Ezüst krónikák – 20. Halálos veszélyben

Lys szörnyen izgatottá vált, ahogy megosztotta tervét.
– Alvás! Akkor kell lemenni a markolatért szép csendben, amikor Griselda alszik!
– Lys, kérlek, ne értsd félre, de nem hinném, hogy Griselda kifejezetten sokat és mélyen aludna – vetett ellen Ben.
– Várjatok! Marion említette, hogy kapott még a főpaptól pár érdekes írást Griseldáról és Seraphimról. Az egyik szerint Griselda úgy szeretett bele a hercegbe, hogy meghallotta annak hegedűjátékát. Egészen addig hallgatta a muzsikát, míg álomba merült. Lehet, hogy én is el tudnám altatni őt. Egy próbát megér, nem? – Lys nem hagyta, hogy kedvét szegjék. – Persze, részemről barátkozni is elkezdhetünk vele. Továbbra is állítom, hogy ha kedvesen közelítenénk felé, beengedne a verembe anélkül, hogy bántana.

– Inkább az altatás, még az is esélyesebb – vélte Ben. – De hogy képzelted?
– Na szóval, én a verem szélén eljátszok egy pár gyönyörű altatódalt, és miközben Griselda elszundít, Eric lemegy a markolatért.
– Nem hinném, hogy ez…
– Rendben. Mikor csináljuk? – kérdezte Eric elszántan. Bármilyen őrült vállalkozásban benne volt, csak kerüljön elő Seraphim!

– Akár már ma éjjel – vágta rá Lys. – Ne vesztegessük az időt!
– Ma még ne – kérte Eric. – Marion nagyon zaklatott, nem szeretném magára hagyni ma éjszaka.
– Bocsánat, ez eszembe se jutott. Nyilván van mit bepótolnotok annyi hét után – kacsintott a lány.
Ben félrenyelte az italt, amit épp kortyolt, és enyhén köhécselve, hitetlenkedve nézett rá. Lys mosolyogva vállat vont.
– Akkor holnap éjfélkor? – terelte el a szót Eric.
Ebben maradtak.

Másnap késő délután Marion gondolataiba mélyedve gyűjtögette a kiskertjében termesztett gyógynövényeket. Egyszer csak fura émelygés tört rá. Nem értette. A különös rosszullétek a járvány óta nem szűntek. Az inkvizíció börtönében még tovább is erősödtek, de azóta már elmúlt a veszély, el kellett volna múlniuk. Ráadásul a férjével is csúnyán összeveszett: hiába könyörgött szinte térden állva, hogy vigye el innen, nem bírja tovább ebben az átkozott városban, a lovag egyre azt hajtogatta, hogy itt a helyük; különben is, nincs hová menniük. Nincs miből. Férje szinte minden jövedelme apja kártyaadósságainak törlesztésére és édesanyja támogatására ment el. A nő persze látni se akarta fiát nem előnyösnek tartott házasságkötése óta, nem hogy befogadta volna őket. A támogatásra bezzeg igényt tartott, mivel szerinte Ericből soha nem lehetett volna a király lovagja az ő segítsége nélkül. Marion ingerülten tépett ki egy adag csillagfüvet. Milyen intenzív ma az illata! Mikor megérezte, az uzsonnája ellentmondást nem tűrően visszakéredzkedett. Nem is csoda, hiszen lekváros káposzta volt. Bele se gondolt, milyen különös párosítás. Ekkor szöget ütött valami a fejébe. Lassan számolni kezdett. Mióta is nem… Te jó ég, lehetséges volna…? Nem, az kizárt… de hiszen minden egybevág…

Muszáj volt ellenőriznie. Elszaladt a folyópartra, hogy fogjon egy békát. Hazavitte, izzadó tenyérrel megtette a szükséges lépéseket, s várt.

