Abyss – Út a mélybe – 10. Suttog az elmúlás hangján

Úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Korábban sosem volt nagyobb feladata, mint terelgetni az elveszett lelkeket, segíteni a Halálnak, amiben csak az kérte, de most egyszerre az egész világ a nyakába szakadt. Az árnyék ostromolta a határokat, ő pedig semminek érezte magát e hatalmas erővel szemben. Képtelen volt rá, hogy tovább védje az élők világát, minden képességét a saját dimenziójának oltalmazására fordította – de ezzel hagyta, hogy az árnyék betörjön, és viharként söpörjön el mindent Audrey Calle egykori létsíkján. Kilian feladta a harcot.

A névtelen asszony elhallgatott, és egy hosszú pillanatig a vele szemben álló lányt nézte.

– De… – szólalt meg újra a nő – legalább én tudom a gyermekem nevét, ha ő az enyémet nem is.
– Miért, mi a neve? – kérdezte Audrey, remélve, hogy végső választ kaphat kérdésére.
Ekkor hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Hátrafordult, és a bokrok között a Halál alakját látta közeledni. Valahogy úgy érezte, megkönnyebbült – tehát a Halál mégsem hagyta őt itt.
Ahogy a névtelen asszony észrevette a közeledő árnyat, rémülten lépett hátra, és úgy tűnt el a fák között, akár a madár, ha ijedtében tovarebben.
– Várjon! – kiáltott utána a lány, de hiába. Valamiért nem tudott szabadulni attól a különös érzéstől, hogy köze van ehhez a különös nőhöz.
És még egy dolog feltűnt neki: a Halál immár másodszor szakítja félbe éppen azelőtt, hogy bármit is megtudhatna saját múltjáról. Ez egyre inkább gyanús volt neki, volt egy olyan érzése, hogy ez már nem lehet véletlen – ez azonban azt is jelenti, hogy közel jár az igazsághoz, amit a társa titkolni akar előle. Elvégre ha köze sem lenne a rejtélyes asszonyhoz, miért lépett volna a Halál közbe? Ezt akár bizonyítéknak is vehette: ő a névtelen nő gyermeke.
Úgy érezte, muszáj mindent elrendeznie az életében… vagyis inkább a halálában. Vissza kell menni Catherine-hez, meg kell találnia a név nélküli anyát, tisztáznia kell, mi is a valóság. Ezt hirtelen mindennél fontosabbnak érezte: megismerni a nőt, aki a világra hozta őt. Korábban azzal rendezett el magában mindent, hogy az igazi anyja nem akarta őt – most azonban bebizonyosodott ennek az ellenkezője. Leküzdhetetlenül erős vágyat érzett arra, hogy a nő után rohanjon és beszéljen vele, megismerje. Az Abyss, úgy érezte, várhat.
A Halál odalépett mellé, és megszólalt, kizökkentve a lányt elmélkedéséből.

– Megtaláltam az utat – közölte. – Mehetünk?
– Hát… tudod én… – kezdte a lány bátortalanul – én inkább még maradnék itt egy kicsit. Vagy… nem lehetne visszamenni a Suttogó Anyák Tavához?
– Nem – közölte a Halál.
– De én…
– Nem késlekedhetünk tovább.
– Miért? – kérdezte Audrey élesen. – Az időnek az én világomban és itt semmi köze egymáshoz!
– Ezt meg honnan veszed? – vonta fel a szemöldökét a Halál.
– Másként nem lehetnék a névtelen asszony gyermeke! – kiáltotta el magát a lány.

