Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 5. Egy lány, aki kék törölközőben áll

– Marilyn! – hallottam egy halk, távoli hangot. – Marilyn! – már hangosabb volt. – Kinyitottam a szemem és nagyapám szürke tekintetével köszönthettem a reggelt.

– Neked is jó reggelt! – ásítottam gúnyosan és elnyújtóztam az ágyon.
– Hol a csudában voltál tegnap? – Már-már aggodalom bujkált a hangjában.
Néhány másodpercig csak néztem magam elé, de aztán eszembe jutott az elmúlt nap, és távollétem oka, amelyről persze nem beszélhettem.
– A hullaházban – mondtam szenvtelenül és felálltam. – Ezért keltettél fel?

– Na, de olyan sokáig? – vonta fel a szemöldökét, én közben elkezdtem beágyazni.
– Nem, sétáltam is. Tudod, meghalt az anyám, kell az egyedüllét – világosítottam fel olyan gúnyos hangon, amilyenre csak képes voltam.

Nem szólt semmit csak megrázta a fejét, és kiment. Meg sem kérdezte, miért kellett bemennem.
Én még néhány percig csak álltam az újonnan bevetett ágyam mellett, rózsaszín pizsamában és azon tűnődtem, hogy mi a reggeli teendők következő lépése.

Aztán bevillant, hogy tegnap csak ledobtam azt a kék göncöt, amit Conor adott és fürdés nélkül feküdtem le. Hogy eszembe jutott, kezdtem érezni magamon a megszáradt izzadságot és a bőrömet irritáló port, így úgy döntöttem, lezuhanyozom.

Mikor kiléptem a tus alól, zajt hallottam a szomszéd szobából, ami határozottan az enyém volt, és én pedig határozottan nem voltam bent. Magamra tekertem egy törölközőt és vizes talppal kiléptem a fürdőből. Továbbra is úgy véltem, onnan szűrődnek ki a hangok.

Elképzelni sem tudtam, hogy ki, vagy mi lehet, hiszen nagyapáék elvileg lent voltak, nem jöhetett be senki, ők meg nem hiszem, hogy csak úgy betörnének az engedélyem nélkül.

Tévednem kellett. Mikor belestem, láttam, hogy nagymama éppen a szekrényemet dúlja fel, Ophelia néni pedig az íróasztalomon lévő füzeteket lapozza át, majd a földre szórja őket.
– Ti meg mit csináltok? – kérdeztem a kelleténél hangosabban és elborzadva figyeltem, ahogy semmivé lesz a nemrég helyreállított rend.
Mindketten rám néztek, egy pillanatra lefagytak, nagyi még a szekrényajtót is becsapta, de aztán öntudatosan folytatták tovább a kutatást, mintha ott sem lennék. Végül a nagynéném felemelte a tekintetét és megszólalt:

– Aggódunk, hogy összeroppantál anyád halála miatt, és esetleg droghoz nyúltál. Muszáj megbizonyosodnunk arról, hogy nem.
Nagy szemekkel bámultam rájuk, elgondolkodtam, hogy sírjak vagy nevessek. Persze, elég ziláltam nézhettem ki, mikor nagyapa meglátott reggel. <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>De, hogy ÉN droghoz?
Nyeltem egyet, majd a röhögéstől fulladozva visszamentem a fürdőbe és bezuhantam a sarokba.

Persze nem jókedvemben kacarásztam, így végül könnyekbe is fulladt a hirtelen jött nevethetnék. Belegondoltam abba, hogy az is előfordulhat, hogy nekem azokkal kell élnem még hónapokig. Borsózott a hátam, pedig sejtettem, hogy ez még csak ízelítő, de el is hessegettem a képet, miszerint velük lakok majd, hiszen már rég elhatároztam, hogy Plymouthban maradok.
Ne essék félreértés, a nagyszüleim és Ophelia tényleg jó fejek, bírom őket. Egy vagy két percig és úgy, hogy nem nyűgként tekintenek rám, mint minden alkalommal, mikor gondoskodniuk kellett rólam.

