Ezüst krónikák – 16. Utolsó kívánságok

A teremre döbbent csend telepedett. Minden jelenlévő borzalommal vegyes kíváncsisággal fordította figyelmét a főasztal felé.
– Hogyan? – tátotta el a száját William. Hitetlenkedve nézett hol Edwardra, hol Christianra.
– He? – pislogott Chris értetlenül. Mi ez az egész? – Már megbocsásson, de a feltételezés is nevetséges! Még hogy mérgezett?! – nézett indulatosan Advorton királyára. Fogalma sem volt, mi a célja ezzel Edwardnak.

– Akkor talán kóstold meg – biztatta Edward, felkelve székéből. Acélszürke szeme azt sugallta, hogy nem élné túl, ha inna a borból… de hogyan, amikor…?
– Nem mered, igaz? Sejtettem – mondta ridegen Edward a válaszul kapott csendre. Felkapta a palackot, majd a mögöttük álló növényre locsolta a tartalmát. A levelek fájdalmasan sisteregni és sárgulni kezdtek.  – Akkor elmondom, mi is a helyzet – fordult Williamhez Edward. – Szerencsére időben tudomást szereztem róla, mire készül az ártatlan kis Isabella. A birtokomba jutott egy levél, amely Lord Reginald írt neki. Ezért jöttem ide eredetileg, hogy figyelmeztessem önt a veszélyre – tette hozzá. – Mint ismertes, Reginald, mint sokan mások, régóta feni a fogát a crafthole-i trónra. Ennek érdekében szövetkezett Isabellával, hogy a királynő segítse őt a trón megszerzésében, cserébe a támogatásáról és a két ország közötti későbbi összefogásról biztosította őt. A levélből tudtam meg, hogy Isabella bérgyilkost tervez küldeni, hogy végezzen önnel, és lám, most el is csíptük a gazfickót!
Christian tátott szájjal hallgatta. Ilyen egyszerűen nincs!

– Ez igen, több sületlenséget hallottam ebben az egy percben, mint az elmúlt öt évben együttvéve – szólalt meg, s szinte érezte a hurkot a nyaka körül. – Ugye nem gondolta, hogy ezt a mesét bárki is beveszi? A királynőnek egészen más tervei voltak: pont, hogy William szövetségét akarta elnyerni egy házasságkötés révén. Ez áll abban a levélben, amit elküldött velem!
– Elég nehezen hihető, hogy a királynőnek hirtelen kedve támadt férjhez menni, miután közölte velem, hogy nem áll szándékában házasságot kötni senkivel – vetett ellen Edward.
– Nyilván nem érné be akárkivel – vágott vissza Chris.
– Na és hol van ez a bizonyos levél? – kérdezte William fagyos hangon.
– A szobámban hagytam, vacsora után akartam átadni. Ha nem hiszi, nézze csak meg!
– Remek ötlet, bár kétlem, hogy találni fog ott bármit is – vélte Edward. – Csak a bőrét akarja menteni a kis patkány. De azért csak ellenőrizze nyugodtan.

Christian szólni akart, de elakadt a szava. Megértette. Hogy az Őrző verje meg! Edward vagy valamelyik segédje korábban megtudta, hogy a palotában tartózkodik, és bent járt a szobájában, mialatt ő felfedezte a palotát és Williammel cseverészett! Akkor került a méreg a borba, és valószínűleg a levélnek is hűlt helye van már. Nincs semmi, ami tisztázhatná őt. Így viszont igen nagy pácban van…
– Felség, tudom, hogy minden ellenem szól, de meg tudom magyarázni – kezdte Christian. Haragudott magára, amiért nem volt körültekintőbb. De hát honnan tudta volna, hogy Edward is itt lesz a crafthole-i palotában?
– Hallgass! – dörrent rá William úgy, hogy a fiú összerezzent. – Éppen eleget hallottam. Őrség! Börtönbe vele!
Christian látta, ahogy Edward elégedetten, gonoszan elmosolyodik. Szerette volna letörölni az ocsmány vigyort a képéről, de egy gyűlölködő pillantásnál többet nem tehetett.

