Címke: Sims sztori

Hanna – 12. A vacsora

A vacsoraidő hamar elérkezett, mindenki buzgón készülődött. Damian elmondta Hannának, hogy náluk karácsonykor ki szokás öltözni, ezért olyan ruhát vegyen fel, ami kicsit ünnepélyes. A lány három ruhát is felpróbált, mire megtalálta a tökéleteset. Damian az ajtó előtt várta őt, hogy sehol se legyen útban.

– Na, hogy tetszem? – lépett ki a lány az ajtón széles mosollyal az arcán.

– Gyönyörű vagy – válaszolt Damian, aztán megfogta a kezét, és megpörgette barátnőjét. – Szerencsés vagyok, hogy ilyen lányt tarthatok a karjaimban – mondta mosolyogva, majd megcsókolta Hannát.

Az asztalnál már mindenki ott ült: Mr. és Mrs. Harwey, Damian nővére, Diana, és a házvezetőnő, aki nagyon elnyerte az előkelő család tetszését. Még azt is megengedték neki, hogy kivételesen a családdal ünnepeljen.
Amikor mindenki helyet foglalt, Mrs. Harwey elkezdte a beszédét. Egy hosszú, unalmas karácsonyi monológ elhangzása után Mr. Harwey állt fel.

– Koccintsunk arra, hogy Hanna velünk ünnepel idén! – Aztán Mrs. Harwey is felállt, és hozzátette:

– És koccintsunk arra is, hogy visszakaptad a vezető posztot a cégnél!

A koccintás után Brenda végre behozta a tányérokat, és mindenki elkezdhette a vacsorát. A felhozatal hatalmas volt, az asztalon töltött pulyka, gombás torta, párolt homár, és persze rengeteg bor várta, hogy elfogyasszák őket.

Az utolsó nagydobásként Brenda kisietett a konyhába, majd egy hatalmas adag, lángoló piskótával a kezében tért vissza. Hanna csodálkozva nézte a lángoló édességet, és már alig várta, hogy megkóstolja. A házvezetőnő mindenkinek tett a süteményből, majd jó étvágyat kívánt, és ő maga is leült a saját helyére.

Hanna csak ámult a csodás piskótától, aminek nem csak a külseje volt különleges, hanem az íze is. Az étkezés után mindenki megköszönte a vacsorát, majd fölálltak az asztaltól. Most Mrs. Harwey szólalt meg.

– Nagyon köszönöm, hogy együtt ünnepelhettünk egy újabb varázslatos karácsonyt! Az ajándékbontást holnapra halasztom, mert még van egy kis tennivalóm a meglepetésekkel! – mosolyodott el végre. – Kívánok mindenkinek jó éjszakát, a reggeli holnap kilenckor lesz, utána pedig megtartjuk az ajándékozást! – Ezzel a mondattal fejezte be beszédét, majd megfordult, és elindult a szobák felé. Ezután mindenki így tett.

– Nálatok minden karácsonykor ilyen nagy felhajtás van? – kérdezte Hanna érdeklődően, amikor felértek a szobába.

– Igen, anyámék elég ünnep-megszállottak. Általában szeretnek másoknak kérkedni, hogy milyen gazdagok – forgatta a szemét a fiú. – De mi lenne, ha mi is megünnepelnénk a karácsonyt, a mi módunkra? – lépett közelebb barátnőjéhez Damian, majd átkarolta Hanna derekát.

– Azt hiszem, benne vagyok – mosolyodott el a lány is, majd megcsókolta szerelmét.

A besütő nap lágy sugarai vakították el az ébredező lányt. Az órára pillantott, majd gyorsan ébreszteni kezdte Damiant.

– Azonnal kelj fel, elkésünk! – rángatta a fiút, aki hirtelen azt sem tudta, mi történik.

– Mi? Honnan? – kérdezte bambán.

