A bosszú ösvénye – 18. Adrenalin

Az égbolt csaknem teljesen elsötétedett, mikor útnak indultak Bronxba, New York egyik legveszélyesebb városnegyedébe. Egyedül a napnyugta sápadt fénye engedett tiszta utat a szemnek, valamint a járdák szélére kiépített rozoga lámpaoszlopok, melyek pontosan olyan fáradtan lógtak a sofőrök feje fölé, mint egy öreg, megviselt fűzfa terebélyes lombjai. Linda önmagát látta benne.
Amint egyre közelebb értek a végállomáshoz, az idegességtől egész végig jeges marok szorítását érezte a gyomrán. A rengeteg megválaszolatlan kérdés miatt teljesen elbizonytalanodott, és már semmiben sem volt olyan biztos, mint korábban. Képtelen volt felfogni, hogy Jessica ilyen könnyen elárulta neki a Végtelen tudás könyve jelenlegi tartózkodási helyét. Túl egyszerűen ment… Minden úgy történt, ahogy Linda kigondolta, és pontosan ez aggasztotta a legjobban. Talán a színésznő számára nem is volt annyira meglepetés a váratlan beugrója, mint ahogy azt mutatta? Elvégre hosszú esztendőkig a filmszakmában dolgozott, nem lehetett nehéz megjátszania a meglepődést.

Gyorsan félresöpörte az eddigi gondolatait, mielőtt azok robbanásszerűen megszaporodtak volna. Még épp időben, futott át az agyán, és habár maga sem tudta megmagyarázni, miért, de egy öltönyös, jól fésült férfi jutott eszébe, egy pohár borral a kezében.
Az autót a raktártól kb. fél kilométerre tehették le, mert Chris szerint így kevesebb az esélyük arra, hogy hamar észreveszik őket. Miközben gyalog haladtak tovább, Linda magában rendkívül hálálkodott, hogy a sors nem ebbe a városnegyedbe helyezte. Habár még sohasem járt Bronxban, a látvány cseppet sem nyerte el a tetszését, és csupán remélni merte, hogy az épületek zord külseje semmiképpen sem tükrözi a benne lakó emberek romlottságát.

Félúton jártak, amikor a városrész szarkasztikus nyugalmát egyre erősödő telefoncsörgés zavarta meg. Linda előkapta a zsebéből a mobilját, és meglepődve tapasztalta, hogy a hívás Nicktől érkezik. Gyorsan felvette a telefont, és a köszönés után meglepődve tapasztalta, hogy aki a vonal túlsó végén megszólalt, nem az ő fia.
– Szia, Linda! – köszönt vékony hangon Jessica Hummer, majd rövid, feszült csend után hozzátette: – Ne mondd, hogy nem hiányoztam.
– Mit keres nálad Nick telefonja?! – kérdezte felháborodottan, miközben bal kezével idegesen a nadrágját markolászta.

– A kisfiad úgy gondolta, igényt tart a PER szolgáltatásaira, és most itt üdül nálunk – mondta Jessica, majd egy halk nevetést eresztett ki magából. – Csak egy kicsit megkötözve, és tehetetlenül.
Linda hirtelen egész testében remegni kezdett, és tenyerével olyan erősen szorította a telefont, ahogy csak tudta. Félt, hogy a mobil elengedésével a fia életét is elveszítheti.
– Mi a fenét akarsz tőlem?! – bömbölte.
– Semmit – válaszolta egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Csak gondoltam figyelmeztetlek, hogy ne üsd bele az orrod a mi dolgunkba, és ez a férjedre is vonatkozik. Ha mégis megteszitek, könnyen lehet, hogy Nick nem éli túl az éjszakát.
– Te rohadt szajha… – köpte Linda. Legszívesebben a földhöz vágta volna a telefont, Jessicával együtt.
– A döntés csakis rajtatok múlik – zárta le a beszélgetést Jessica, majd bontotta a vonalat.

Linda továbbra is erősen szorította a mobilját, miközben óvatosan Chrisre pillantott, aki a beszélgetés kezdete óta értetlenül meredt rá. A telefont egy szépen, aprólékosan megfontolt mozdulattal zsebre vágta, majd kétségbeesetten beletúrt a hajába.
– Jessica volt az… – nyögte, és összeszorított fogakkal az őket körülvevő alacsony házakat nézte. – Azt mondta, náluk van Nick, és ha beleavatkozunk a dolgok menetébe, akkor végeznek vele… Én… – A hangja elhalkult, az arcát a hirtelen ért fájdalom és a tehetetlenség eltorzította. Szemei sarkában apró könnyek jelentek meg, melyek úgy hullottak alá, akár egy nagyra nőtt tölgyfa elszáradt falevelei. Ordítani akart, kirohanni a világból a családjával együtt.

