Ezüst krónikák – 17. A vörös halál árnyékéban

– Tessék? – nyögte Ben. Azt hitte, rosszul hall.

– Tudom, hogy őrültség, de komolyan gondolom – hajtotta le a fejét Lys. – Azt mondtam, nem bírom a kötöttségeket, és ez így is van. Mégis… most úgy érzem, szeretnék úgy elmenni, hogy tudjam, tartoztam valakihez. De, persze, ha te nem akarod… vagy ha attól félsz, esetleg meggyógyulok és a nyakadon maradok, akkor nem mu…
– Jaj, Lys, semmire sem vágyom jobban! – A fiú ismét megszorította a kezét. – Csak remélni se mertem, hogy te… akarnád ezt. Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor azonnal beszélek Peter főpappal.
– Minél előbb, mielőtt még… – Ben kétségbeesett pillantására a lány nem fejezte be a mondatot. – Viszont akkor adjuk meg a módját – kötötte ki. – Szép gyűrűt és csodás ruhát akarok, ha megoldható – mosolygott kislányosan.

– Megkapod. Ígérem.
– Akkor jó. – Lys fáradtan hátradőlt a párnákra.
– Ne mozdulj innen, mindjárt itt vagyok. – Ben kisietett. Szerencséje volt: apja elhozta neki a megboldogult dédnagymamája jegygyűrűjét, hogy majd azzal kérje majd meg a kiszemelt kovács leányát. Igen szép és drága ékszer volt, remélte, hogy Lysnek is tetszeni fog. Mire visszatért a szobába, a lány már álomba szenderült.

Ben sokáig ott ült még az ágya mellett. Óvatosan, hogy fel ne ébressze, kisimított egy kósza fekete tincset a lány homlokából.
– Szeretlek, Lys – suttogta. Szíve összeszorult. A világon bármit megtett volna, hogy a lány meggyógyuljon!

– Hagyd ezt abba! – védte ki Jenna támadását Vincent.
– Eszemben sincs! – A nő úgy küzdött, akár egy őrült. Ellenfelében már nem jó barátját, hanem betegségét látta, ellene küzdött kétségbeesetten, a Vörös Halál ellen. Pár perc múlva Vincent egy cseles mozdulattal leterítette a nőt. Jenna elterült a padlón, kezéből kiesett a kard.

– Elég volt, Jen – mondta a lovag szigorúan. – Nem akarlak bántani.
– Gyáva – lihegte a nő. Egy gyors mozdulattal felkapta a kardját, s újból nekirontott ellenfelének.

A férfinak gondolkodni sem volt ideje, védekezően maga elé tartotta kardját, amely egyenesen Jenna mellkasába fúródott.
A nőnek elakadt a lélegzete a fájdalomtól.

– Te jó ég! Sajnálom! Jen, kérlek… én nem akartam… – hebegte Vincent. A kard túl mély sebet ejtett, ezt nem fogja túlélni.
Jenna arca eltorzult a kíntól, ám szemében fura békesség látszott.
– Köszönöm – rebegte alig hallhatóan, majd örökre lehunyta szemét, megnyugodva, hogy úgy távozott, ahogyan egy lovaghoz illik.

Marion már majdnem elbóbiskolt a könyvei fölött, amikor vad kopogásra lett figyelmes. Gyorsan szaladt ajtót nyitni, s egy cseppet sem jókedvű Nerissával találta szembe magát.
– Jó estét, úrnőm. Miben segíthetek?
– Azt hiszem, pontosan tudja, miért vagyok itt. – Nerissa beljebb lépett. Fenyegető tartással állt meg Marion előtt, s fagyos, gonosz tekintettel vizslatta őt. A gyógyító úgy érezte, a nő a fejébe lát. Ösztönösen, rémülettől kalapáló szívvel hátrálni kezdett, az anyakirálynő pedig lassan, látszólagos nyugalommal követte minden lépését.