– Várjon! Legalább hallgasson meg! Az egész hazugság! Ártatlan vagyok, esküszöm! De most tényleg!
– Vigyék el! – ismételte William.
Chris ösztönösen tiltakozott az őrök fogása ellen, miközben észre sem vette, hogy dulakodás közben kiesett zsebéből a féltve őrzött medál. William azonban észrevette, s szeme elkerekedett.
Edward elégedetten figyelte, ahogy az őrök elvezetik Christiant.
– Akkor, ha ezt a kellemetlen kis ügyet letudtuk – fordult Williamhez. –, esetleg visszatérhetünk a korábbi témánkra. A kardok mellett új páncélzatra is szüksége lenne az advortoni seregnek…

Christian az egész éjszakát egy egészen tágas, de annál kényelmetlenebb cellában töltötte. Ám nem a kényelem hiánya miatt nem jött álom a szemére, hanem a rá váró büntetés miatt. Hát ez remek, gondolta, végül pont olyan bűn miatt végeznek ki, amit el sem követtem? Mert hogy William nem fogja életben hagyni a történtek után, afelől kétsége sem volt.
Nem verték láncra, így szabadon mozogva kutathatott valamilyen menekülési lehetőség után, és próbálhatott szökési tervet kieszelni, de mindhiába.
Az ébredező nap első sugarai már beszűrődtek a rácsokon, amikor egy éles kattanás látogató érkezését jelezte. William lépett be a cellába, szigorúan nézve a fogolyra.  Christian rögtön felpattant, és indulatosan a király szemébe nézett.

– Hát nem látja, mire megy ki a játék? Isabella nem tervezett semmiféle merényletet. Pont ő?!  Neki nem lenne annyi esze, sem mersze egy ilyen tervhez! Edward próbálja őt befeketíteni, az a célja, hogy egymás ellen fordítsa Crafthole-t és Meraniát, s végül mindkettő felett átvegye hatalmat. Ugyanezt csinálta Burdleyvel és Snorwichcsel is évekkel ezelőtt. Annyira átlátszó! Ha ezt nem látja, akkor maga tényleg egy vén bolond! – fakadt ki a fiú tehetetlen dühében.
– Látom, neked nem tanították meg, mikor kell beszélni és mikor csendben maradni – állapította meg William fura félmosollyal. – De most nem ezért vagyok itt. – Zsebéből elővette a fiú medálját.

Christian meglepetten pislogott. Rájött már, hogy elvesztette, de nem gondolta volna, hogy pont az idős uralkodóhoz került.
– Ez a tiéd, igaz? Mondd csak, hol szerezted? Loptad valahol?
Christian nem értette, miért érdekli ez a királyt.
– Ha tudni akarja, családi örökség. Még az anyámé volt.
– Ne hazudj nekem – mordult rá William szigorúan. – Halljam az igazat!

– Most mondtam, anyámé volt, és ő azt állította, családi örökség. De az igazmondás soha nem volt az erőssége, szóval ennél többet én sem tudok – felelte kissé sértődötten Chris. Anyjától nem állt távol a titkolózás: Laura Hale még fiával sem volt teljesen őszinte. Azt mesélte, kitagadta a családja, amikor megszökött, hogy hozzámenjen szerelméhez, Christopher Hale-hez, és nem sokkal azután, hogy megtudta, állapotos, a férjének háborúba kellett mennie, ahol hősi halált halt. A nőnek állítása szerint ezért kellett végül egyedül nevelnie gyermekét.
Azon a borzalmas éjszakán viszont, amikor rettegve várták, hogy rájuk törjék az ajtót, Laura bevallotta fiának, hogy nem volt soha férjnél, Christopher Hale sohasem létezett, az igazi apja, Frank Seville boldogan él a saját kis családjával egy nem olyan messzi városban. Laura szomorú beletörődéssel vette tudomásul, hogy a szűk ablakon csak kisfia fér ki, ezért kezébe nyomta kedvenc medálját, és arra biztatta, keresse meg az apját, aki az igen sokat érő medálért cserébe biztosan befogadja majd őt. Azt már nem tudhatta meg, hogy ez nem így történt…

– Tudni akarom a nevét.

– Laura Hale.