A sírás akkor teljesedett be, mikor Chris átkarolta. A férfi érintése, ahogyan lágyan simogatta a hátát, teljes mértékben a fiára emlékeztette, és ettől még rosszabbul érezte magát. Tehetetlen volt, nem tudta, mit tegyen, hogyan tovább… Csak abban volt biztos, hogy képtelen folytatni a harcot.
– Nem fogjuk feladni – szólalt meg végül Chris. – Van egy ötletem.
Azzal előkapta a telefonját, és gyors mozdulatokkal ütögette a billentyűket rajta. Linda letörölte az arcáról a könnyeket, és a kép ismételten kitisztult. Látta, amint Chris a mobilt a füléhez tartja, és arrébb sétál pár lépést.
– Kit hívsz? – kérdezte.
– Jasont.

***

Chris levegő után kapkodott. Gyermekkorától kezdve félt a sötétben, és ahogyan egyre több elképzelése volt arról, mi várhat rá odabent, az aggodalma és a félelme beteljesedni látszott. Valószínűleg a fóbiáját apjától örökölhette, aki mindig csak ennyit mondott, valahányszor az ifjú Chris izzadt és reszkető tenyérrel odaszaladt hozzá: “A fényben rengeteg lehetőség rejlik, színei az emberi elme sokszínűségét is tükrözik, míg a sötétség annyira komor, egyhangú… túlságosan sok véglettel.” S most ismételten egy sötét teremben találta magát a felesége társaságában arra várva, hogy a szemük hozzászokjon a fény hiányához.

Linda megfogta a kezét.
– Látsz valamit? – kérdezte suttogva, és Chris azon gondolkodott, vajon helyes-e, amit tesznek… Elvégre Nick kiszabadítására már ráállítottak egy embert, aki többnyire sikerrel szokott járni, ugyan mi oka az aggodalomra? A Végtelen tudás könyve is olyan közel van, mint eddig soha.
– Igen – válaszolta, és erősen megszorította a felesége kezét.
A terem eléggé szűk volt, és Chris az ajtón kívül gyakorlatilag egyetlen berendezést sem látott. A fejük felett lévő ablakból – ahonnan bemásztak -, sápadtan világított be a Hold fénye az ajtón halovány csíkot hagyva maga után. Chris megcsókolta Linda homlokát, majd az egyetlen kijárat felé lépett. Lenyomta a kilincset… Milyen egyszerű cselekedet, s mégis emberéletek sorsáról képes dönteni.

Félresöpörte az összes gondolatát, majd óvatosan kinyitotta az ajtót. A sötétség továbbra is ugyanúgy kísértette, de ezúttal tele volt suttogással. Chris megborzongott, amint Linda hozzáért a karjához. Halkan, szinte alig hallhatóan felszisszent, de ez is épp elég volt a rajtakapáshoz. A suttogás alábbhagyott, helyére feszült csend került, és egy pillanatra Chris azt hitte, hogy megvakult. Hirtelen erős, tiszta fény világította meg a termet, és haragos morgás töltötte be a csend helyét…

Érezte a szobában uralkodó természetfeletti energiát… Érezte, amint a háta a nyirkos falnak csapódik… Érezte a fájdalmat, és hallotta Linda sikoltását, mégsem látott semmit. Vaknak és tehetetlennek vélte magát, mert a fény ezúttal sokkal vakítóbb volt, mint bármi más… Akárhányszor ki akarta nyitni a szemét, a világosság perzselni kezdte, és egyszerűen képtelen volt a látásra…
Egy hangos csattanást hallott, és fájdalmas nyögések sorozatát. Egy lágy kéz megérintette a homlokát, és Chris érezte, hogy kiszabadult. Lefeküdt a földre, és előrántotta a pisztolyát, végül kinyitotta a szemét. Ismételten sötét volt, ám ez nem töltötte el maximális boldogsággal. Az előbb jött hirtelen fény beleégett a retinájába. Próbált egyre többet pislogni, hogy a fénynyaláb eltűnjön a látóköréből, de erre még egy egész percet kellett várnia.

