a láz. Olyan törékeny és elesett volt…
Eric odalépett az ágyhoz, és a lány arcához hajolt.

– Isabella… hercegnőm… nagyon kérlek, gyógyulj meg! Ne tedd ezt velünk – suttogta. Homlokon csókolta a lányt. Józan esze képtelenségnek gondolta, de lelke mélyén érezte, köze van ahhoz, hogy Isabella ilyen állapotba került. Legszívesebben el sem mozdult volna mellőle soha többé, de tudta, nem teheti meg. Fájó szívvel hagyta magára.
Isabella különös betegségét másnapra mintha a szél fújta volna el, ám a hercegnő egészen megváltozott. Arca sápadt, tekintete üres lett. Úgy tűnt, beletörődött a sorsába. “Hiszen tudtad, hogy ez lesz” – győzködte magát. “Miben reménykedtél?”
Nem mutatta fájdalmát, tette a kötelességét, de elment az életkedve, közönyösen, üres tekintettel járt-kelt. Attól a naptól kezdve próbálta megkeményíteni a szívét, és elfelejteni, hogy valaha is érzett valamit a lovag iránt. Kerülni kezdte a társaságát, ha pedig mégis találkozni kényszerült vele, bár szíve továbbra is lelkes dobbanással üdvözölte őt, viselkedése hűvös és távolságtartó lett. Úgy gondolta, a „felesleges” érzések maguktól is elmúlnak, ha nem táplálja tovább őket. Úgy vélte, a távolság és az idő majd segít.

Nem bízta a véletlenre. Alig két héttel a nagy nap után különös elhatározásra jutott, amellyel felkereste édesapját.
– Tudom, hogy hercegnő vagyok, sőt trónörökös, és lennének bizonyos kötelezettségeim. Mégis… nagyon kérlek, engedd meg, hogy soha ne kelljen férjhez mennem! Szeretnék szüzességi fogadalmat tenni és zárdába vonulni Yacothiába – hangzott a kérése. – Tudom, hogy különös kérés, de kérlek, engedd meg!
Henrik aggódott lányáért, feltűnt neki, hogy hetek óta nyomja valami a lelkét. Mosolyogni is időtlen idők óta nem látta már. Most pedig ez a különös kérés! Mikor rákérdezett a kérés okára, Isabella elfordította a fejét, és az ajkába harapott, de kész válasza volt: arra hivatkozott, fél a házasság, de főleg a gyermekáldás gondolatától, és nem szeretne úgy járni, mint édesanyja. A magyarázat, bár hihetőnek tűnt, tudta, érezte, hogy valami nincs rendjén, és Isabella titkol valamit. Ahogy azt is, hogy ha magától nem árulja el, soha nem fogja elmondani.
– Sajnálom, Isabella, de a válaszom nem. Nem adom az áldásomat arra, hogy ilyen fiatalon végleg lemondj arról, hogy valaha szerető társad és gyermekeid legyenek.

A csalódott, könnybe lábadt szempár láttán azonban felajánlotta lányának, töltsön el valamennyi időt egy zárdában, és az ottani élete alapján mérlegeljen a továbbiakról. Ha pedig királynő lesz belőle, úgyis meghozhatja a saját döntéseit.
Isabellának tetszett az ötlet. Csak el innen, minél messzebb! Nem bírta tovább a palota nyomasztó légkörét, amely szinte megfojtotta. Megszabadulna kegyetlen mostohájától, ráadásul Ericet sem kellett látnia. Igen, így lesz a legjobb mindenkinek.
Másnap hajnalban útra kelt hát Yacothiába. Erictől még csak el sem búcsúzott. Félt, hogy ha meglátná őt, nyomban meggondolná magát, és maradna. Magányosan, csendben, boldogtalanul utazott hintójában a távoli útcél felé.
Két évet töltött a zárdában. Amilyen eseménytelen időszak volt ez az ő számára, annál eseménydúsabb volt Eric számára. A férfi házassága első időszakában próbált feleségére koncentrálni, és úgy tűnt, boldogan élhetnek. Csakhogy a várva várt gyermekáldás elmaradása, s Eric nem múló, titkos szerelme a hercegnő iránt lassacskán megmérgezték a kapcsolatukat. Amikor pedig Eric féltestvére, Christian előkerült, aljas húzásai miatt végleg válságba került a házasságuk.
A két év letelte után Isabella érett, felnőtt nőként tért haza. Azt hitte, ez idő alatt sikerült eltemetnie az érzéseit a lovag iránt, ám tévedett. Ez világossá vált számára abban a pillanatban, amikor érkezésekor megpillantott őt a palota teraszán.

Térde rögtön megremegett, szíve majd’ kiugrott a helyéről. Egész lényét évek óta nem érzett boldogság és vágyakozás járta át. Rádöbbent, mennyire hiányzott neki a lovag. Ezt azonban nem mutathatta ki. Eric lelkes mosolyára rezzenéstelen arccal, rideg biccentéssel felelt csak, és szó nélkül ment tovább a kapu felé.
További egy éven át nemhogy halványultak volna az érzései, de minél jobban küzdött ellenük, annál erősebbé váltak. Amíg el tudta kerülni a személyes találkozást a lovaggal, nem is volt baj. Mikor azonban a király tragikus hirtelenséggel elhunyt, és Isabella trónra került, a találkozások és megbeszélések elkerülhetetlenné váltak. A nő érezte, hogy ennek nem lesz jó vége…  ha tudta volna, mennyire igaza lesz!