– Ez a leánykori neve? – William arca továbbra is komor volt.
– Mint azt végül megtudtam tőle, soha nem ment férjhez.
– Értem. Na és a foglalkozása?
– Ékszerkereskedő volt.
– Volt? És most?
– Meghalt – jött a tompa válasz.
– Ó. – William arca elkomorult. Elgondolkodva nézte a medál hátulján az apró vésést, mely a crafthole-i uralkodóház címerét ábrázolta. Pontosan emlékezett lánya kedvenc ékszerére, tőle kapta a tizennegyedik születésnapjára. Ez is, mint a többi nagy értékű gyűrű, nyaklánc, fülbevaló és karperec, vele együtt tűnt el. Ahogy ismét végignézett az előtte álló fiún, már minden világos lett számára, és rájött, honnan olyan ismerős neki. Hogy is nem vette eddig észre, amikor nyilvánvaló? – Nincs több kérdésem, eleget hallottam – hazudta. – Később visszajövök, de még van egy kis elintéznivalóm.

– De hát… – A tátott szájú Christian értetlenül nézett utána. William hátat fordított neki, és otthagyta.

Chris ekkor vette észre, hogy a földön heverő kulcsot. Hiszen ez a cella kulcsa! A fiú szeme felcsillant a lehetőség láttán.

***

Isabella az íróasztalánál ült, és elmélyülten tanulmányozott egy halaszthatatlanul sürgős iratot. Lawrence hiába kérlelte, hogy kímélje magát és pihenjen, a győzködés nem sokat ért: miután a királynő hajlandó volt ágyba bújni és pihenni, nem sokkal később Nerissa állított be hozzá egy hatalmas köteg papírral.

Vetett mostohalányára egy lesújtó pillantást, majd megjegyezte, hogy egy királynőnek nem illik hálóingben fetrengeni egész nap, és ha most henyéléssel tölti az idejét, csak felgyűlik a munka, és soha nem ér majd a végére. Isabella elszégyellte magát. Gyorsan felkelt, s hogy kibírja valahogy, ivott pár korty fájdalomcsillapító főzetet, felöltözött, és munkához látott. Arra csak olvasás közben jött rá, hogy az ügy nem volt sem halaszthatatlan, de még csak sürgős sem, mégis folytatta a munkát. Gondolta, legalább addig is megfeledkezik a járványról és… Ericről. A férfi azonban minduntalan a gondolatai közé férkőzött. Isabella mélyet sóhajtott. Vajon mi lehet most vele? A hiánya az oldalán lévő sebnél is jobban fájt.
Merengéséből kopogtatás zökkentette ki.
– Szabad.

Marion érkezett. A gyógyító remélte, nem látszik rajta, hogy szíve a torkában dobog.
– Jó reggelt, felség. Azért jöttem, hogy átkötözzem a sebet – hajtotta le a fejét. Nem mert a királynő szemébe nézni.
– Üdvözlöm. Rendben. – Isabella észrevette, hogy Marion a sírás határán áll. – Nyomasztja valami? – kérdezte kedvesen.
A gyógyító hiába is igyekezett tartani magát, nehezen ment neki. Ha tudná a királynő, mit készül elkövetni ellene!

– Én csak… – Marion nagyot nyelt. –  Kérem, bocsásson meg, felség. Én csak… aggódok. Nagyon – sóhajtotta. – Egyre több emberen jelentkeznek a Vörös Halál tünetei. Nem is merek belegondolni, hány áldozatot követel majd a betegség. És ki tudja, sikerül-e találnom rá  gyógyszert? Eddig még senkinek nem sikerült…
– Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami öntől telik. – Isabella biztató, együttérző mosolyt küldött felé. Marion ettől csak még rosszabbul érezte magát.

– Ráadásul magamra maradtam, a férjem nélkül, éppen most! Fogalmam sincs, merre jár, hol lehet, mi van vele. Talán szörnyű veszélyben forog. Annyira féltem őt! Felőröl ez a bizonytalanság.
Isabella szíve összeszorult ezekre a szavakra. Arcáról lehervadt a mosoly.
– Elnézést, felség, nem akarom még a saját bajaimmal is terhelni – szabadkozott Marion.

– Semmi gond. Megértem önt, nehéz időszak ez most. – Isabella lelkét hasonló érzések mardosták, mint Marionét, csak ő ezt nem mutathatta ki. – Mire lecseng a járvány, Sir Eric vissza fog térni közénk épen és egészségesen, méghozzá Seraphim darabjaival. Sikerülni fog neki, érzem!
– Úgy legyen. – Marion mélyet sóhajtott. Zavarta őt a királynő kedvessége, jóindulata. Hogyan tehetné meg így? – De annyira félek, hogy elveszítem őt!  Mi lesz akkor velem? Könyörgök, ne vegye el őt tőlem! – szaladt ki a száján.

