Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 14. Az életemet másra szánom

Facsoport közepén léptünk ki a föld fölé, és haladtunk dús levelek árnyékában, míg el nem fogytak a lombok. Kételkedni kezdtem édesanyám ésszerűségében, hogy éppen Plymoutht választotta ki arra, hogy dédelgetett kis csoportját rejtegesse, hiszen ilyen esetben sokkalta jobb lett volna, ha a hely mellett hatalmas erdőségek terülnek el, a mi városkánkra pedig ez koránt sem volt igaz, csupán több kisebb beültetett terület óvott minket.

Kellett egy kis idő, míg észrevettem, hogy máris azon töröm a fejem, hogy hová menekíteném az előttem haladókat, ha én vezetném őket, pedig egyelőre anyának még volt ideje. Legalábbis reméltem.
Igyekeztem elhessegetni a gondolataim, helyette inkább arra kerestem a választ, hogy mi lehetett halálának az oka, és hogyan sikerült életben tartani. Nem mintha tudtam volna, hogy a hozzám mindig túlságosan is közel ballagó szőke varázsló mire is képes.

– Szervusz, kicsi Marilyn! Hogy telik a napod? – hallatszott egy, a hangulatomhoz illetlenül vidám hang a hátam mögött.

– Mi lett a Hamupipőkével? – kérdeztem unottan, bár örültem, hogy valaki hozzám szól, még ha az Conor is.
– Meguntam – legyintett. – Majd kitalálok mást, a lányok nem szeretik az unalmas dolgokat. – Nyilván azok után, miután láttam, hogyan néz Missyre, nem próbáltam semmi jelentést meglátni szavai mögött.
– Sajnálom, de nem bukom a hosszú hajra – válaszoltam tettetett sajnálattal. – Próbálkozz másnál.

– El sem tudod képzelni, most mennyire csalódott vagyok! – csattant fel, majd nevetve visszatért a többiekhez. Rendes volt tőle, hogy néha kérdezett tőlem egy-egy hülyeséget, hogy ne tűnjön úgy, mintha teljesen kívülálló lennék. Pedig az voltam.
Az út további része szinte beszélgetés nélkül telt, senki sem kereste a társaságom, és ezt azzal igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy azért, mert anya rájuk parancsolt, hogy tartsák a távolságot, és ne mondjanak semmit, és ők engedelmes kisgyermekek módjára szót fogadtak. A valóság persze lehetett az is, hogy egyszerűen csak nem kedveltek.
A lábam sajgott, a lélegzetem nehézkes volt, mire besötétedett és megálltunk egy facsoport közepén, messze onnan, ahonnan elindultunk. Hála a mágiának a többiek egy pillanat alatt tábort vertek, sátrak és tűz formájában, majd ételt is kerítettek, amit én tátott szájjal fogadtam ismét, noha nem kellett volna, hogy meglepjen.

Én a fehérhajú lánnyal voltam egy helyen, és később Missy is csatlakozott hozzánk Conortól elszakadva, de nem kérdeztem, miért.
– Emma beszélt veled… Arról? – kérdezte a fura szomszéd lány kihangsúlyozva az utolsó szót. Tehát csak nem kedvelnek.
– Igen – sóhajtottam egy hálózsákon fekve, a sátor tetejét bámulva. – De nem mondott el mindent.
– Fél – szólalt meg most a másik lány. – Attól, hogy nem tudod majd feldolgozni azt, amit mondani fog.

– Már miért ne tudnám feldolgozni? – pattantam fel és bevertem a fejem a vászonplafonba. – Hiszen nemrég tudtam meg, hogy Ti léteztek! – huppantam vissza a földre. – Lelőttek a szemem előtt egy embert, egy másikat Conor kilökött az ablakon és…
– Hogy? Conor megölt valakit? Az nem lehet! Sosem tenne ilyet! – nézett rám Missy nagy szemekkel félbeszakítva kifogássorozatom.

– Lehet, hogy nem ő volt. De amikor megtámadtak minket a kórházban, akkor valaki kiesett és láttam, hogy elvérzik a …
– Beszélnem kell vele! – állt fel most a fekete lány és elviharzott egyedül hagyva engem és lélekfájdalmam. Illetve ott volt még a fehér leányzó, de vele nem akartam beszélni.
Még néztem egy darabig a semmit, de olyannyira fáradt voltam, hogy perceken belül elnyomott a mélységes, és várhatóan lélekroncsoló álom.