– Hát a reggeliről! Siess, még van tíz perc kilencig…

– A francba! – kiáltott a fiú, majd kiugrott az ágyból, és egyenesen a szekrény felé sietett. Gyorsan felkapott valamit, és egy kézmozdulattal átfésülte a haját. Hanna viszont még percekig vacakolt a fürdőszobában, aztán pedig a ruhakereséssel.

– Igyekezz! – szólt a fiú, bár tudta, hogy Hannának még legalább kétszer annyi idő kell.

Végül mindketten lesiettek az étkezőbe, ahol ismét mindenki a helyén ült, őket kivéve.

– Fiam, meg kéne tanulnod időben felkelni – szidta le Damiant anyja. – Nos, végre mind itt vagyunk, Brenda, kérem szolgálja fel a reggelit!

A lány azonnal ki is ment a konyhába, és finomabbnál-finomabb fogásokkal tért vissza.
A reggeli után pedig a legjobb pillanatok következtek, ugyanis eljött az ajándékbontás ideje!

Amikor Hanna felállt a székről, Damian hirtelen mellette termett és kezébe nyomot egy közepes méretű dobozkát.

– Boldog Karácsonyt! – mosolygott a fiú, Hanna pedig szóhoz sem tudott jutni, csak egy hatalmas öleléssel köszönte meg az ajándékot. Aztán pedig ő is elővett egy nagyobb méretű dobozt.

– Tudom, hogy nem egy drága ajándék, de remélem azért tetszeni fog – mosolygott, és átnyújtotta ajándékát. A doboz egy festményt tartalmazott, amit Hanna festett. A remekmű őket ábrázolta, ahogy átkarolják egymást.

– Szóhoz sem tudok jutni – mondta végül. – Te nem bontod ki az ajándékod?

– De igen, már nagyon kíváncsi vagyok! – hangzott a válasz, aztán Hanna nekiugrott a dobozkának, aminek a mélyén egy piros keretes digitális képkeret rejtőzött. – Nem kellett volna ilyen drága ajándékot venned… Ezt nem fogadhatom el!

– Olyan nincs! – vigyorgott Damian, majd folytatta. – Ebbe belerakhatod az összes képed, és bármikor megnézheted őket. Remélem, tetszik – mosolygott ismét.

– Hogyne tetszene! – vágta rá Hanna, majd megölelte a fiút.

Damian után a szülők következtek, akik drága ajándékokkal halmozták el a lányt. Hanna rettentően szégyellte magát, mikor meglátta, hogy olcsó, kedves, kézzel készült ajándékai a nyomába se érnek mindannak, amit Damian családja szánt neki. Ám amikor meglátta, hogy Ők mikkel álltak elő, borzalmasan érezte magát. Legszívesebben az asztal alá bújt volna.

A kellemetlen percek után Hanna sorban bepakolta az ajándékait a bőröndjébe, nehogy valamit ottfelejtsen. A bőröndbe került egy ezüstóra, a piros képtartó, egy pár fülbevaló és egy drága parfüm. Ezek után a fiatalok úgy döntöttek, pihennek pár órát, ugyanis délután indult vissza a gép Hanna szülővárosába, Angel-City-be.

 

Tovább a következő epizódra

Hanna – 13. Életcél

Hannát mindig jó érzés fogja el, amikor meglátja az otthonát. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor visszaértek Bridgeportból. Ahogy belépett az ajtón, a ház megszokott illata fogadta, amitől előjöttek a gyerekkori emlékei. Bárhol is járt, mindig szeretett visszatérni az otthonába.

Az ajtó hangjára egyből kisietett Mrs. Wanne, és átölelte lányát. Aztán süteménnyel kínálta a fiatalokat.

– Várjatok egy pillanatot, egy perc és jövök!  – szólította fel őket, majd eltűnt a konyha bejárata mögött. Aztán pár másodperc múlva ismét felbukkant, két ajándékkal a kezében.

– Boldog Karácsonyt nektek! – mondta, majd átadta a két ajándékot. Hanna dobozában egy nyaklánc volt, egy szíves medállal. A lánc ezüst volt, a medál fele pedig arany, másik fele szintén ezüst. Damian pedig egy ezüst karórát kapott.