A percek ólomlábakon haladtak, az eredményre még várni kellett. Csendben fohászkodott, s remélte, az Őrző végre meghallgatta imáit. Mély levegőt vett, s lélekben már készült is a csalódásra. Nem szabad beleélnie magát, nem… Becsukta a szemét, úgy várt tovább.
Amikor végre kinyitotta, s megpillantotta az eredményt, felsikkantott, s a szája elé kapta a kezét.

Hihetetlen! Ez… ez…  keze önkéntelenül hasára vándorolt. Végre sikerült! Még most sem merte elhinni, hogy végre ő is anya lesz. Egy utolsó vizsgálatot még akart. Csak a bizonyosság kedvéért. Annyiszor élte már bele magát hiába. Mi van, ha most is csalódik végül?

Sürgősen áthívta magához kolléganőjét, Theát. A gyors és kissé kellemetlen vizsgálat után az idősödő bába elfintorodott, és sajnálkozva erősítette meg az eredményt. „Ebből bizony baba lesz. Részvétem. Én nyolcat neveltem fel, fogalmad sincs, mi vár rád!” Mariont nem érdekelte. El sem akarta hinni, hogy végre megtörtént a csoda. Szívét földöntúli boldogság járta át. Ezt azonnal tudnia kell Ericnek is!

Tudta, hogy férje Sir Vincenttel ment vadászatra az erdőbe. Mindketten szomorúak voltak társuk halála miatt, el akarták terelni gondolataikat. Így is órákba telhet, mire hazaér. Márpedig ez a hír nem tűr halasztást! A nő szinte repült az erdő felé, csak úgy szárnyalt a boldogságtól. Mámorban úszva nem is figyelte, merre tart, hagyta, hogy vigye a lába.

Azonban egy óra bolyongás után kezdett nyugtalan lenni. Se a férjét nem találta, se az utat, amely visszavezetett a városba. Egyre növekvő pánikkal vette tudomásul, hogy fogalma sincs, hol van. Eltévedt. Nagyon mélyen bent volt a rengetegben.

Nagyot nyelt. Semmi gond, csak meg kell keresnie a folyót, az visszavezet. Hogy rossz érzését elhessegesse, inkább a növényekre koncentrált: micsoda füveket, virágokat és gombákat tud itt begyűjteni! Árnyékvirágot például, az úgyis ritka a város körül. Igen, ide mindenképp visszatér majd árnyékvirágért. Csak előbb jusson haza.
A távolból már hallotta is a víz csobogását, amitől megkönnyebbült sóhaj szakadt fel torkából. Elképzelte, hogy végül férje után tér haza, s nevetve meséli majd neki, mennyire kereste, milyen gyorsan akarta közölni vele a jó hírt, s végül pont emiatt tudta csak később elmondani. Hogy örül majd! Szinte látta a férje arcán csillogó boldog mosolyt. Felkapja majd örömében, és talán abba is beleegyezik, hogy elköltözzenek, s új életet kezdenek valahol máshol, hármasban. Milyen jó lesz!

Ekkor két férfi állta útját. Szinte a semmiből léptek elő. Az egyik kivonta kardját, a másik gonoszan dörzsölgette a tenyerét.
– Nézzenek oda! Sétálgatunk, kiscica, csak így, egyedül? Pedig egy magányos nővel itt az erdő mélyén bármi megeshet. Mondom bármi…
– Kik maguk? Mit akarnak…? Hagyjanak! Segítség! Ne… ÁÁÁÁ!
Az éles sikolyra néhány varjú károgva szállt fel a fákról, remegő faágakat és leveleket hagyva maguk után. Hamarosan viszont baljós, feszült csend telepedett a tisztásra.

***

– Itt vagyok, felség – hajolt meg Christian. – Úrnőm – biccentett Nerissa felé is. A királynő szeméből látta, hogy nem dicséretet fog kapni. Nem véletlenül igyekezett észrevétlen maradni a palotában visszatérése óta. Örült, hogy a királynőt egyéb ügyek kötik le, így nem ért rá vele foglalkozni, de tudta, előbb-utóbb nem kerülheti el ezt a felettébb kínos beszélgetést. Az pedig, hogy Nerissát itt találta, csak fokozta aggodalmát.

