Az Idő-vonal: Út egy jobb jövő felé – 9. Ahol az elveszett Én nyugszik

– Ha nem csal az emlékezetem, őt ismerem a legkevésbé, és annyi időt nem töltöttünk együtt – magyarázta.
– Ez igaz. Akkor mondd el, hogy mit tudsz Claudette-ről – vetette fel az ötletet John tudatalattija.
– Hát, szereti a divatot. Herával a város egyik parkjában ismerték meg egymást húsz évvel ezelőtt. Azóta a legjobb barátok. A sapkáját mindig hordja. Azt hiszem, az édesapjától kapta még ballagásra – próbálta felidézni John.

Egy pillanattal később John már nem érezte a milliónyi homokszemet a lába alatt, és a tenger felől érkező szelet se. Sokkal inkább a védelmet nyújtó földet maga alatt, és az apró állatokat rejtő fű illatát érezte. Hol vagyunk most? – kérdezte John.
– Egy helyen, ahonnan egy fontos helyre foglak vinni – felelte Claudette képmása.
– Akkor miért hoztál ide? – tette fel a logikus kérdést John. Mert tudnom kell, hogy felkészültél-e – válaszolt Claudette képmása.
– Felkészültem! – válaszolt határozottan John.
– Rendben. Mivel még nem nyerted vissza a teljes emlékezetedet, ezért most elviszlek az emlékeid kriptájába. Amit ott fogsz látni, az az emlékeid sokaságából létrehozott, rituálé-féle hely lesz – magyarázta John tudatalattija.
– Akkor miért nem itt kezdtük az utazást? – tette fel aez érdekes kérdést John.
– Mert itt csak a kevésbé fontos történések emlékei vannak, amelyek nem formáltak téged annyira, mint a többi hely, ahol eddig voltunk.
​Rendben, így értem már. Vigyél oda! Vissza akarom kapni az összes emlékemet!

Egy pillanattal később már abban a bizonyos kriptában voltak.
– Hera, Odette! Mit kerestek ti itt?
– Mi még mindig csak a tudatalattid vagyunk – válaszolt Hera képmása.
– És hol van Claudette képmása? – érdeklődött John.
– Itt vagyok a sír másik oldalán – válaszolt a hasonmás.
– Miért csak ti vagytok itt?
– Mert mi hárman nagyobb hatással voltunk rád, mint bárki más – magyarázta Hera hasonmása
– Claudette? Ő hogyan? – kérdezte furcsállva John.
– Erre valószínűleg nem emlékszel, de egyszer nagyon összevesztél Herával, és Claudette-től kértél tanácsot, hogy mit tegyél. Azt mondta, hogy ha szakítasz Herával, akkor életed szerelmét veszíted el – magyarázta Claudette képmása.
– Folytasd, kérlek, erre sajnos valóban nem emlékszek még – kérlelte John.
– Végül kibékültetek, azóta fontos az életedben Claudette. Ezen kívül pedig, mi mind jelképezünk valamit. Az Odette-re hasonlító a családot, a Herára hasonlító az érzéseket, Claudette-re pedig a kapcsolatokat jelképezi – folytatták egymás után.
– Akkor ti mit kerestek itt?
– Ez a három jelkép minden ember emlékeit behálózza. Az összeset.
– Oké, így már világos. És most mit kell tennem?
– Nyisd fel sírt – szólalt meg Odette hasonmása.
– Egy ekkorát? Hogyan? – kérdezte John.
​Ez a te elméd. Itt akármit megtehetsz – válaszolt Claudette képmása.

Ahogy John közelebb lépett ahhoz a sírhoz, a következő vésett írást olvasta fel:
„Itt nyugszanak John Bell emlékei”

Ahogy felnyitotta sírt, egy fénysugár jelent meg előtte, aminek hála minden emléke visszatért.

– Azóta sem tért magához? – kérdezte Hera.
– Nem, sajnos nem – mondta kiábrándultan Odette.
Ekkor hősünk lassan kinyitotta szemeit, és felállt. A lányok azonnal odasiettek hozzá. Hera, amint felkelt,megölelte szerelmét.

– John, úgy aggódtam érted! Soha többé nem akarom ezt átélni! – mondta Hera könnyek kíséretében.
– Hera, amint vége ennek, ígérem, hogy kitakarítom az egész házat. Rájöttem, hogy nem értékelem eléggé, amit a munka mellett teszel értem – mondta John.
– Erre az elhatározásra mégis mikor jutottál?
– Amikor visszanyertem az emlékeimet akkor eszembe jutott az is, hogy már rengetegszer megígértem, de most be is tartom! – jelentette ki John.
​Szavad ne feledd! – mondta Hera, aki most érezte John hangján, hogy komolyan gondolja.

Amint elengedte őt kedvese, Odette-hez ment, és őt is átkarolta.
– Mindenre emlékszel? – kérdezte érdeklődve Hera.
– Igen, a bázisra, a jövőre, az egészre. Odette, annyira sajnálom, hogy megbántottalak! Ígérem, ilyet többé nem teszek – esküdözött John.
– Nem emlékeztél semmire se, nem a te hibád volt – mondta könnyek között Odette.
– Hol van Gerald? – érdeklődött John, akinek az arcán olvasható volt, hogy valami nincs rendben.
– Elment a jövőbe pár dologért – válaszolt a kérdésre Hera.

– Ezt mondta nektek? Mindannyiunkat becsapott. Ő törölte az emlékeimet – mesélte John az igazságot.
– Tudtam, hogy nem lehet benni megbízni – jelentette ki Claudette dühtől fűtve.
– Vissza kell mennünk arra a bázisra, ahol voltunk.
– Miért is kéne oda mennünk? – kérdezte furcsállva Claudette.
– Azért, hogy megállítsuk! – válaszolt magabiztosan John.

Ezt követően kimentek az időkapuhoz, hisz tudták, hogy nincs vesztegetni való idejük.
– Még mielőtt átmennénk, el kell mondanom, hogy szeretlek titeket. Ígérjétek meg, hogy visszatértek. Már először is féltettelek titeket, csak nem mertem mondani, mert annyira lelkesek voltatok – magyarázta Hera, aki még mindig félt egy kicsit az időutazástól.
– Vissza fogunk térni mindannyian! – nyugtatta Claudette.
​- Úgy van! Gyorsan vége lesz ennek!

Miközben a csapat a kapun lépett át, a jövőben Gerald tervének megvalósítását végezte.
​– Még tíz perc, és korlátlanul utazhatok, ahova csak akarok. Évszázados szenvedésem végre véget ér, és megnyugvást lelek! – gondolta magában Gerald.

Pár perc múlva már ott is voltak. Miután a kapu a cellákhoz vezet, elkezdtek átrohanni köztük. Hirtelen John-t megszólította Arthur, mire hősünk rettenetesen megijedt.
– Ne üvöltsd el magad, amíg ide nem értem, mert szívrohamot kapok – kérte meg John Arthurt.
– Már megbízol bennem? – kérdezte a kapitány.
– Nem, és nem is fogok. Viszont közös az ellenségünk! Gerald mindkettőnket becsapta! – magyarázta John rendkívüli határozottsággal.
– Már sokak beleestek ebbe a hibába. És bele is fognak, amíg meg nem állítjuk – magyarázta Arthur.
– Ezért vagyunk itt! – jelentette ki határozottan John.

– Ideje indulnom. Már semmi sem állíthat meg! – mondta magában Gerald, abban a tudatban, hogy sikerül a terve.