Kopogtak a fürdő ajtaján, és a válaszom meg sem várva belépett nagyapa. Közelebb jött, de látszott rajta, feszélyezni a kép, ahogyan unokája egy szál törölközőben kuporog a sötét sarokban könnyekkel áztatott szemmel és nem csak azért, mert esetleg sajnál. Én pedig szörnyen kiszolgáltatva éreztem magam.
– Hidd el, hogy szükség van erre. A te érdekedben – törte meg a már-már kínossá váló csendet, de közben nem nézett rám.

Nem szóltam, csak összeszorított foggal bámultam rá dühösen, de nem láthatta az arcom a félhomályban, ami ablak híján és a fel nem kapcsolt világítás miatt elárasztotta a szobát. Ráadásul az egyszínű falat érdekesebbnek találta nálam.
– Nem tudom… –, hogy honnan tudjátok azt, hogy mi jó nekem – akartam mondani, de meggondoltam magam. Nem akartam még több feszültséget. – Mindegy.
– Aggódunk érted, szeretnénk, ha eljönnél velünk haza. – Nem vártam, hogy ezt valaha megkérdezik tőlem. Elkerekedtek a szemeim a sötétben, és gyorsabban kezdtem venni a levegőt.

– Soha! – ráztam a fejem dühösen, még egy kicsit fel is emelkedtem. Hosszú csend következett, visszazuhantam és csak ültem és bámultam a padlót.
– Gondold meg! – mondta végül. – A temetés utáni nap indulunk, szombaton. Ha úgy döntesz, hogy jössz, akkor gyámságunk alá veszünk, de ha nem, akkor idős korukra és tehetetlenségünkre támaszkodva elutasítjuk. Akkor nagy valószínűséggel Opheliához kerülsz. – Ezzel kiment és majdhogynem becsapta az ajtót.

Abban a pillanatban tört össze eddig olyannyira őrzött rózsaszín világom. Az elmúlt pár nap emlékképei villantak át az agyamon. Amikor hittem, hogy anyám meghalt. A hulla látványa. A férfi, aki kiesett az ablakon. Üldöztek minket. A taxisofőr vérben úszó tarkója. A karambol. Az erdőben menekülés. A kiszolgáltatottság. Legrosszabb rémálmaim elevenedtek meg hirtelen. Nem értettem, hogy voltam képes eddig elviselni mindezt, hiszen egyenként is sok lett volna, én mégis csak most borultam ki. Amikor az én sorsom fordult volna rosszabbra. Felfordult a gyomron saját önzőségemtől.

Aztán eszembe jutott Conor, aki szinte embertelenül könnyedén vett mindent. Nem borult ki, mintha meg sem rázta volna, ami történt, vagy csak mesterien leplezte. Vele szemben én meg még mindig a fürdőben kuporogtam, és úgy érezem magam, mintha egy hullámvasútban ülnék, ami éppen akkor állt meg, amikor fejjel lefelé lógok a semmibe.

Hallottam, ahogy nagyi és Ophelia lemennek a lépcsőn és beszélgetnek, de nem értettem, miről. Végre felkeltem és tegnap óta először belenéztem a tükörbe. Felkapcsoltam a villanyt és egy meggyötört arcot láttam, ami kicsit sem hasonlított az enyémre.

Már nem csodálkoztam, hogy nagyiék azt hiszik, drogozok. Csak fájt, hogy olyannyira nem ismernek. Soha nem nyúlnék kábítószerekhez. De honnan is ismertek volna?
Visszamentem a szobámba, meg akartam nézni az időt, de az ébresztőórám valószínűleg még mindig a földön feküdt darabokban valami alatt, ahogy immár a ruháim, a könyveim, az ágyneműm és a plüssállataim, amik még gyerekkoromból maradtak meg. Nagyon alapos munkát végeztek, némelyik macinak még a fejét is leszedték.

Túrtam magamnak tiszta ruhát az egyik kupacból, egy sötétkék farmert és egy narancssárga felsőt, hogy valami színt csempésszek sötét életembe.
Hirtelen megszólalt a telefonom. Majdnem infarktust kaptam, pedig már megszokhattam volna azt a számot, amit csengőhangként használtam.