– Nagyszerű. Akkor hadd halljam. – Isabella egy levelet vágott le az asztalra. – Mégis, mi ez?
– Khm, egy levél, felség. Méghozzá – szeme megakadt a crafthole-i pecséten. – William királytól?
– Pontosan. Már csak az a kérdés, mivel magyarázod mindazt, ami benne áll.
– Mire gondol?
– Lássuk csak: „…mélységesen csalódtam önben, amiért…” „…az ellenem kitervelt merénylet”… „ az országaink közti kereskedelmi és diplomácia kapcsolatokat ezennel felbontom”. Christian Hale, mégis mit műveltél te Crafthole-ban?!

– Én semmit – védekezett a szőke fiú. – De most tényleg! Edward miatt volt az egész! Valahogy eltüntette felséged levelét, és megmérgezte a bort, hogy befeketítse önt és engem, és hogy egymásnak ugrassza Crafthole-t és Meraniát. Ez az ő módszere. Korábban már bevált. Persze, magyarázkodhattam, de minden ellenem szólt. Ja, és hogy fokozzam felséged örömét, Rosaline-ról az a hír járja, hogy megesett. Én próbáltam cáfolni, de nem tudom, milyen sikerrel.
– Tessék? – Isabellának a szívverése is elállt. – Képes voltál őrizetlenül hagyni egy ilyen fontos üzenetet?

– Ugyan, édes lányom. Ennek a kis patkánynak azt se szabad elhinni, amit kérdez. – Nerissa lassan felkelt a fotelből. – Te is legalább annyira hibás vagy ebben. Egyáltalán hogy jutott eszedbe egy ilyen megbízhatatlan alakra bízni egy ennyire jelentős államügyet?
– Hallom ám…
– Hiába hord drága ruhákat és lakik a palotában, a lelke mélyén ugyanaz az a semmirekellő, rablógyilkos útonálló, aki régen volt. Hiába mondogattam szegény, megboldogult apádnak is, hogy dobja ki! Úgy vélem, ennyire súlyos hibát nem követne el magától ez a kis patkány sem. Én azt is el tudom képzelni róla, hogy szándékosan tette az egészet, és valójában Edwardnak dolgozik. Hogy máshogy jutott volna ki a börtönből?
– Ebből egy szó sem igaz! Felség, ne higgyen neki! Fogalmam sem volt róla, hogy ott van ő is! Nyilván jobban odafigyeltem volna!

– Netán szót adtam volna? – Az anyakirálynő megköszörülte a torkát, majd ismét mostohalányához fordult. – A bűntársait is első szóra leleplezte a szabadság és a palotabeli kényelmes élet reményében. Látod, ez a baj az árulókkal: soha nem tudhatod, kit árulnak el legközelebb.
Christiannak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rontson neki a nőnek. Mit tudott ő erről? Nem a szabadságért vagy pénzért tette. Főleg nem morális megfontolásból. Azok a nyomorultak a sorsára hagyták! Persze, nem gondolták, hogy életben marad, és így áll majd bosszút rajtuk.

– Bizonyíték nélkül ez nem több, mint alaptalan vádaskodás! – jelentette ki.
– Na és a másik ügyed? – kíváncsiskodott Nerissa. – Vagy azt már elfelejtetted? Tudod, az a szérum. Nálam van az üvegcse, és a receptet is megtaláltam az egyik könyvedben.
– Nem értem… – nyelt nagyot Chris.

