Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 8. Csók az utcalámpa alatt

Nem telt még olyan lassan nap, mint az a pénteki, és véget sem ért még, a telefonom csak 20:56-ot mutatott. Nekem pedig el kellett döntenem, mikor hagyom magam mögött a nagyszüleim.

Még mindig a temetésen viselt ruhámban voltam, a cipőmet sem vettem le, úgy feküdtem az ágyamon teljes csendben és békében. Nem volt kedvem ahhoz sem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.
Tony úgy döntött, hogy maradnak éjszakára, így lentről hallottam, ahogy a többiek lefekvéshez készülődnek. Zúgott a vízvezeték, papucs csoszogott felfelé a lépcsőn, ajtók nyíltak és csukódtak felváltva.

Lassan teltek a percek, örökkévalónak tűnő forgolódással telt az a fél óra, mire teljesen elcsendesedett a ház. Elmehettem volna akkor, és mire ők felébrednek, én már messze járok. Azonban úgy hittem, túl nehéz a táskám ahhoz, hogy képes legyek csendesen elhagyni a házat, viszont más lehetőségem nem igazán volt.

Nem akartam maradni tovább, így mégis felkeltem, és arra jutottam, hogy egyetlen táskával vágok neki az útnak még úgy is, hogy fogalmam sem volt, merre mehetnék. Készülődtem kicsit, szétszedtem a hajam, hogy teljen még az idő, hogy elnyomja őket az álom, majd melegebb ruhákat húztam, és kerestem egy kényelmes cipőt, amit a kezemben fogtam, miközben lábujjhegyen mentem végig a folyosón, és le a lépcsőn.

Hangtalanul az ajtóig osontam igyekezve, hogy semmit se verjek le. Szörnyen hangosnak tűnt az zár kattanása, füleltem kicsit, meghallottak-e, de úgy tűnt, megúsztam.

Kint voltam.

Kellemes, nyári este köszöntött, a füvön vízcseppek csillogtak a délutáni zivatartól. Mély levegőt vettem és eltöltött valami boldog izgalom.
Ahogy a kapu felé igyekeztem, észrevettem, hogy a szomszéd ház előtt, ahol Missy, a gót lány lakott, beszélget két ember. Ismerős volt a hangjuk, ezért nem bírtam ki, hogy ne lessem meg őket. Magas fakerítés választotta el a két házat, amelyet sűrű növényzet nőtt be, de az ágak között kiláthattam úgy, hogy rejtve maradjak.

Egy férfi és egy lány sétált a járda felé, mindketten feketében. Az utca lámpája megvilágított az arcukat egy pillanatra, így ki tudtam venni, hogy kik ők. Az egyik Missy volt, ezen meg sem lepődtem, de amikor felismertem a férfit, elállt a lélegzetem. Conor volt az, aki azt ígérte, majd keres és elvisz anyához. Erre most ott állt a szomszédban és a fura lánnyal társalgott.

Nem hazudtoltam meg kíváncsi természetem, maradtam, hogy halljam, miről beszélnek. A kerítés sarkában kuporogtam, de nagyjából ki tudtam venni a szavaikat.
– Akkor azt mondjátok, senki sem figyeli a házat, ugye? – kérdezte a férfi.
– Nem, úgy tűnik nem törődnek tovább ezzel a szállal. De Conor, minél előbb el kell vinned innen. Úgy láttam hamarosan vissza akarnak menni a nagyszülei– mondta aggodalmasan Missy.

– Tudod, hogy még nem lehet. Emma azt mondta, hogy nem akarja még beavatni. – Ezek rólam beszéltek, döbbentem rá.
– Nem lehetne mégis valahová elvinni?
Egy autó haladt el a kihalt úton, persze a legjobbkor, hogy ne halljam, mit mond Conor. Csak a végét értettem.

– Nem érzed azt, hogy valaki figyel minket? – hallatszott a férfi hangja. Elkerekedett a szemem, hiszen meg sem mozdultam és semmilyen hangot nem adtam ki. Még a lélegzetem sem volt túl hangos. Kizárt, hogy meghallottak, de azért hirtelen lebuktam, és lehunytam a szemeim.
– Nem, én nem érzek semmit – válaszolta Missy és elképzeltem, ahogy körbenéz.
– Pedig biztos, hogy van itt valaki. – Mindketten elhallgattak, teljes csend volt. Meg sem mertem moccanni, megmerevedve guggoltam a sarokba fejem a kerítésnek támasztva.

Valami reccsent, elképzeltem, ahogy Conor felém lépked. Nem tudtam, mit tenne, ha meglátna, de nem is akartam megtudni.
– Conor, ne szórakozz! Nincs ott senki – hallottam Missy türelmetlen hangját. – Legalábbis senki, aki ember.
– Sosem lehet tudni – válaszolta egy hang túlságosan közel a búvóhelyemtől.
Most gyorsabb léptekre lettem figyelmes, amik felém tartottak.