– Szóval azt hiszed, a név nélküli nő lánya vagy? – kérdezte a férfi.
– Tudom, hogy az vagyok! – tört ki Audreyból minden eddig visszafojtott kérdése és gondolata. – És azt is tudom, hogy te ezt titkolni próbáltad előlem! Csak azt nem értem, miért… Féltél, hogy akkor inkább a családommal maradnék? Vagy hogy visszakövetelem tőled anyám nevét? – zihálva elhallgatott, és dacosan a Halálra nézett, aki legnagyobb meglepetésére elmosolyodott.
– Te, Audrey Calle, kissé kuszán látod a dolgokat – mondta, majd visszatért a komolyság az arcára. – Az idő itt sem múlik másként, mint a te világodban, ha nem is érzékeljük olyan tisztán. És hogyan léphetne egy holt kapcsolatba az élőkkel? Azt hiszed, a névtelen asszony Catherine Calle gondjaira bízta egyetlen leányát? Nem. Ő jóval korábban élt, és gyermekét e világba tartozóknak adta. Anyáknak, akik siratják saját fiaikat, lányaikat, akik szomorúak és keserű könnyeket hullajtva járnak e földön. Egy tó az ő kis világuk, egy tó, amit Suttogó Anyák Tavának nevezünk.

– A névtelen asszony pedig nem lányt szült, hanem fiút. Azóta is ott él egyetlen gyermeke a tónál… te is találkoztál vele.
– Jarek? – kérdezte Audrey elképedve.
– Igen, Jarek. Ezért is adtam neki a Hidat… Cserébe azért, hogy miattam ő az egyetlen, akinek nincsen senkije, kit nevén nevezhetne.
– Szóval… akkor mégsem a név nélküli nő az én anyám
– Nem.
Audrey valamiért furcsa csalódottsággal és félelemmel vegyes örömöt érzett. Csalódott, mert mégsem talált rá igazi anyjára, kicsit talán félt, hogy az mégis önszántából hagyta őt el, de valahol mélyen, bár ez meglepte, örült is – mert titkon reménykedett benne, hogy az anyja méltóságteljes, szép nő, nem olyan szomorú elveszett lélek, mint a névtelen asszony. Hogy rejtélyes és varázslatos, mint a Halál maga.
– De akkor miért szakítottál félbe, mikor arról kérdeztem, hogy hívják a gyermekét?
– Honnan tudhattam volna, mit kérdezel éppen? Én csak jöttem szólni, hogy megtaláltam az utat.

– Még mindig nem értem, miért kellene annyira sietnünk – felelte Audrey. – Legalább egy kicsit még hadd beszéljek az édesanyámmal… Catherine-nel…
– Az árnyék, tudod, nem vár. Tényleg azt hiszed, hogy egyszerű kiránduláson vagyunk? Akarod tudni, máris mit okoztál az időhúzásoddal? Gyere!
Audrey kissé megijedt, de engedelmesen követte a Halált a fák sűrű erdejébe. Hirtelen egy magas kőfal elé értek, ami előtt nem állt más, csak két fenyő.
– Erre – szólt a Halál, átlépett a fák között,és köddé vált. A lány, aki lassan kezdte megszokni a közlekedésnek ezt a különös módját, szintén átkelt a kapun. Most sem érzett semmit, de nem volt nehéz rájönni, hogy egy teljesen más helyre érkeztek.
Alkonyi fény vetült az erdőre, amelyben most álltak. A földet barna avar borította, és magasra törő, de élettelen fák vették körbe őket. De volt sok virágzó fa is – halvány rózsaszín szirmaik viszont valahogy mégsem tűntek élőnek. Magas ezüst gyertyatartókon álló, fehér gyertyák világították meg a vidéket. Képtelen hely volt, mint mind, ahol jártak.
A lány elindult előre, de a Halál kicsivel lemaradt.

– Az Elmúlás Erdejében vagyunk – szólalt meg a Halál váratlanul. – Most megláthatod, hová vezetett a késedelmed.
Audrey megrémült. Reménykedett benne, hogy annak, hogy olyan sokáig időzött Jarekkel a Suttogó Anyák Tavánál, és a havas erdőben a névtelen asszonnyal, nem lesz semmi következménye, hogy nem hátráltatja a küldetésüket, de most bebizonyosodni látszott ennek ellenkezője – bár eszébe jutott, hogy az erdőben éppen maga a Halál időzött sokáig az utat keresve.
– Azért nevezem ezt a helyet az Elmúlás Erdejének, mert az emberek haláluk után általában ide kerülnek – szólt a Halál.
– Én nem jártam itt..
– Mivel minden az én döntésemtől függ. A te esetedben… az árnyék mindent összekavar.
Továbbmentek a fák között, és Audrey egyszer csak mozgást vett észre.
Emberek sétáltak csendben, szomorúan, egymást követve egy sorban.

