A bosszú ösvénye – 15. Külön utakon

Robotmozgással gépelte be a “Végtelen tudás könyvének” nevét minden keresőoldalra. Több lap végignézése után sem tudott meg semmivel sem többet a jelenlévő információkon kívül. A képernyőt zombiként bámulta, és lassan már kívülről fújta minden oldal tartalmát.
Reggel 6 órakor úgy gondolta, feladja. Kényelmesen hátradőlt a székében, és továbbra is bámult maga elé. Miért… egyszerűen miért nem képes megtalálni? Amikor Norvenil poharát keresték, viszonylag minden “próbatételt” gyorsan oldottak meg. Talán azért, mert apja hatalmas segítséget adott a jegyzeteivel… Csak össze kellett rakni az információkat, megfejteni a rejtvényeket, és végül összeállt a kép.
Csak az a probléma, hogy most nem hivatkozhat semmire. Rájött, hogy egyedül egy nagy nulla. Nem kérheti apja segítségét, így nem juthat előrébb. Egyedül nem képes semmire! Ez a tudat annyira elkeserítette, hogy legszívesebben felrúgta volna az egész íróasztalt a géppel együtt, mindeközben persze tudta, hogy ezzel egy egész esti munka menne kárba.
De egyszerűen nem tudta fékezni az indulatát. Ökölbe szorította a kezét, és…

– Meg ne próbáld! – kiáltott egy hang Chrisre, aki majd’ leborult a székről ijedtében.
Mikor hátranézett, a felesége komoly tekintetét látta maga előtt. Arcát megvilágította a halványan besütő napfény, éjfekete haja a mellére simult. Chris csak most vette észre, milyen szép harcias beállást tud felvenni.
– Te meg mióta…
– Elég régóta… – válaszolt Linda, még mielőtt Chris a kérdés végére ért volna.
A férfi megfordult, és egyenest a felesége szemébe nézett, kinek arca épp olyan kifejezéstelennek és üresnek tűnt, mintha egy temetésen lennének. Ez a gondolat nem is áll túl messze a valóságtól,hasított Chrisbe a gondolat, miközben azon kapta magát, hogy az egész teste izzad. Talán az idegesség volt az oka, vagy csak szimplán ez az emésztően kínos csend… De fogalma sem volt, mit kéne mondania. A szavak teljesen összefüggéstelenül röpködtek az elméjében, és egyszerűen képtelen volt rendszerezni őket.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte kiábrándultan Linda, miközben hevesen ingatta a fejét.

Chris dühös pillantást vetett a szoba minden berendezési tárgyára, végül ismét Lindához fordult. Habár a lelke mélyén tudta, hogy a felesége jogosan teszi fel a kérdését, a férfi mégsem volt hajlandó beismerni a tévedését. A veszekedésük többsége a makacsságuk miatt következik be, a végén pedig általában ordítozássá fajul.
– Nem tudsz veszíteni, igaz? – folytatta Linda, mielőtt hangnemet váltott. – Szünetet kéne tartanunk. Ha ez így folytatódik, mindannyian bele fogunk őrülni ebbe az egészbe! Hát nem fogod fel, hogy az életünk gyakorlatilag a PER körül forog?!
– Szerintem közülünk én fogom fel ezt a legjobban, Linda – válaszolta Chris ökölbe szorított kezekkel. – Nincs idő semmilyen szünetre, vagy pihenésre… Az életünket akarják, értsd már meg!
– És szerinted ez attól meg fog változni, hogy átvirrasztod az éjszakákat? – vonta kérdőre, miközben hevesen ingatta a fejét. – Ugyanúgy meg akarnak majd ölni.
– Közölném veled, hogy míg te az igazak álmát aludtad, én a Végtelen tudás könyve után kutattam…
– Na, akkor kíváncsian hallgatom, mit találtál – tette csípőre a kezét Linda, majd miután észrevette Chris kétségbeesett fintorgását, folytatta. – Valahogy sejtettem…
– Én nem csak sejtem, hanem tudom is… Tom meg fogja szerezni a könyvet…

