Címke: Sims sztori

60. Kívülállók

Trevor

– Egy csésze teát kérek – döntött hosszas gondolkodás után végül Olivia. Bradley látta rajta, hogy kifejezetten ideges, amit nem is csodált. Ezúttal sem mulatni gyűltek össze. Sőt, nem is emlékezett már, mikor találkoztak utoljára azért, hogy jól érezzék magukat. Aztán bekúszott a gondolat a fejébe: ezt most pont azért csinálják, hogy jobban érezzék magukat.
– Lehetőleg nem filtereset – tette hozzá aztán a nő, mintha ennek olyan nagy jelentősége lett volna. Bradley azonban nem mert rákérdezni.
– Ugyanazt – biccentett Trevor is a pincér irányába. Szerencsére most nem azt a felszolgálót sikerült kifogniuk, aki legutóbb megbámulta őket, ahogy épp könnyek közt törnek ki. Remélhetőleg a mostaninak nem is kell majd ilyennel szembenéznie.
– Én is azt kérnék – huppant le ebben a pillanatban Duncan lihegve Olivia mellé. Bradley úgy érezte, mintha ezzel a könyvtáros férfi valami intim pillanatot zavart volna meg közte és a nő között, még annak ellenére is, hogy eredetileg ő hívta meg. Olivia is hasonlóképp érezhette magát, bár ő mostanában egyre frusztráltabbnak tűnt, ha Duncan is a közelben volt.
– Szóval beszéltél Jareddel? – tért inkább a lényegre, Bradley felé intézve kérdését.
– Igen, és… eléggé maga alatt van. Jártatok nála mostanában? – nézett két barátjára, akik bizonytalanul ingatták a fejüket. – Elfalaztatta azt a helyet, ahol… – próbálta végigmondani, de hangja itt elcsuklott. Olivia megrezzent, Duncanen viszont semmiféle reakciót nem vélt felfedezni.
– Ha neki is ennyire szar ez a téma, miért nem hagyta, hogy beszéljünk róla? – kérdezte aztán Olivia.
– Mert túl sok volt neki. Nem akarta a mi terheinket is viselni – foglalta össze a férfi mindazt, amit sikerült megtudnia a szerelőműhelyben.
– És nekünk mi a tervünk? Egymásra zúdítjuk, ami a szívünket nyomja? – reagált Duncan talán túlzottan is flegmán erre a Bradley számára érzékeny témára.
– Neked talán nem lenne szükséged arra, hogy kibeszéljük Emily ügyét? – vonta kérdőre őt Olivia, akinek ezek szerint szintén betett Duncan hozzáállása.
– Nem – jelentette ki határozottan a könyvtáros. – Nekem arra lenne szükségem, hogy ne beszéljünk róla többet.
– Az eddig sem segített – emlékeztette őt strucc-politikájuk bukására Trevor.
– Szóval azt hiszitek, nem Emily körül forgott az életünk akár egy percig is? – tárta szét a karját Duncan. – Mindig minden róla szól. Nem akarok újra mindent átélni belőle, elég volt egyszer is.
– Fogd már fel, hogy meghalt, és ezt muszáj megbeszélnünk! – emelte fel kicsit jobban a hangját Olivia.
– Miért lenne muszáj? – ellenkezett továbbra is Duncan. Bradley nem szokta meg tőle ezt a vehemenciát, ahogy Olivia számára is váratlan fordulatnak látszott, hogy az eddig mindig mimóza férfi hirtelen így szembeszegül azzal, amit ő mond neki.
– Azért mert megviselt? Az anyám is meghalt fél éve, mégsem beszéltünk róla, pedig engem sokkal jobban megviselt, mint Emily – tört ki belőle, Bradley számára pedig ez volt az a pont, ahol kissé megtorpant. Volt igazság Duncan szavaiban, bármennyire is fájtak neki. És tudta, hogy a férfi komolyan sérült lelkileg. Amit eddig nem vett észre, mert csak az Emily okozta károk jelei után pásztázott, pedig Duncan sok mindentől sérült már, így talán Emily nem volt olyan nagy hatással rá. Olivia azonban nem torpant meg, nem mérlegelte a helyzetet, hanem az indulatra indulattal válaszolt.
– Emily öngyilkos lett, te barom. És mi nem vettük észre, hogy baj van vele. És mindannyian magunkat okoljuk, ezért kell ezt megbeszélnünk! – sziszegte a végét, hogy indulatát inkább így fejezze ki, mintsem éktelen üvöltözéssel.
– Mindannyian? Tényleg? – nézett rá hidegen és teljes komolysággal Duncan. – Ezek szerint emiatt nem sikerült soha beilleszkednem közétek. Mert képtelen vagyok magamat okolni Emily halála miatt, mint ahogy ti hárman teszitek – fintorgott is hozzá, amitől Oliviában felszaladt a pumpa.
– Akkor mégis miért erőlteted, hogy közénk tartozz? – förmedt rá a nő, aki belesűrítette minden Duncannel kapcsolatos ellenérzését ebbe az egy mondatba. És Bradley itt torpant meg másodjára. Olivia szavai olyan élesek voltak, hogy a levegőt is megvágták, sőt, szét is szabdalták, ahogy visszhang formájában visszapattantak a környező falakról. De a sebek mögött csak üresség tátongott. A nő lényegében ezzel elismerte, hogy a barátságuk egyetlen alapja az Emily halálával kapcsolatos lelki önsanyargatás.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád – rándult meg Duncan szája féloldalt, ahogy mogorván Olivia irányába nézett. Tudták. Hát persze, hogy tudták.
– Emiatt felesleges volt idejönnöd – közölte ridegen, egyúttal teljesen megsemmisítőn a nő. Duncan egy mély levegőt vett. Bradley minden rezzenését feszülten figyelte, mert a beszélgetés során szembesült azzal, hogy tényleg nem ismeri azt a férfit, akit a barátjának mert nevezni. Ahogy lassan kifújta a levegőt, a legtöbben dühöt véltek volna felfedezni benne. De most, hogy alaposabban, szinte mikroszkópikusan vizsgálta, Trevor rájött, hogy ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. A felszabadulásé. Duncan egész eddig erre vágyott. Egy határozott válaszra, amit Olivia ezidáig nem volt hajlandó megadni neki.
– Akkor én most megyek is – állt fel kisvártatva az asztaltól. – Elnézést, hogy nem vagyok kíváncsi a figyelemhiányos barátnőtök sztorijára – szúrt oda még egyet, de Olivia nem hagyhatta rákontrázás nélkül.
– Nehogy véletlen elvehesse a figyelmet, amit te érdemelnél meg – morogta félhangosan, de Duncan még így is meghallotta távozófélben.
– Nézz rám, Olivia. És nézd meg, hogyan kezel egy feszült helyzetet egy érett felnőtt – mondta teljesen higgadtan, amitől szavai csak még hűvösebbnek hatottak, az egész megjegyzés pedig még hátborzongatóbbnak. – Nem úgy, hogy kötelet keres magának, hogy végezzen magával, és nem is úgy, hogy otthagyja az egyetemet, miután beolvas egy tanárnak az előadás közepén – “mint te”, tette hozzá gondolatban Bradley, ahogy a beszélgetést figyelte, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy Duncan Olivia kifakadására utal. Hihetetlen volt látni, hogy az elutasítás után mennyire nyíltan szembe mer szegülni eddigi imádatának tárgyával.
– Amiatt az ember miatt halt meg – pattant fel Olivia is a székről, egyenesen Duncan irányába, amitől Bradley is talpra ugrott, hogy esetleg szétválassza őket, mert a könyvtáros nem úszta volna meg sérülés nélkül, ha a harcias nő a nyakába veti magát. De aztán Olivia arcára düh helyett a végtelen szomorúság ült ki.
– Emily önmagát ölte meg. Teljesen egyedül – hangsúlyozta a férfi.
– Zsarolták őt. Te is tudod – nyögte a nő szinte teljesen erőtlenül, ahogy úrrá lett rajta a fájdalma és a kétségbeesése.
– És azt is tudod, mivel zsarolta őt az a tanár? – fordította vissza a kérdést Duncan. Bradley nagyon kezdte úgy érezni, hogy szét kéne választania őket, még akkor is, ha fizikailag nem értek egymáshoz. – Ha volt mivel zsarolnia, akkor Emily nem olyan ártatlan, mint ahogyan hiszitek – szúrt oda még egy hatalmasat, amitől a nő hasa szemmel látható módon görcsbe rándult, bár az is lehet, hogy Trevor a visszafojtott zokogás jelét észlelte ilyen formában. – Szóval mielőtt bűnbakot választanátok, és elkönyvelnétek magatokban Emilyt szende ártatlan kislányként, talán nem ártana tudnotok, hogy mégis mi volt közte és a tanár közt – közölte, majd hátat fordított nekik, és távozott a bárból. Bradley egyúttal érezte, hogy ezzel a barátságukból is távozott.
Ő pedig ott maradt Oliviával, az asztal két átellenes végén állva, a kijárat felé meredve. Mikor megfordult, látta a nő vörössé vált szemeit, és ajka remegéséből tudta, hogy Olivia az érzelmi szabadesés határán táncol.
– Mégis mi a fenéért nem szóltál közbe? – förmedt rá Trevorra, aki összerezzent. – A barátnődet becsmérelte, a fenébe is! – kiáltotta a kelleténél kissé hangosabban. Bradley őszintén kezdte magát fogyatékosnak érezni, hogy még az eddigi tapasztalatok ellenére sokadjára is ide szervezte a találkozót, ahol ilyen sok ember lehet fül- és szemtanúja a drámájuknak.
– Mondj már valamit, az istenért! – könyörgött szemeivel, ahogy Bradley-re nézett, aki életében talán most először volt képtelen bármit is mondani. És még a felszólítás után sem tudta, mit reagálhatna.
A pincér is tanúja volt a kirohanásoknak, amik az asztal körül zajlottak le, így kissé tétován helyezte le a három csésze teát, majd a lehető leggyorsabban távozott is.
Trevor pedig hol maga elé révedve, hol a még mindig tajtékzó Oliviát vizslatva helyet foglalt, és belekortyolt az egyik csészébe. A nő idegesen ráharapott az ajkára, bólintott egyet, majd felkapta a táskáját, és távozott.