Nem tévedtem, hiszen alvás közben újra láttam mindent, ami eddig megviselt és bántott, mindent, attól fogva, hogy megtudtam, az anyám halott. Illetve, ezen történések valami álomszerű kaotikus változatát.
Reggel úgy keltem fel, mintha egy percre sem hunytam volna le a szemem, pedig ez bizonyosan megtörtént, hiszen kinézve láttam, ahogy a napsugarak vékony csíkokban utat törnek maguknak a lombok között.

A tábort Wenorah tette a semmivel egyenlővé, majd a talán senki által nem ismert úti cél felé vettük az irányt.
Missy nem ment vissza a sátorba azon az estén, sőt, még reggelre sem került elő, viszont Conor igen, és láthatóan megviselt volt. Nem köszönt rám, nem kérdezett semmi hülyeséget, és még csak hozzám se szólt. Én pedig szörnyen aggódtam.
Eközben pedig egyre messzebb kerültünk a korábbi rejtekhelyüktől, gondosan elkerülve az esetleges házakat. Egy lélekkel sem találkoztunk, mégis mindenki feszülten viselkedett és rettentő idegesen. Talán olyasvalamit éreztek, amit én nem.

És az igazság pedig az volt, hogy semmit sem értettem az egészből. No, nem anyára gondolok, hanem magára erre a mágia dologra. Hiszen Missy azért lett leszidva, mert túl sokan találkoztak egy helyen, mi mégis együtt mentünk, ráadásul sokkal többen. Az sem volt világos, hogyha ilyen nagy hatalma van néhányuknak, miért nem teleportálnak egyszerűen mindenkit át egy másik helyre, a csomagokkal együtt.
– Azért nem, mert erre egyelőre csupán én vagyok képes, de nem szándékom olyan erőt használni, amely felülmúlja őket. – Összerezzentem a hangra a hátam mögött, és megfordultam. – Túl hangosan gondolkodsz – mosolygott Nemeeneon, és rám emelte halványkék szemeit. – Ha velünk akarsz maradni, meg kell óvnod az elméd. Néhányukat megzavarhatnak a gondolataid.

– Bocsánat… Én csak – kezdtem.
– Ne szabadkozz – intett. – Örülök a kétségeidnek, tudom belőlük, hogy nem vagy annyira ostoba, mint amilyennek Conor leírt. – Őszintén örültem a kijelentésének, de előtte nem mertem érzelmeket mutatni. – Emma szeretné, ha megmagyaráznék neked egy-két dolgot. Úgyhogy… Ha nem bánod, csatlakozom.

– Persze – nyeltem egyet, bár ő volt az utolsó, akinek a társaságát kívántam. Valamiért féltem tőle. – Nem tudja, hol van Missy? – tört ki belőlem a nem odaillő, de számomra annál lényegesebb kérdés.
– Azt hiszem, szüksége van egy kis egyedüllétre. De a közelben halad. Ne aggódj miatta!
– Oh… Akkor jó – húztam el a szám.
– Tudod, Marilyn, ami itt folyik – tért a lényegre -, az nem most kezdődött, de lassan vége szakad. Az én történetem rettentően hosszú. Olyannyira, hogy el sem tudod képzelni, viszont azoké, akik itt állnak körülöttünk, nem. Ők nem ugyanazok, mint én, és nem ugyanazok, mint te. Te ember vagy, ők csupán félig, én pedig valami egészen más.

– Te nem vagy varázsló?
– De igen, viszont én nem úgy, ahogyan ők. Amit én teszek, az… nos, képtelenség. Amit ők, az annyira nem.
– Ezt nem értem – sóhajtottam.
– Tudom – nevetett. – A lényeg az, hogy én valójában nem tartozom ide, bár szükségszerű, hogy bizonyos korlátokon belül megvédjem őket, és mielőtt megkérdeznéd, hogy mitől, azelőtt megkérlek, hogy most már ne szólj közbe. – Ahogy rám nézett, olyan érzés fogott el, mintha valóban megnémultam volna, és ha akarnám, akkor sem jönne ki hang a torkomon. – Szóval, – folytatta –, régen harcban állnak egy csoporttal, amelynek tagjai talán a tudomány céljából, talán egyszerű félelemből a vesztüket akarják. A lényeg az, hogy tudd, most veszélyben van az, amiért édesanyád küzdött hosszú évekig, és szeretné, ha átvállalnád feladatát akkor, ha ő már nem lesz.

Nem akartam elhinni, hogy ezt mondta, és, hogy képes az érdekeket anya élete elé helyezni. Küldtem hát felé egy mélységesen dühödt pillantást, és előresiettem. Magamban forrongtam, és próbáltam rájönni, hogy mit jelent az, amiről Nemeeneon beszélt, és elkezdtem sajnálni, hogy nem hallgattam meg.