– Nem fogja megszerezni – jelentette ki Linda. Mondatában minden szó nagy hangsúlyt kapott.
Chris megpróbálta fékezni az indulatait. Tudta, hogy mérgében gyakran mond olyan dolgokat, amiket valójában nem gondol komolyan… Néha már szinte sakkban tartja önmagát, és az esetek többségében képtelen beismerni a másik fél igazát. Pedig tisztában volt vele, hogy ez sokkal szánalmasabb a szimpla vereségnél, ennek ellenére még mindig kétségbeesetten kutatgatott az elméjében észérvek után. Linda magabiztos tekintete csak még jobban feldühítette. A felesége egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a győzelem egyszerű semmittevéssel nem nyerhető el… Ez nem kézzel fogható dolog, és csak hatalmas küzdelmek árán szerezhető meg. A magabiztosság pedig olyan luxus, amit ebben a helyzetben nem engedhetnek meg maguknak.
– Emlékszem, amikor kicsi voltam, anya mindig mesét olvasott fel, mielőtt lefeküdtem aludni – bökte ki végül Chris. – Az egyiket olyan sokszor elmondta, hogy még most is emlékszek rá. Egy elefántról szólt… Pontosabban egy kiselefántról, aki egyszer eltévedt az erdőben, és nem találta a szüleit. Végül persze minden jóra fordult, és ennek a mesének is az lett a vége, hogy “boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Az ilyen mesék többsége így fejeződik be: boldogan éltek… Sosem tudjuk meg, mi történt velük, csak, hogy boldogan éltek. De csak addig éltek boldogan, amíg meg nem haltak, azután már nem? Hát olyan rossz lenne a halál? – állt fel egy határozott mozdulattal Chris, és járkálni kezdett a szobában.

Linda arcizmai megfeszültek az erőfeszítéstől, ahogy próbálta fékezni magát. Lesújtó tekintettel meredt a férjére, miközben magyarázatot várt az előző monológra.
– Ezzel mégis mit akarsz mondani?
Chris szánakozva meredt Lindára.
– Azt, hogy az élet sohasem fejeződik be boldogan… Bizonyosan minden ember életében van olyan időszak, amit igazán vidámnak mondhat el, de fogadni mernék rá, hogy az sem volt felhőtlen. Azt hiszem, bebizonyosodott számomra: olyan dolog, hogy öröm, nem létezik. Ahogy a kutya a farkát csóválja ilyenkor, az emberek elmosolyodnak, és mindkettő jelenség csak ideiglenes, sosem teljesen őszinte. Egy idő után a mosoly minden ember arcáról lefagy, és megszűnik létezni… Pont annyira múlandó, mint az életünk – Chris rövid szünetet tartott a monológjában, mikor észrevette, hogy Linda nem érti, mire céloz. –  Az élet nem mindig happy end. A miénk miért pont így végződne? Miből gondolod, hogy Tom Wiles nem fogja megszerezni a Végtelen tudás könyvét? Számtalan okot fel tudnék sorolni, ami ellenünk van, és egyet sem, ami arra utalna, hogy nyerni fogunk.

– Valóban? Mondj egy párat! – kérte karba font kézzel Linda.
– Ők többen vannak – kezdte Chris.
– De nem elegen – hangzott a válasz.
– Fegyverük van.
– Mi az eszünkkel harcolunk.
– Ott van náluk apa.
– Itt meg te.
– Hagyjuk! – állította le Chris. – Hagyjuk, inkább hagyjuk, mert szétmegy a fejem! Én közel sem vagyok annyira jó a kutatásban, mint apa!
– Akkor azt mivel magyarázod, hogy megsemmisítettük Norvenil poharait? – csattant fel hirtelen Linda. Szemlátomást betelt nála a pohár. – Hogy megtaláltuk mind a hármat, elmentünk Peruba, megküzdöttünk rengeteg akadállyal, és végül elpusztítottuk őket! Talán véletlen lenne?!
– Apa ott volt segítségnek…
Linda hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem volt ott! – kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon, és csak ekkor vette észre, hogy a csendes beszélgetés ordítozássá fajult.
– De igen!