– Úrilapu és árnyékvirág. Csak ismered, mit okoz ez az egyveleg, a sógornőd biztosan megtanította. Pár cseppje ellazít és megnyugtat, nagyobb adagban azonban halálos is lehet. Megbénítja az izmokat, és koncentrációs zavarokat vált ki. Sőt, eszméletvesztést vagy halált is okozhat. Nem emlékeztet ez valamire, kedves Christian? – sandított rá az anyakirályné.
– Nem. Semmire – nyelt egyet Chris, pontosan tudva, mire céloz a nő.
– Különös. Mintha Sir Eric nagyon-nagyon hasonló tüneteket produkált volna a torna napján. Hm. Sőt mi több! Micsoda véletlen, pont találtunk a lakrészedben egy ilyen folyadékkal teli üvegcsét. Micsoda egybeesés!

– Mi? Kutattak a szobámban? – hüledezett a fiú. Isabella ugyanolyan értetlenül meredt mostohájára: neki erről nem szólt egy szót sem.
– A palotában élőket jogunk van ellenőrizni. S lám, milyen jól tettük!
– De hát…
– Ugye, ez nem igaz? – kérdezte lassan Isabella. Hát ez történt? Emiatt bukott el Eric?
– Az a helyzet, hogy…
– Ezt nem fogod tudni kimagyarázni – közölte fölényesen Nerissa. – Ennyi volt. Legalább ismerd be!
– Jól van. Tényleg én voltam – jött a dacos válasz.

– Miért tetted? – kérdezte a királynő elsápadva. – Hiszen Sir Eric a bátyád.  Mit ártott ő neked, hogy kockáztatod nem csak az ő egészségét és hírnevét, hanem Merania tekintélyét is? Te is tudtad, mennyire fontos lett volna az a győzelem!
– Tényleg tudni akarja? – emelte fel hangját a fiú. – Nos, meguntam, hogy mindenki a Tökéletes Lovagot ajnározza. A kovács fiából lett dicső, nemes lelkű és feddhetetlen hős lovag, akinek mindene megvan az émelyítően tökéletes életében! És hogy a saját nagyszerűségét bizonyítsa, leereszkedik a sárba, hogy felkarolja szegény, rossz útra tévedt, törvénytelen kis öccsét, akit az első adandó alkalommal börtönbe juttat. Ideje volt leszállnia a földre, ebben segítettem neki egy kicsit. Ez történt – húzta ki magát Christian.

– Értem. Akkor most tűnj a szemem elől – bólintott Isabella. – Csomagold össze a legszükségesebb holmiijaidat, és egy órán belül ne legyél a város környékén sem. Megértetted?
– Lányom, ha javasolhatok valamit, vetesd inkább a Verem szörnye elé. Rászolgált.
Christian arcára kétségbeesés ült. Sejtette, hogy nem ússza meg könnyen, de ez…

– Felség! Ezt nem teheti! Ne feledje, ki mentette meg a merénylettől! Megillet a kegyelem…
Nerissa gonoszan felnevetett.
– Ó, valóban. Még szerencse, hogy időben közbeléptél, és hogy jó előre figyelmeztetted a királynőt a rá leselkedő veszélyre. Vagy mégsem így történt?
– Nem voltam biztos benne, hogy ki a merénylő. Csak így tudtam őt lebuktatni – jött a felelet.
– De nem voltál elég gyors. A lányom belehalhatott volna! Ráadásul sikerült a verembe üldöznöd, így a vallomását is elfelejthettük. Ráadásul az ügyetlenséged miatt a lehetséges szövetségesünk az ellenségünk lett. Gratulálok, ez szép munka. Nem is értem, hogy szegény megboldogult férjem és a lánya miért bíznak bármit is egy ilyen semmirekellő amatőrre?
– Talán mert én voltam az, aki elvezettem a csapatokat a banditák búvóhelyére. Talán mert én voltam az, aki leleplezte a Whitemill–Valden összeesküvést. Én voltam az, aki annak idejében időben megtudta, milyen egyezményre készül Tredony és Aarbyville.

– Elég legyen! – sziszegte Nerissa.
– Érdekes, hogy engem von felelősségre, bezzeg, ha megtudja a királynő, hogy ön… – A fiú láthatatlan kezek szorítását érezte a torkán. Szólni akart, mindent el akart mondani Nerissa viselt dolgairól, ám képtelen volt rá.
– Befejezted? Köszönöm – biccentett Nerissa. Chris döbbenten nézett rá.
A másodpercnyi csendet kihasználva Isabella ismét szóhoz jutott.

