A bosszú ösvénye – 21. Az ördög játszótere

Nick Willer dacosan felszegte a fejét.
– Szó sem lehet arról, hogy megint meneküljünk! – tiltakozott ökölbe szorított kézzel, és maga is meglepődött, hogy az éjszaka csendjén mennyire áthatolt a hangja. – Pontot kell tennünk ennek a végére. Ha most elfutunk, megint ránk találnak, és soha nem lesz nyugtunk tőlük!
– A könyv itt nincs biztonságban – válaszolta Chris valamelyest nyugodtabb hangon. – Ha végiggondolod a helyzetet, te is rájössz, hogy el kell menekülnünk az országból. Nincs más megoldás.
– De van! – felelte Nick, és a hangja ismételten megtelt haraggal és gyűlölettel. – Végzünk Tom Wiles-szal és az összes emberrel.

Amint ezeket a szavakat kimondta, teljesen magabiztosnak és erősnek érezte magát, de valójában félt. Rettegett attól, hogy ismételten a halállal kelljen szembesülnie, és olyan közel lennie hozzá, hogy szinte tapinthatóvá váljon. Fáradt volt, kimerült, és pihenni akart, de a harag, mint egy sokkal erősebb testvér, ismételten győzedelmeskedett felette.
– Nem szabad megadnunk nekik a lehetőséget, hogy újból megszerezzék a Könyvet! – ingatta a fejét Chris, miközben idegesen vakargatta a tarkóját.
– Akkor ennyi? – kérdezte Nick felháborodva. – Elmenekülünk, és hagyjuk, hogy megtaláljanak minket?
– Ha ügyesen csináljuk, nem bukkannak ránk – szólalt meg végül Linda. Nick pár percre el is felejtette, hogy ő is itt van.

Felesleges lett volna tovább próbálkozni, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy ebben a vitában nem nyerhet. Csalódottan félrevonult az ablakhoz, és végignézett a hatalmas, kivilágított felhőkarcolókon, a forgalmas utakon, és az életét oly’ sokszor megkeserítő taxisofőrökön. A tudat, hogy talán örökre itt kell hagynia a városát, ólomsúlyként terhelte a szívét. A barátai valószínűleg nem tudják, hogy most hol van, vagy mit csinál. Amióta megnyerte az úszóversenyt, azóta nem adott semmilyen életjelet magáról, még Alexszel sem beszélt, és egy pár szavas üzenetet sem hagyott neki. Szó nélkül kell őt is és a többi barátját is itthon hagynia.
De ugyan mit mondhatna? Az igazságot nem árulhatja el senkinek, hiszen a Könyvről valójában neki sem kéne tudnia, hazudni pedig nem akart senkinek sem. Mennyivel könnyebb volt az élete két héttel ezelőtt. A nyár még csak akkor kezdődött el, és ő pedig egyáltalán nem tudja élvezni. Legalább csak egy napra lehetne normális tinédzser… Jelenleg mindent megadott volna ezért.

Ehhez azonban a PER-nek el kell pusztulnia. Ha Tom Wiles meghalna, véget érne minden szenvedés, és újra élhetné az átlagos életét, a szüleivel, a barátaival, és talán még egy új barátnőt is sikerülne szereznie. Sokszor gondolkodott ezen, és habár tudta, hogy felesleges, mégis mosolyogva gondolt vissza arra az időre, amikor még minden tökéletes volt.
Engedett az ökölbe szorított kezének szorításán. Becsukta a szemét, és minden erejével próbálta kizárni a külvilágot. Egy gesztenyebarna hajú lány jutott az eszébe… Háttal állt Nicknek, de az érintésére megfordult, és barátságosan elmosolyodott. A háttérben gyönyörű, vörös rózsák nőttek ki a földből, hogy ünnepélyességükkel megtiszteljék az élőket és holtakat, és a csodálatos emberi képzelőerőt.