Isbaella megütközve nézett a gyógyítóra.
– Hogy mondta? – kérdezte hitetlenkedve, felgyorsuló szívveréssel.
Marion elvörösödött.
– Nem érdekes – visszakozott. – Ne haragudjon, kérem. Én csak…

– Mi ez az egész? Egy szót sem értek.
– Tudja, felség, hallottam bizonyos dolgokat – szabadkozott a gyógyító. Igen kényelmetlenül érezte magát. Miért nem tudta tartani a száját?!
– Halljam, mit és kitől.
– Felség, ez annyira kellemetlen… – A királynő szigorú tekintetét látva kibökte: – Azt hallottam, hogy a férjem a vívásleckék alkalmával… próbál közelebb kerülni önhöz.
Isabella megdermedt. Egyszerre fázott és volt melege.

– Biztosíthatom, hogy erről szó sincs, ez alaptalan rágalom. – Hangja kicsit magasabb volt a kelleténél. – Kitől hallott ilyen alávaló pletykákat?
– Felség, nem szeretnék senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Én csak…
– Már megtette – intette le a királynő. – Tudni akarom, ki a felelős ezért.

– Hát… a húga, Rosaline hercegnő mondta el, amikor elláttam őt – vallotta be kelletlenül a gyógyító.
– Rosaline… nem, ez lehetetlen – suttogta Isabella teljesen elsápadva. Nem akarta elhinni, hogy húga ennyire aljas módon hátba támadta. Hogy volt képes visszaélni a titkával, és ilyen aljas hazugságot kitalálni? Ha ez igaz, akkor Rosaline nem ússza meg!

– Biztosíthatom, hogy nincs miért aggódnia. A férje és a köztem lévő kapcsolat kizárólag hivatalos jellegű. Aki az ellenkezőjét állítja, az csak alaptalan pletykákat terjeszt, amire nem szabad hallgatnia.
– Igenis – hajtotta le fejét Marion. Hinni akart a királynőnek, de a zöld szemű szörnyeteg nem hagyta nyugodni, gúnyosan kacagva, kajánul vigyorogva rágta a lelkét. Az ágyhoz kísérte a királynőt, s lassan hozzálátott a kötés cseréjéhez.

A kis fiola, amelyért nyúlt, szinte égette az ujjait. Jól ismert, áttetsző, lilás színű folyadék volt benne, amely elősegíti a sebgyógyulást. Csakhogy belekerült valami más is, aminek nem lett volna szabad: néhány csepp fertőzött vér az egyik betegtől, akit megtámadott a Vörös Halál. A még friss sebbe kerülve szinte biztos, hogy a királynőt is megfertőzi, ami minden bizonnyal a halálát okozza majd… Nerissa alaposak felkészítette, mit és hogyan kell tennie, hogy ne bukjon le.
Marion beleborzongott. Hogy lehet képes erre a szörnyűségre? Elvenni a királynő életét! De egyszerűen nem volt más választása…
Nem olyan nehéz ez, csak át kell itatni a sebet a folyadékkal. Nem bukhat le, hiszen soha nem bizonyíthatja rá senki, hogy ő a felelős a királynő betegségéért, amikor olyan sokan elkapták a kórt. Ha megteszi, amire az anyakirálynő utasította, akkor minden rendbe jön. A saját kárán már megtanulta, hogy a jegygyűrű nem varázsgyűrű, csak egyszerű ékszer: hamis csillogása elvakítja az embert, de nem biztosít sem szerelmet, sem hűséget, sem boldogságot. Ám ha Nerissa betartja, amit ígért, akkor végre boldog, szerető család lehetnek a férjével. Eric szerelmes tekintete és a közös gyermekeik mosolya biztosan enyhíti majd a rá nehezedő bűntudat terhét. Ha viszont ellenszegül, akkor annak Eric láthatja kárát, márpedig férje élete és boldogsága pedig mindennél többet jelentett számára: többet a sajátjánál, többet a királynőénél. Nerissa szavai egyáltalán nem tűntek üres fenyegetőzésnek: Marion tudta, az a nőszemély bármire képes… szóval, ha beleroppan is a bűntudatba, muszáj lesz megtennie.

– Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog, felség – mosolyodott el kényszeredetten, remegő ujjakkal a királynő felé közelítve a fiolával, benne a gyilkos elixírrel.
Miután végzett feladatával, szédelegve igyekezett a palota kapuja felé. A folyosón Nerissába botlott, aki rideg tekintettel vizslatta.
– Megtette, amire kértem? – nézett Marion szemébe.

– Igen, úrnőm. – Marion elfordította a tekintetét. – Mostantól vigyázzon, próbálja kerülni a találkozást őfelségével, nehogy ön is elkapja a betegséget.
Nerissa nem felelt, csak tovább fürkészte a gyógyító arcát. Marion kényelemtlenül érezte magát, úgy érezte, az anyakirálynő a veséjébe lát.
<span “font-size:12.0pt;mso-bidi-font-size:11.0pt;line-height:115%;=”” font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:calibri;=”” mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Értem. Távozhat – bólintott végül Nerissa. Marion eloldlagott, szíve egyre fájdalmasabban vert. Ha tudta volna, hogy Nerissa mindent látott kristálygömbjén keresztül…

Lys a folyóparton zenélt, szemét behunyta, lantja szinte sírdogált a keze alatt. Mikor a dal végére ért, szomorúan sóhajtott.
– Lys…
– Szia, Ben – fordult meg a lány, megismerve a hang tulajdonosát. – Hát te? Nem tudtál elutazni? Persze, már biztosan lezárták a várost, mire útnak indultál.
– Nem indultam el, mert… akkor már késő volt – hazudta a fiú. Most mondta volna el, hogy nem hagyta volna itt őt ilyen állapotban akkor sem, ha szabad az út? – Mindegy is, de te hogy vagy?

– Pocsékul. Marion adott egy elixírt, attól most kicsit jobb, de… félek – vallotta be. – Nem is ez a legnagyobb bajom most. Kiraktak a fogadóból, nehogy valaki elkapja tőlem a betegséget. Nincs hová mennem, szóval fogalmam sincs, hol alszok ma. A folyópart elég kényelmesnek tűnik… kicsit nedves a föld, de jó puhának tűnik. Te mit gondolsz?
Egy beteg lány a szabadban töltse az éjszakát? Na nem! tiltakozott a kovácsinas néma fejrázással.

– Figyelj… nálam meghúzhatod magad. A műhely padlástere elég tágas kettőnknek is, kényelmesen elférünk. Jó, egy kicsit poros, meg van pár pók, de…
– Tudod, Ben, én – kezdte Lys szigorúan. A fiú magában beletörődve várta az elutasítást.
– Én egyszerűen imádom a pókokat, olyan kis cukik – mosolygott szélesen Lys. – Nagyon szívesen laknék velük egy fedél alatt, ha lehet.
– Ez azt jelenti, hogy… – Ben nem hitt a fülének.
– Ha komolyan áll az ajánlatod, elfogadom – bólintott Lys. – Persze, csak ha nem okozok gondot.

– Gondot? Te? Dehogyis! Meglátod, remek lesz! Majd vigyázok rád, ápollak, ha kell, és hozok gyógyszert Mariontól. Meg persze főzök.
– Főzöl? – Lys mosolya most kissé kényszeredett volt. Ben kosztja valószínűleg előbb végez vele, mint a Vörös Halál.
– Kérlek, bízz bennem – találta ki a lány gondolait Ben. – Főzni tényleg tudok. Igazából még Conrad mester is csak a Ben-féle húsleves és nyúlragu miatt tűr még meg a háznál – vallotta be.
– Értem – bólintott Lys. Nem tűnt meggyőzöttnek. – És mit kérsz tőlem cserébe mindezért?

– Cserébe? Miért kérnék bármit is? – pislogott Ben értetlenül.
– Komolyan azt mondod, hogy puszta szívjóságból hajlandó vagy befogadni egy szinte idegen embert, gondoskodsz róla, és kockáztatod, hogy téged is megtámadjon a Vörös Halál?
– Hát, amilyen a szerencsém, amúgy is elkapnám a betegséget. Ha pedig az Őrző úgy látja jónak, megkímél – vont vállat a kovácsinas.