Ethan

Átkozott blogolás. Elhatározta, hogy nekiáll a feladatnak, mert már így is több napos csúszásban volt a Bradley által megjelölt kezdéshez képest. No de nem akart ő stréberkedni, csak annyit próbált elérni, hogy ezt is valahogy kipipálja az írókörös borzalmak közül. A múltkori kooperációs munkához képest ez például egészen baráti volt – nem kellett hozzá szóba állnia senkivel, hogy pitizzen a segítségért.
Már csak azon törte a fejét, hogy mégis milyen magvas gondolatokat osszon meg közönségével – nem mintha azt gondolta volna, bárkit érdekel, amit firkál, de Bradley állította, hogy követni fogja élesben a munkájukat. Az a biztos tudat, hogy amit leír, az az irodalomtanár monitorán fog legközelebb megjelenni, minden kreatív gondolatát csírájában fojtotta el. Ez így olyan volt, mint egy privát beszélgetés, ahol csak őt vallatják, és éppenséggel nem jutott eszébe semmi, amit szívesen elárult volna Bradley-nek az életéből. Üres tekintettel bámult kifelé az esőcseppektől csíkozott ablakon, de csak nem akarta megszállni az ihlet.
„Az eső szívás!” – pötyögte be végül, és megnyomta a küldés gombot. Hát, ez siralmas, de legalább az első lépést már megtette. Most egy órán keresztül nyugi volt, addig bőven kitalálhatta, miről írogasson a továbbiakban. Persze, érezte, hogy ennél azért bővebb megnyilvánulásokat vár tőle tanára, de ha egyszer semmi sem jutott eszébe. Unottan tápászkodott fel ültéből, hogy kibámuljon az esőáztatta, fakó utcára. Ahogy egyre kevesebb lett a napfény, és hűvösebbre fordult az idő, úgy nőtt benne is a megmagyarázhatatlan feszültség. Ez volt az utolsó éve a gimiben, egyre kevésbé bízott magában, hogy végig fogja csinálni. Először az apja lesittelése, majd a sulis zűrök, Jenna, aztán pedig az anyja… Fojtogatta minden perc abban a sötét, komor házban.
– Ethan – nyitott be anyja a szobába, csak úgy, kopogás nélkül. A fiú felmorrant, mert privát zónája ilyen mértékű megsértése már önmagában is felért egy támadással. – Hol van a slusszkulcs?
Pontosan tudta, hogy hol volt. A farzsebében.
– Minek kell az neked? – kerülte meg a választ nyersen. Annalise sosem volt az utak királynője. Bizonytalanul vezetett, éppen ezért mindig a család férfitagjainak adta át a kormányt. Először férjének, majd Daughartynak és Ethannek. Most azonban nem fuvart kért, hanem ő maga akart vezetni. Sejtette is az okát, miért.
– Mert kell – reagált a kérdésre a nő az indokoltnál hevesebben. – Nem vagyok köteles beszámolni neked róla. De ha tudni akarod, be kell vásárolnom a vacsorához – fűzött hozzá mégis valami magyarázatfélét.
Ethan a fejét rázta. Tudta, hogy máshonnan fúj a szél. A nő szemei alatt karikák sötétlettek, haja gubancos csomóként lógott nyakába, és köntöse is gyűrött és pecsétes volt. Mintha ezer éve nem pihente volna ki magát. Miközben beszélt, idegesen kapkodta pillantását, és ujjai is dühödten jártak az ajtófélfán, aminek támaszkodott. Szeme nem egészséges fénytől csillogott. Kemény dolog az elvonás.
– Így nem vezethetsz – próbált észérvekkel hatni rá. Az utca végéig sem jutott volna ebben az állapotban. – Majd én bevásárolok.
– Nem! – villant Annalise szeme rémülten. – Te nem tudod, mi kell nekem!
– Miért, mi kell? – fonta karba kezeit. Képtelen volt palástolni az arcára ülő cinikus kifejezést. Már megint ugyanaz a lemez. Hazugság, veszekedés, és biztosra vette, hogy a vádaskodás sem késik már sokáig. Szülei balhéi évek óta egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, csak épp most nem az apja állt a helyén, hanem ő maga. Az utolsó férfi a házban. Annalise pár pillanatig szóra sem méltatta, de aztán szemei összeszűkültek, és kitört belőle az indulat.
– Te is csak arra vagy képes… – sziszegte. – Olyan vagy, mint az apád. Csak bírálni tudtok – nézett rá megvetően, mintha nem is saját fiát, hanem Josephet látná helyette. Ethan lesütötte szemét. – Rátok áldoztam az életemet! És mi jutott nekem? Semmi – zokogott fel hisztérikusan.
A fiú szája széle megrándult. Tudta ő, mindig is tudta, hogy az anyja őt hibáztatja azért, amiért az élete zátonyra futott. Annyi mindent megtett, hogy a nevelés mellett is beindíthassa karrierjét, és követhesse álmait. A világot jelentő deszkákig azonban rögös út vezet, és túl keménynek bizonyult a nő számára, akit két éhes száj várt otthon. Az érettségit még sikerült letennie, de a színművészetit már sosem tudta elkezdeni. A jelentéktelen reklámszerepek mellett csupán egy helyi étkezdében jutott számára főszerep, mint pincérnő. Miután felismerte, hogy ennél többre nem viheti, már nem talált vigaszt családjában. Ethan haragudott rá, rettenetesen. De szerette is. Az anyja volt. Ő maga pedig a rossz döntés eredménye, akivel minden nap szembe kellett néznie a nőnek, és szeretnie kellett.
– Koszos ruhák, zokni, mosatlan edények – sorolta Annalise, miközben kezével leborított egy élére hajtogatott ruhakupacot a kis szekrényről. – És a hazugságok, hogy minden jobb lesz – ömlött belőle a keserűség. – És hol van most apád? Nézd meg, hova jutott az ígéreteivel…
Ezt már Ethan sem hagyhatta. Az, hogy őt szidta, egy dolog. De az apja nem ezt érdemelte. Ő majd’ belerokkant, hogy eleget tudjon tenni felesége kívánságainak. Cserébe pedig mit kapott? Örök elégedetlenséget.
– Ne csinálj úgy, mintha te tökéletes lettél volna – vetette oda a kelleténél kissé durvábban, de nem tehetett róla. Felrémlettek a férfiak, akik különélésük ideje alatt megfordultak náluk, és biztos volt benne, hogy már előtte is lehettek anyjának szeretői. Szomjazta az elismerést és bókokat. Hiszen csak egy pincérnő volt, egy ifjú családanya, aminél mindig is többre vágyott.
– Ne merj velem így beszélni – csattant fel anyja, és már-már hisztérikusan rázta felé mutatóujját. – Mindent megkaptál. Mindig is te voltál nekem az első – jelentette ki dühösen, és úgy tűnt, valóban el is hiszi, amit mondott.
Mindent megkapott, amit pénzért meg lehetett venni, ez igaz. Neki azonban csak a családja kellett volna. Legfőképpen az anyja. Az apja mindig is ragaszkodott hozzá, voltaképp ezért maradt a házban, mert nem akart lemondani Ethan feletti felügyeleti jogáról. Azt akarta, hogy fia vele éljen. Annalise viszont ragaszkodott hozzá, hogy övé maradjon minden a válás után, anyagi javak és gyerek, mintegy kárpótlásul elvesztegetett fiatalkoráért cserébe. Szeretetteli anya-fiú kapcsolat azonban nem volt közöttük. Csak éltek együtt a nagy házban, és ha Ethan érezte is, hogy az anyja igyekszik jól játszani a szülő szerepét, mégsem szívből jött részéről az egész. Pedig minden harag ellenére ő vágyott volna a szeretetére. De mint ahogyan anyja színészetről szövögetett vágyának, úgy az övének sem az volt a sorsa, hogy beteljesüljön. Felkapta kabátját, és az ajtó felé indult.
– Most meg hová mész? – kérte számon anyja értetlenül.
– El – közölte tömören, és minél hamarabb próbált a szobáján kívül kerülni.
– Ne merészelj – próbált elképedt anyja lépést tartani vele, miközben fia már lefelé vette a lépcsőfokokat. – Hallasz? Nekem kell a kocsi! – kiabált utána, mikor a slusszkulcsot látta megvillanni a srác kezében. – Ha most el mersz menni, ne gyere többé vissza! Érted, Ethan? Ne is gyere vissza!
Ekkorra már Ethan lába a gázpedálon volt, és úgy próbált kitolatni az utcára. Anyja egy ideig próbált útjába állni, de aztán feladta, és csak szövegelt tovább, amit ő a járó motortól már úgysem hallott. Mégis mire számított a nő? Hogy majd meghallva fenyegetéseit, bűnbánóan visszasomfordál a szobájába? A büszkeségét tőle örökölte, nem az apjától.
Sokáig cirkált a sötétedő utcákon, de nem volt hova mennie. Nem akarta megkockáztatni, hogy egy bárba beülve Tobyba vagy valami Nick Frost típusú alakba fusson ismét, úgyhogy inkább maradt az autóban. Tudta, hogy hazamehetne, hiszen az anyja lehiggad, és mindig is fontosabb volt számára az, hogy jó szülőnek tűnjön, mint hogy tényleg az legyen. Nem tenné ki fiát az utcára. Pláne, ha még italt is szerez neki valahonnan… De nem akarta. Legalábbis most még nem. Így inkább beparkolt a gimi parkolójába, és nézte a lassan kiürülő épületet.
A színjátszósok szállingóztak haza esti próbájukról. Szemével kereste köztük Jennát, de nem találta. Rá is haragudott. Legutóbb, mikor találkoztak a plázában, arra számított, hogy tényleg fontos dolgokról akar vele beszélni, ehelyett azonban csak az írókörös feladatot akarta elkezdeni. Egy félhomályos, giccses kávézóban. Biztos tudta, hogy ha elmondaná, miért hívja oda, nem menne el, de Ethan így sem értette, mi értelme volt ennek az egésznek. Az istenért, voltak komolyabb problémáik egy vacak írókörös feladatnál.
Ekkor jutott eszébe a blogolás újra. Átkozott Bradley! Átkozott Hauser, amiért úgy gondolta, neki olyan veszettül szüksége van még egy írókörre is, mintha nem lenne elég szar e nélkül is minden. Kedvetlenül bányászta elő a telefonját, és nyitotta meg rajta személyes blogját. Aztán keserűen felnevetett, csak úgy magában. Hogy is mondta Bradley? Nézzenek szét, mi történik a környezetükben, és arról írjanak. Lehetőleg izgalmasan. Kíváncsi lett volna a képére, ha ő arról kezd el posztolgatni, ami körülötte történik. Az emberek csak úgy mondják, hogy érdekli őket, mi van a másikkal. Valójában ha valaki egy udvarias „Hogy vagy?” kérdésre nem a megszokott „minden oké”-val válaszol, máris furcsán néznek rá. Együtt érzően hümmögnek kicsit, és utána persze elkerülik jó messzire. Mert hát ki kíváncsi más gondjára? Senkinek nem kell érte a szomszédba mennie.
A műszerfalra tévedt szeme, ami már erősen azt mutatta, porzik az autó tankja.
„Totál gáz, hogy tavaly óta mennyit emelkedett a benzin ára. Kezdek gyűjteni egy lóra” – pötyögte be telefonjába, majd elküldte.
Ennyi elég is lesz mára. Kedvetlenül húzta el száját, ahogyan eszébe jutott, hogy másnap reggeltől ismét azon kell agyalnia, mit osszon meg magáról, de szerencsére az még odébb volt pár órával. Kabátját összegöngyölve és jól megpaskolgatva kényelmes párnát készített magának, majd alvó pozíciót vett fel ültében, és lehunyta szemét. Legalább holnap nem lesz gondja a parkolással.