– Magyarázatot! – förmedt rá egyszer csak Nerissa. – Halljuk, miért van az, hogy a mostohalányom még mindig él és virul? Ha jól tudom, megállapodtunk valamiben még hetekkel ezelőtt!
– Én… – rezzent össze a gyógyító, kerülve a nő tekintetét. – Nézze, úrnőm, én éppen azon dolgozom, hogyan állíthatnám meg a járványt. Múltkor én bekentem őfelsége sebét a fertőzött szérummal, de úgy tűnik, hogy nála nem működött. Van néhány szerencsés, akik egyszerűen nem fogékonyak erre a kó…
– Hazudik! – fröcsögte Nerissa összeszűkülő szemmel. – Ennyire ostobának néz engem? Azt hiszi, nem tudom, hogy elejtette az üvegcsét, és összetört?!
Marion elsápadt.

– Ezt… honnan…? – Amikor bocsánatot kért ügyetlenségéért, a királynő mosolyogva azt felelte, semmi gond, és egy szót sem szól majd az ügyről. Talán a szolgálólány fecsegte el, aki feltakarított?
– Komolyan azt hitte, hogy átverhet? Ne feledje, én mindenről tudok – emlékeztette Nerissa.  – Nagy bajban van, drágám. Tisztességes megállapodást kötöttem önnel, amit nem tartott be. Ezzel nagy hibát követett el. Nem is tudja, mekkorát! De meglátja, drágán megfizet még ezért! Ne nézzen így rám, ezt az egészet csak magának köszönheti. Én figyelmeztettem előre. – Nerissa ridegen biccentett, és távozott, magára hagyva a gyógyítót félelmeivel és kétségeivel.

Isabella mindig kicsit megilletődött, amikor a katedrálisban járt. A hűvös, rideg kőfalak és a csúcsos, színes üvegablakok tekintélyt és tisztelet parancsolóan magasodtak fölé, hirdetve az Őrző nagyságát és mindenhatóságát. A királynő hátán végigfutott a hideg. Szinte érezte magán a mögötte álló Jakab, a jakobánok névadóját ábrázoló szobor komor, vádló tekintetét. Jakab mindig a szigorú, de igazságos Őrző igéjét hirdette, míg testvére, Péter próféta a megbocsátó, jó szándékú Őrzőben hitt.

A Szent Könyv szerint a két fivér a Szent Anya ikerfiai voltak, apjuk pedig maga az Őrző. A testvérek közt egészen felnőttkorukig teljes volt az összhang, békében és a szeretetben éltek. Ellentétes nézeteik miatt azonban a köztük lévő ellentét lassan kibékíthetetlenné vált, mígnem odáig fajult, hogy az Őrző hívei két táborra szakadtak. Mivel Péter próféta ellenezte a fegyverhasználatot, miközben testvére kifejezetten hasznos eszköznek találta azt céljaik eléréshez, Jakab és követői, a jakobánok vallása nyert nagyobb teret: véres harcok árán is terjesztették nézeteiket, még saját államot is alapítottak Yacothia néven, ahol a pádre, a jakobán egyház mindenkori feje uralkodott. Ugyanakkor Péter hívei oly szilárd hittel rendelkeztek, hogy ahol nem üldözte őket az uralkodó, ott vallásuk töretlenül fennmaradt, sőt, egyes országokban, például Tredonyban vagy Smortlee-ben a gazdag polgárság, de a szegényebb rétegek körében is egyértelmű peterán többség alakult ki, akár békés nézeteik, akár az elenyésző mértékű egyházadó vonzereje miatt.
Sok eretnek ellenben azt vallotta, hogy az Őrző valójában nem egy mindenható, bölcs hatalom, hanem inkább úgy viselkedik, mint egy éretlen, szeszélyes fiatal leány, hiszen a teremtett világ egy ilyen személy alkotását tükrözi: tökéletlen, következetlen, és sokszor igazságtalan. Ezt a nézetet a jakobánok és peteránok egyaránt elutasították. Isabella fejében megfordult néha, hogy mégis lehet ebben valami igazság, és az Őrző úgy érezheti néha magát a világ irányítása során, mint ahogyan ő az ország kormányzása közben: elveszettnek, tanácstalannak, és teljességgel alkalmatlan döntéshozónak. A nő önkéntelen, fanyar mosolyra húzta száját, ahogy elképzelte a főpap megrökönyödött arcát, miközben kifejti neki ezen gondolatait.