– Látod már? – szólalt meg a Halál.
– Kik ezek? – kérdezte a lány suttogva.
– Halottak. Csendes, szomorú halottak, akiknek az árnyék vette el az életét.
– Ugyanúgy, ahogy az enyémet is?
– Úgy. De mellettük nem voltam ott, hogy segítsek. Talán az Abyssba kerültek volna, ha Kilian nincs, de attól félek, sokan így is arra a sorsra jutottak. Akiket most látunk, azok a kevés menekült közül valók.
– Úgy érted az árnyék megtámadta a világomat?
– Tulajdonképpen igen. Az élők dimenziójának egyetlen védelme én voltam, de most, hogy elmentem, csak Kilian állhat az útjába.
– És mi van Grace-szel?
– Neki nincs olyan ereje, mint nekem. Illetve van, de csak az állatok világában – ahhoz pedig nincs annyi köze az árnyéknak. Grace nagyon keveset tud csak igazából segíteni. Inkább tanácsokat ad, hisz sokkal megfontoltabb, mint Kilian.
Közelebb értek lassan a csendben vonuló sorhoz. Azok nem néztek rájuk, nem is törődtek velük, mintha Audrey és a Halál ott sem volnának.

– Szóval ők… miattam haltak meg? – kérdezte Audrey halkan.
– Minél tovább késlekedünk, annál több az áldozat. Az árnyék minden pillanatban kitörhet és elragadhat néhány embert… Ezt soha nem lehet már visszacsinálni. A világod védtelen.
Audrey-ra hatalmas súllyal zuhant a bűntudat. Végignézett az előttük elhaladó csapaton… és ahogy az utolsó lány arcára tévedt a tekintete, hirtelen elszorult a torka.
– Destiny…? – suttogta kétségbeesetten.
Odarohant a nőhöz, aki erre megállt, és felé fordult. Csakugyan Destiny volt az, fekete haja finoman omlott a vállára, arcán mélységes szomorúságot rejtegető halvány mosoly ült.

– Szia, Audrey – köszönt halkan, színtelen hangon. – Furcsa, hogy mégis van öröm a halálban – tette hozzá.
– Destiny! Mi történt veled? – kérdezte a lány.
– Nem tudom – felelte a másik. – Azt hiszem, meghaltam.
– Annyira sajnálom, Des! – kiáltotta el magát Audrey, sírástól reszkető hangon.
– Nem tehetsz róla – felelte a nő, hangjában végtelen, szomorú nyugalommal.
– De igen! Ha gyorsabb lettem volna… Ha nem húzom az időt… – fakadt sírva a lány.
– Én örülök, hogy találkoztunk. Még ha így is kellett megtörténnie… Én lettem az Aquarius második táncosnője, aki holtan esett össze a színpadon.

– Éppen amikor azt monda az orvosom, újra táncolhatok. Még azt is mondta, hogy kész csoda… – Destiny vállat vont, mint aki azt próbálja mutatni, hogy nem is érdekli semmi, pedig belül tombol és dühöng. Vagy mint aki kínjában már csak csendben nevetni tud.
– Én nem akartam, hogy így legyen… Azt akartam, hogy játssz helyettem az Alexandriában…
– Most már nem lehet. De legalább újra találkoztunk… legjobb barátnőm – mosolyodott el Destiny.
– Igen… – nyögte Audrey.
Megrémült még a gondolattól is, hogy mélyen, legbelül csakugyan érez valami örömöt – hogy újra találkozhatott Destinyvel… De nem, nem szabad boldognak lennie… Hiszen barátnője tulajdonképpen az ő hibájából veszítette el az életét. Az ő hibájából nem válthatta valóra a saját, és Audrey álmait. Vagyis… az árnyék hibájából. Talán ha jobban sietnek sem érkeznek időben az Abyssba, hogy Destinyt megmentsék… mégis bűntudatot érzett.