– Nem. Chris, édesapád nem volt ott, hiszen ha emlékeznél, miatta csináltunk mindent. Azért pusztítottuk el a köveket, hogy apádat, és a Földet megmentsük. És James Willer nem volt jelen egyik eseménynél sem. Úgy emlékszel, ő küzdött meg Briannel? Hogy ő fejtette meg a rejtvényeket? Azt hiszed, magadtól nem találtad volna ki? Apád sokkal inkább megnehezítette a dolgod, hiszen mindent rébuszokban írt… de az összes megoldására rájöttél. És ezek után azt mered mondani, hogy nem vagy egyenértékű apáddal? Tényleg nem vagy. Mert sokkal többet érsz. Ügyesebb és okosabb vagy minden téren. És amit a legfontosabbnak tartok: igazi családod van. Mi szeretünk és becsülünk téged, akár hiszed, akár nem. Apád pedig eldobta magától mindezt, amikor édesanyád felélesztésével kezdett el törődni. Akkor ért véget minden, vagy tévednék?
Chris bánata egy szempillantás alatt elszállt. A hatalmas köd szertefoszlott körülötte, és végre ismételten kivilágosodott az égbolt. Mindenben a szépet látta meg, és a színek mintha sokkal élénkebben hatnának, mint korábban. Ismételten beleszeretett a feleségébe, és rájött, hogy nélküle már réges-rég feladott volna mindent.

Egy széles, meghatódott mosoly kíséretében odalépett Lindához, és erősen magához szorította. Igazán felemelő dolog volt érezni, ahogy valaki teljes szívéből szereti, és ennek gondolatától Chris egy pillanatra elérzékenyült. Ketten együtt annyi mindenen mentek keresztül. Nem szabad pont most, ilyen helyzetben összeomlania… Túl nagy fájdalmat okozna azzal a feleségének.
19 évvel ezelőtt még álmában sem gondolta volna, hogy Lindát fogja elvenni feleségül. Egy beképzelt, zord lánynak tűnt a sok közül, de a kezdeti unszimpátia nagyon hamar szerelemmé változott.
– Szeretlek – préselte ki magából Chris.
– Én is… – mosolyodott el Linda.

***

Nick Willer a haját próbálta igazgatni, miközben a hangos beszélgetés irányába haladt. A hosszú alvás elleni kimerültség még mindig a hatalmába kerítette, és csak percek elteltével kezdte felfogni, hogy édesapja hangját hallja… Ekkor hirtelen mintha egy vödör vízzel öntötték volna nyakon, egy szempillantás alatt felébredt. Hitetlenkedve pislogott az édesapjára, majd miután tudatosult benne a gondolat, hogy nem álmodik, a szája azonnal mosolyra nyílt.

– Apa! – kiáltott fel örömében, végül odaszaladt hozzá, és szorosan magához szorította.
Olyan érzés volt, mintha évek óta nem látta volna őt… Amióta utoljára elbúcsúztak egymástól, a tudatlansága a fejében félelmetes és rémisztő gondolatokat szült. Szinte minden percben eszébe jutott, hogy mit kezd majd, ha elveszíti a szüleit… Életében most először tapasztalta meg, milyen érzés, amikor bármit tesz, mindig benne van egy nyomasztó tudat, egy megmagyarázhatatlan dolog, amitől néha a falra lehetne mászni. Egy ideig úgy véled, tudsz vele élni, képes vagy mosolyogni még akkor is, bármennyire keserít el a helyzet, és bármennyire marnak szét belül ezek a megmagyarázhatatlan, mocskos dolgok. Csak később látod be, hogy lehetetlennel küzdesz.