Csendesen félrevonult az egyik sarokba, és imára kulcsolta a kezét. Teljes szívéből imádkozott érte, hogy múljon el végre a gyilkos járvány, és aki beteg, gyógyuljon meg. Remélte, az Őrző meghallgatja őt, s Marion segítségére lesz az orvosság megtalálásban.
Titkokban Ericért is elmondott egy néma fohászt. Csak neki ne essen baja! Csak jöjjön haza épségben! Bár józan esze tudta, jobb és biztonságosabb most a távolság, a szíve vigasztalhatatlanul sírt a férfi után. Legalább időben elindult, mielőtt elkaphatta volna a betegséget. Mégis… vajon merre jár most, kikkel találkozik, mi van vele? Szinte felemésztette őt az aggodalom és a vágyakozás. S tudta, érezte, hogy az Őrző belelát a szívébe, és igencsak dühös rájuk emiatt az érzések miatt. Talán pont emiatt, büntetésből hozta a járványt Meraniára?
– Köszöntöm ismét az Őrző házában, felség. Örülök, hogy tiszteletét tette itt.

– Oh – rezzent össze a nő, és szembefordult Peterrel. – Üdvözlöm. Ne haragudjon, észre se vettem. Rég jártam itt – ismerte el pironkodva.
– A betegek ápolása mellett ezt nem csodálom. Az Őrző sem bánja, ebben biztos vagyok.
– Remélem – sóhajtotta Isabella.
– Látom, hogy nyomja valami a szívét, felség. Szeretne esetleg meggyónni valamit? Úgyis régen tette már. Talán valamivel jobban érezné magát tőle.
– Nagyon köszönöm, de talán később – hárította el a királynő. – Viszont… egy kérdés nem hagy nyugodni.
– Éspedig?
– Hát… – Isabella nem is tudta, hogyan fogjon bele. Már bánta, hogy belekezdett. – Mondja kérem, az Őrző szemében bűnös-e az ember az érzései miatt? Úgy értem, irigység, gyűlölet, tiltott szenvedély… ezek nagyon helytelen érzések, tudom, de mivel legtöbbször nem akaratlagosak, hanem maguktól jönnek, és nehéz leküzdeni őket, érdekelne, mennyiben vagyunk értük felelősek?

– Hm. Ez felettébb érdekes kérdés, felség, múltkor a pádre és a főpapok éppen ezt a témát vitatták meg a Főpapok Tanácsában. Többen nem értettek velem egyet, de a magam részéről úgy vélem, nem az számít, mit érzünk, hanem a tettek, amiket ezek az érzések kiváltanak. Például rávesz-e minket ez a helytelen érzelem arra, hogy elvegyük azt, ami vagy aki nem a miénk. Az Őrző gyakran próbatételként táplál a szívekbe bűnösnek gondolt érzéseket. Aki ezeken képes felülkerekedni, és helyesen cselekszik, az egészen biztosan az Őrző kegyeltje lesz, aki viszont elbukik, és vétkezik, az nem méltó az Őrző kegyelmére.
– Nagyon köszönöm – bólintott Isabella. – Ez igazán meggyőző.  Később még visszajövök. Addig is jobbulást kívánok, az Őrző kegyelmével – biccentett Isabella, majd elsietett.
Peter elgondolkodva nézett utána, ám rövidesen megzavarták: Ben sietett hozzá lélekszakadva. Miután előadta kérését, a kovácsinas esdeklően nézett a főpapra, aki felettébb ingerülten méregette.

– Az a helyzet, hogy nem igazán érek erre rá, és hogy őszinte legyek, nem látom be, mi értelme ennek. Annak a szerencsétlen lánynak órái, legfeljebb napjai lehetnek hátra – közölte a száraz tényeket Peter könyörtelenül. – Csoda, hogy életben van még. Lehet, hogy túl sem élné az utat a katedrálisba és vissza. Fogadjunk, hogy a saját lábán sem tud megállni!