– Nézd, Christian, elég sok van a rovásodon. Valóban, akár a szörny elé is vethetnélek. Mégsem teszem, hiszen mégiscsak megmentetted az életemet, ezt pedig nem felejtem el. Viszont a palotából, sőt, a városból is el kell menned. Nem akarlak viszontlátni soha, semmilyen körülmények között, még a környéken sem. Nincs több mondanivalóm, távozhatsz.

– Hát jó – csattant fel Christian. – Legyen úgy. – Ezt még megbánjátok, fortyogott magában.
A fiú dühösen kiviharzott, s becsapta maga után az ajtót.
– Túl vajszívű voltál, lányom. Meg kellett volna szabadulnod tőle.

​Chris feldúltan távozott a szobából. Most aztán nagy pácban van. Mit csináljon? Hova menjen, mihez kezdjen? Tanácstalan volt. Hasonlóan érezte magát, mint amikor az apjának nevezett senki becsapta az orra előtt az ajtót.

A folyosón pont abba botlott, akibe a legkevésbé sem akart: bátyjába. Megeresztett egy  zemforgatást, jelezve, mennyire örül a találkozásnak.
– Mit keresel te itt? – torpant meg Eric.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – vont vállat Chris.
– Megbeszélnivalóm van a királynővel. Vincenttel vadászaton voltunk, ahol sikerült elkapnunk és leterítenünk Henrik király gyilkosát – felelte a lovag. Elszánt, kemény küzdelmet vívtak ugyan a törött agyarú vadkannal, de sikerült felülkerekedniük rajta. –  Zaklatottnak tűnsz. Valami baj van? – Nem bírta elnyomni magában testvéri ösztöneit. Látta, hogy öccsével valami nincs rendben.

– Hm, lássuk csak. Például az, hogy itt vagy – vetette oda testvére. – De egy szívességet megtehetnél: menj, és hagyj engem békén!
– Ezer örömmel – biccentett hűvösen Eric. – De egy kérdést engedj még meg: nem láttad Mariont valahol? Sehol nem találom.
Christian megtorpant.
– Honnan tudnám? A te feleséged, neked kellene vigyáznod rá, nem?
– Aggódom miatta. Thea, a bába azt mondta, Marion utánam indult az erdőbe, mert fontos hírt akart közölni velem, de azóta nem talált meg, és nem jött haza. Bár Thea nem mondta ki, de úgy tűnik, Marion kisbabát vár, ezt akarta volna elmondani.
– Ó, ez ám a nagyszerű hír! Na és ki a szerencsés apa? – érdeklődött ártatlan arccal a szőke fiú.
– Tessék? – hökkent meg Eric.

– Ugyan, csak nem képzeled, hogy tőled van a gyerek, amikor neked három év alatt nem sikerült teherbe ejtened Mariont? Valószínűleg azért nem találod őt, mert elbujdosott szégyenében. Nyilván ő is tudja, hogy rájönnél, ismét megcsalt, és nem akarja a nyakadba varrni valaki másnak a gyerekét. Én a szentfazék Peter főpapra gyanakszom, de akár a nőcsábász Vincent barátod is elkaphatta egy körre. Hidd csak el, ha egyszer félrelépett, máskor is meg fogja tenni.

Eric nem bírta tovább. A torkánál fogva megragadta öccsét, és a falhoz lökte.
– Fogd be a szád, megértetted? Így nem beszélhetsz a feleségemről. Most pedig tűnj el a szemem elől, de nagyon gyorsan! – Elengedte őt, mire Chris köhögve esett a padlóra.

Gyűlölettől izzó tekintettel kelt fel.
– Meglátod, fordul még majd a kocka. Meg fogod te még ezt bánni. – Gőgösen elvonult a helyszínről. Eric ingerült sóhajjal, szánakozva nézett utána. Ő igazán nem akart rosszat, de Christian mindig kihozta belőle a legrosszabbat.