61. Blogügyek

59. Kérdések és válaszok

Kitty

Miután az újság megcsúszott, végül úgy döntöttek, hogy a következő számba próbálják meg belesűríteni a kimaradt cikkeket. Azért találták ki ezt – most már közösen –, mert így éreztetni tudták a naplopókkal is, hogy mekkora problémát jelentett egy-egy határidő be nem tartása. Kitty reménykedett benne, hogy az incidens nem csak átmenetileg növelte a csapat pontosságát, mert kifejezetten jó volt azt hallani, hogy a legtöbben hihetetlenül gyorsan elkészültek a bevállalt feladattal. Ennek így kellene működnie mindig.
Éppen ezzel a gondolattal fordult be a folyosón, ám amikor meglátta Gilt, egy mosollyal az arcán üdvözölte őt.
– Szia!
A fiú először meglepődött, hiszen valószínűleg nem számított a semmiből érkező köszöntésre. Utána viszont vidáman fordult hozzá.
– Kitty! Jó, hogy látlak. Épp téged kerestelek – jelentette ki. – Mit szólt Bradley a kisfilmhez?
– Szerintem összességében elégedett volt – gondolkozott el Kitty. – Mivel azért elég sok művet kellett megnéznünk, nem jutott sok idő az értékelésre, inkább Robbal beszélgettünk utána. Neki tetszett. Vagy legalábbis ezt mondja.
Abban mondjuk nem volt teljesen biztos, hogy az évfolyamtársa valóban így is gondolta. Persze, nem egyszer fordult már elő, hogy a másik ki merte fejezni az egyet nem értését, de a cikkeiről és az írókörös munkáiról eddig mindig elismerően nyilatkozott. És látta, milyen fejet vágott a fiú, mikor a kisfilmet nézte. Talán… de nem, arról Toby szólt volna.
Mindenképpen beszélnie kellett még erről Tobyval.
– Beszéltem Spencerrel is arról, hogy leadhatnánk a következő sulis vetítésen, hogy ha már megcsináltuk, minél több diákhoz eljusson az üzenete – lelkesedett Gil, aki egyébként is nagyon elégedettnek tűnt a közös munkájukkal. – Neked ez így oké?
– Igen – bólintott Kitty elgondolkozva. – Bízom benne, hogy a helyén fogják kezelni a nézők.
Afelől nem voltak illúziói, hogy igazán nagy hatással nem lesz egyik zaklatóra sem, hiszen tucatnyi ilyen témájú film volt az interneten, és mégsem tűnt el a jelenség. De ő már annak is örült, hogy néhány címzetthez eljutott a gondolat.
– Nem tűnsz túl lelkesnek – jegyezte meg csalódottan Gil, mire Kitty feleszmélt, és megrázta a fejét. ¬– Nem vagy elégedett a munkámmal?
– Dehogynem vagyok elégedett – szögezte le, mielőtt még a projekttársa téves következtetéseket vont volna le. – Éppen csak azon gondolkozom, hogy akármilyen jó lett is a kisfilmünk, az iskolai zaklatást nem fogjuk tudni vele megfékezni, ehhez ennél több kell. Kezdetnek viszont jó – emelte ki.
– Kezdetnek? – kérdezett vissza a fiú egy mosollyal az arcán. – Ezek szerint gondolkozol folytatásban?
– Valahogyan mindenképpen fel kellene lépnie az iskolának a jelenség ellen – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. Elég volt csak arra gondolnia, amit Cameron Dickensszel műveltek a korábbi barátai, miután kiderült a titka a balettos karrierjéről.
Kitty sosem szerette a balettet, és egyáltalán nem érdekelte őt Cameron. Sőt, ha őszinte akart lenni, nem tartotta kifejezetten szimpatikusnak vagy egyáltalán gerincesnek a fiút. Viszont attól még nem érdemelte meg azt, amit az utolsó Brightwoodban töltött napjaiban kapott.
Aztán ott volt még számtalan névtelen, arctalan diáktársa is, aki naponta kénytelen volt eltűrni a megaláztatásokat. Akik közül sokan szorongásokkal fognak kiszabadulni az iskola falai közül… és akik között lehet olyan, aki nem fog kiszabadulni sehogyan. Aki megelégeli. Így vagy úgy.
– Igen, ezzel én is egyetértek – helyeselt Gil, és még ki is húzta magát egy kicsit. Úgy tűnt, partner volt ebben a gondolatmenetben. – Van már ötleted, hogyan csinálnád? Mert a videós és írásos figyelemelhívás nem hiszem, hogy elég lenne.
Még valami, amiben egyetértettek.
– Egyelőre csak kivitelezhetetlen, és valószínűleg ugyanakkor kissé gonosz ötleteim vannak – rázta a fejét Kitty.
– Gonosz ötletek? – Az évfolyamtársa meglepetten nézett rá. – Most tettél igazán kíváncsivá.
Még egy kis ideig hezitált, aztán végül megrántotta a vállát. Nyilvánvalóan nem gondolta komolyan, de…
– Az ember akkor hajlandó változtatni, ha elég jó oka van rá. Ha történik vele valami elég meghökkentő, ijesztő. Mondjuk ha az áldozata egy szép napon rálő.
A másik elismerően füttyentett egyet, mielőtt megszólalt volna.
– Ez komoly! Szerintem ilyen szemszögből még sosem gondoltak az áldozataikra… Szorongassuk meg egy kicsit a szemeteket. Azaz… ha tudok valamiben segíteni, én benne vagyok – finomított a végén a mondandóján. – Persze nyilván csak akkor, ha Spencer nem tud benne részt venni.
Kitty a lelkesedésen még nem lepődött meg, a rövid monológ végén viszont már annál inkább. Azt ugyanis már sikerült leszűrnie az eddigi beszélgetéseikből, hogy a fiú egyértelműen és szinte elfogultan a bántalmazott diákok mellett állt ki.
– Spencerrel azért nem vagyunk összenőve – szögezte le a kétségek eloszlatása végett. – Viszont egy ilyen volumenű projektet igazgatói és esetlegesen rendőri engedély nélkül nem lehet végrehajtani, erre pedig nem sok esélyt látok. Még akkor sem, ha csak piros paintball festékkel lőnénk.
– Azta! – csodálkozott el Gil. – Te komolyan élesben gondoltad az egészet? Én azt hittem, csak videóról beszélünk. Kitty Parnell, nem szívesen húznék veled ujjat – nevetett fel, de látszólag nem tartott attól, hogy egyszer sor kerülne ilyesmire. – Hauser bármit el tud intézni, ha megpuhítjuk. Ő is azt akarja, hogy rend legyen a gimiben, rühelli a zűrös alakokat. Muszáj legalább megpróbálnunk.
Kitty viszont a fejét rázta, mert bár komolyan eljátszott ezzel a gondolattal, tudta, hogy nem szimplán megkérdőjelezhető akció lett volna, hanem egyenesen nagyon-nagyon gonosz is. Nem azért mesélte el Gilnek, mert valóban meg akarta valósítani, hanem inkább csak azért, mert ezzel tudta a leginkább felvázolni, milyen komoly lépésekre lett volna szükség a tényleges változáshoz.
– Nem lenne helyes – jelentette is ki. – Valószínűleg sokan lennének, akik nem ártottak senkinek, de egy ilyen eset traumatizálná őket.
– Ahogy érzed – hagyta rá a fiú, bár látszólag neki sokkal jobban tetszett a gondolat, mint talán az helyes lett volna. Lehet, hogy hiba volt neki elmondani? – Szerintem túl sokat aggódsz azokért, akik közben vígan terrorizálják a gyengébbeket. Nem lehet egyszerre mindenkit megmenteni – rántotta meg a vállát egy halvány mosollyal.
– Nem, valóban nem lehet – fordította el a pillantását róla Kitty, aztán az ő arcára is kiült egy apró mosoly. – De mielőtt az ember szélsőséges megoldásokhoz folyamodna, muszáj mérlegelnie, hogy nem árt-e vele többet, mint amennyit használ.
És egy ilyen akcióval egészen biztosan többen jönnének ki rosszul, mint ahányan jól. Gonosz ötlet volt. De egész biztosan működött volna.
– Remélem, megtalálod a módját, hogy tegyél valamit – igyekezett Gil visszatalálni a beszélgetésnek egy könnyedebb részéhez. – Neked meglenne minden eszközöd hozzá. De talán el kellene beszélgetned azokkal, akik benne vannak a sűrűjében. Az áldozatokkal… és akár a zaklatókkal is. És csak aztán mérlegelni. Kemény vagy, ha azután is pártatlan tudsz maradni.
Ó. Kitty mosolya kiszélesedett egy kissé, amikor rájött, hogy a projekttársa valószínűleg azt szűrte le az eddig elhangzottakból, hogy ő inkább a zaklatók mellett állt volna ki.
– Nem vagyok pártatlan – tárta szét a karjait. – Azt gondolom, hogy a bullying rossz, és hogy aki bármilyen formában bántalmazza a másikat, az rosszul cselekszik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy óvatos vagyok, és igyekszem minél kevesebb kárt tenni másokban.
– Túl jó vagy, Kitty – nézett a szemébe Gil. Ajaj. – Arra gondoltam, eljöhetnél velem a filmvetítésre. Ha van kedved – tette hozzá várakozón a fiú.
Kitty nem sokszor került még ehhez hasonló helyzetbe, de attól még sikerült felismernie, hogy az évfolyamtársa nem szimpla kollégaként szerette volna elkísérni őt.
– A filmvetítés jó ötlet – kezdte végül megfontoltan. – De azt tudod ugye, hogy nekem van barátom?
Láthatóan minden jó szándéka ellenére is sikerült megbántania a fiút, aki bár nagyon igyekezett nem mutatni a csalódottságát, mégis kicsit mintha elszomorodott volna.
– Ó, értem. Nem muszáj ám kitalálnod egy barátot, hogy jobban érezzem magam. Elég egy szimpla nem is – erőltetett mosolyt az arcára Gil. – Nem először pattintanak le. De így is örülnék, ha velem tartanál a filmvetítésre, ha neked nem kínos.
– Menjünk – bólintott rá Kitty. – De ne gondold, hogy kamuznék neked, jó?
A fiú erre hálásan mosolygott rá vissza, és szerencsére nem szerette volna feszegetni a témát. Kitty pedig örült neki, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült tisztázniuk a dolgot.