Aztán kinyitotta a szemét, és a jól ismert szürke Mercedes belsejében találta magát. Most vette észre igazán, hogy a hajnal mennyire óvatosan és komótosan ereszkedett alá, hogy csakis a Hold adhassa az egyetlen fényforrást. Nyárhoz képest rettenetesen hideg volt, és a meleg szobából kijövet Nick érezte, hogy a fagyos idő a csontjáig hatol. Végigperzselte a bőrét, hogy aztán egész testében megrázkódhasson.
– A repülőtérre megyünk? – kérdezte Nick.
A tükörben egy pillanatra úgy látta, mintha halvány mosoly bontakozna ki anyja arcán, de ugyanolyan hirtelen el is tűnt.
– Igen. Eltűnünk innen – válaszolta egyszerűen, és a kijelentése olyan könnyű volt, akár a fuvallat.

– Csomagoltatok egyáltalán valamit? – hangzott a következő felháborodott kérdés.
– Igen, de csak a leglényegesebb dolgokat… – mondta Linda, miközben erőteljesen beletúrt a hajába. Látszott rajta, hogy teljesen kimerült. – Leginkább pénzt, és természetesen a Könyvet.
Most már emlékszik. Miközben ő az utcát bámulta, és elmerült a saját gondolataiban, a szülei beszélgettek valamit a háta mögött, de olyannyira kikapcsolt az agya, hogy még egy szófoszlány sem maradt meg benne. Szégyellte magát, amiért ennyire nem bírt odafigyelni, de Lindával együtt ő is rettenetesen kimerült volt, és nem bírt semerre se koncentrálni.

– Lehet, hogy nem kellett volna Jasont elküldeni – mondta hosszú csend után Chris. Nick egy pillanatra azt hitte, a sötétség elnyelte az összes utcalámpát. Ha apja nem szólal meg, talán már álomba merült volna.
– Így is sokat tett értünk – válaszolta Linda. – Önzőség volna, hogyha arra kérnénk, hogy kísérjen el minket. Csoda, hogy nem tudott meg semmit a Könyvről.
És aztán az események hirtelen felgyorsultak, mintha valaki a világ összes óráját kétszeres sebességre állította volna. Nick oldalra pillantott, és csak egy erőteljes, sárga fényt látott, mielőtt Chris teljesen elvesztette az autó felett az irányítást. Hangos dörrenés kíséretében kilyukadt a gumi, és mint holmi szappanozott korong, a Mercedes végigcsúszott az úton, majd pörögve nekiütközött a villanykarónak.

Nick még fel sem fogta az eseményeket, mikor Chris rémülten hátrafordult. A homlokából ömlő vér az álláról csöpögött a föld felé.
– Nem esett bajod? – kérdezte ijedten, és az ülést úgy szorította, mintha az élete múlna rajta.
– Jól vagyok… – válaszolta Nick, és abban a pillanatban újabb pisztolydörrenést hallott, és érezte, amint a puskagolyó elsüvít a füle mellett.
A veszély, a halál gondolata jeges marokként szorította a gyomrát, de ezúttal nem csak ennyit érzett. Határozottan tudta, hogy a közelben rejtőzik valahol Tom Wiles. A háttérből figyeli az eseményeket, hogy mikor az ellenség már a halálát kívánja, ördögi vigyor kíséretében beavatkozhasson.
Mindannyian lebuktak, s mialatt az ellenség próbálta eltalálni őket, Linda előhúzott a kesztyűtartóból három pisztolyt, és szétosztotta a családja között. Óvatosan hátrapillantott Nickre. A homloka gyöngyözött az izzadságtól, a tekintete azonban épp dacos volt a sűrű fekete haj mellett, mint amilyennek Nick régen nem látta.
– Egy szeméttelep mellett vagyunk – közölte Linda. – Oda kell osonnunk, és elrejtőznünk. Ha szerencsénk van, nem találnak meg.