Ez pedig hangulati zavart okoz: az illető azon kapja magát, hogy hirtelen rémesen ideges lesz, és most azonnal el akarja vágni az összes köteléket, ami hozzá tartozik. Egy mezőn akar szaladni, amelynek nincs vége, egy határtalan, füves réten. Ez persze szinte megoldhatatlannak bizonyul mindenki helyzetében; a kötelékek elvágása nemcsak azt a szabadságot adja meg, hogy azt csinálsz, amit akarsz, de a szeretteidnek (vagyis volt szeretteidnek) hatalmas fájdalmat okozol vele. Lehetetlen azzal a tudattal élni, hogy mások fájdalmát kihasználva váltál külön az emberiségtől.
Nickben pedig sokszor felvetődött ez a kérdés: mi lenne, ha fogná magát, és hagyná a francba az egészet? Elutazna jó messzire, és hagyná a francba az egészet.
De ahányszor eszébe jutott ez a gondolat, mindannyiszor félresöpörte. Neki fontosak a szülei, és a barátai… de legfőképpen a szülei, hiszen jelenleg egy barátjával sem léphet kapcsolatba. Rémes… Sőt, egyszerűen borzasztó, hogy ilyeneken kell gondolkodnia!

– Nagyon aggódtam érted! – mosolygott Nick. – Habár sejtettem, hogy te túl nagy falat leszel nekik.
Chris elmosolyodott, majd ránézett a feleségére, aki pár pillanatig gyötrődően meredt a távolba, végül egy nagy sóhaj kíséretében bólintott. A két szülő arcáról szinte egyből lefagyott a mosoly, és Nick ekkor már tisztában volt vele, hogy ismételten eljött egy komoly beszélgetés ideje.
– Sajnálom, hogy máris fontos dolgokra kell terelnem a szót – kezdte Linda. -, de van egy-két dolog, amiről beszélnünk kell.
Ez már túl kiszámítható, gondolta magában Nick. Összehúzott szemöldökkel meredt hol az apjára, hol anyjára, miközben emésztően rossz gondolatok marcangolták belülről.
– Rendben van – bökte ki végül.
Néha hagyni kell, hogy az események csak úgy szimplán maguktól megtörténjenek.
– Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de el kell vinnünk innen… – mondta Linda, mire Nick meglepetten megemelte a szemöldökét.

Chris egy hangos sóhaj kíséretében megrázta a fejét, majd mielőtt Lindának esélye lett volna folytatni, közbevágott:
– Édesanyáddal arra jutottunk, hogy ha amit meséltél, az igaz: vagyis amikor Paul lelőtte Dorothyt – Chris szemlátomást nem örült neki, hogy ki kellett mondania, de sajnos nem volt más választása. -, akkor hirtelen minden ok nélkül lángolni kezdett a terasz. Így volt, igaz?
Nick bólintott.
– Nagyon örülök neki, hogy őszintén beszámoltál róla. Ez az eset nem a véletlen műve, gondolom már te is rájöttél…
Rájött? Hát persze, hogy rájött, a több millió gondolatában ez is benne volt, hogy vajon mitől lehetett az a bizonyos tűz… És habár a Lindával folytatott hosszas beszélgetések után már nyilvánvalóvá vált az ok, mégis mindig elhárította azt az eszmét, hogy ez valamiféle természetfeletti energia.
– Igen, elég sokat gondolkodtam rajta – válaszolta Nick, de azonnal megbánta, hogy megszólalt, hiszen Chrisnek szemlátomást nem tetszett annyira a fiú közbeszólása.

– Linda… vagyis édesanyád elmondta nekem, hogy a 18 évvel ezelőtti történéseket elejétől a végéig elmesélte neked. Az tényleg egytől-egyig igaz. Anyádnak is természetfeletti ereje van, de ő kordában tudja tartani.
– Na álljunk csak meg! – szólt közbe még egyszer Nick. – Most ezzel azt akarod mondani, hogy tudok varázsolni?
Chris fáradtan bólintott.
Nick szívverése hirtelen felgyorsult. Érezte, ahogy az ereiben pumpálódó vér egyre hevesebben folyik keresztül a testén. Gyermekkorában sokszor eljátszadozott a gondolattal, milyen érzés lehet, ha uralhatná a mágiát. Most viszont ennek cseppet sem örült… Pontosabban: nem tudta, hogy most mit kéne tennie. Meglepődni, örülni, vagy teljesen elzárkózni a külvilágtól?
Habár eddig is nagyon erősen sejtette, a tények kimondása mégis ledermesztette pár percig.