Angela

Eddig összesen négy diákot sikerült beszerveznie, de ez még koránt sem volt elegendő ahhoz, hogy elindíthassa az olasz szakkört. A plakátjai valószínűleg nem voltak elég figyelemfelkeltőek, vagy csak nem szólította meg vele elég ügyesen a közönségét. Akárhogy volt is, neki segítségre volt szüksége a reklámozásban, és már össze is álltak a fejében a terv alapjai.
Már néhány kollégájához sikerült bekéredzkednie, hogy az órák elején vagy végén rövid tájékoztatót tarthasson a diákoknak. Sajnos az eddigi óralátogatásai mindössze mérsékelt sikert arattak: két lány jelentkezett nála, a többiek érdeklődését viszont nem keltették fel az olasz kultúráról és nyelvről elárult érdekességek. Annak viszont örült, hogy Rob Springer egy barátját is beszervezte – akkor is, ha Angelának volt egy erős tippje, hogy a fiú csak cikinek érezte volna, hogy egyedül jár a szakkörre.
Lényeg a lényeg, úgy gondolta, itt volt az ideje annak, hogy segítséget kérjen. És ki más tudott volna segíteni a terv végrehajtásában, ha nem az AV klub vezetője? Már csak azért is, mert a nagy terv mindössze egy promóvideó összevágása volt – amihez sajnos nem értett igazán.
Eltökélten kopogott be a klubhelységül szolgáló terembe, majd választ nem várva be is nyitott.
– Sziasztok – köszönt a néhány ott lézengőnek. – A klub vezetője itt van véletlenül?
– Itt vagyok, miben tudok segíteni? – állt fel készségesen egy szemüveges fiú, a többiek pedig vissza is merültek abba, amivel éppen foglalkoztak. A klubvezető kissé rekedtes hangon beszélt, talán megfázhatott.
– Angela Wind vagyok – mutatkozott be először is a nő. – Én vagyok az új iskolai tanácsadó, de olasztanári szakon végeztem az egyetemen, és tekintve, hogy nincsen olaszoktatás az iskolában, szeretnék szakkört indítani. Ehhez viszont szükségem lenne egy promóvideóra. De nem tudok videót vágni. Ebben lenne szükségem egy kis segítségre.
A fiú hátrahőkölt késsé, és ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét ráeszmélt, hogy az emberek nem feltétlenül voltak hozzászokva a… lendületéhez.
– A videó már elkészült? Csak vágni kéne? – kérdezett végül a klubvezető rövid fáziskésé után. – Egyébként Spencer West.
– Igazából nem élő felvételekre gondoltam, hanem képekre és szövegre – magyarázta Angela. Tényleg, Spencer volt a neve! Hallotta már, de egyszerűen nem jutott az eszébe idáig. – Ha nem érsz rá, azt is megértem – szögezte le. – Csak ebben az esetben segíthetnél nekem keresni valakit, aki igen.
– Nos, ha lehetek teljesen őszinte, a váltakozó képekből álló videóval nem hiszem, hogy túl sok mindenkit meg tudna győzni – jelentette ki Spencer. – Viszont segíthetek kitalálni valami hatékonyabb reklámvideót is.
Angelának nem igazán kellett kétszer átgondolnia, hogy rábólintson. Nem a reklámok voltak a szakterülete, ezért csak a sötétben tapogatózott, mikor megpróbálta kitalálni, hogyan toborozzon több résztvevőt a szakköréhez.
– Hálás lennék érte – nézett a fiúra némileg megkönnyebbülten. – Nem zavarlak most? Nem akarom félbeszakítani a munkádat.
– Nem, most épp úgyis ráérek – mosolygott rá Spencer. Szimpatikus volt első benyomás alapján, mert készséges volt, és nem csak le akarta tudni a feladatot, hanem ötletekkel is előállt.
– Szuper – állapította meg Angela, ahogy körbenézett. Látszólag senki mást sem zavart a beszélgetésük, ezért a pillantása ismét megállapodott a beszélgetőpartnerén. – Tényleg nem szeretnék túl sok problémát okozni neked, szóval csak annyi energiát fektessünk bele, amennyi még nem megerőltető.
– Nekem tényleg nem probléma – bizonygatta Spencer. Angela pedig nem tudta eldönteni, miért volt ennyire segítőkész. Talán mert ennyire szorgalmas volt? Vagy kötelességének érezte segíteni egy tanárnak?
– Mindenkinek ennyit segítesz?
– Igen – bólintott rá a fiú. Ez igazából dicséretes dolog volt, csak ki ne derüljön, hogy valamilyen megfelelési kényszer áll a háttérben. – Legalábbis igyekszem. Igyekszik. Ez volt az, amit gyakran azok szoktak mondani, akik nem hogy eleget, hanem egyenesen sokat is tettek, mégsem voltak biztosak abban, hogy nem kevés-e az erőfeszítésük.
– Köszönöm – mosolygott a diákra. Nem az volt a dolga, hogy a problémát keresse. Nem, nem. – Milyen ötleted van?
Spencer erre elmosolyodott. Ebből Angela arra tudott következtetni, hogy a videó elkészítése egy kellemes kihívás lehetett a másiknak.
– Ön nagyon elkötelezettnek tűnik a téma iránt. Lelkesnek. Hogy kezdődött ez a lelkesedés?
– Amikor gimis voltam, spanyolt akartam tanulni, de véletlenül olaszt vettem fel helyette. Aztán magával ragadott az olasz nyelv szépsége, a kultúra sokszínűsége… és az olasz életérzés. Hogy ne stresszelj, ne aggódj, ne siess. Add meg a módját.
– Akkor az egész videónak ezt a nyugodtságot, stresszmentességet kéne sugallnia és kiemelnie – javasolta Spencer. Vagy még inkább eldöntötte, és Angela örült neki, hogy a segítője önálló gondolatokkal hozakodott elő, és nem csak utasításokat várt.
– Nem feltétlenül nyugodtak az olaszok – gondolkozott el. – Sőt, hangosak és drámáznak, csak épp nem stresszelnek. Élnek, szórakoznak, pihennek, isznak, esznek, ahogy kedvük tartja. Mindegy, hogy sírnak vagy nevetnek, azt mindig őszintén és hangosan teszik. Az olaszok királyak.
– Nos, szerintem ezt a szöveget egy az egyben beemelhetnénk a videóba – javasolta Spencer mosolyogva. – És ha arra a kérdésre kéne válaszolnia, hogy egy amerikai iskolában miért pont olaszul tanuljunk, mit mondana?
Ezen Angela komolyan elgondolkodott, mert szerette volna megtalálni a megfelelő motivációt a leendő tanulói számára. De aztán csak… nem erre volt szükség. Nem arra, hogy mindig és mindenben az értelmet és a hasznosságot keressék.
– Mert az olasz nyelv nem csak egy nyelv, amivel később a munkahelyükön előrébb juthatnak az emberek. Hanem ez olyan világot nyit meg előttünk, ahol egy kicsit felengedhetünk. Ahol lehetünk furák, és mégsem nevetnek ki minket, mert ők is furák. Azért tanuljanak pont olaszul, mert ez nem kötelező, ez nem elvárás, hanem valami, ami kikapcsolhat.
– Szerintem ezt az üzenetet kéne megmutatni a reklámfilmben. – Spencer elég lelkesnek tűnt, bár köhögött is egy kicsit, ez mégsem törte le őt. – Biztos vagyok benne, hogy sok diák vágyik olyan tanórára, ahol végre kikapcsolhat, és közben valami érdekeset is tanulhat.
– Remélem, hogy igazad van – fújta ki a levegőt Angela, aztán félrebiccentette a fejét. – Beteg vagy?
– Igen – erősítette meg a feltételezést a fiú. – Megfáztam a héten – folytatta, bár a következő köhögést már megpróbálta elfojtani.
Angela összevonta a szemöldökét, úgy tanulmányozta egy kicsit a másik arcát.
– Mi történt? – halkította le a hangját, bár úgy sejtette, ez szükségtelen volt, mivel a teremben mindenkinek be volt dugva a füle.
– Csak… megfáztam.
Spencer azonnal tartózkodóvá vált; a kezét a zsebébe rejtette, és kerülni kezdte a szemkontaktust is. Ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét nehéz helyzetbe került – el kellett ugyanis döntenie, hogy hagyja a diákra az egészet, vagy legyen kéretlen kérdező. A tanácsadói feladatköre leginkább a tanulmányi eredményekre és a továbbtanulásra terjedt ki, de mindenki tudta, hogy amikor csak ez lehetséges volt, a tanácsadók odafigyeltek egyéb problémákra is.
– De nem löktek be a folyóba vagy ilyesmi, ugye…?
– Nem, dehogy – ellenkezett Spencer. Megkönnyebbült, ami azt jelentette, hogy vagy nagyon rossz irányba tapogatózott a kérdéssel, vagy pedig közel járt ugyan, de éppen nem találta el
– De nem szimpla megfázás, igaz? – kérdezett rá Angela.
– De, igen – vágta rá a fiú hevesen. Aha, szóval nem.
– Jó – emelte maga elé a tenyereit Angela megadóan. Sok esetben nem segített az, ha túlzottan agresszívan próbálta megtudni az emberek problémáit. Türelemmel… türelemmel sokkal többet el lehetett érni. Küldött is egy mosolyt a másik felé. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá.
– Bocsánat, nem úgy értettem – váltott azonnal védekező üzemmódba a fiú. – Csak… bosszant, hogy alig kezdődött el a suli és máris lebetegedtem.
– Ez érthető – bólintott Angela, és továbbra is fenntartotta a biztató mosolyát. – De szerencsére a megfázás viszonylag könnyen és hamar gyógyul. Igazából az összes diákbetegség ilyen. Ami igazán veszélyes, az ritkán jár látható, fizikai tünetekkel.
Spencer arcáról szép lassan leolvadt a mosoly, a reakciója pedig két dolgot is jelentett. Egyrészt azt, hogy közel járhatott a problémához, másrészt viszont azt, hogy eddig jöhetett, és nem tovább.
– Jól vagyok, komolyan – jelentette is ki a fiú. – Azt hittem, a reklámról fogunk beszélni.
És íme, egy újabb fal, amit nem bonthatott le ott és akkor azonnal. Angela elmosolyodva biccentett, és inkább a szakkör felé terelte a gondolatait. A világot nem menthette meg, és nem ölelhette át az egész iskolát. Legalábbis nem egyetlen mozdulattal. Ahhoz sok apró lépésre és nagyon sok megértésre volt szükség.