Nekünk sosincs szerencsénk, gondolta Nick, és beleborzongott a gondolatba, hogy a halálba kell rohannia. Számítania kellett volna rá, de teljesen megrémítette, amikor Chris és Linda kinyitotta az ajtót, és elkezdtek szaladni a szeméttelep felé. Nick az ő példájukat követve rohant utánuk, de alig látott valamit a sötétségtől. Végignézte, amint az éjfekete árnyék teljesen elnyeli a szüleit, hogy aztán a sötétség elvegye a szeme világát is. Ijedten kapkodta a levegőt, mintha csupán annyira lenne elegendő, hogy életben maradjon. A félelem ezúttal mélyebbre hatolt, mint bármely penge a világon, és Nick a felfoghatatlan sötétségben azon kapta magát, hogy egyedül maradt. Egyes-egyedül állt a szeméttelep közepén, és a szeme még egyáltalán nem szokott hozzá a sötétséghez.

Ekkor halk lépkedéseket hallott a háta mögött. Rémülten leguggolt a földre, az egyik szeméttömb mögé, és próbált minél többet pislogni, hátha javul valamicskét a kép. A látása kezdett kitisztulni, és már észrevette a különbséget árnyék és árnyék között. Látta, hogy egy idegen férfi közeledik felé, és tudta, hogy mit kell tennie, de képtelen volt rá. A gondolat, hogy gyilkoljon, lehetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, olyannyira, hogy beleborzongott csupán a tett eredményébe is. Az élet minden döntéséhez hasonlóan ez is visszafordíthatatlan, de maga a tudat túlságosan nehéz, hogy élete végéig cipelje.

Akkor is meg kell tennem… Nick előlépett a sötétségből, és az idegen férfire szegezte a pisztolyát. Csak ekkor vette észre, hogy háttal áll neki, és pont a másik irányt figyeli. Az árnyéka félelmetes nyomot hagyott Nick testén, amitől úgy érezte magát, mint egy vadmacska. Nesztelenül olvadt a környezetébe, hogy aztán a megfelelő pillanatban lecsaphasson.
– Ha élni akarsz, ne mozdulj – szólalt meg suttogva, és a pisztoly csövét az áldozata fejéhez szorította, olyan erősen, mintha ez lenne az élet egyetlen kapaszkodója, mielőtt a hatalmas tornádó elsodorná, messzire… Oda, ahol egyedül a gyilkosok élnek.

– Azt hiszed, megijedek egy ilyen aljas trükktől? – kérdezte, és a hangja olyan kemény és érdes volt, hogy szinte végigkarmolta Nick hátát. Nem törődött vele.
– Merre van Tom Wiles? – próbálta olyan keményen feltenni a kérdést, mint az ellensége. Érezte, hogy valószínűleg nevetségesen nézhet ki.
– Egy helyen, ahova te soha nem fogsz eljutni – hangzott az epés felelet, és Nick ekkor már tudta, hogy nem lesz egyszerű hozzájutni az információhoz.
– A pokolra gondolsz?
A maffiózó hirtelen felnevetett, és Nick ebben a pillanatban elégelte meg a játszadozást. Egy határozott mozdulattal ellökte magától ellenfelét, de ilyen könnyen nem sikerült leterítenie. Mint egy felbőszített vadkan, a férfi megfordult, és gyilkos tekintete egy dühös anyaoroszlánként bámulta Nicket egy másodpercig… de ez a másodperc akkor úgy tűnt, mintha évek alatt zajlott volna le, közben pedig érezte, hogy ezen a napon nem ő lesz a gyilkos. Ő az áldozat lesz.

Nick ekkor erős ütést érzett az arcán, de semmilyen mozgást nem látott. Élettelen rongybabaként terült el a földön, de próbálta összeszedni magát, amilyen gyorsan csak lehetett. Ekkor vette csak észre, hogy a pisztolya már nincs a kezében. Még mindig lehetett hallani, amint csúszik a földön, és ki tudja, hogy melyik hulladék mellett rejtőzött el.
Amint sikerült felkelnie, ismételten meglátta az ellenfelét, aki ijesztő gyorsasággal közeledett felé. Ám ezúttal Nick gyorsabb volt. Egy hirtelen erős ütéssel, szinte a semmiből pofán vágta a maffiózót, minek köszönhetően az elvesztette az egyensúlyát. Nick erőteljesen a lábába rúgott, és az ellenfele elterült a földön. A fejét beleverte egy hatalmas szilánkba, és az őt éltető vér hirtelen apró patakként kezdett folyni belőle.