Előkerestem a kis készüléket az egyik könyvkupac alól és felvettem. Fanny volt.
– Te meg hová tűntél el? – kérdezte köszönés nélkül. – Nem válaszolsz az e-mailjeimre, már vagy tízszer hívtalak, hívtam anyukádat is, az otthoni telefonotokat is, azt egyszer felvette valami nő és azt mondta nem vagy otthon, kérdeztem akkor hol vagy és azt mondta, nem tudja.

– Bocs…csak… – eltűnődtem megmondjam-e neki. – Anya meghalt. – Hallottam a vonal másik végén a döbbent, nehéz lélegzetvételt.
– Átmegyek – mondta és lerakta a telefont.

Elgondolkodtam azon, hogy összepakoljak-e vagy hagyjak szanaszét mindent, és akkor elmesélhetem, hogy milyen idióták a nagyszüleim. Szemeztem egy darabig a felborított fotelemmel, de aztán odamentem és felállítottam. A plüssállatokat az ágyneműtartóba tettem, a ruháimat meg visszagyűrtem a szekrénybe. A macifejeket kidobáltam a testükkel együtt a folyosóra, a könyveimet meg visszapakoltam a polcra.

Éppen szemeteszsákért indultam le, amikor csengettek. Az ajtóhoz rohantam, noha azért, hogy beengedjem legjobb barátnőmet, keresztülhúzták a számításaimat.

Egy ismeretlen lány állt az ajtóban rövid, fekete szoknyában, fűzőben és hosszúszárú bakancsban. Rám emelte sápadt, talán szándékosan fehérített tekintetét, és megpillanthattam aranybarna szemeit vastagon felkent tuskeretben. Vérvörösre rúzsozott száját meleg mosolyra húzta. Szinte megijedtem tőle.

– Szia – mondta mély, zengő hangon. – A nevem Missy. Most költöztünk ide a szomszédba, ha gondolod, majd egyszer gyere át.
– Öhm… Köszi – viszonoztam a mosolyt, de azt hiszem látszott rajtam, hogy nem tudok mit kezdeni a kinézetével.
– Szóra sem érdemes. – vigyorgott még mindig a gót lány, amitől csak még félelmetesebben nézett ki. – Csak ennyit akartam. Viszlát! – Azzal hátradobta hosszú, sötétbarna haját és visszament a házukhoz.

Egy darabig bámultam utána, eszembe jutott, hogy nem mutatkoztam be, de aztán megláttam Fannyt, aki éppen akkor fordult be a sarkon, így szinte ki is ment a fejemből az iménti szokatlan jelenség. Elindultam hát barátném felé, ő sietve közeledett.

– Nyugi! – kiáltotta, mikor már egész közel volt. – Erős vagy. Túl fogod élni. Meg tudod csinálni – rizsázta az egyik könyvéből az agykontrollos szöveget és közben nagy levegőket vett.
– Jól vagyok – nyugtattam meg, hiszen úgy tűnt, neki inkább szüksége van a kedves szavakra. Néhány másodpercnyi néma csend után pedig elindultunk a ház felé.
Nem is szólt hozzám többet, csak némán fürkészte az arcom. Amikor meglátta, hogy észreveszem, hogy néz, elkapta a tekintetét. Így vonultunk fel a lépcsőn.

– Mit csináltál itt? – fordult felém nagy szemekkel, amikor meglátta a macidarabokat a földön.
– Nem én csináltam – néztem vissza az ajtóból. – Itt vannak a nagyszüleim, és a fejükbe vették, hogy drogozok. Felfordították a szobám, de már viszonylag rend van.

Olyan fejet vágott, mint amilyet én produkálhattam, mikor nagymamám megvádolta azzal, hogy szedek valamit. Talán ő is azon tűnődött, sírjon, vagy nevessen, de semmit sem tett, csak bement a szobámba, leült a kanapéra, és várta, hogy előadjam neki, miért is nem jelentkeztem napokig.

Nem mondtam el neki az igazat.