60. Kívülállók

58. Vonzások és taszítások

Liam

Liam kicsivel a többiek előtt érkezett meg az írókör termébe, és megszokott módon egy félreeső helyre húzta székét, de pont csak olyan messzire Bradley tervezett helyétől, hogy a tanár ne szólhasson rá, hogy jöjjön közelebb, mert akkor a figyelem középpontjába került volna. Aztán Spencer, mikor megérkezett, természetesen mellette foglalt helyet. Ő aztán bevonzotta a pár perccel rá érkező Kittyt és párját, Gilt. Rob ezután Kittyék mögé ült az ő partnerével, Theóval. Utánuk Morgan és Rose érkezett, akikről Liam azt hitte, hogy oda fognak ülni vele átellenben Gil és Theo mellé, de Morgan szeme bosszúsan villant egyet Gil és Kitty irányába, majd végül Liam felé kanyarodott, és mellette foglalt helyet. Spencer karja megfeszült, ahogy Rose közeledett felé, a lány pedig fölényes arckifejezéssel befurakodott Morgan és Liam közé, csak hogy jobban bosszanthassa Spencert a közelségével. Liam úgy érezte, ha Bradley nem kéri őket, hogy párosával üljenek le, Rose beült volna közvetlenül Spencer mellé.
– Milyen jó látni téged, Spencer – biccentette félre a fejét Rose. – Remélem, meg tudtátok ugrani a feladatot – méregette kihívóan Liam társát, aki válasz helyett csak dacosan elfordította a fejét.
Liam óvatosan megérintette Spencer vállát, hogy megpróbálja lenyugtatni – pont úgy, ahogy tőle is tapasztalta már párszor. Spencer az érintéstől megrezzent, és bátortalanul arrébb húzódott. Liam összevonta a szemöldökét, de már nem volt ideje tovább elmélkedni, mert ekkor hangosan nevetgélve szinte berobbant a terembe Sidney és Cassy. A szőke hajú lányról Spencer már mesélt neki. Tudta róla, hogy a fiú nem igazán van megelégedve a munkájával, de Liam nem tudott rá haragudni, hiszen azt is tudta, hogy Spencer miatta olvasott bele a blogjába, és végső soron miatta tudta meg, hogy ő írja. És valamiért ezt egy nagyon erős kapocsnak érezte kettejük között.
Sidney tétován nézett körül a teremben, feltehetően Jennát kereste, de a lány még nem érkezett meg. Végül aztán Cassy maga után húzta, és Cassy Gil mellett foglalt helyet, Sidney pedig az ő jobbján.
A következőként érkező páros Jenna és Ethan volt. Jenna repesve indult meg Sidney felé, Ethan azonban egy pillanatra visszahúzta őt. Liam értett hozzá, hogy észrevegye, ha valami nincs rendben, Ethan pillantása pedig pontosan erre utalt. A fiú végigmérte a másik oldalt is, de mikor kiszúrta Rose-t, megadóan követni kezdte Jennát Sidney és Cassy mögé. Liam kicsit aggódni kezdett, hogy Ethan és Rob között egyedül Theo ült, bár azt be kellett vallania, hogy ha egy ember ülhet csak közöttük, az lehetőleg Theo legyen.
Végül aztán Eric és Judy futott be. A lelkes sportrajongó és az iskolaújság sportrovatának pártolója minden bizonnyal Kitty mellé akart volna ülni, de eddigre Kitty mindkét oldala foglalt volt. Így a legjobb, amit tehetett, hogy beültek mögé és Spencer mögé, így Eric Kitty közelében lehetett, Judy pedig színjátszósként a körvezető Rose társaságát élvezhette. Már ha lehet olyat egyáltalán. De elsősként az ember minden bizonnyal ki akarja vívni a körvezető elismerését, így végül is érthető volt ez a döntés. Judyt egyébként még a szobatársa, Russel meséi alapján ismerte meg. A fiú odáig volt érte, rengeteget beszélt róla.
– Milyen népesen vagyunk – állapította meg a terembe belépő Bradley is, aki felfedezte ugyanazt, amit Liam is: legnagyobb sajnálatára bármennyire is próbált félreeső helyen leülni, mindenki más köré csoportosult, és lényegében majdnem a társaság közepén volt. Bradley pedig könnyedén alkalmazkodott a helyzethez, és odasétált hozzájuk. Így a szőke hajú fiú a félrevonulás helyett egyedül azt tudta elérni, hogy a mostani foglalkozást két méterrel arrébb tartsák, mint szokták.
– Mivel ilyen sokan vagytok, megpróbálom rövidre fogni a következő feladat kiosztását – fogott hozzá Bradley. – Ezúttal egy kicsit más jellegű írással foglalkozunk, mégpedig a blogolással – hozakodott elő a témával. Spencer sokatmondóan Liamre nézett, félmosolyra húzva száját, azt üzenve neki: “Ez neked menni fog”.
– A feladat az, hogy óránként posztoljatok egy kis szösszenetet. Itt most nem az a cél, hogy íráskényszer legyen, mint a George R. R. Martin kontra Stephen King héten, hanem sokkal inkább az, hogy nyitottak legyetek a környezetetekre. Hogy képesek legyetek bármelyik pillanatról izgalmasan hírt adni. A technikai részleteket majd a párok előadásai után megbeszéljük még. Van valakinek kérdése a feladathoz?
– Mennyi ideig kell posztolni? És napi hány órán keresztül? – jelentkezett Morgan. A legtöbben ezt a mozdulatot féléknek írhatták volna le, de Liam egészen bátornak érezte magához vagy Morganhez képest. Ahogy ezen gondolkodott, kis ideig még rajta felejtette Morganen a tekintetét, így sikerült elkapnia, milyen tüzes pillantást vet Gil irányába. Liam ráharapott az ajkaira. Tudta, hogy Gil és Morgan barátsága… érdekes, de azt hitte, Morgan részéről tényleg csak barátságról van szó. Most mégis dühös, amiért Gil Kitty és Cassy között ül.
– A következő gyűlésig minden nap. És nyilván csak akkor kell, amikor ébren vagytok. Azt pedig nem szeretném, ha ezt használnátok kifogásnak, ha elkapnak órán telefonozás közben! – nevette el magát a férfi. – Szóval ha nagyon nem fér bele a szünetetekbe, akkor ne órán pótoljátok be, nem baj, ha egy-két óra kimarad. Egyéb kérdés? – nézett ezúttal megszokásból Kittyre.
Kitty természetesen már tette is fel a következő kérdést:
– Ha nincsen mondandónk, akkor is erőltessük, vagy olyankor kihagyható az óránkénti poszt?
– Nem kell erőltetni, de szeretném, ha megpróbálnátok. Nézzetek körül, mi történik a közeletekben, és írjatok arról pár sort, legyen az bármi. Tőlem kitalálhattok egy élettörténetet is egy néninek, aki mellettetek áll a buszon hazafelé. A lényeg, hogy legyetek nyitottak a világra, és írjatok – mondta a férfi, Liam pedig kénytelenül is elmosolyodott. Ha választania kéne, ez egy tök jó mottó lenne rá, a blogjára, és úgy am block az egész életére.
– Nos, ha nincs több kérdés – nézett körbe itt gyorsan a tanár, de mivel senki nem reagált, folytatta –, kezdjük is el a páros bemutatókat! Ki szeretné kezdeni? – lépett kicsit hátrébb, helyet adva az első párosnak.
Liam ezúttal be szerette volna mutatni a művét. Nem úgy, mint amikor Kittyvel dolgozott együtt. Szerette volna, de nem elsőként. Kezdeni mindig olyan… nehéz. Hát még neki. A többiek sem ugrottak egyből, a kínos csendből pedig könnyen kihallható volt egy elfojtott suttogás.
– Szerintem akkor nyomjuk be a miénket – böködte meg Theo a mellette ülő Robot.
– Oké – mormogta vissza Rob, aztán kicsit hangosabban folytatta. – A miénkkel lehet kezdeni.
Liam megrezdült, mikor Spencer felállt, de hamar rájött, hogy csak a projektort elindítani ment. Az AV klub vezetőjeként ő vállalta a mai gyűlés technikai lebonyolítását. Mikor aztán a film elindult, Spencer visszaült mellé, korábbi nyugtalansága pedig amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.
A felvillanó képsorok animeszereplőket mutattak. Liam nem rajongott ezért a világért, ripacsnak és bugyutának érezte az ilyen jellegű alkotásokat. Próbált inkább a mondandóra figyelni: Rob és Theo karaktere épp arról veszekedett, hogy az emberiség védelmében fel lehet-e adni a saját emberségünket. Theo a tőle teljesen idegen, eszelős hangon is könnyedén, hihetően előadta, hogy “Ha kell, válj te magad szörnnyé”, míg Rob a saját hangját is alig találta beszéd közben. Elég erősen kijött a profi szinkronszínész és a kezdő közötti különbség, Liam pedig hálát adott az égnek, amiért nem ő került össze Theóval, mert tuti nagyon leégett volna. Bár ezek után már így is aggódni kezdett. Spencer, mintha megérezte volna, odafordult, és biztató mosolyt küldött felé.