Közben léptek zaját hallotta, amint folyik a harc közvetlenül mellette… de ezúttal látott is mindent. Erősen megmarkolta a fegyverét, és az egyik kopasz férfi kezére célzott. Valójában sohasem tudott jól lőni, hiszen nem volt ember, aki megtanította volna neki, de ennek ellenére reményteljesen meghúzta a ravaszt.
A golyó a férfi hasába fúródott, aki fájdalmasan felkiáltott, miközben összeesett a fapadlón. A vére vörösre festette a ruháját, de Chrisnek nem volt ideje törődni vele. Felállt, és ahogy hátranézett, meglátta a feleségét, amint egy másik, ugyanolyan öltözetben lévő férfi leteríti őt a földre… De Linda szerencsére gyorsan kapcsolt.

A kezével valamilyen különleges alakzatot formált a mellkasa előtt, majd az előtte álló idegen felé nyúlt. Egy pillanattal később vörös lángok törtek elő a tenyeréből, mely a padlóhoz szorította a védtelen férfit. Hatalmas fényességgel töltötte be a termet, miközben rendíthetetlenül vágott át a sötétségen. Linda összeszorította a tenyerét, és megtörte a bűbájt, minek hatására a férfi ájultan hullott a földre.
Chris megfordult, és szemével a vaksötétben a vérző férfit kereste. Rémülten odarohant hozzá, és csupán remélni merte, hogy nem halt meg. Kezével megérintette az idegen nyaki ütőerét, és megállapította, hogy még életben van. Azon gondolkodott, vajon kellene-e valamit tennie, mire egy ismerősen puha kéz megérintette a vállát.

– Rendben lesz – mondta Linda. – Az ilyenek mindig túlélik a sérüléseket… És ne feledd: ők biztosan megöltek volna.
Chris bólintott, majd felállt, és körbenézett. Az egyik ajtó nyitva állt előttük, feltételezhetőleg onnan érkezett az ellenség… Várjunk csak…
– Érdekes ruhájuk van ezeknek, nem? – kérdezte Chris, mire Linda gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.
– Ők nem közönséges emberek… – válaszolta. – Mindketten mágusok. Varázslattal támadtak ránk, ezért voltunk képtelenek a mozgásra. Csak azt nem tudom, hogy a PER honnan szerzett mágusokat magának… – Linda elgondolkozva meredt a távolba, aztán hirtelen megvilágosodott. Rájött arra, amire Chris már Jessica telefonhívása óta gyanakodott… – A Mester elárult minket!

Chris bólintott.
– Az a férfi mindig is gyanús volt nekem… Nem lett volna szabad megbíznunk benne.
– Nem… Biztosan valami más célja volt vele – Linda kétségbeesetten sétálgatott körös-körül a szobában, közben lágyan az arcát markolászta. Chrisnek kedve lett volna átölelni őt, a karjaiba zárni, hogy a felesége oly sok idő után biztonságban érezze magát mellette. Legszívesebben megsimogatta volna az arcát, pont olyan óvatosan, mint mikor fiatalok voltak… Ám mindennek megvolt a helye és az ideje, és jelenleg egyik sem állt a rendelkezésükre.
– Nyugodj meg, kérlek – mondta Chris, és a hangjával próbált a lehető leghiggadtabban beszélni, mellyel talán esélyt adott feleségének a megnyugvásra. – Jelenleg ez a legkisebb gondunk. Először szerezzük meg a könyvet, és utána kitaláljuk, hogyan tovább.
Linda megtörten nézett fel rá, s végül alapos megfontolás után bólintott.

Továbbmentek a szemközti terembe, hosszú, kacskaringós folyosókon, nyirkos lépcsőkön át, keresztül a végeláthatatlan sötétségen. Chrisnek időnként átfutott az agyán, hogy talán már régóta a föld alatt vannak. Mindenféle világosság nélkül haladtak végig egy szűk helyiségen, s közben végig Linda hideg, félelemmel teli leheletét érezte a nyakán. Kezével gyakran valamilyen csúszós, sikamlós tárgyat tapintott ki, de csak ritkán tudta megállapítani, hogy mibe ütközött. Az egész épület egy határtalan alagútnak tűnt, és Chris többé azt sem tudta, honnan érkeztek. Egyedüli biztonságot számára csupán Linda nyújtotta, ő segített abban, hogy ne vesszen el teljesen, s hogy ne egyedül nézzen szembe a lehető legkísértetiesebb sötétséggel.
Mikor már a sokadik ajtón mentek át, Chris rájött, hogy valószínűleg már nem is a raktárépületben vannak. Túlságosan hosszú utat tettek meg ahhoz, hogy még mindig ott legyenek. Feltételezhetőleg ez is Tom Wiles újabb, ördögi ötlete volt.