– Mondom, hogy nincs ott senki! Gyere onnan, mert még valaki meglát a házból! – Missy hangja rettentő dühös volt.
– Jól van – mondta Conor, és elképzeltem, ahogy megadóan felemeli kezeit. Köszönöm Missy!
Végre meg mertem mozdítani elzsibbadt térdem, és kilestem a kerítés mögül. A lámpa alatt álltak a járdán, és egymás kezét fogták.

Már nem beszéltek, Conor csókkal búcsúzott, majd elsietett. Megvártam, míg a lány beér a házba, csak azután mertem eltávolodni a biztonságot nyújtó lécektől. Futni kezdtem a ház felé és csak az ajtó előtt jutott eszembe, hogy eredetileg miért is mentem ki. De képtelen voltam ezek után arra, hogy Conor miatt megtegyem. Először fordult meg a fejemben, hogy hazudott.

Míg ezt végiggondoltam, idegesen vacakoltam a zárral, csupán akkor nyugodtam meg teljesen, mikor beléptem az előtérbe. A szobámba settenkedtem, és szinte vidáman állapítottam meg, hogy még mindig csend volt, valószínűleg senki sem hallott meg. Gyorsan pizsamába öltöztem teljesen öntudatlanul, bebújtam az ágyamba és próbáltam elaludni, de annyi gondolat cikázott a fejemben, hogy képtelen voltam rá.

Mit keresett itt Conor? Honnan ismerik egymást a furcsa szomszéd lánnyal? Miért nem szólt, hogy itt van? Miről nem akarja anya, hogy tudjak? Számtalan kérdést tettem fel magamban, de kivétel nélkül válasz nélkül maradtak.
Végül mégis elaludtam valamikor hajnali három és négy között. Egyszer felriadtam, mert rosszat álmodtam, a héten sokadszorra, és onnantól kezdve az álomba merülés reménytelen volt.
Kialvatlanul keltem fel reggel és még félálomban indultam a fürdőszoba felé. Megtorpantam az ajtó előtt, mert bentről mozgást hallottam.

– Szuper! – morogtam félhangosan. – Már a fürdőszobán is osztoznom kell!
Ásítozva visszakullogtam a szobámba és visszadőltem az ágyra.
Valószínűleg visszaaludtam, mert arra riadtam, hogy valaki kopog.
– Marilyn, ébren vagy? – Nagyapa hangját ismertem fel. – Ebéd után indulunk, egy óra körül. Siess!

Elcsoszogott, de én nem akartam felkelni. Reménytelennek tűnt a maradás, és hogy újra láthassam anyát. Ötlettelen voltam.
Még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom ezt az egészet, és nagyiékhoz költözöm. Persze, ezzel le kellett volna mondanom mindenről. Adnom kellett még egy esélyt Conornak, de fogalmam sem volt, hogyan maradhatnék.

Rávettem magam, hogy ismét kimásszak az ágyból. Döbbenten tapasztaltam, hogy már tizenegy óra volt, én pedig még mindig pizsamában, és koszosan. Ezért hát gyorsan a fürdőszoba felé vettem az irányt, amely igen nagy örömömre üres volt.

Sietve zuhanyoztam, mostam hajat, és szárítottam meg. Összefogtam magamon a törölközőt és indultam vissza a szobámba.
Teljesen gyanútlanul léptem át a küszöböt, s még akkor sem változott meg a hangulatom, mikor Ophelia kifordult az ajtón.
– Légy szíves máskor vegyél fel valamit, ha kijössz a fürdőből! – szólt rám ingerülten. – Elhiszem, hogy anyádat nem zavarta, ha egy szál semmiben mászkáltál, de most mi is itt vagyunk. Különösen Samre lehetnél tekintettel! – Ezzel lement, én meg nagy szemekkel bámultam utána.

– Bocsánat! – szóltam kis fáziskéséssel úgy, hogy valószínűleg nem is hallotta.
Gyorsan a szobámba mentem és felvettem a ruháim, nehogy még egyszer megsértsem az alapvető erkölcsi normákat. Öltözködés közben gyakorta felvontam a szemöldököm és szörnyülködve megráztam a fejem és nem azért, mert szégyelltem magam.

A táskáim a földön hevertek a tegnap ledobott hátizsákommal együtt, és látványukkal fokozták bennem az elveszettséget. Talán itt volt a vége. Talán nem találkozhatok többet anyával.

Mire észbe kaptam, már a lila szőnyegpadlón térdeltem és azon tűnődtem, hogy miért történik velem mindez. A régi életem akartam, azt a rózsaszínt, amibe bár vegyültek olykor sötét foltok, sosem voltak képesek maradandó nyomot hagyni. Most azonban tudtam, hogy sosem térhetek már vissza a dédelgetett tündérmesémbe.
Készen voltam az útra.