– Halljuk, mit szóltatok hozzá? – lépett elő Bradley, miután a film véget ért.
– Amatőr – közölte a testvérével Rose. Liam gyomra összeszorult. Ha ez amatőr, akkor az övé milyen? Hirtelen elkezdte érteni, Spencer miért utálja ennyire Rose-t.
Morgan is halkan felhördült, és megütközve nézett Rose-ra, amiért a testvére munkáját így kommentálta.
– Ha Eren mellé Armint rakom be, akkor spoiler lett volna – rántotta meg a vállát Theo, akit annyira nem hatott meg Rose kommentárja. Liam értetlenül nézett, hogy mégis ki az az Eren és az az Armin, de úgy gondolta, talán jobb is, ha nem tudja.
– Másvalaki? – kérdezte Bradley, aki valószínűleg inkább az írókörös részével kapcsolatban akart érdeklődni, nem pedig az ikrek vitájára volt kíváncsi, főleg, mert egyikük sem az írókörbe járt.
– Szerintem érdekes a felvetés – szólalt meg Eric a szemüvegét megigazítva. – Csak gondolom, az emberiség és az emberség megőrzése túl nagy falat ahhoz, hogy kitárgyaljuk most.
– Ha valakinek vannak gondolatai a témával kapcsolatban, amit mindenképp meg akar osztani velünk, akkor rajta, de sajnos valóban, sokan vagytok még ahhoz, hogy minden témáról órákon át beszéljünk – felelte Bradley.
– Szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az embernek be kell piszkolnia a kezét, hogy másokat mentsen – dünnyögte Morgan maga elé, de Bradley füléig nem jutott el a mondat. Liam azonban meghallotta, és valójában cseppet sem tartotta biztatónak ezt a megnyilvánulást. Főleg, hogy Morgan ilyen sok mindenkit méregetett a kör tagjai közül ilyen gyilkos pillantásokkal. Kíváncsi lett volna, hogy a lány kit akar megmenteni, de volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megtudni. Hiszen ő csak megfigyel, kérdezni nem szokott, így az információ csak korlátolt mértékben jut el hozzá. Ha valami nem a folyosón történik, nyilvánosan, arról ő nem tudhatott.
– Nos, ha nincs több komment, akkor jöjjön a következő alkotás – nézett körbe Bradley.
Erre a felszólításra Morgan pattant fel, ami kifejezetten meglepte Liamet, mert azt hitte, a visszahúzódó lány azon lesz, hogy lehetőleg megússza ezt az egész szereplősdit. De a lány szemében szikrázó elszántságot látva, összegezve a korábban hallott mondattal, kicsit aggasztotta az, ami készülőben volt. Rose is felállt, kihívó pillantást küldött Spencer felé, amitől a fiú ismét összerándult. Mintha a drámakirálynő távirányítóval kapcsolgatta volna az AV klubos testét. Liam újfent megpróbálkozott Spencer megnyugtatásával, de mielőtt hozzáérhetett volna a vállához, elkapta a kezét, mert nem akarta, hogy Spencer megint elhúzódjon. Legutóbb is rosszul esett neki ez a reakció.
Nem sokat tudott gondolkodni ezen, mivel Rose és Morgan már neki is álltak a rövidke színdarabjuknak. Morganen érződött a lámpaláz, és az is, hogy nagyon távol áll tőle ez a világ, így Liam még kevésbé értette, miért akarta ennyire ezt az egészet. Egy kötekedős, szemét karaktert alakított, aki zaklatja az ártatlan Rose-t, Liam pedig végig azon gondolkodott, hogy mennyivel karakterközelibb lett volna, ha felcserélik a szereposztást. De végül Morgan belejött. Hátborzongató módon. És miközben zaklatta Rose karakterét, egyszer kipillantott Spencerre. Liam követte Morgan tekintetét, és látta, sőt, sokkal inkább érezte, hogy a fiú egy merő görcs, ahogy Rose ott játssza magát előtte. Liam igazából arra számított volna, hogy Rose fog kihívó pillantásokat küldeni Spencernek, de rájött, hogy az túl amatőr lett volna tőle. Azt viszont nem értette, Morgan miért lépte át a nézők és színjátszók közti határt, és miért éppen Spencerre nézett. Az pedig még inkább zavarba hozta, hogy a következő sokatmondó pillantást ő kapta. Illetve sokatmondó lett volna, ha mondott volna bármit Liamnek, de ő egyáltalán nem tudta, mit akar ezzel a lány. Azon kívül, hogy Spencer mellett most már ő is egy merő görcs volt.
A Liam és Spencer számára is feszültséggel teli jelenet aztán véget ért. Bradley is értetlenül nézett Morganre, ahogy a többiek közül is sokaknak feltűnt, hogy a lány valamit szuggerálni akar.
– Köszönjük az előadást – vette át a szót a tanár, miközben Morgan és Rose mellé állt. – Kinek van hozzáfűznivalója?
Liam még mindig azt méregette, kinek tűnt fel rajtuk kívül Morgan különös viselkedése. Látta, hogy Gil falfehér, de a fiú nem szólt semmit.
– A színjátszó körbe mindig van felvétel – jegyezte meg aztán Jenna Morgan felé biccentve.
– Szerintem ügyes jelenet volt – állapította meg Kitty a karjait a mellkasa előtt összefonva, a homlokát ráncolva. – De valahogy nekem hiányzott a…
– Hiányzik az érzéked a drámához – vágott a szavába Rose.
– Nem állt szándékomban kritizálni az angyali előadásodat, az pazar volt – reagálta le Kitty.
Liam már maga körül és a testén belül is iszonyatosan sok feszültséget érzett. Nem is értette, hogy gondolhatta azt, hogy majd bejönnek ide, és nagy vidáman végignézik egymás remek produkcióit, ő pedig végre feloldódik, elő meri adni a művét, és mindenki rádöbben, hogy amúgy milyen ügyes. Nagyon naiv elgondolás volt részéről. Most már ott tartott, hogy megmutatni se szerette volna az alkotást. Nem volt ő sem Theo, sem Rose, hogy ilyen könnyen és frappánsan le tudjon reagálni bárkit. Spencer pedig bármennyire is állt volna mellette, a hangja még mindig nem volt tökéletes. Így amikor Bradley újabb előadót kért, nem jelentkezett. Egyedül akkor adta volna elő a filmet, ha Bradley őket szólítja fel. Akkor más lett volna. Akkor áldozatként ment volna, akinek muszáj, és ha lebőg, akkor a többiek legalább tudják, hogy ő maga tisztában volt vele, hogy gáz, amit művelt, de kénytelen volt kiállni. Ellenben ha önként áll be a pofonért a sorba, akkor még egy lapáttal rá is tesz azzal, hogy kiáll a saját munkája mellett.
Azonban az idő rettentő gyorsan telt, a jelentkező párok pedig csak nem akartak fogyni. Kitty és Gil következett, akik filmen dolgoztak fel egy szintén a zaklatást középpontba helyező témát. Morgan szeme pedig végig villámokat szórt, amiért Kitty a barátja mellett még a témáját is lenyúlta. Bár Liam kételkedett benne, hogy bármi ilyesmi történt volna.
Ezután már csak Cassy és Sidney kisfilmje fért bele az időbe, ami egy kifejezetten felületes, mondanivaló nélküli könnyed történet volt. Liam kezdte érteni, hogy Spencer miért nyilatkozott Cassyről úgy, ahogy.
Végül Bradley lezárta az órát, elmondta, hogy milyen felületre, hogyan tudnak belépni a blogoláshoz, majd Liam azon kapta magát, hogy már csak ő és Spencer ülnek ott a teremben. Ő még mindig feszülten, Spencer viszont már – feltehetően Rose távozása miatt – oldottabban. Egyszer csak megérintette a vállát, amitől Liam megrezzent.
– Sajnálom, hogy nem került sor rád – krákogott még mindig, de már majdnem teljesen meggyógyultak a hangszálai. – Szerintem jól sikerült – siklott le a fiú keze a válláról, majd Spencer komótosan felállt és kisétált a teremből. Liam pedig ott maradt, értetlenül állva az események előtt. Mikor ő ért Spencerhez, a fiú összerándult és arrébb húzódott. Most viszont simán megfogta a vállát. Mégis mi változott az alatt az egy óra alatt?