– Csomagolj. – Isabella köszönés nélkül lépett be húga szobájába.
– Tessék? – fordult nővére felé Rosaline meglepetten.
– Jól hallottad. Szedd össze a szükséges holmidat, holnap reggel indulsz a lochrose-i birtokra.
– Dehogy indulok… Megőrültél, mi ez az egész?

– Mint tudod, a mostani helyzet igen kényes, nagyobb biztonságban lennél Lochrose-ban, ezért úgy döntöttem, odaküldelek egy időre. Úgyis imádod az ottani tavat a rózsabokrokkal és a hattyúkkal. Jól megleszel ott.
– Nem megyek sehová – fonta karba a kezét mellkasa előtt a hercegnő.
– Márpedig nem akarlak itt látni többé – váltott keményebb hangnemre a királynő. – Elárultál, Rosaline. Tudom, milyen hazugságokkal tömted Marion Seville fejét. Ezúttal túl messzire mentél! Betelt a pohár.
– Oh – dermedt meg Rosaline.  – Szóval csak beszélt végül. Ideje volt.
– Bíztam benned, Rosaline. Nem feltételeztem rólad, hogy ennyire aljas módon hátba támadsz. Mélységesen csalódtam benned.

– Fájt, ugye? Nos, én se feltételeztem a drágalátos nővérkémről, hogy képes lenne hozzáadni egy vénemberhez – vágott vissza a vörös hajú lány. – Azt akartam, hogy te is megtudd, milyen az, amikor a saját testvéred árul el. Hát, ilyen.
– Értem – bólintott komoran Isabella. – És én még vállaltam volna helyetted azt a házasságot! Ja, és hogy tudd, a gyerekes viselkedésednek meglett az eredménye. Hallottad-e, milyen pletykát terjesztenek rólad? Edward azt híresztelte Crafthole-ban, hogy teherbe estél, ezért akartál véget vetni az életednek szégyenedben.

– Tessék? Még hogy én terhes?! – visította Rosaline. – Ez még viccnek is rossz!
– Nyilvánvaló, nem, hogy mi volt a cél? Az, hogy véletlenül se tudjunk szövetségest szerezni egy előnyös házasságkötéssel. A kis műsoroddal remekül az ellenség kezére játszottál. Büszke lehetsz magadra.
– Kikaparom a szemét! Mégis hogy volt ehhez képe? – dühöngött Rosaline. – Csak kerüljön a kezem közé! – Még hogy őróla, Merania rózsájáról valaki rosszindulatú pletykákat terjesszen?! Ez vért kíván!

– Csak magadnak köszönheted. Mint mondtam, holnap vár a hintó a palota előtt. Anyád és az udvarhölgyeid veled mehetnek, ha akarod. Férfi kíséretről persze ne is álmodj a testőrségen kívül. Így is elég bajt okoztál.
– Süket vagy? Nem megyek sehová! Nem rakhatsz ki innen, ez az otthonom!
– Rosaline, ez nem kérés, hanem parancs. Akár tetszik, akár nem, én vagyok a királynő, és az én szavam itt a döntő, még számodra is.
– De nagyra vagy magaddal, felség! De legyen így – felelte dacosan Rosaline. Meggondolta magát. – Veled amúgy sem lehet meglenni egy fedél alatt. Fejedbe szállt az uralkodás, nővérkém. Azelőtt kedves és aranyos voltál, de mióta a fejedre került a korona, folyton csak parancsolgatsz és zsarnokoskodsz. De remélem, tudod, bármennyire erőlködsz is, soha nem lesz belőled olyan jó uralkodó, mint apánk volt!