– Ne aggódj, Nick, nem lesz semmi baj – nyugtatgatta Linda. – El fogunk vinni a Mesterhez, aki majd segít ezt az erőt kordában tartani. Benne bízhatsz, nekem is ő tanította meg…
– El kell innen… mennem? – Szinte ez volt a tetőpont. Egyedül lenni egy idegen emberrel ilyen körülmények között?
De ez miért is rossz? A magány néha teljesen jó, sőt, néha jobb, mintha társaságban lennél. Ha jobban belegondolunk, Nick ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, mint New Yorkban.
– Csak addig, ameddig megtanulod kezelni az erődet – válaszolta Chris, majd ránézett Lindára, aki bólintott férje megjegyzésére. A beszélgetés sikeresnek bizonyult, szemlátomást már csak Nick lelkiállapotát akarták valahogyan kezelni.

– Akkor mennem kéne pakolni, ugye? Habár fölösleges, nincs mit elvinnem – gondolkodott hangosan Nick, majd a szüleire nézett. – Mikor indulunk?
– Pár percen belül – felelte Linda. –  Nincs vesztegetni való időnk.
– Oké… Mindjárt kész vagyok. – Indult el Nick, majd bement a szobájába, felvette a ruháját, és pár perc múlva már mindannyian kinn álltak az autó mellett.
Chris és Linda beszálltak előre, míg Nick hátul ült.
– Nem lenne biztonságosabb, ha valaki itt maradna? – javasolta a fiú. – Lehet, hogy a PER már tudja, hogy itt töltjük a “szabadidőnket”.
– Este megszereltem a riasztókat. Ha valaki bejön a házba, mi tudni fogunk róla – mosolygott hátra Chris, de Nick ettől cseppet sem lett nyugodtabb.
Azt hiszi, hogy a PER-t megállítja egy riasztó?! Hogy bírják ennyire lazán kezelni ezt a dolgot?
De elképzelhető, hogy fordítva van, és pont, hogy ő nem érti a helyzetet. Hisz’ Linda és Chris már átmentek egyszer hasonló borzalmakon… biztos, hogy együtt éreznek Nickkel, csak nem mutatják ki. Talán jobban is teszik… ilyen helyzetben sokkal jobb, hogyha senki nem szól semmit, mintha valaki elkezdené bíztatni, lelket önteni belé. Inkább mindenki maradjon csendben, ez az ő harca, egyedül kell megbirkóznia vele.

“Legyen vége mindennek!”
Ez az egy kívánsága volt jelen pillanatban. Nem bírta elviselni ezt a nyomasztó érzést, hogy bármelyik pillanatban megölhetik őket. Sehol sincsenek biztonságban.
Leginkább az aggasztotta, hogy higgyen-e szüleinek erről a varázslás témáról. Elvégre tényleg megmagyarázhatatlan, ami a Phoenix hotelben történt. Ez az egy dolog, ami indokolhatja, hogy különleges ereje van: de sajnos képtelen volt ezt elhinni. Illetve inkább csak nem bírta elképzelni… Majd ott fogja ontani Paul Debney-nek az abrakadabrákat meg a csiribí csiribákat… ezt rettenetesen ironikusnak találta.
Az út kissé sokáig tartott. Nick pontosan nem is tudta, hová tartanak épp, csak annyit, hogy a Mesterhez. De ki is lehet ez a Mester? Hogy nézhet ki? Amikor meghallotta ezt a nevet, egy szakállas, ősz hajú, bottal járó öregember jutott eszébe. Egy ilyen férfi fogja megtanítani neki kordában tartani az erejét?
– Már tényleg nincs messze, pár perc – szólalt meg Linda az út végéhez közeledvén.