Nicknek szüksége volt egy kis időre, hogy felfogja az eseményeket. Rémülten elhátrált az idegen testétől, és az egyik szemétkupac előtt összeroskadt. Titkon remélte, hogy a férfi még életben van, de nem mert közelebb menni hozzá… Félt, hogy a legnagyobb félelme beigazolódik, és a visszafordíthatatlan cselekedet, amitől mindvégig tartott, valóságossá válik, akár egy rossz álom, melyet az ember legszívesebben egész életében elkerült volna. Hideg volt, és ő mégis teljes testében izzadt. A pánik az értelem felé kerekedett, és Nick Willer abban a pillanatban sírni kezdett. A könnyek hirtelen jött záporként árasztották el az arcát. Próbálta minél jobban összehúzni magát, láthatatlanná válni, hogy legalább csak egy kis időre eltűnjön a világ elől. Mielőtt a kétségbeesése teljesen a tetőpontjára ért volna, utoljára végignézett az ellenfele testén, egyúttal a legnagyobb hibáján, amit életében elkövetett.
Percek teltek el, talán órák, s a gyötrelem Nicket szinte álomba merítette, amikor hangos pisztolydörrenések zajára felébredt. Rémülten felkapta a fejét, és hirtelen tudatosult benne a feladata, amiért eredetileg ide jöttek. Felállt, és félresöpörte az összes eddigi gondolatát. Fél szemmel végignézte a maffiózó testét. Egyre nagyobb a vértócsa alatta, futott végig az agyán, de továbbra sem mert odamenni hozzá, helyette inkább félrenézett a szeméttelep közepe felé. Magabiztosan ökölbe szorította a kezét, és határozott léptekkel elindult a sötétségbe.

A félelem mértéke lényegesen lecsökkent, de a pisztolydörrenések zaja továbbra is élénken verte a dobhártyáját. Amint egyre beljebb haladt, a hangok folyamatosan erősödtek, de Nick azonban nyugodt maradt. A hatalmas, benne szunnyadó lángok erejét egészen apró, szőlőszem méretűre csökkentette, majd kinyitotta a szemét.
Hirtelen minden világossá vált. A benne élő tűz fényforrásként szolgált, de csak és kizárólag Nick számára. Az árulása ellenére ebben a pillanatban rendkívül hálás volt a Mesternek. Óvatosan lehajolt, és innentől guggolva haladt tovább. Egy szemétkupac mögé rejtőzött el, ahonnan tökéletesen látta az egész csatateret. Chris és Linda egy konténer mögött álltak, és onnan lőtték az ellenséget. Tisztán látta, amint apja erősen magához szorítja a Végtelen Tudás Könyvét, és úgy védi, akár a szeme fényét.
A másik oldalon két maffiózó ürítette ki a tárát folyamatosan, Nick számára felfoghatatlanul gyorsan. Senki nem halt meg… Még. De merre lehet Jessica, Paul, és legfőképpen Tom?

És abban a pillanatban egy idegen, ám annál ismerősebb kéz megragadta hátulról, és Nick érezte, amint a hideg fémcső a fejéhez szorul, és a férfi erős szorításától legszívesebben felordított volna.
– Elérkezett a vég – közölte Tom Wiles. Nick úgy érezte, ebben a pillanatban nyomták rá a pecsétet a halálos ítéletére. – Adjátok át a Könyvet most azonnal, ha nem akarjátok a fiatokat ebben a pillanatban eltemetni.
Mikor a szülei kiléptek a konténer mögül, Nick úgy érezte magát, akár egy elhasznált mosogatórongy. Fenn áll az esélye, hogy megölt egy embert, és ráadásul az ő hibájából kell most átadniuk a világ legerősebb fegyverét annak a férfinak, aki azzal a legrosszabb dolgot tudná tenni. Látta anyja arcán a szomorú, gyötrelmes beletörődést, mellette édesapjával, aki dacos arckifejezésével továbbra is a Könyvet védte.
– Nem várok örökké – jelentette ki Tom, és a pisztoly csövét egyre erősebben nyomta Nick fejébe, mintha csak ezzel tudná sakkban tartani. Nem tudta, hogy a fájdalom puszta látványa is elég volt hozzá.
Chris kelletlenül odadobta az egyik maffiózónak a Könyvet, s Lindával együtt aggódó pillantással mindvégig Nicket nézték.

