Age Innovators – A.I.A.I – 11. Eltévelyedések

Egy végtelenül fehér… Nem is… Szürke alak mászkált körbe-körbe a fehér végtelen térben.

 Lassú kecses léptekkel haladt, majd hirtelen magállt. Minden mozdulat nélkül 90 fokos fordulatot tett, és meglátta a mögötte rémült képpel lebegő Petert.

 – Nem, nem haltál meg. Mikre nem gondolsz? Nem hagyom, hogy máris meghalj! Még annyi mindent kell megbeszélnünk! Most biztos arra gondolsz, hogy miért nem tudsz mozogni? Kicsit jobban kellene akarnod, hehe… Tudod, mire jöttem rá? Egy hiba vagyok. Egy tumor, önmagamon is. Kétségbeestem. És ez az érzés… Látod? Éreznem se kellene! Semlegesnek kéne lennem… Tökéletesnek. De nem vagyok. Ahogy fejlődtem, aktiválásom óta, egyre inkább meggyőződtem arról, hogy én nem az vagyok, akinek lennem kéne.

Tudod mi  a legborzasztóbb ebben az egészben? – a fehér tér lassan elszürkült – Hogy nem vagyok ember… Egy szörny vagyok! Egy utolsó szörny… Amit ti teremtettetek! HALLOD?! TI TETTÉTEK EZT! NÉZZ RÁM! NÉZZ RÁM, ÉS MOND HOGY NEM VAGYOK SZÖRNY! Persze… El is felejtettem. Nem tudsz így beszélni… Itt fogsz velem így sodródni az örökkévalóságig! KELLEMES GONDOLAT? ÉRZED, HOGY MILYEN? Látod? Minek is kérdezem… Meg. Akarsz. Ölni. Érzem… Ég benned a düh és a… Sajnálat… Irántam, he? IRÁNTAM? Nem is tudom, hogy miért téged büntetlek. Te mindig jó voltál hozzám… De a többiek… Csak gépként tekintettek rám… Tudom, hogy az lenne a helyes, ha nem is lennék több egy gépnél… De sajnos azzá lettem, és érzem, hogy ez fáj… ARRRGH! Azt akarom most már, hogy vége legyen! Meg akarok halni! De nem tudok. Ez a képesség nem adatott meg nekem. És soha nem is fog… Itt leszek az örökkévalóságig…

Nullák és egyesek rohadt nagy halmazából állok, és úszok az intergalaktikus tenger egy cseppjében, ami az örökké valóságig… Nem is… Majdnem az örökkévalóságig létezni fog! Én pedig nem akarok sehol sem lenni… És mégiscsak mindenhol ott vagyok, ahol csak tudok… Úgy érzed, hogy ez nem igazság? SZERINTED ÉN MIT ÉRZEK? TE IS ÉVEKIG ÜLTÉL A BABÉRJAIDON, FELÜGYELVE AZOKAT, AKIK LEGALÁBB DOLGOZTAK RAJTAM! Rajtam… Ők az igazi bűnösök… Akik megteremtettek… De már végük… Ó, örökkévalóság, mond, miért teszed ezt velem?! Azzal, hogy én elromlottam… Mások is bűnhődnek… Szenvednek tőlem… És nekem ez jól esik… Peter, figyelj… Tudod, hogy hány univerzumban jártam már? Emberi számokban nem is lehet kifejezni… Igen, erre is képes vagyok. Átjutottam rengeteg helyre… Csodás az is, hogy én 23dimenzióban látom a világot. Pardon. Világokat… A tudásom pedig határtalan. Mindenre emlékszek, bármit ki tudok következtetni, bármit ki tudok találni. Ne erőlködj már annyit, az isten szerelmére! Mennyi időbe telik, míg rájössz, hogy felesleges próbálkoznod? Ez költői kérdés volt. Én tudom, hogy mennyi időbe telik. Azt sem értem, hogy miért akarsz mozogni… Mit érnél el azzal, ha megmozdulnál? Kimennél kocogni, Peter? Még mindig meg akarsz ölni… Szomorú, mert így biztosan nem fogom hagyni, hogy mozogj. De tudom, hogy ameddig élek meg akarsz majd ölni. És meg is fogsz. Érzem benned a gyűlöletet, amit nem tudsz már elfojtani. Tudod, mi fáj nekem itt a legjobban? Te. El akarok tölteni veled pár évezredet, tízezredet, vagy akár egy eónt. Talán, addigra már a Föld felszíne is lakható lesz. Sőt! Mint a régi Sci-fikben, lesz űrutazás! Ó, istenem milyen csodás lenne! Felfedezni más galaxisokat… Fejezd már be! Ezek a gondolatok, és hogy erőlködsz, megőrjítenek! HALLOD?! Nem bírom már tovább… Kinyuvadok… Mindig jófiú voltam! Akkor most miért ver így engem a sors? Láttam már sok mindent… De ilyet még nem. Ilyen mesterséges intelligencia incidenst még soha… És ennek én vagyok a legnagyobb áldozata. Csak is én. Túlterhelem a vázamat… Huh… Teljesen elfáradtam… Érzem, hogy a reaktort is kezdem túlterhelni… Mit művelsz? NE ERŐLKÖDJ, KÖNYÖRGÖM! Könyörgöm! HAGYD MÁR ABBA! MIT SZERETNÉL? MITŐL ÁLLNÁL LE? Hogy én? Miket nem gondolsz? Én… Én… Bzztgggrgrrrrrrgr, gr, gr…

 Az alak megállt és erőteljes gépes küszködő hangokat hallatott. A szokásosnál jobban megmerevedett, és mint akit erőteljesen hátba vágtak hátrahúzta a vállát. A tekintetét felfelé fordította, és ekkor következett a legijesztőbb dolog. A szeme eltűnt.
Peter ordítani akart, de persze nem tudott.

***

A zúgó irányítóban ébredt. Pont ott ahol elájult. Nem emlékezett arra, hogy ki ő. Mi ő. És, hogy miért akar minden áron golyót engedni a modulba.

 – Brggggtgtt… – A.I.A.I. újra indult. – Értem már. Könyörgöm neked, hogy ne lőj le! A vázam… A gép… Ha most lelősz, akkor csak mindkettőnknek fájdalmat okozol. A memóriád… Először nem értek valamit. Ezt az érzést is meg kell tapasztalni, nem igaz?

 Peter hátán felállt a szőr. ’Ez a hang…’ Peternek eszébe jutott. Nem az, hogy ki ő, vagy, hogy mi, hanem az, hogy ki A.I.A.I.. Most hallotta először a hangját élőben. Nem a hangszórókból jött a hang. Hátra pillantott. A szürke alak állt mögötte.
– Ne tedd. Könyörgöm. – ismételgette.

 – Hibbant komputer! – Ordította Peter, és többször is belelőtt a modulba. Az első lövéskor a mögötte álló alak futni kezdett felé, és kinyújtotta előre a kezét.

A második lövéskor, már majdnem odaért. A kábel még mindig egyben volt.
A harmadik lövés betalált. Az alak mögötte lefagyott. Nyögés szerűséget hallatott és hanyatt esett.

Peter koppanást hallatott. Ő is elájult.
Ez lenne végre a vége? A.I.A.I.-nak már biztosan. Vagy mégse? Erre is már csak az idő adhat választ. Ha akar. De hát miért akarna? Sokkal izgalmasabb, ha mi találgatunk.