– Jaj anyu, nem kellett volna – állt fel Hanna, majd egy puszival köszönte meg a meglepetést. – Viszont én is hoztam neked valamit. – Azzal elővett egy gyönyörű, hosszú ruhát, melynek oldalán csillámos kör alakú díszítés volt.

– Ez gyönyörű! – ámult Mrs. Wanne, majd besietett a fürdőszobába, és felpróbálta a ruhát.

– Anyu, remekül áll neked! – kiáltotta Hanna izgatottan, majd megölelte édesanyját.

– Köszönöm – mosolygott Mrs. Wanne, majd letörölte a kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkából.

***

– Jó volt hazatérni, én már nem is szeretnék visszamenni az egyetemre… újra csak tanulás, meg vizsgák… egyedül csak a barátaim hiányoznak – panaszkodott Hanna. – Meg a bulik – tette hozzá.

– Én inkább az egyetemen vagyok, mint otthon – jelentette ki Damian. – Amúgy is, ott legalább önálló lehetsz –tette hozzá.

– Azt én is szeretem benne. De mégis jobb itthon, a családdal.

– Nekem nem. Láttad milyenek… – Erre Hanna felült, és feltette a kérdést, amin régóta gondolkozott. – És ha nem járnánk egyetemre, összeköltöznénk? Vagy az egyetem után…

– Ezen még nem gondolkodtam… – hangzott a válasz.

– Amíg itt vagyunk, még elmehetnénk valahová…  – terelte a témát Hanna.

– Hova szeretnél menni?

– Meg akarok mutatni egy különleges helyet – lelkendezett a lány.

– Rendben – mosolygott Damian is.

***

A fák kopasz ágain átszűrődő napsugarak világították meg a csillogó havat.

– Messze van még? – kérdezte Damian.

– Már nem kell sokat menni – hangzott a válasz, majd ismét csendes menetelés következett a bokáig érő hóban.

– Mindjárt ott is vagyunk – mondta aztán a lány, majd átbújt a fűzfa hatalmas, lelógó ágai között.

Damian szemei elé egy hatalmas romépület tárult. A falak romosak, befejezetlenek voltak, padló nem volt, csak itt-ott, és a falak tele voltak mindenféle falfirkákkal.

– Ide jártunk a barátaimmal, és ez mind a mi alkotásunk! – mosolygott a lány, és büszkén tekintett végig az összefestett falakon. – Ez a hely már senkinek sem kell, szóval mi használjuk. Hogy tetszik?

A fiú csak állt, és gyönyörködött a festményekben. Voltak profi alkotások, és amatőr firkák is.

– Ez lenne a „titkos helyed”? – kérdezte meglepetten.

– Valahogy úgy – nevetett Hanna. – Mindenképp meg akartam mutatni, mert ez az egyik legfontosabb hely számomra. Másnak egy csúnya romhalmaz, de egy művésznek egy hatalmas, üres vászon. Kicsit fel akartuk újítani, de nem volt rá pénz… Amolyan stúdió-féleséget akarunk majd itt létrehozni, ha sikerül összegyűjteni a pénzt rá.

– Értem – Közben Hanna körbevezette a fiút az épület megmaradt „szobái” között, majd egy hatalmas festménynél megálltak. – Miért álltunk meg? – kérdezte.

– Ez az új festményem. Sajnos a legtöbb helyen illegális a falfirkálás, de ha kész lesz a stúdiónk, itt mindenki megcsodálhatja majd a műveinket. – Damian elcsodálkozott.

– Remélem sikerül létrehoznotok a stúdiót. És remélem, majd megmutatod, ha kész lesz – mosolygott Damian. Bár ő nem tartozott ide, de tetszettek neki a festmények. Valami vonzotta ebben a helyben.

A romok mellett, a hatalmas fűzfa alatt feküdt egy tó, tetejét vastag jég borította, és itt-ott fagyos növények vették körül. Hanna leült a fa alá a hóba, és csak bámult maga elé a fehérségbe. Aztán csatlakozott hozzá Damian is.