– Gondolj, amit akarsz – vetette oda nővére.
–  Viszont lenne még egy utolsó kérésem, mielőtt elutazok. Megtennél nekem valamit?
– Mégis mit? – kérdezte Isabella rosszat sejtve.
– Add át szívből jövő gratulációmat Ericnek és Marionnak. Connie, a társalkodónőm hallotta, hogy Marion végre-valahára áldott állapotba került. Annyira várták már ezt a csöppséget Erickkel, és most végre sikerült! Kívánom nekik, hogy legyenek nagyon boldogok együtt, mindörökké. Kérlek, add át nekik a jókívánságomat, ha már én nem tudom személyesen, mivel kiraknak az otthonomból!

– Hogy mi? – Isabella szívébe jeges kéz markolt. Marion terhes Erictől?  – Hazudsz! Ezt csak most találtad ki!
– Elég megbízható forrásból tudom, hogy a hír igaz  – mosolygott gonoszkodva Rosaline. – Thea, a bába vizsgálta meg, és kotyogta el, onnantól kezdve pedig megindultak a pletykák. Ugye, milyen fantasztikus hír? Gondolom, te is örülsz, hogy Eric végre boldog lesz élete nagy szerelmével. Vagy netán rosszul érint a dolog?

Isabella nem felelt semmit, csak könnyeit nyeldesve kisietett a szobából. Tudhatta volna, hogy eljön ez a nap, csak azt nem, hogy ennyire fog fájni. Hiszen Eric és Marion évek óta házasok, várható volt, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik, de mégis… úgy érezte, ezzel tényleg minden reménye maghalt. Ericnek az volt megírva, hogy boldog legyen szeretett feleségével és a közös gyermekükkel (vagy gyermekeikkel), neki pedig az, hogy szív nélküli bábu legyen a hatalmi játszmák sakktábláján. Ki kell végre szakítania a szívéből a férfit, bármennyire szereti is. Tudta is, mit kell tennie. Igen nagy jutalmat fog adni Seraphim megszerezéséért és a szolgálataiért cserébe. Ez lesz az ő búcsúajándéka.

Éjfél felé járt az idő. A sötét éjszakában a hold és a csillagok sűrű felhőfátyol mögül mertek csak kikukkantani. A levegő szokatlanul hűvös volt, s a szél is feltámadt.

A három alak már összegyűlt a verem szélén. Hol egymást nézték, hol a tátongó mélységet, ahonnan hamarosan artikulátlan, éles hörgés hallatszott fel. A szörny prédát szimatolt, az emberhús szaga vonzotta őt a felszín felé.

– Jó, szerintem mehetünk is – vetette fel Ben.  – Eleget láttunk, és főleg hallottunk.
– Ugyan már! Hé, Griselda! Bújj elő! – kiáltott le Lys.

Kérése gyorsan teljesült. A szörny kidugta hosszú nyakát, s fenyegetően csattogtatta éles fogait látogatói felé.
Ben nagyot nyelt.
– Talán nem kellene erőltetni…

– Ugyan már! Szia, szépségem! Hogy szereted, ha hívnak?  – fordult Griselda felé Lys. Mosolyát a szörny vicsorgással viszonozta.
– Szerintem leginkább a „hoztam kaját”-ra hallgat.
– Gris… esetleg Zelda? – engedte el Ben mondatát a füle mellett a lány.
A szörny felmordult.
– Lehet, hogy nem szereti, ha becézik – vetette fel Ben.

–  Éhes vagy, szépségem? Hoztam egy kis harapnivalót. – Lys óvatosan a pallóra lépett, és egy hússzeletet kínált a szörnynek. – Ben és Eric együttes erővel győzték meg, hogy a fej káposzta, amit eredetileg hozni akart, nem aratna osztatlan sikert.
– Lys, vigyázz!
– Menj onnan!

– Ah! Hé, hé, rossz kislány – dorgálta a lány. – A kezem nem része a fogásnak, rendben? Jó étvágyat… én most szépen visszavonulok, így ni, és játszok neked valami szépet, rendben?
Lys elővette lantját, és kedvenc altatódalát kezdte játszani rajta, csilingelő hangján énekelve hozzá.