Nem hazudott. Alig telt el néhány perc, és már ki is rajzolódott előttük egy magas, sötét színű épület. Linda példáját követve mindenki kiszállt az autóból, majd ezt követően Nick végigmérte a házat, és szinte mindent, amit köré építettek. Valamiért nagyon elnyerte a tetszését. Az épület köré kialakított tavat csak akkor vette észre, amikor a híd közelébe értek. Ezután Nick már tényleg úgy érezte magát, mintha egy mesében lenne. Az őt körülölelő táj egyszerűen elbűvölte.
A bejárat előtt Linda megállította őket.
– Ha nem gond, elsőként négyszemközt szeretnék beszélni a Mesterrel. Maradjatok itt! – adta ki az utasítást. Mire a két srác lélegzethez jutott, addigra már bent is volt az épületben.

Nick úgy döntött, hogy Chris türelmetlen várakozása helyett inkább továbbra is a tájat nézi. A gyönyörű környezet elfeledtette vele minden gondját, és pár percre igazán könnyűnek és boldognak érezte magát. Akkor tért csak vissza a való életbe, amikor egy lányt pillantott meg a nádas előtt. Összeráncolt szemöldökkel bámulta, és mindvégig csak arra gondolt, hogy “Mi a fene folyik itt?”. Hátulról a lány leírhatatlanul hasonlított valakire, akit egykor szeretett…
– Gyertek be! – törte meg a srác gondolatmenetét Linda, aki kitárta a két fiú előtt az ajtót.
– Oké – suttogta Nick, és mikor visszapillantott a nádas felé, a titokzatos lány már nem volt ott… Egy pillanatra beleborzongott a felismerésbe, végül bölcsebb dolognak vélte, hogy bemenjen a házba.

– Ő lenne az? – szólalt meg az édesanyja mellett álló szakállas férfi. A bőre sötétebb volt az átlagnál, zafírkék szemei már-már világítottak a félhomályban. Hangja mély és érdes volt, a rekedtes hangzása kissé bántotta Nick fülét.
– Jó napot! – köszönt illedelmesen a fiú.
– Igen, ő a fiam, Nick – bólintott Linda, majd rámosolygott a gyermekére.
A Mester rövid ideig őt nézte, végül elindult a lépcső felé.
– Gyere velem, megmutatom a szobádat. Az elkövetkezendő néhány napot itt fogod tölteni – intett a Mester, majd Nick szó nélkül követte. – Linda, nyugodtan elmehettek, elbírok vele!
– De még szeretnék elbúcsúzni tőle – kérlelte Linda.
– Azt nem engedem – válaszolta a Mester. – Erősíteni kell a lelkét. Vigyázzatok magatokra!
Nick a lépcsőről még utoljára visszanézett édesanyjára, majd ismételten engedte, hogy mások irányítsák a sorsát.

***

Még egyszer otthagyni Nicket valahol olyan volt, mintha soha többet nem látnák viszont. Linda éveken keresztül próbálta magát abba a hitbe ringatni, hogy jó anyává érett. Ilyen helyzetekben azonban mindig rájön, hogy ez rendkívül távol áll az igazságtól. Csak magát és Christ tudja hibáztatni a gyermeküket ért fájdalmak miatt. Az önvád azonban valami oknál fogva most nagyobb volt, és Linda egyszerűen csak zuhanni szeretett volna a semmibe.
– Vezetsz? – kérdezte az autóhoz érve.
– Persze – zárta le a párbeszédet Chris, míg becsatolta az övét. Óvatosan elfordította a kocsikulcsot, végül a gázra taposott.

Kisvártatva Linda azon kapta magát, hogy még mindig az elmúlt eseményeken gondolkodik, és továbbra is palástolhatatlan, emésztő önvád gyötri. Egy pillanatra a sírás gondolata erőteljesen megragadta, de szerencsére képes volt ellenállni a kísértésnek. A férje előtt mindig vissza bírta tartani.
– Nekem kicsit gyanús ez a helyzet – szólalt meg Chris. – Biztosan bízhatunk a Mesterben?
Linda ráharapott a szájára. Próbálta visszatartani a sírást.
– Igen – csak ennyit bírt mondani.
– Miért bízol meg benne? – tette fel az utolsó kérdést Chris.
– Hidd el, jó okom van rá – vágta rá Linda.
Úgy érezte, az elmúlt események korántsem voltak annyira veszélyesek, mint ami eztán következik.