Pár másodperc néma csönd után Hanna szólalt meg.

– Itt legalább nem lehet lezuhanni… – nevetett hangosan.

– Az igaz, de nem látod a naplementét a város fölött – érvelt Damian az ő kedvenc helye mellett.

– Minek naplemente, ha itt ez a szép tó? És nyáron még csodálatosabb – vigyorgott Hanna, felvéve a versenyt a fiú kedvencével.

– Ez elég meggyőző – nevetett Damian is, majd folytatta. – Ha itt élnék megint, talán én sem szeretnék visszamenni az egyetemre.

– Sajnálom, hogy elmentél… nagyon sok dolog történt azután…

– Nem volt más választásom. De látom, hogy nagyon sok minden változott…

– Hát igen… – Egy kis ideig egyikük sem szólalt meg. Mindketten mély gondolatokba merültek. Aztán Hanna hirtelen felvetette:

– Lakhatnál velem – ajánlotta fel.

– Hogy érted?

– Az egyetem után… itt.

– Még sosem gondolkodtam ezen… Rendben van, szívesen.  – Damian elmosolyodott, és magához húzta Hannát. Azelőtt sosem gondolkodott azon, hogy mi lesz az egyetem után. Az évek fogynak, és egyszer csak ott áll majd a diplomájával a kezében. De mit tesz? Hol helyezkedik el, hol fog élni? Sosem merte magának feltenni ezeket a kérdéseket. Talán mert nem tudta a választ. De eljött az ideje annak, hogy kézbe vegye a saját jövőjét. És ezt Hannával képzelte el, a lánnyal, aki a mindene volt, és akit az életénél is jobban féltett.

 

Tovább a következő epizódra

Hanna – 14. Újra együtt

A téli szünet hamar elment, és a diákok lassan visszatértek az egyetemvárosba. Hanna már alig várta, hogy ismét láthassa barátnőit. A találkozás után a lányok visszarendezkedtek a szobájukba, és közben izgatottan mesélték el egymásnak a szünet eseményeit.

A legérdekesebb történet Elisé volt, aki elmesélte, hogyan fogadták a szülei a nagy hírt…

„Amikor hazaértem, már szorongva léptem be a lakásunk küszöbén. Próbáltam higgadt maradni, de nem sikerült. Természetesen az ünnepek miatt az egész család otthon volt, még a nagyi is átjött. Nem tudtam, hogyan mondjam el, ezért kivártam a legmegfelelőbb pillanatot. Csak anyám volt a szobában, és én, úgyhogy elhatároztam: itt az idő. Mély levegőt vettem, majd gyorsan kimondtam, mindenféle körítés nélkül. Anyám annyira megdöbbent, hogy egy hang sem jött ki a torkán, mérgében és meglepetésében sírni kezdett. Kérleltem, hogy ne mondja el apámnak. Megegyeztünk, hogy az utolsó évemet végigviszem, és a gyereket elvetetjük, ha itt az idő. Cserébe nem mondja el apámnak…”

 

– És te mit szeretnél? – kérdezte Hanna.

– Nem tudom… de nem is számít. Nincs választásom. – válaszolt Elise szomorúan.

– Mindig van választásod!  A te babád, és te döntöd el, hogy mit teszel az életével – mondta Mia.

– Még nagyon az elején vagyok mindennek. Meg vagyok rémülve, és úgy érzem, nem vagyok kész az anyaságra… Lehet, hogy anyámnak van igaza, és jobb, ha elvetetem.

– Mi nem dönthetünk helyetted… Ez csakis a Te választásod.

– Majd minden eldől, ha itt az ideje… Na de ne csak rólam beszélgessünk, nálatok mi a helyzet?

 – Képzeljétek, Kevin felhívott a szünetben, hogy hiányzom neki, és alig várja már, hogy találkozzunk! – mesélte boldogan Mia.

– De ti már randiztatok a szünet előtt is, nem? – kérdezte Hanna.

– Olyasmi… De most azt mondta, valami fontosat akar mondani!