– Márpedig én nem szeretnék hálátlan lenni. Már tudom is, mivel viszonozhatnám ezt a szívességet – szólt lelkesen. – Mondd csak, hogy állsz a Szent Könyv tanulásával?
– Nos, az… izé… nem nagyon tudtam foglalkozni vele – sütötte le a szemét Ben. Mariontól akart segítséget kérni, de a gyógyító túl elfoglalt volt az elmúlt időben, nem akarta rabolni az idejét.
– Akkor megmondom, mit találtam ki. Amíg nem gyűr le teljesen a kór, megtanítalak olvasni, és segítek megtanulni a szükséges részeket a Szent Könyvből.  Mit szólsz? – csillant fel Lys szeme.
– Az… remek lenne, köszönöm.

– Helyes. Akkor indulhatunk? Alig várom, hogy megismerjem a nyolclábú lakótársainkat!

Három hét telt el. A Vörös Halál egyre több áldozatot szedett, a fertőzöttek száma egyre csak nőtt – úgy tűnt, a járvány minden igyekezet ellenére megállíthatatlan.

A királynő és mostohája között parázs vita bontakozott ki a további lépéseket illetően. Nerissa menthetetlennek ítélte a betegeket, így a legjobb megoldásnak azt találta, ha Isabella az Ítélet Vermébe küldet minden fertőzöttet, így megakadályozva a járvány továbbterjedését. „Ez az egyetlen megoldás. Azok az emberek mindenképp halottak, de a töbieket még megmentheted.” Isabella ezzel képtelen volt egyetérteni, ő úgy vélte, majd az Őrző magához szólítja azokat, akiket akar, és amikor jónak látja; akit pedig még nem, azt pedig úgysem támadja majd meg a Vörös Halál.

A királynő hitt a gyógyulás lehetőségében, és nem akarta elvenni az emberektől ennek esélyét. Mostohája minden tiltakozása ellenére ispotályt rendezett be a palotában, s ő maga is kivette részét a betegek ápolásából. A legcsekélyebb félelem nélkül tisztította ki az egyre csúnyább sebeket, vagy törölgette az láztól gyöngyöző homlokokat. Nerissa legnagyobb bánatára ő maga nem mutatta a fertőzés jeleit.
A jakobán egyház sem maradt tétlen a bajban. Ahogyan a tanítást, a gyógyítást is az egyház fő feladatai között tartották számon, így Peter főpap aggály nélkül vette ki a részét a betegek ápolásából. Hozzá azonban nem volt annyira kegyes az Őrző, mint a királynőhöz: szemében hamarosan feltűnt a rettegett vörösség.

Eközben Marion minden tőle telhetőt megtett, hogy megtalálja a gyógyírt. Asztalán és mellette halmokban álltak a különböző tudományos könyvek, ám a kitartó kutatómunka ellenére egy lépéssel sem került közelebb a megoldáshoz. Elkeserítette, hogy nem csak, hogy orvosságot nem talál, de a járvány terjedését sem tudja megfékezni: hiába az elkülönítés, egyre többen betegedtek meg. Vörösre olvasott szeme előtt egyre összefolytak a betűk, többszöri nekifutásra sikerült csak értelmeznie egy-egy mondatot. Nem is tudta, mióta nem pihent már. Amikor éppen nem a könyveit bújta, akkor vagy a betegeket ápolta, vagy különböző gyógyfőzetekkel, elixírekkel és kenőcsökkel kísérletezett. Ezek némelyike valóban lassította is a betegség lefolyását, de megállítani egyik sem volt képes, ráadásul nem is mindenki reagált rájuk megfelelően. Mariont szinte megbénította a tehetetlenség. Bár nyert némi időt, szinte hallotta, hogy ketyeg az óra, s minden perc közelebb vezetett egy-egy ártatlan ember halálához. Így is majdnem óránként értesült egy-egy elveszített betegről. Conrad Steel, a kovácsmester, Ossian Green, Neil Shepherd, Cara Mills… Elrebegett pár imát, hogy az Őrző segítségét kérje, mentse meg a többieket. Úgy érezte, itt már semmi és senki más nem segíthet. Legalább ne lett volna ennyire egyedül!

