Abyss – Út a mélybe – 18. És végre meglátom talán…

A férfi végeláthatatlan időkig hajózott csendben, mozdulatlanul ülve a csónakban. Az Árnyék tengerén alig látható finom fodrokat keltett, amerre elhaladt, és úgy érezte, a feketeséget nem hajója, hanem puszta jelenléte borzolja fel. Egy pillanatra megrezdült körülötte a világ, mikor rátalált a lány testére. Csendben beemelte a csónakba, és egy hosszú, számára valószínűtlen percig a karjaiban tartotta, hogy aztán hideg céltudatossággal lefektesse maga mellé. Leült, és ránézett Audrey Calle mozdulatlan arcára.
– Most mihez kezdjek veled? – kérdezte szinte hangtalanul, majd hozzátette: – Kellesz nekem.
Ekkor, a férfi legnagyobb meglepetésére a lány megmozdult. Kinyitotta a szemét, és zavartan pislogva ránézett.Úgy tért magához, mint mikor rémálomból ébred az ember. Beletelt egy percbe, mire felfogta, hol van – és mire tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Egy csónak ülésén feküdt, tőle nem messze pedig a Halál ült szigorú mozdulatlanságban, őt nézve. A tiszta sötétségen hajóztak, hangtalanul szelve át a melegség teljes hiányának hideg tengerét.

– Mi történt? – szólalt meg Audrey halkan.
– Megtámadott az Árnyék, azt hiszem – felelte a Halál nyugodtan.
– Álmodtam valami nagyon furát… – suttogta kábán, miközben lassan felült, alig érezhetően kibillentve a csónakot rezzenéstelen rideg egyensúlyából.
– Visszajöttél. Nem mindenki jön vissza az árnyékból – válaszolt a férfi. – Hogy jutottál ide?
A lány elmesélte a történetet egészen attól kezdve, hogy elveszett a Labirintusban, minden apró részletet megemlített. Elmesélte, mit tett vele Cymone, és aztán hogyan tért vissza a valóságba.
A Halál bólintott. Audrey azért ennél valamivel több reakciót várt, de nem tette szóvá a dolgot – helyette valami mást kérdezett.
– Mit csináltál eddig? Sokkal előbb érhettél ide, mint én.
– Eltévedtem.  Ez már nem az én terepem – felelte a Halál.

– És mi történt a Labirintusban? Miért szakadtunk el egymástól…?
– Ha valaki belép a Labirintusba akkor a hely alkot neki egy saját, külön valóságot – mondta a Halál. –  Mikor szétváltunk, mindkettőnknek létrehozott egy külön másolatot önmagáról, így a világ két külön szintjén léteztünk. Érted?
– Azt hiszem…
– Ahogy kiléptünk onnan, újra találkozhattunk. Mindez csak a Labirintuson belül érvényes, így létezik belőle végtelen számú, végtelen elveszett lélekkel, akik nem találkozhatnak senkivel soha.
A lány csendben bólintott. – Szóval most mi lesz? – kérdezte.
– Elmegyünk Cymone-hoz. Az, amit elmondtál, alátámasztotta, amit eddig is sejtettem.
– És mihez kezdünk vele, ha ott leszünk?
– Megakadályozzuk, hogy elpusztítsa a világomat.
– Rendben… – felelte a lány, de még mindig úgy érezte, hogy nem ártana valami pontosabb terv.

Azzal nyugtatta meg magát, hogy a Halál egészen biztosan beavatja a részletekbe, ha arra kerül a sor – és reménykedett benne, hogy vannak részletek. De bízott a férfiban annyira, hogy elhiggye: nem felkészületlenül érkezett a világ végén túli világba.