– Tuti szerelmet fog vallani! Készítsd az ajkaid, kislány! – nyújtotta nyelvét Hanna, majd mindhárman elnevették magukat.

– Nekem mennem kell, megígértem egy barátnőmnek, hogy ha visszajöttem, találkozunk. Szóval később találkozunk. – Elise megölelgette Hannát és Miát, majd elindult.

 Hanna és Mia tovább beszélgettek, amikor megszólalt Mia telefonja.

– Ő az! Most felvegyem?

– Miért ne vennéd fel? Igyekezz, még lerakja! – sürgette Hanna.

– Ööö, szia! Igen. Igen. Egy óra múlva ott. Szia!

– Na, mit akart? – kíváncsiskodott Hanna.

– Találkozni akar – felelte izgatottan Mia.

– Akkor készülj! De mindenképp meséld el, mit akart! – szólította fel barátnőjét Hanna, aki alig bírt egy helyben állni a kíváncsiságtól.

Mia már húsz perccel a megbeszélt időpont előtt a kávézóban volt, és izgatottan várta a fiú érkezését. Éppen a haját és sminkjét ellenőrizte (már nagyon sokadjára), amikor végre megjött Kevin is. Mia szíve hevesen vert, amikor meglátta a fiút. Kevint leült mellé az asztalhoz, de nem tűnt olyan lelkesnek. Mia ezt betudta annak, hogy a fiú csak izgatott.

– Szia! – köszönt elsőnek Kevin.

– Hát, szia! – Mia majd kiugrott a bőréből.

– Nos, már múltkor felhívtalak, hogy beszélni szeretnék valami fontosról… Te igazán tetszel nekem, Mia, és nagyon szeretek veled lenni… – Mia már elpirult a sok dicsérettől, és alig várta, hogy Kevin befejezze a mondatát.

– … De nekem nincs elég időm egy kapcsolatra… Itt vannak a félévi vizsgák, a tanulás, és nekem ez nem megy. Remélem, meg tudsz érteni. Neked is jobb lesz így.

Mia arcáról egyből lehervadt a hatalmas mosoly, és szemei könnybe lábadtak.

– És ha együtt tanulnánk rá? Minden nap? – próbálta megoldani a helyzetet a lány.

– Nem, nem megy! Sajnálom! – a fiú azzal felállt, és elsietett.

Mia meg sem itta a maradék teáját, felállt a székről, és a fiú után kezdett futni. Aztán hirtelen megtorpant. Van még értelme utána futni? – gondolta magában, majd jobbnak látta egyszerűen hazamenni.

A kollégiumban Hanna már izgatottan várta, hogy barátnője elmesélje, mit mondott neki a fiú. Szinte már látta, ahogy Mia boldogan beront és össze-vissza beszél, mert annyira boldog, hogy egy értelmes szó sem jön ki a szájából. De nem így lett. Mia lehajtott fejjel sétált be a szobába, rá se nézett Hannára, csak leült az ágyra és bámult maga elé.

– Mi történt? – kérdezte a lány meglepetten.

– Kidobott… – hüppögte Mia. – Azt mondta, nincs ideje rám…

– Ne is törődj vele! Majd találsz valakit, aki igazán megérdemel téged!

– Nem tudom… talán jobb lesz így. Megyek, ma én vagyok a soros a főzésben.

Ahogy Mia kilépett az ajtón, megszólalt Hanna telefonja. A kijelzőn az édesanyja képe jelent meg.

– Szia!

– Sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám… – Mrs. Wanne sírva beszélt a telefonba, a háttérből pedig kiabálás hallatszott. – Segítened kell!

– Anyu? Mi ez a kiabálás? Anyu?? – A vonal megszakadt, Hanna pedig rémülten próbálta visszahívni anyját, kevés sikerrel…

 

Tovább a következő epizódra

Hanna – 15. Családi gondok

Hanna idegesen próbálta visszahívni anyját, sikertelenül. Aztán jobbnak látta, ha megpróbálkozik bátyja telefonszámával, aki szokása szerint otthon sem volt.