A szemük már egészen hozzászokott a sötétséghez, ám az egyik ajtón túl sok apró gyertya világított szerteszét, s a terem közepén Chris négy férfi alakját vette ki. Árnyékuk úgy vonaglott a falon, mint négy óriáskígyó. Mindannyian mozdulatlanul álltak, s ettől nem tudta eldönteni, hogy észrevették-e őket, vagy sem. A szeme sarkából látta Linda izzadt arcát, amint kétségbeesetten néz felé.
S ekkor hirtelen megremegett alattuk a föld. Chris szédülni kezdett, és nekivágódott a kőfalnak. Minden erejét össze kellett szednie, hogy megkapaszkodjon, és függőlegesbe húzza magát. Érezte, amint vékony, tűhöz hasonló tárgy vésődik a bőrébe… aztán még egy… és egyre több. A fájdalom hirtelen túlszárnyalta a tűréshatárát, és minden eddiginél erősebb volt…

Aztán hirtelen érezte, hogy az egész testét víz borítja be, a hangok eltompultak körülötte, s a sötétség helyébe ismét fény került. Linda megakadályozta a további ellenséges mágiát, és a négy idegen felé tartott. Bal kezében valamiféle természetfeletti erő izzott, arcából csak úgy sugárzott a gyűlölet. A tenyerében keletkezett varázslatot az egyik férfi felé küldte. Megfogta annak koponyáját, és teljes erejéből megszorította, s hirtelen a terem vörös színbe öltözött, világos vér fröcskölt szerteszét.

Chris összeszedte minden erejét, és futni kezdett az ellenség felé. Hátrafeszítette a gerincét, és becsúszott az egyik férfi alá, s ezzel sikeresen kirúgta alóla a lábát. Az káromkodva esett össze, de Chris nem adott neki időt a felépülésre. Ökölbe szorította a kezét, és addig ütötte, míg eszméletét nem vesztette. Ekkor azonban egy érdes kéz megragadta a vállánál fogva, hátrahúzta, és a erősen a mellkasára térdepelt. Chris tüdejéből kiszorult az összes levegő, így egy halk nyüszítésre sem volt képes. A rajta álló mágus ismeretlen nyelven mormogott valamit, majd széttárta a tenyerét az arca felé. Kristálytiszta vízcsóva tört elő belőle, mely erőteljesen Chris arcát mosta. A tehetetlenségtől félni kezdett, s a halált ezúttal olyan közelinek érezte, mint eddig soha.
Ekkor azonban váratlanul abbamaradt a vízfolyam, s Chris ismételten levegőhöz jutott. Köhögni kezdett, s az erőfeszítéstől végigborsódzott a fájdalom a hátán. Négykézláb köpte ki az összes tüdőjébe jutott vizet, aztán megfordult, és kinyitotta a szemét. A mágusok eltűntek, a félelem azonban nem. Linda az egyik eszméletlen test fölött állt, és a felkarját markolászta. Bal kezéről lassan folyt le a vörös vér, a padlón keskeny tócsát hagyva maga után.

Chris aggódó tekintettel méregette, végül odaszaladt hozzá.
– Nem esett bajod? – kérdezte.
– Jól vagyok – válaszolta Linda. Látszólag nem tetszett neki, hogy Chris aggódik érte, de ez őt cseppet sem érdekelte.
– Nem kéne…
– Ott a Végtelen tudás könyve! – mutatott a gyertyák felé Linda.
Chris óvatosan odafordította a tekintetét, és akkor meglátta… Egy fekete, keményborítású könyv, a gerincén valamiféle furcsa, aranyozott jelekkel, a borítóján egy pentagrammával. Egy pillanat erejéig megrészegült a látványtól… A tudat, hogy a világ legerősebb tárgya van pár méterre tőle, felemelő érzés volt, és hirtelen kedve lett volna felütni a könyvet, elolvasni az egészet, tudni mindenről, amit tartalmaz, s ezáltal végtelen, határtalan ismeretet elsajátítani mindenből…

Megfontoltan odalépett hozzá, és felemelte. Sokkal nehezebb volt, mint gondolta… De hát mégiscsak a legerősebb fegyvert tartotta a kezében.
– Jól van… – sóhajtotta Linda. – Csak jussunk ki ebből az alagútból…
Azzal kilépett a teremből, s otthagyta Christ egyedül a sötétségben, az egyetlen fegyverrel, ami képes megállítani Tom Wiles ördögi tervét, s végérvényesen lezárni a bosszú ösvényét.

Közeleg mindennek a vége…