A lágy zene kicsit szomorkás, andalító volt, Ben ismét azon kapta magát, hogy megbabonázva hallgatja, s közben egyre laposabban pislogott.
A szörny is reagált. Fejét a zene ritmusára kezdte billegetni, majd hamarosan előredőlt, s mély horkantásokkal adta vendégei tudtára: elaludt.
– Sikerült – suttogta Lys. Lelkesedésében abbahagyta a játékot, mire a szörny megrázta magát, s szélesre tátotta a száját, ismét közszemlére téve éles fogait. Lys gyorsan folytatta a zenét és az éneklést, mire Griselda rövidesen újra elaludt.
– Indulok – közölte Eric.
– Ez szörnyen veszélyes – nyögte Ben.  – Biztos, hogy le kell oda menned? Megér ez ennyit?

– Meg – bólintott határozottan Eric. A tátongó mélységbe nézett. – Ennyivel a cél előtt nem hátrálok meg. Meg kell tennem. – Az országért. A királynőért. Saját magamért.
– Járj szerencsével!
Eric fürgén a verem széléhez lépett, s egy kötél segítségével leereszkedett az ismeretlenbe.
Lys eközben behunyt szemmel zenélt tovább. Ben hagyta, hogy a lágy dal megnyugtassa idegeit. Ismét alvás közeli állapotba került.
A percek csigalassan teltek.

– Gyerünk, barátom, mi lesz már? Gyere elő! – Ben félt. Mi lesz, ha a szörny felriad? Mi van, ha megérzi a prédát? Belegondolni sem mert. Szerette volna a vermen kívül tudni Ericet.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a verem szélén egyszer csak egy kézfej jelent meg.
– EZ AZ! – kiáltott fel boldogan Lys, ám lelkesedésében kiesett kezéből lantja.

​– Jaj, ne! – kiáltott fel.
Rögtön lehajolt a hangszerért, de látta, eltörött. Nem tudott rajta tovább  játszani. Összeszorult a torka.

Griselda feleszmélt. Felemelkedett, s száját hatalmasra tátva lecsapni készült áldozatára.

Christian régi lakhelyén, az erdőben talált menedéket. Magába roskadva állt meg a folyó partján, és üveges tekintettel meredt a víztükörre. Magára maradt. Ismét. Hogyan tovább ezután? Mihez kezdjen? Merre menjen? Eddig az Őrző – bár létezésében hitt is, meg nem is – mindig az útjába sodorta a megoldást. Kivéve most. Szomorúan kullogott tovább, hagyva, hogy a lába vigye.

Kifinomult orra egyszer csak megérzett valamit. Füst. Valahol tüzet gyújtottak. Felkapta a fejét, s ösztönei rögtön másik irányba vitték volna. Megérzései azt súgták, nem békés szalonnasütögetés nyomaira bukkant. Kíváncsisága azonban győzött félelme fölött, így halk léptekkel a füst forrása felé osont.

A tűz mellett két férfi álldogált, szürke egyenruhájukon vörös kardminta díszelgett. Idáig eljutottak? Itt az ideje többet kideríteni róluk.
Arcukat nem tudta kivenni, beszélgetésükből nem hallott semmit, így még közelebb merészkedett. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna, de szeretett tisztában lenni a dolgokkal. Azt, hogy mihez kezd az így nyert információkkal, majd később eldönti. A fák mögül egy sötét árnyék körvonala kezdte kísérni, csendben követve őt.

A kibontakozó alak magasba emelte a kardját, hogy lesújtson, ám Christian résen volt. Ellenfele fegyvere az ő kardjának pengéjéhez csapódott. ​

​Tartott tőle, hogy támadója erőfölényben van, így egy gyors trükkel igyekezett kibillenteni az egyensúlyából, de ő az utolsó pillanatban megtartotta magát, s kiütötte a fiú kezéből a kardot.

​– Ide, gyorsan! – kiáltotta társainak.