– Nem érdekel, hogy éppen melyik barátnődnél vagy. Te vagy otthon, neked kéne vigyázni anyára!

– Nyugodj már meg, nem lesz semmi baj. Otthon van vele az a csávó, tudod, a menedzsere, vagy ki.

– Mi?? Az az idegen elsőre sem volt szimpatikus. Hogy hagyhattad ott vele?

– Teljesen normális a fickó. Néha hoz vacsorát is, meg egész barátságos. Nem kell aggódni miatta.

–  Én nem tudom, de nekem akkor sem szimpi. És most menj haza és ellenőrizd, hogy minden rendben van-e! – hadarta a lány idegesen.

–   Jó-jó. Majd hívlak! – Azzal Mark lerakta a telefont.

Egy fél óra múlva Hanna telefonja ismét megcsörrent. Újra Mark volt az.

– Na? – kérdezte Hanna azonnal.

– Igazad volt… Az a szemét bepiált és… – itt egy kis szünetet tartott – bántotta anyát…

– Mi??? Azonnal haza kell mennem – vágta rá Hanna, és már a sírás kerülgette.

– Nem, ne aggódj, már elintéztem. Az a kék folt, amit kapott, nem fog hamar eltűnni. És szerintem nem is mer visszajönni többé.

– Remélem. Adnád egy percre anyát? – Ahogy a remegő hang a telefonba szólt, a kisírt szemek és édesanyja szomorú arca lebegett Hanna lelki szemei előtt.

 

– Hanna? Kérlek, ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni…  

– Bántott az a szemét? – kérdezte a lány dühösen. 

– Megütött… egyszer. De ő nem ilyen, csak sokat ivott és hát… tudod nehéz napja volt. 

– Most védeni próbálod? – háborodott fel a hallottakon. – Azonnal ki kell rúgnod! 

– Hidd el, megbánta. Nem tudta mit csinál… De… – Itt egy kis szünetet tartott, mintha elgondolkozna, folytassa-e egyáltalán. – Ő jó ember. És szükségem van rá. A karrierem miatt – tette hozzá hirtelen. 

 

– Nem akarom, hogy visszamenjen oda. Soha többé. De neked nem parancsolhatok, anya. Szóval, ha megfogadod a tanácsom, akkor kerüld el messze azt az embert. 

– …Remélem, jól megy a tanulás. Nekem viszont mennem kell, rendbe kell hoznom magam. 

– Vigyázz magadra, anyu – válaszolt a lány, majd elbúcsúztak. 

Hanna leült a laptopjához tanulni, de semmi másra nem tudott gondolni, csak a menedzserre. Azon töprengett, vajon mit akarhat a férfi. Már az elején gyanús volt, hogy úgy beférkőzött a családba. Hisz csak egy menedzser, és előtte egyik sem volt ennyire barátja a családnak. 

Hanna egyre biztosabb volt benne, hogy az az ember nem csak simán egy menedzser. Biztos, hogy akar valamit. Ezért a lány úgy döntött, újra felhívja bátyját.

– Mark? Megint én vagyok. Figyelj, nem hagy nyugodni ez a dolog. Érzem, hogy valami nincs rendben. Megtennél nekem valamit?

– Jaj Hanna, megint a hülyeségeid? Nem lesz semmi baj, mondtam már, hogy elintéztem.

  – Ez nem hülyeség! Te egyáltalán nem veszed ezt komolyan? Hahó, egy idegen csávó bántotta az anyánkat, felfogtad? – Hanna olyan mérgesen kiabált a telefonba, hogy bátyja hirtelen meg sem tudott szólalni. Majd folytatta. – Szeretném, ha szemmel tartanád azt a fickót. Biztos vagyok benne, hogy vissza fog menni.

– Komolyan mondom, te sosem hagysz nyugodni? Rendben van, ha téged ez megnyugtat, legyen. De ha nincs igazad, jössz nekem eggyel!