A hajó tovább sodródott, holott látszólag semmi sem hajtotta. Audrey biztos volt benne, hogy ez is a Halál műve, és úgy tűnt, még itt, az Abyssban is van hatalma. Csónakjuk célirányosan haladt előre a vízen, úgy tűnt, a férfi pontosan tudja, merre tart. Valóban eltévedt volna? Most úgy látszott, tökéletesen kiismeri magát a tiszta borzalom tengerén. Akkor hát hazudott? De mi oka lett volna hazudni?
Most végre volt ideje végiggondolni, amit Cymone mondott: száműzte az anyját – az anyjukat… A Száműzetés Erdeje… most már biztos volt benne, hogy akinek az érzéseibe ott bepillantást nyert, az a nő volt, akit nem akart anyjának nevezni, aki az ő haláláért felelős… de…de valóban haragszik-e rá emiatt? Hiszen így, általa ismert meg egy más világot, így ismerte meg a Halált… és felébredt benne egy érzés: a vég valójában maga volt a kezdet… egy új kezdet, amit tőle kapott ajándékba.

Audrey addig töprengett ezen, míg a csónak váratlan rezdüléssel, akárha a csend üvege törne darabokra, a partnak ütközött. A lány mozdulatlanná dermedt, várva, hogy elüljön a zaj, amely hirtelenségével megrémítette, majd lassan kiszállt, és követte a Halált az őket függönyként körbeölelő köd sűrűjébe.
Hamarosan ismerős helyet pillantott meg: a Cymone lakhelyéhez vezető utat szegélyező két oszlop között álltak.
– Gyere – intett neki a Halál, ő pedig csendben, bizonytalanul követte.

– Cymone nincs itt? – kérdezte halkan.
– Nincs – felelt a férfi.
– Honnan tudod?
– Csak tudom.
Hamarosan meglátták Cyomne ködfátyollal letakart bútorait, és megálltak a két oszlop között.
– Nemsokára visszatér – szólalt meg a férfi. – Nem hagyja sokáig őrizetlenül a helyet – tette hozzá, és hideg ujjait a lány csuklójára kulcsolva szelíden behúzta őt az egyik oszlop mögé.
– Most várunk – mondta. – Tudod, hogy Cymone annak idején száműzte az anyját innen… – folytatta. – Van egy nyaklánca, ami az ő személyéhez köti az egész Abysst, ez az, ami miatt az anyja nem térhetett vissza. Ezt kell elvennünk tőle.
– A nyaklánca? Ilyen egyszerű?
– Ne hidd, hogy könnyű lesz – felelte a Halál. – A hatalmát nem az adja neki. Ha sikerül is megszereznünk, ugyan olyan erős marad…
– Akkor mire jó ez az egész?
–  Így vehetjük el tőle az Abyss feletti uralmat.Ezután hosszú percekre megfagyott a világ. Semmi sem történt, semmi sem mozdult, mígnem Audrey úgy döntött, kiles az oszlop mögül. A széléhez lépett és kipillantott, de nem látott semmit sem.

És akkor megjelent. Magas, karcsú alakja hangtalanul bomlott ki a ködből, ami körbevette őt, és kézen fogta, kísérte és követte minden apró mozdulatát.
Audrey beleborzongott a gondolatba, hogy tulajdonképpen akár nővérének is szólíthatná őt. Egész életében vágyott egy testvérre, de soha nem így képzelte el. Ahogyan az édesanyját sem.

Cymone tett néhány lépést, ám hirtelen megdermedt, és egy pillanatra meglepetés suhant át gyönyörű arcán. Audreynak feltűnt, hogy csakugyan lóg egy medál a nyakában.
– Gyere elő, Audrey – szólalt meg a nő, és hangját száz visszhangtól kísérve vitte el a köd.
Audrey előlépett az oszlop mögül, és megvetően ránézett nézett, ő pedig hangtalanul közelebb siklott hozzá.
– Erősebb vagy, mint hittem volna -suttogta. – De ellenem kevés, ezt te is tudod.
– Az Árnyékod nem bírt el velem – felelt a lány.