– Ne mondja ezt! Kérem! Ő ezt szeretné, és én teljesíteni akarom az utolsó kívánságát – mondta Ben, könyörgő tekintettel nézve a főpapra. – Kérem, adjon össze minket!
– Semmi értelme, ha egyszer úgyis hamarosan magához szólítja őt az Őrző – ismételte Peter. – Maradj mellette, amíg lehet, utána búcsúzz el tőle méltóképp. Tényleg nincs erre időm, most a végső gyóntatások és a temetések kötnek le. – Addig csinálom, amíg még megtehetem, tette hozzá magában. A betegség őt is megtámadta, és lassan eluralkodott felette, hiába minden fohász az Őrzőhöz.

– Hogy lehet ilyen kőszívű és lelketlen?! Látszik, hogy maga még sosem volt szerelmes! Akkor megértene! – fakadt ki Ben, majd észbe kapott. Peter arca elkomorult. – Izé… sajnálom, nem akartam tiszteletlenül beszélni, bocsánat, sajnálom – szabadkozott, remélve, megússza a szemtelenséget pár…száz Miőrzőnkkel.

Peter megdermedt. Ben szavai szíven ütötték. Tekintetében harag helyett egészen más jelent meg: együttérzés. Szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. Mély sóhajjal végül ennyit felelt:
– Ez egyszer elnézem. Most viszont menj a dolgodra.
– Várjon! Talán nem a legjobb az időzítés, de… megtanultam a részeket a Szent Könyvből, és még egy oldalt ráadásként. Hallgassa csak!

Ezzel az ősi nyelven kezdett idézni a Szent Könyvből, szépen, folyékonyan. Peter csodálkozva hallgatta. Lassan bólogatott, magában együtt mondva a szöveget Bennel.
– Nicsak! Megvolt az egész, méghozzá hiba nélkül! Ezt nem hittem volna – bólintott elismerően, mikor Ben befejezte. – Illetve talán a negyvenkilencedik oldal huszonhatodik sorában az a badeesh inkább vadish, de…– megrázta a fejét. – Nem, mégsem, ez valóban hibátlan volt.
– Lys segített nekem megtanulni – jelentette ki büszkén Ben. – Látja, én megtettem, amit mondott. Ne utasítson vissza, kérem! Szeretném feleségül venni Lyst. Adjon össze minket! Csak egy gyors szertartás, ennyit kérünk. A halottak megvárják, de nekünk nincs sok időnk!

– Jól van. Háromra legyetek a katedrálisban – fordult sarkon Peter, egyetlen további pillantásra sem méltatva a kovácsinast.
– Ezt azt jelenti, hogy… – Ben leesett állát kereste. Nem akarta elhinni. Sikerült!

– Őrző, segíts! – sóhajtotta Marion a könyvespolc előtt. Nem tudta, a Gyógynövények és gyógyfüvek III. vagy a Vörös Halál története című kötetet vegye le, noha már maga sem hitte, hogy bármelyikben benne lesz a válasz. Kezével végül a második felé nyúlt, ám kezével levert egy másikat. A könyv a padlóra esett.

– Merania legendái – ismerte fel a gyógyító. – Hát ez roppant hasznos, köszönöm! – Szeme megakadt az egyik illusztráción, melyen egy király ivott egy serlegből. A szöveg:
„… ám a királyon nem fogott a betegség, a boszorkától kapott ezüstkehely óvta őt, a nép azonban egyre csak szenvedett. Úgy tűnt, a Vörös Halál elől nincs menekvés. Álmában aztán megsúgta neki a folyónál látott tündér, mit kell tennie. „Merítsd meg azt a kelyhet a folyó vizében, aki eztán iszik belőle, meggyógyul!”, ígérte. Másnap így is tett a király. Megmerítette serlegét, s odahívatta a betegeket, akik kortyolni kezdték a folyó friss vizét, s lám, egytől-egyig felépültek. A csodának híre kelt az egész országban, volt nagy öröm, hálával zengték a király nevét. Az ezüst kehely emlékére a folyót Silverine-nek nevezte el.”