– Legyen. Igazam lesz, érzem. Te vagy a bolond, hogy nem veszed észre, ahogy ez az állat beférkőzik a családba! – Majd lerakta a telefont, és bízva bátyjában, nyugodtabban folytatta a tanulást.

  

***

Hanna unottan ült az órán, amikor telefonja rezgését érezte a zsebében. Mivel az óra közepén nem állhatott neki telefonálni, idegesen várta végig az órát, majd gyorsan összepakolt és kirohant a teremből. A bátyja hívta ismét, ezért igyekezett visszahívni.

  

– Hanna? Ez az ember hihetetlen! Máris a házban van! Mintha semmi sem történt volna! Hazafelé menet láttam a kocsiját a ház előtt.

– Micsoda? Na jó, azonnal intézkednem kell! Holnap az első géppel repülök…

– Dehogy! Kézben fogom tartani a dolgokat, ne aggódj! Ha már bejutottál arra az egyetemre, ne foglalkozz mással! Majd én megoldom. És talán jobb is, ha egy ideig csak figyeljük. Meg kell tudnunk, mit akar anyától…

– Ne várd már el, hogy karba tett kézzel várjam, hogy megint bántsa!

– Nyugodj már le, nem fogja. Majd jelentkezem – azzal letette a telefont.

  

Hanna idegesen indult hazafelé. Azon gondolkodott, vajon mitévő legyen. Csak úgy nem várhatja, hogy majd a bátyja elintéz mindent, ő meg csak vár. De nem tehetett mást. Az egyetem nehéz, és sok a tanulnivaló. Lehetetlen lenne otthagyni csak úgy és hazautazni. Kényszerhelyzetben érezte magát, és ha eddig nem is, de most kénytelen volt bízni a testvérében…

 

Tovább a következő epizódra

Hanna – 16. A legerősebb kötelék

Az idő rohant, és a tavasz egyre közeledett. A három lány szorgalmasan tanult, és számtalan vizsgán estek túl az elmúlt időszakban. Hanna néhány unalmas híren kívül semmit sem tudott meg a bátyja telefonhívásaiból, bár a közös ügy sokkal közelebb hozta a testvéreket egymáshoz. Azonban egy nap Mark elég furcsa dolgot mesélt…

– Hazafelé mentem, amikor a szürke autót ismét a ház előtt találtam. Halkan beosontam, ugyanis úgy tudták, hogy csak este érek haza. Senki sem volt a földszinten, így az emeleten kerestem őket. Gondoltam, biztos dolgoznak. Nem akarlak felzaklatni, Hanna, de a drága anyánk az emeleten smárolgatott a „menedzserével”.

– Micsoda? – Hanna teljesen kiakadt, szóhoz sem tudott jutni a hallottaktól.

– Sajnálom… Éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Ez nem lehet! Beszélnem kell vele! Fel is hívom…

– Ne! Akkor tudni fogja, hogy kémkedtem utána. Várd meg, hogy magától elmondja.

– Sosem fogja – nevetett a lány ironikusan.

– Ki tudja… na de nekem mennem kell! Szia!

– Szia.

***

– Hihetetlen, hogy az anyám, akivel eddig olyan jóban voltam, most titkolózik előttem… Ki tudja, mióta titkolja. Lehet, hogy már karácsonykor is együtt voltak… – Hanna úgy hadart, hogy szinte levegőt sem vett a mondatai között. Damiannak panaszkodott, aki figyelmesen hallgatta a lányt.

– Figyelj, anyukád felnőtt, és apukád már régen otthagyta. Kell neki valaki, nem várhatod el, hogy örökké egyedül éljen.

– De nem egy ilyennel! Megütötte!! – akadt ki Hanna ismét.

– Hát ebben igazad van… reméljük, hogy csak egyszer fordult elő. – Nyugtatta barátnőjét.

– Én ezt nem hiszem el. Aki egyszer bántott egy nőt, az többször is fogja. Nem tudom, mit akarhat.

– Lehet, hogy hírnevet. Vagy pénzt. Senki se tudja, rajta kívül – találgatott Damian.