– Az árnyékom nem, de itt vagyok én magam – sziszegte a nő – Te pedig egyedül vagy. Nagyon egyedül – mondta, és továbbra is mereven Audreyt nézte.
A Halál ebben a pillanatban lépett elő az oszlop mögül. Cymone arcára egy láthatatlan másodpercre kiült az elképedés – talán nem számított rá, hogy Audreynak társa is van, arra pedig végképp nem, hogy ilyen nagy hatalmú. De azonnal visszanyerte lélekjelenlétét, és elmosolyodott.
– Üdvözöllek idelent, az Abyssban – mondta. – Mit akarhat a Halál ilyen messze az élők világától?

– Nem nézem jó szemmel azt, amit az árnyék a felső világokban művel. Elég volt.
– Ugyan – legyintett a nő mosolyogva. – Te legalább értékelhetnéd, amit csinálok, még ha a húgom olyan vak is…
– Addig nincs vele gondom, amíg a saját világodban játszadozol. De az én területemre léptél.
– Nem érted? Mi értelme van a különböző világoknak?
– Mert így működik az univerzum, Cymone. Nekem is megvan a saját tulajdonom, és úgy tetszik, ahogy van.
– Hidd el, idelent is tetszene.
– Talán.
– A világnak az egység a természetes állapota. A kezdeti harmónia.
– Ebben lehet, hogy igazad van – felelte a Halál.

– Látod? Miért van mégis a valóságnak szüksége több világra? – folytatta Cymone.
– Nincs szüksége – ismerte be a férfi.
Audrey úgy érezte, megfordult a világ körülötte. Hogy hiheti el a Halál, amit ez a nő mond? Hogy érthet egyet vele? Nem hódolhatnak be neki – ő legalábbis nem fog…
– Akkor mi baj van azzal, amit teszek… pontosabban amit hagyok megtörténni? – kérdezte Cymone lágyan.

– Ahogy most végiggondolom… semmi. Talán nem lenne ostobaság egy egységes világ – bólintott a Halál.
– Akkor hát… – kezdte Cymone, de Audrey, akiről teljesen megfeledkezett, ekkor elkapta a nyakában lógó medált, és egy rántással eltépte a vékony láncot. A nő, mint aki az erejét veszti el, térdre esett a  padlón, a lány pedig hátraugrott egy lépést.

– Elárultál…? Mégis hogy hihetsz neki… – nézett a Halálra, mire a férfi halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Nem. De attól féltem, már sosem teszed meg ezt – felelte, és akkor Audrey is megértette: a Halál azzal tudta leginkább elvonni a nő figyelmét, ha úgy tesz, mintha egyetértene vele. Ez láthatóan Cymone-t is meglepte, és arra összpontosított, hogy egy másik világ urát meggyőzze a saját céljainak tökéletességéről. Egy olyan – számára – jelentéktelen valakit, mint Audrey, teljesen figyelmen kívül hagyott.
– Sikerült – monda a lány, és ő is elmosolyodott, ujjait szorosan a medálra zárva.

*

Sikerült. Győztek – ez a gondolat különös örömmel, de talán inkább nyugalommal töltötte el őt.
– És most mi lesz? – hallotta a lány hangját.
Na igen… Mi lesz? Körbenézett – ő sehol sincs. Nem tartja be az ígéretét, márpedig nem várhatnak sokáig. Csak percek, talán másodpecek kérdése, hogy Cymone összeszedje magát, és jól tudta, hogy a medálja nélkül is félelmetesen erős. Úgyhogy tartania kell magát az eredeti tervhez. Mégis minek kellett annyira megkedvelnie a lányt? Hiszen az első perctől tudta, hogy így fog végződni. Amit Dáiríne mondott, az adott neki némi reményt, de lám, most még sincs sehol, ő pedig itt áll, egyetlen lehetőséggel…

*

– Vedd fel a nyakláncot – jelentette ki a Halál.
– Micsoda? – pislogott Audrey értetlenül.

– Vedd fel. Most te fogod száműzni Cymone-t.
– De én… én nem…