Dél körül Missy végre csatlakozott hozzánk épségben, bár feldúltan és kisírt szemekkel. Reméltem, engem választ társaságnak, és végre lesz valaki, akivel beszélhetek olyan dolgokról, amik nem a világ megváltásáról, vagy emberek megmentéséről szólnak, hanem például szerelmi csalódásokról, amelyekre buta közhelyeket kell válaszolnom. Természetesen nem én lettem az, akinek a vállán kisírta magát, hanem Ivory. Mikor megláttam őket, ahogy a fehér vigasztalja a feketét, úgy döntöttem, esélyem sincs.

Önzőnek kezdtem érezni magam, hiszen ők kockáztatták az életüket azért, hogy anyához juthassak, én pedig hálából beléjük rúgok, önző módon nem akarom, hogy a megóvásuk terhe az én vállam nyomja, miattam szétszakad egy olyan csodás pár, mint Missy és Conor, és ráadásul még mindig nem értek semmit az életükből. Viszont egy fontos dologra rájöttem. Nemcsak én vagyok az, aki az önnön érdekeit nézi, hanem ők is. Hiszen arra kellek nekik, amire anya, arra, hogy feláldozzam értük az életem, megtagadva magamtól a boldogságot.
A tekintetem összeakadt Nemeeneonéval, és tudtam, hallja, amiről merengek, bár az arcán nem látszott semmiféle benyomás vagy érzelem. Én mégis kényelmetlenül éreztem magam, és még önzőbbnek, mint ami valójában voltam.

A gondolatok azonban megállíthatatlanul cikáztak a fejemben, nem törődve azzal, hogy nem csak a tulajdonosuk hallja őket, és arra emlékeztettek, hogy milyen rövid az én életem hozzájuk képest, mégis elvárják azt, hogy nekik áldozzam, pedig nekem nem lesz másik, míg ők létezhetnek akár a végtelenségig.
– Látom, nem olyan vagy, mint az anyád – hallatszott mellőlem, és rögtön tudtam, kihez tartozik a hang. Nemeeneon arca nem árult el semmit csalódottságról, vagy haragról. Sokat gyakorolhatta a szenvtelenséget.

– Hogy tehetitek ezt vele? – néztem rá szörnyülködve. – Nem álltok bosszút az üldözőiteken, mert tisztelitek az életet, az övét mégis elveszitek.
– Emma saját akaratából döntött úgy, ahogy. Senki sem kényszerítette rá, és téged sem fogunk. Ha azt mondod, nem, akkor mi elfogadjuk.
– Akkor azt mondom, hogy nem! – vágtam a képébe, és megfordultam.

A mellettünk haladó szekérhez sétáltam, és levettem egy táskát, amit még Wenorah adott induláskor, és duzzogva pakoltam át bele a legszükségesebb dolgokat, vagyis némi ételt és a pénz nagy részét. Végül sóhajtozva indultam el hátra se nézve, nem törődve semmilyen lelkifurdalással.
– Marilyn, kérlek! Maradj velünk! – Anya hangja volt, de nem figyeltem oda rá. – Én feláldoztam az életem azért, hogy élhessenek! Ne vedd el ezt tőlük! – Megálltam, és vettem egy mély levegőt.

– Én nem vagyok te! – üvöltöttem már sírva, fájdalmasan. – Nem kell a te életed és az önfeláldozásod! Én sosem akartam nagy dolgokat elérni – mutattam a csoport felé, akik időközben megálltak. – Tudod, nekem elég lett volna annyi, ha szépen leérettségizek, elmegyek dolgozni pincérnőnek, vagy eladónak, gyűjtök pénzt, aztán elmegyek, kitanulok valami szakmát, és megélek. Lesz egy jóképű férjem, három gyerekem, egy fiú és két lány, megöregszem, és meghalok! – Láttam az arcán, hogy mindjárt elsírja magát, de én tovább folytattam. – Figyelj, anya! Attól, hogy te elcseszted az életed, nekem még nem kell!

Kemény szavak voltak, mégsem bántam meg egyiket sem. Nem voltam hajlandó feladni az álmom annak ellenére, hogy eddig dédelgetett kis világom rég odalett, pedig nagyban szerepet játszott volna az elképzelésemben a valóság.
Sokáig néztem még előre, egyenesen egyetlen szülőm szemébe, de ő csak bámult rám, én pedig megfordultam, és otthagytam. Nem jött utánam.