A betegek közt volt Lady Jenna is. A nő magába roskadva zárkózott be szobájába. A vadászbaleset nyomai már lassan elmúltak, helyette a Vörös Halál sebei kezdték ellepni testét, egyre agresszívabban. A lovagnő vadul káromkodva törölgette le magáról a vért. Lüktető fejfájása ellenére próbált tisztán gondolkodni.
A Vörös Halálnál nyomorultabb véget el sem tudott képzelni magának. Ő lovag volt: dicső, véres csatában kellett volna elesnie, nem holmi nyavalyás kór miatt, az ágyában fekve. Hiába döntötte magába Marion „löttyeit”, egyik sem segített, sőt, rohamosan romlott az állapota. Márpedig ő kifejezetten erős nő volt, legalábbis eddig ezt hitte magáról. Most mégis annak érezte magát, amitől mindig is rettegett: gyengének. Mindig is lenézte azokat, akik gyengék, a puhány férfiakat és az ártatlan virágszál nőket egyaránt.
Belenézett a tükörbe, és nem ismert rá képmására. Ki ez a nő? Ez lenne az a fiatal lány, aki bátyja helyett öltött magára páncélt, és magát férfinak kiadva nyerte sorra a lovagi tornákat? Ez lenne az a büszke nő, akit a lebukása után Henrik király nem megbüntetett, hanem lovaggá ütött, s gyakorlatilag egyedüli nőként birtkolhatta e címet? Nem, ez nem lehet ugyanaz az ember, ez csak egy halovány árnyék, ez nem ő…
Gondolatait a belépő Sir Vincent zavarta meg. A férfi azon szerencsések közé tartozott, aki nem kapta el a gyilkos kórt.

– Szervusz, Jen. Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad, és nincs-e szükséged valamire.
– Remekül! Soha jobban! – csattant fel a nő. – Mármint egy haldoklóhoz képest!
– Jaj, ne mondd már, dehogyis haldokolsz te. Jen, te vasból vagy! Ha valaki, te biztosan túl fogod élni, meglátod!

– Nem – rázta a fejét a nő. – Ezúttal nem. Ez ellen nem tudok karddal küzdeni, és a páncélom sem véd meg. A testem fokozatosan felmondja a szolgálatot, és én nem tehetek semmit. Ez… annyira megalázó – mondta. – Nem akarom így végezni.
– Nem fogod, meglátod – ígérte a férfi.
– Nem is, ha segítesz. – Jenna mély levegőt vett. Döntött.
– Én? – vonta fel a szemöldökét Sir Vincent. – Sajnálom, de ha elfelejtetted volna, én lovag vagyok, nem gyógyító. Itt Marion az egyetlen, aki segíthet rajtad, és fog is. Csak tarts ki még egy kicsit…

– Ostoba! – rázta a fejét Jenna. – Nem erre gondoltam. Vincent, én már nem fogok meggyógyulni, de ez nem jelenti azt, hogy bele kell pusztulnom ebbe az átkozott betegségbe. Állj ki ellenem. Életre-halálra! – szólt hirtelen, előrántva kardját.
– Tessék?! Jóságos Őrző, Jen, te nem vagy normális! Agyadra ment a betegség! Feküdj le szépen, és pihend ki magad. Jót fog tenni.
–  Fenéket! – hörögte a nő. – Na mi van, talán nem mersz kiállni ellenem? Tisztában vagyok vele, hogy ilyen állapotban esélyem sincs ellened. De akkor is méltóképp, párbajban akarok távozni, ahogy egy igazi lovaghoz illik. Vedd ezt egyfajta utolsó kívánságnak.
– Nem, Jen, ez őrültség! Fogalmad sincs, miket beszélsz! Kezdek félni tőled…
– Na és? Idehallgass, nem alázhatsz meg azzal, hogy visszautasítod a kihívást! Védd magad, különben én öllek meg téged! Utána addig nem nyugszom, míg nem találok valakit, aki kiáll ellenem, és legyőz! Nem hagyom, hogy ez az átkozott kórság öljön meg, érted? Érted?!

– Jen… – A férfi fájdalmasan felszisszent, ahogy a nő kardja mély vágást ejt a karján. A következő csapás már a lovag kardjába ütközött.