– Helyes – lépett ki egy idegen férfi a sötétségből. Nick eddig észre sem vette, hogy ott van, és a szülei meglepett arckifejezését elnézve ők sem. – Nagyon helyes. Most pedig megtörténik az, amire évtizedekig vártam. Nyissuk hát fel a Könyvet, és legyen miénk a hatalom!
– Miénk?! – kérdezte Tom felháborodottan, és a hangja olyan erőteljes volt, hogy szinte átvágta Nick dobhártyáját. – James, maga tényleg ennyire naiv? Mindvégig abban a hiszemben volt, hogy osztozni fogok a hatalom édes ízén? Tévedett! Talán ennyire nagyot még soha senki nem tévedett a történelemben.

James arca hirtelen eltorzult a gyötrelemtől, és a kezei akár egy öregemberé, remegni kezdtek.
– Tessék? – értetlenségében csak ennyit bírt kinyögni.
Tom teste rázkódott egyet a nevetéstől. Nick ebben a pillanatban nagyon hálás volt, hogy nem láthatta az arckifejezését.
– A Willer család azon tagjai nincsenek hasznomra, akik nem képesek varázsolni – ítélkezett Tom, és a kijelentése annyira lesújtó volt, hogy Nick egy percig megszólalni sem bírt. Tudta, hogy mi fog következni, de az utolsó pillanatig remélte, hogy a legnagyobb félelme nem fog valóra válni. – Öljétek meg!

Nick a kínkeserves gyötrelemtől rázkódni kezdett, és próbált minden erejével kiszabadulni Tom erős szorításából, de túl gyenge volt hozzá. Hallotta a halált megelőző pisztolydörrenést, és tisztán látta, amint a számára idegen James beleremeg a lövésbe, és az ajkain keresztül világos vér folyik végig az állán. Gyenge teste a földre zuhant, s a szeme a távolba meredt, akár egy bábúé. Üres volt, és immáron jelentéktelen… És abban a pillanatban semmi más nem létezett számára, csak a fehér örökkévalóság.
Az apja ekkor hangos és szívszorító ordítozásba kezdett, és Nickben csak ekkor tudatosult a gondolat, hogy a férfi, akit most lelőttek, a nagypapája volt… James Willer. Sohasem ismerte, de a hirtelen jött gyász átjárta az egész testét, és Nickkel ebben a pillanatban annyi érzelem játszadozott, hogy megszámolni is nehéz lett volna. Azt kívánta, bárcsak ne vele történt volna meg mindez…

– Most pedig felnyitod a könyvet, fiú – lökte meg erőteljesen Tom.
Nick egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, majd rettegéssel teli arckifejezéssel a könyvet tartó asztalhoz sétált. Nem kérdezett vissza, mert nem volt rá se ideje, se ereje. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen neki a könyv felnyitásához. Egyedül abban volt biztos, hogy mágia kell hozzá – máskülönben már rég halott lenne.
Egy óvatos mozdulattal megérintette a könyv fedőlapját, és becsukta a szemét. Hirtelen egy teljesen idegen érzés jutott el az agyába… Tudta, hogy mit kell tennie, és azt is tudta, hogyan csinálja. Engedte, hogy egy teljesen fehér és tiszta áramlat magával sodorja, és Nick Willer öntudatlanul elmerült egy elfeledettnek hitt, új világ tengerében.