Marion dühösen csapta be a könyvet. Erről ennyit, gondolta. Hacsak nincs meg valahol ez a varázslatos ezüstkehely, akkor elvesztek. Azonban valami szöget ütött a fejébe.

Gyorsan visszament a könyvespolchoz, és hevesen dobogó szívvel leemelt onnan egy történelemkönyvet. Tudta, mikorra datálódik a Silverine folyó elnevezése: I. Leo király idejére. Akkoriban valóban pusztított Meraniában a Vörös Halál, de a járvány vártatlanul, szinte egyik pillanatról a másikra elmúlt. Milyen érdekes. Ráadásul ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor megnyitották… az egyik legnagyobb ezüstbányát, melyen a folyó keresztülhaladt, így feltehetőleg az átmosott kövekkel ezüstszemcsék kerültek a folyóba. Lehet ennek köze a titokzatos gyógyuláshoz? Vajon az uralkodók és nemesek jobb egészségének lehet köze ahhoz, hogy gyakran ezüstkehelyből isznak? Lehet, hogy az ezüst a megoldás? S vajon elképzelhető, hogy bármilyen ezüst hatásos lehet?

Gyógyszerei kipróbáláshoz mindig tartott pár vércsillát és varangyot. Békából mindig volt bőven, az agresszív vércsillák pedig rengeteg kárt okoztak, így esetleges elhullásuk nem jelentett nagy veszteséget. Úgy döntött, rajtuk próbálja ki, helyes-e az elmélete.
Bár sajnos elég későn, de rájött, hogy a kút vize váltotta ki a járványt; mióta nem ittak belőle az emberek, valamivel csökkent is a megbetegedések száma. Beleborzongott a felismerésbe, amikor felidézte az öregasszony szavait a kútnál.
Pár üres tálkát megtöltött fertőzött vízzel, s némelyikbe egy-egy ezüst pénzérmét is dobott, majd egészséges vércsillák elé helyezte őket. Egy próbát megér a dolog. Most már csak várnia kell…

Ben és Lys megilletődve álltak az oltár előtt. A lányon látszott, hogy kissé nehezen áll meg a lábán, de büszkén húzta ki magát egyszerű, mégis gyönyörű hófehér ruhájában, melyet egy jólelkű varrónő ajándékozott neki. Eredetileg egy másik menyasszonynak készült, akinek sajnos már nem volt szüksége rá…
A fiatalok csendben, elérzékenyülve hallgatták, ahogy a főpap a házasság szent kötelékéről, a felelősségről és a szeretetről beszél.

A hitvesi csók előtt Lys egy pillanatra elbizonytalanodott – félt, hogy esetleg megfertőzi újdonsült férjét –, ám Ben minden kétely vagy félelem nélkül csókolta meg őt.
Peter nem bírt elfojtani egy szomorkás mosolyt. Az aznapi nyolc temetés után jó volt egy kis változatosság. Megsajnálta a párocskát, s magában kérte az Őrzőt, ne válassza el őket egymástól ennyire hamar. Közben gondolatai akaratlanul is a múltba cikáztak vissza.

Miután az ifjú pár távozott a katedrálisból, a főpap visszavonult imádkozni az Őrzőhöz, ám szobájába lépve hirtelen megszédült. Rázta a hideg, a feje zúgott. Érezte, hogy ő sem tud már sokáig talpon maradni. Mégis mindennél erősebben bízott az Őrző jóindulatában. Remélte, kegyes lesz hozzá és megmenti őt, de ha úgy dönt, magához rendeli, ám legyen meg az ő akarata.

Másnap reggel Marion arca felderült, ahogy meglátta, hogy azok, és csakis azok a kis vércsillák, amelyeknek ezüstérmét tett az itatójába, mind jól voltak. Az ezüst tényleg működik! A gyógyító izgatottan lépett oda munkaasztalához. Már csak használható, hatékony orvosságot kell belőle alkotnia. Volt is ötlete, hogyan tegye.