– Ben? Hoznál egy pohár vizet? Kérlek. – Lys hangja egyre erőtlenebb volt. Ő némiképp szerencsésebb volt. A gyógyszerek hatásosabbnak bizonyultak nála, mint a többségnél, ám ez mégsem volt elegendő. Ha viszonylag lassan is, de az ő állapota is egyre romlott.
– Máris. – A kovácsinas megtöltött egy poharat, és az ágyhoz lépett. Lys átvette tőle, és lassan kortyolgatni kezdte.
– Hogy érzed magad? Nem hat a szer? – kérdezte a fiú. Pár órával ezelőtt Lys még vidáman csacsogott, sőt, énekelt is neki, most viszont rosszabbul festett, mint valaha.
– Nem.

– Marion már biztosan dolgozik az újabb elixíren. Meglesz a gyógyszer, csak tarts ki. Nagyon kérlek! – bátorította a lányt Ben. Lys szomorúan mosolygott rá. Meglepődve jött rá, hogy az elmúlt időszakban mennyire megkedvelte a fiút.

A lányt az első meglepetés akkor érte, amikor a kovácsinas először főzött neki. Élete legborzalmasabb kosztjára számított – a saját főztjénél is rosszabbra –, ehelyett élete legfinomabb vacsoráját kapta.
Nagyjából ekkor tört meg köztük a jég. Amikor Lys jobban érezte magát, órákon keresztül beszélgettek mindenféléről, pontosabban Ben érdeklődve hallgatta a cserfes zenészlány történeteit és meséit. S persze haladtak az olvasással és a Szent Könyvvel is, Ben nagyon gyorsan megtanulta belőle a szükséges részeket. A fiatalok lassan, szinte észrevétlenül egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Lyst először zavarba hozta, később mélyen meghatotta a féltő gondoskodás, amellyel Ben körülvette. Kezdetben furcsán érezte magát, amikor Ben kénytelen volt hozzáérni, például amikor a sebeit kente be valamivel, vagy láztól verejtékes homlokát törölgette. Hamarosan viszont megszokta, sőt, kellemesnek találta az érintést.
Zavartan gondolt bele, hogy a fiú gyakorlatilag a saját egészségét – sőt, az életét! – teszi kockára azzal, hogy egyáltalán a közelében tartózkodik. Mindenki más, amikor megtudta, milyen beteg, irtózva menekült a közeléből. Még Ossian Green is. Ekkor döbbent rá, milyen sokat jelenthet Ben számára, s ettől zavarba jött. Korábban sokan a csillagokat is leígérték neki az égről, szép, üres szavakkal szédítették; hiába hitt volna nekik, közülük egy sem lenne most itt az ágya mellett. Ben ugyan nem volt a szavak embere, de a bajban ott állt mellette, és segített neki. A lánynak rá kellett döbbennie, mennyivel több van a fiúban, mint a szerencsétlen, ügyetlen flótás, akinek mindenki – sokáig ő maga is – hitte. Ráadásul el kellett ismernie, hogy a maga módján egészen… helyes volt. Na nem úgy, mint a daliás lovag, vagy a szőke herceg, akiről kislányként álmodozott, de mégis…  S a lány ezekre a gondolatokra csak még inkább összezavarodott.
– Lys? Mi a baj?

– Csak az a seb a lábamon. Nagyon fáj!
– Van még fájdalomcsillapító, hozok – fordult volna meg a fiú, ám Lys elkapta a karját. – Várj még. – Gyenge kezét a kovácsinas tenyerébe csúsztatta, s átkulcsolta. A fiú felé fordult. – Köszönöm. Mindent köszönök – nézett mélyen a szemébe. Csinos arca most nem csak a láztól volt piros. Megeresztett egy halvány kis mosolyt. – Ben, szerinted mikor… halok meg? – kérdezte.

– Erre ne is gondolj! – pirított rá rémülten a fiú, önkéntelenül eleresztve a lány kezét. – Meg fogsz gyógyulni, meglátod! Ha az eddigi szerek…
– Nem, Ben. Nekem már végem – jelentette ki szomorkásan Lys. – Te is tudod. Azt szeretném, ha… megtennél nekem valamit. Lehet egy utolsó kívánságom? – Tudta, hogy amit kérni akar, őrültség, mégis…
– Persze! Bármit megteszek! – ígérte Ben kétségbeesetten. Erős kezével görcsösen szorította Lys pici kezét.
– Vegyél feleségül – suttogta Lys.