Hanna addig panaszkodott, amíg lassan elaludt a fiú ölében. Arra kelt fel, hogy Damian lágyan simogatja haját.

– Na mi van, felébredtél? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon jól áll ám neked ez a hajszín.

– A fekete az eredeti hajszínem, a vörös már nagyon kikopott, úgyhogy visszafestettem – magyarázta a lány. – Eszembe juttatja a régi időket… – mosolyodott el, majd feljebb csúszott Damian karjaiban, aki egy hirtelen mozdulattal átpördítette a lányt és megcsókolta.

– Sajnálom, hogy kevés időt töltöttünk mostanában együtt, csak rengeteg a tanulnivalóm. Itt a félévi vizsga, és nem győzök mindent bemagolni… Neked hogy megy? – érdeklődött.

– Egész jól. Bár, nem ártana, ha belehúznék egy kicsit – tette hozzá, miközben elindult a konyha felé egy kávéért. – Te kérsz?

– Igen, egy vaníliásat.

– Maradhatnál ma nálam – váltott témát.

– Jó, de nem hoztam magammal semmit.

– Nem baj, majd alszol a régi mezemben – nevetett a fiú.

Hanna és Damian végig beszélgették az egész estét, amikor Damiannak egy remek ötlete támadt. Arra gondolt, elviszi Hannát egy romantikus sétára. Úgyis bele van mélyülve a tanulásba, ráadásul a szabadideje nagy részében az anyukája miatt aggódik, nem árt kimozdulni egy kicsit. Feladta rá a kabátját, és elindultak. Hanna nem tudta merre mennek, csak követte a fiút.

A tengerpart mentén húzódó sétányon kötöttek ki. Hanna elcsodálkozott, mennyire szép a kilátás éjszaka arrafelé. Amikor leértek a vízpartra, megálltak. A víz felszínén tisztán tükröződött a sötét égbolt, és a csillagok megvilágították a víz sima felszínét. Damian Hanna felé fordult, de nem szóltak egymáshoz. Csak gyönyörködtek egymásban és a tájban.

Olyan csönd volt, hogy csak a víz lágy hullámainak hangját lehetett hallani. Olykor egy bagoly huhogása hangzott a fák irányából.

Leültek a nedves fűbe, és csak bámulták a fodrozódó vizet. Nem kellett egymáshoz szólniuk, hiszen szinte olvasták egymás gondolatait. A szél néha lágyan belekapott Hanna hosszú, sötét fürtjeibe, és magával röpítette.

Eszükbe jutottak azok a pillanatok, amiket együtt átéltek, és azok az évek is, amelyeket egymás nélkül töltöttek. A hiány, amely majdnem megölte őket. A sok hülyeség, amit együtt követtek el, és hogy ha baj volt, mindig egymás mellett voltak… Mindig számíthattak egymásra. A kapcsolatuk nem olyan volt, mint bárki másé. Az övék örök és törhetetlen volt, és senki nem szakíthatta szét őket. Még a sors és az idő sem…

Körülbelül egy órát tölthettek odakint, majd hazaindultak. Hannát teljesen elvarázsolta a kiruccanás, de már annyira fázott, hogy szeretett volna mielőbb hazaérni és átmelegedni.

Másnap reggel az ébresztőóra rendkívül idegesítő hangjára keltek. Hanna nehezen nyitotta ki szemeit, hisz este későn feküdtek le. Lassan felült az ágyon, és hatalmasat nyújtózott. Álmosan tekintett körbe a szobában, aztán hirtelen Damian meleg karjait érezte maga körül.

– Jó reggelt, Egyetlenem! – köszöntötte halkan, majd magához húzta a lányt.

A reggeli kávé elfogyasztása után Hannának kellemetlen dolog jutott eszébe: egy órán belül fontos előadás kezdődik, amiről a vizsgák előtt nem kéne lemaradnia. Gyorsan felöltözött, kifésülte a haját, puszit nyomott a fiú arcára, és elrohant. Ám út közben egy nem várt személlyel futott össze…

 

Tovább a következő epizódra