Morgan

A kulcs égette tenyerét, mégis úgy markolta, hogy ujjai elfehéredtek ökölbe szorított kezén. Meg kellett bizonyosodnia elméletéről. Mikor a sportközpontban szembetalálta magát a wilsonos diákokat kergető pucér Spencerrel, először csak egy jóleső érzés futott át gerincén, hogy lám, van igazság. Persze ez a csöppnyi megaláztatás köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a klubelnök érdemelt volna, de elégedettséggel töltötte el, hogy a karma dolgozik, hogy kiegyenlítse tartozását. Eszébe sem volt feltartóztatni a tolvajokat. Hogy jön ő ahhoz, hogy beleavatkozzon a sorsszerű igazságszolgáltatásba?
Ez a felsőbb hatalom – nevezzük sorsnak, karmának vagy akár az univerzum rendjének – aznap nem csupán a pucér futammal törlesztett Spencernek, hanem egy lehetőséget is kínált Morgan számára. Az ajtóban megtorpanó diákok ugyanis elejtettek valamit, amit sem ők, sem pedig a papucsait több-kevesebb sikerrel intim testrészeire tapasztó, vizes talpain csúszkáló, vaksi klubelnök sem vett észre. Egy kulcsot, amit csak a lány hallott koppanni az öltöző kövén. Mikor felkapta és zsebébe rejtette, még csak az járt a fejében, hogy ezzel bosszúságot okozhat Spencernek, bármit is nyisson. De mikor megpillantotta a rajta lógó kulcstartót, amin az iskola neve állt, egyből rájött, mekkora szerencse érte. Szinte biztosra vette, hogy a projektterem kulcsát tartja a kezében, amivel belépést nyerhet Spencer privát kis barlangjába. Ki tudja, mi mindent rejtegethet ott? Drogokat, franciaágyat bilincsekkel, fotómontázsokat eddig horogra akadt, elkábított áldozatairól… és talán a videót, amit Lennie-ről készített azon az estén. Érezte, hogy szorul a hurok, és Spencer meg fog fizetni bűneiért.
Már egy ideje idegesen mászkált fel-alá a folyosón, de nem merte rászánni magát, hogy az ajtóhoz lépjen. Amikor mégis összeszedte volna bátorságát, mindig épp felbukkant valaki a fordulóban. Ha már kezében lett volna a bizonyíték, nem bánta volna, ha lefülelik, de a terem Spenceré volt, és csak neki volt belépése. Ha valaki megpillantotta volna őt, ahogy a zárral babrál, könnyen lehet, hogy feltartóztatja, és kellemetlen kérdésekkel kezdi bombázni. Vagy akár szól Spencernek, és mielőtt átkutathatná a szobát, a zár kattan mögötte, és ő egyedül marad a vérben forgó szemű klubelnökkel… De nem várhatott örökké. Remegő gyomorral közelebb lépett az ajtóhoz, és a kilincs felé nyújtotta kezét.
– Mit csinálsz itt? – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. Morgan majdnem összeesett rémületében. Pár másodpercbe telt, mire sikerült összeszednie gondolatait, és felismerte a hang gazdáját. – Engem keresel? – érkezett közben az újabb meglepett kérdés Giltől.
Éppen vele kellett összefutnia? Megpördült tengelye körül, hogy szemben állhasson a fiúval. Éveknek tűnő napok óta nem beszéltek. Tudta is, miért – most is megmagyarázhatatlan feszültség vibrált körülöttük a levegőben. Fel kellett volna oldaniuk ezt a valamit, de egyikük sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Így egy ideje csak szimplán kerülték egymást. Morgan remélte, ha a Spencer-ügy végére sikerül pontot tennie, Gillel is kibogozzák majd az összekuszálódott szálakat. De nem most.
– Igen – lehelte, miközben agya lázasan kutatott egy épkézláb magyarázat után, mivel is leplezze valódi szándékait. Ezt erősen megnehezítette, hogy a fiú le sem vette róla kutató tekintetét, pedig neki nem tudott hazudni.
A folyosóforduló felől zajok kezdtek feléjük szűrődni. Egy lány hangfoszlányai voltak, és egy fiú éles, fájdalmas köhögése – ezer közül is felismerte volna Spencert. Az események kezdtek kicsúszni irányítása alól. Ha a klubvezető itt találja a projektterem előtt, a legjobb esetben is kérdőre vonja a sportközpontban történtek miatt. Morgan már írókörön is úgy tapadt Rose-ra, mint valami láthatatlan védőpajzsra, mert tudta, hogy ameddig vele van, Spencer nem fogja őt megkörnyékezni. Gil ezzel szemben maga volt a cukormázas légypapír, ami kivédhetetlenné tette, hogy rájuk repüljön, amikor megpillantja őket. Bár eddig azt hitte, rosszabb nem történhet vele, mint hogy a klubelnök lehordja őt, amiért nem segített, most rájött, igenis lehet rosszabb – ha Gil is tanúja ennek a beszélgetésnek. Nem előtte akarta megvitatni a sportközpontban történteket.
Agya egy szempillantás alatt feltérképezte a menekülési lehetőségeket. Miután kiutat nem talált, feltépte a mellettük nyíló takarítószer raktár ajtaját, és bevágódott a szűk kis helyre.
– Te most mit csinálsz? – húzta fel szemöldökét Gil egy újabb lehetetlen kérdéssel kísérve.
Morgan – mi mást tehetett volna? – megragadta a fiú karját, és berántotta maga mellé. Elvégre az is feltűnő lett volna, ha Spencer csak Gilt találja a terme előtt, ahogy őt szólongatja a helyiség ajtajának túlsó feléről. Remélte, hogy hamar szabadulnak, de a kinti hangokból ítélve azok ketten megálltak valahol a fordulóban, elvégre hol és mikor is tárgyalhatnák meg ideálisabb körülmények között halaszthatatlan témájukat.
Ekkor pillantott először Gilre. Bár csak az ajtó körüli réseken jutott be némi fény hozzájuk, mégis látta, hogy a srác sápadt, és meg mert volna esküdni, hogy kicsit reszket is. Nem tudta mire vélni. Mitől tart? A raktár nagyon szűk volt, szinte egymáshoz préselődtek. Ez az ide betérő szerelmespárokat általában nem zavarta, Gil azonban láthatóan mindent megtett, hogy távolságot tartson tőle, és hozzá se érjen.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte a srác bizonytalanul.
Ekkor állt össze a lány fejében, mit tett. Gil semmit nem tudott Spencerről. Ő csak megszólította a folyosón, hogy aztán pár pillanat múlva egy meghitt kis szerelmi zugban találja magát vele. Márpedig nem sok logikus magyarázat létezik egy ilyen helyzetre. Morgan még mindig nem engedte el a karját, mert félt, hogy a srác kiront a helyiségből Spencer orra előtt, így bőrén keresztül is érezte, mennyire zakatol a szívverése. Az utóbbi időben egyre inkább meggyőzte magát, hogy csak beképzelte Gil vonzalmát, hiszen kerülte őt, és helyette mindenféle dögös szőkékkel múlatta idejét, amilyen ő soha nem volt, és nem is lesz. Most azonban a teljes figyelmét élvezte, mintha csak ő létezne a fiú számára.