– Nem akarom, hogy még többen haljanak meg…
– Nem miattad történt. Ne sajnálj engem… csak ugyanazt kaptam, amit te. Velem maradsz?
– Nem lehet… – felelte Audrey szomorúan. – Tovább kell mennem, hogy segítsek a Halálnak, megállítani ezt az egész borzalmat.
Destiny nyugodt elfogadással nézett rá, harag vagy megvetés nélkül – mintha halálának ténye minden vad érzelmet kimosott volna belőle.
– Akkor menj, és én is megyek a magam útján – válaszolt. – Azért remélem, látlak majd még – mondta, majd hátat fordított, és elindult a többi csendben menetelő halott után, akiktől idő közben lemaradt, de most gyorsított, hogy felzárkózhasson.
– Várj! – szólalt meg Audrey, majd a Halálhoz fordult – Nem jöhetne ő is velünk?
A férfi megrázta a fejét.
Destiny még egyszer utoljára hátrapillantott, szomorkás mosolyával barátnőjére nézett, majd eltűnt a fák között.

– Nem hittem, hogy… – kezdte Audrey, de a szomorúság belé fojtotta a szót.
Legszívesebben futásnak eredt volna. Úgy érezte, nincs más választása, hogy elmeneküljön a kínzó bűntudat és bánat elől, mint hogy rohanni kezd, rohanni egészen a világ végéig, és tovább, egészen az Abyssig, a legmélyebb mélységig…
Ekkor újabb zajok hallatszottak – a lány először azt hitte, megint holtak jönnek, de nem. Kilian lépett ki egy fa mögül, és megállt mellettük.
– Helló bátyus…szia Audrey – köszönt. Fáradtnak tűnt, és sokkal komolyabbnak, mint mikor a lány legutóbb látta.

– Nem gondoltam, hogy pont itt fogunk találkozni – tette hozzá, majd Audreyra nézett. A lány már másodszor élte át azt a különös élményt, hogy szavak nélkül beszélhet valakivel.
– Na, találkoztál az anyáddal? – hallotta a fiú hangját a fejében. Ő maga sem szavakkal felelt – elég volt pusztán rágondolnia a válaszra.
– Igen, találkoztam.
– És, mit mondott neked?
– Azt mondta, nem ő az igazi édesanyám. De te tudtad ezt.
– Sejtettem.
– Azt nem tudod, ki lehet az?
– Néhány dolgot tudok róla. Például barna haja van.
– Honnan veszed? Ez biztos?
– Az emlékeidben látom. Már találkoztál vele, bár nagyon kicsi voltál. Nem is emlékszel rá tudatosan, nekem ezért nagyon nehéz bármit is kiolvasnom ebből…
– Mit keresel itt, Kilian? – szót közbe a Halál, aki egy szót sem hallott kettejük beszélgetéséből – legalábbis Audrey azt hitte.
– Mit gondolsz, mégis mit…? A halottakkal foglalkozok. Nem ez a helyettes-halál dolga?

– De  az árnyékkal nem bírtam – folytatta. – Muszáj volt csak erre a világra koncentrálnom minden erőmmel, de tudnod kell, hogy így is nagyon gyenge minden védelmünk. Nem erre lettem én teremtve – tette hozzá, csak úgy magának.
– Mindegy – mondta a Halál. – Te mindent megteszel, amit tudsz.
– Megpróbálok – felelte Kilian. – De siessetek… Kezdek belezavarodni ebbe az egészbe, Grace meg csak mondja a magáét… Jó lenne újra odalent tudni ezt az egész borzalmat.
– Azt hiszem nem járunk már messze a világ végétől – felelte a Halál.
– Ja… Vicces, hogy egy helyről indultunk, most újra találkozunk, de én mégsem megyek sehova – nevetett Kilian.
– Tudod, hogy ez az egyetlen mód megtalálni egy helyet, amiről nem lehet tudni, hol van. Addig kell menni, amíg egyszer csak odaérünk – mondta a Halál.

– Tudom… – válaszolta Kilian. – Hát, sok szerencsét… Nekem meg még dolgom van itt az erdőben… – tette hozzá, majd hátat fordított nekik, és a következő pillanatban eltűnt a szemük elől. A Halál csendben Audreyra nézett, majd megszólalt:
– Jó lesz sietnünk. A világod haldoklik.