Lázasan dolgozott a szérumon, közben érezte, hogy lassacskán eluralkodik rajta a rosszullét. Szörnyen émelygett, a keze vadul remegett. Orra furcsa szaggal telítődött. A halál szaga…  Próbált nem odafigyelni rá. A kialvatlanság sem segített, már alig állt a lábán. Gyanította, a Vörös Halál végül őt is megtámadta. Nem is mert a tükörbe nézni; félt, hogy falfehér arc és vérvörös szempár nézne vissza rá. Ha így van, akkor viszont sietnie kell, és nem adhatja fel! Most nem! Ennyivel a cél előtt lehetetlen!
Lassan elkészült a szer. A nő leemelte az edényt a tűzhelyről, és az asztalra helyezte. Később majd kipróbálja. Lassan a lépcsőhöz vezető ajtó felé kezdett botorkálni, ám fura látványra lett figyelmes. Egy vörös köpenyes, csuklyás alak lebegett előtte fekete szárnyakkal, kezében hatalmas, éles kaszával. A Vörös Halál személyesen? Nem…

– Tűnj el innen! – kiabált rá a gyógyító. – Engem nem győzöl le, érted? Én leszek az erősebb! Elkészítem az ellenszert, akár tetszik neked, akár nem! Nem lesz több áldozat! Takarodj! Tűnj el innen! Hagyj minket békén!
A rémisztő alak csak állt egy helyben, néma, halálos csendben.
Marion pislogott egyet. A fura lénynek már nyoma sem volt. Csak képzelődött volna?

Megrázta a fejét. Hallucinációk? Fura. Homlokán nagy cseppekben gördült le a veríték, s egyre nehezebben kapott levegőt. Végül inkább visszalépett az asztalhoz, és remegő kézzel töltötte át kis üvegekbe az elkészült ezüstszérumot.
Miután végzett, botladozva elindult az ajtó felé. Forgott vele a világ. Odáig még el kell jutnia! El kell mondania, hogy elkészült, és…

Nem bírta tovább. A színek összefolytak előtte, majd elsötétült a világ. Marion ájultan zuhant a padlóra.

Egyszerre elviselhetetlen forróság és hideg, valamint kínzó fájdalom. Peter pontosan ilyennek képzelte az Alvilágot, amelyről annyit prédikált. Valóság és lázálom összefolyt, már nem tudta, mi igaz és mi nem. Már abban is kételkedett, életben van-e még egyáltalán. Szenvedése közben határozottan hallotta a szívverését, így megkockáztatta, hogy igen. Még. Egyelőre. De vajon meddig?

Valaki mintha a nevén szólította volna. Olyan furcsán ismerős hang volt… nem, az lehetetlen!
– Szia, Peter.
– Te?!

A lemenő nap fényében Isabella nehéz léptekkel haladt a meredek partszakasz felé, míg elérte célját. Ameddig a szem ellátott, a végtelen tenger terült el. Kellemesen sós illata betöltötte a levegőt, halk morajlása nyugtatólag hatott a nőre. Mintha a hullámok is nyugovóra akartak volna térni a nappal együtt, olyan lassan, fáradtan nyaldosták a sziklafalat.
Isabella elmerengett, tekintete a messzi távolba révedt. Bárcsak ne itt lenne most, hanem valahol nagyon messze innen, távol mindentől, távol gonosz mostohájától, távol az uralkodás terhétől, távol a Vörös Haláltól és minden borzalmától… bárcsak valahol a horizonton túl várna rá egy új, másik, boldog élet. Tudta, persze, hogy erről szó sem lehet, őt esküje ideköti mindörökké.
A helyzet annyira kilátástalannak tűnt, minden összeomlani látszott. Mégis remélte, hogy ha már ő nem is szabadulhat innen, előbb-utóbb minden jóra fordul, s a horizonton feltűnik majd valami vagy valaki, ami vagy aki fordíthat Merania sorsán, és elhozza a vágyott boldogabb jövőt.