Annyira jó érzés volt kicsit visszakapni őt. Amióta eltávolodtak, mindaz, amit korábban természetesnek vett – a feltétel nélküli szeretet és törődés –, eltűnt az életéből. Mint amikor a felhők mögé elbújik a napfény. De nem azért voltak a raktárban, hogy kettesben legyenek. Az agya azt súgta, minél hamarabb tisztáznia kell a helyzetet, de a fiú azzal a tekintettel nézett rá. Azzal, ami mindig zavarba ejtette, és amiért olyan féltékeny volt, amikor valaki másra nézett így. Nem tudta, mit csinál ilyenkor a szemeivel, de utálta érte. Egyáltalán, hogy sugározhat egy kék szempárból ennyi melegség? A barna szemnek mélysége van, amiben el lehet veszni, de a kék hideg szín. Kivéve Gilé. Azon kapta magát, hogy mélyen a srác szemébe néz, aki viszonozta a pillantását. És mintha ennyi elég is lett volna hozzá, hogy egy csapot megnyisson, és Gil levetkőzze állandóan érzelemmentes, közönyös vonásait. Olyasmit látott rajta, amit addig soha – sebezhetőséget. Olyan gyengédséggel nézett a lányra, ahogyan addig még soha senki sem.
Morgan pulzusa felszökött, de nem igazán értette, miért. Rettentő hőhullámot érzett, ami szinte leverte a lábáról. Ez nem csak a saját testmelege volt – Gil ugyan centikre állt tőle, de érezte, hogy szabályosan forr közöttük a levegő. Mikor ez átfutott agyán, eszébe jutott, mennyi romantikus regényben olvasta már ezt a klisét, és mekkora írói túlkapásnak tartotta mindig is. És mégsem az. Így már szabályos pánikhullámok törtek rá. Erős érzelmei voltak a fiú felé, de mind baráti volt. Soha nem érdekelte másképp. Akkor meg mire fel ez a zsibbasztó érzés a gyomra körül?
Hogy visszanyerje a kontrollt kavargó érzelmei felett, apró részletekre kezdett koncentrálni. A srác rakoncátlanul meredező hajfürjeire. Gil utálta, amikor így megnőtt, ő viszont szerette, mert olyan őrült tudós feje volt tőle. Csak most tűnt fel neki, mennyit változott a srác ötödikes koruk óta. Hová tűntek a ragyái? Jó ég, mennyi volt neki. És a vasprotkó? Általánosban még fogszabályzót hordott. És az a szakállnak becézett három szőrszál, amire a srác olyan büszke volt kilencedikben, már nem is tette olyan röhejessé a képét. Elfacsarodott a szíve. Bár maradt volna pattanásos.
Arra tért magához, hogy borzongás fut végig gerincén – Gil ujjai finoman a kézfejéhez értek, és végigsimították. Ez volt az a pillanat, amikor a vészcsengő megszólalt fülében, és a szentimentális gondolatok ködét elsodorta a rátörő rémület. A fiú megelégelte a hosszú, néma pillantást, és óvatosan közeledni kezdett hozzá. Addig szorosra zárt ajkai ellágyultak, légzése egyre szaporább lett. Tökéletesen félreértette a helyzetet. Morgan már érezte a mentolos rágója illatát, mégis bénultnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen. Mintha egy bomba robbant volna mellkasában, akkora káosz uralkodott benne. Tudta, mi következik, ha nem tesz semmit, és egyik fele azonnali menekülésre sarkallta, egy másik hang azonban másra biztatta. Tudni akarta, hogy milyen lenne. Csak egyetlen egyszer. Néhány másodpercig. Kinek ártana vele? Kezeit Gil mellkasára csúsztatta, fejét pedig önkéntelenül is megemelte, és várt. Átadta magát a pillanatnak.
A pánik néha a legjobbkor siet az ember segítségére. Mikor már csak centiméterek választották el Gil arcától, felülkerekedett védekező ösztöne. Rémülten rándult össze, taszított egyet a fiún, és kivágódott a takarítószertár ajtaján. Futtában majdnem magával sodorta Spencert és Cassyt, de most észre sem vette őket. A harag könnyei elhomályosították látását.
Egészen az udvarig rohant, ahol ilyen késői időpontban szerencsére már nem lézengett senki. Egyedül lehetett elviselhetetlen mértékű önutálatával. Két tenyerét maga elé tartotta, és úgy nézett rájuk vádlón. Ellökte! Ellökte magától! Gil arcvonásainak változását nem tudta kiverni a fejéből. Mielőtt közönyös álarca mögé bezárkózott volna, olyan keserűség suhant át rajta, ami rettenetesen felkavarta. Miért tétovázott annyit? Miért küldött felé hamis jeleket, hogy aztán megforgassa benne a kést?
– Hülye, idióta, szemét – tört fel belőle az önvád gyűlölettől fűtve. Leroskadt egy padra, és kezeibe temette arcát. – Egy szörnyeteg vagy – suttogta magának elkínzottan, miközben könnyei megindultak.

59. Kérdések és válaszok

57. Szemtől szemben

Ethan

A Brightwood Pláza egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Ethan szabad akaratából nem tette volna be a lábát. Most azonban találkája volt itt – ami miatt a szokásosnál is nagyobb volt a kísértés, hogy hátraarcot nyomjon, és másfelé vegye irányát.
Mikor Jenna felhívta, azonnal tudta, hogy arról van szó. Arról a dologról, amiről hetek óta nem beszéltek. Ethan biztos volt benne, hogy rossz híreket fog kapni, hiszen ha nem így lenne, a lány nem ragaszkodott volna a találkozóhoz. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy személyesen könnyebb lenyomni az ember torkán olyasmit is, amit amúgy nem akarna. Ha nincs miért aggódni, azt a telefonban is elmondhatta volna. Azért kellett a nyilvános hely, hogy legyenek tanúk, és ő ne rendezhessen jelenetet – no, nem, mintha feltétlen szándékában állt volna, de ezt sejtette Jenna észjárása mögött. Halántékán gyöngyözött a veríték, ahogyan mintha minden egyes lépését egy erős taszítómező ellenében kellett volna megtennie. Sosem akart odaérni abba a kávézóba.
Soha nem érezte úgy, hogy túl sok fantáziája lenne – elvégre az ökle is ezért járt el olyan könnyen, mert az elmés visszavágás nem volt az erőssége. Indulatai hamarabb elragadták, mint ahogy agya reagált volna egy sértésre. Amióta az írókörhöz csatlakozott, pláne megbizonyosodhatott arról, hogy az ő fejéből nehezen pattannak ki elképzelt jelenetek. Azt viszont világosan látta maga előtt, ahogyan Jenna mélyen a szemébe néz, és halál komolyan közli vele, hogy apa lesz. Ő pedig kész tények elé állítva nem tehet ellene semmit. Vállalnia kell a felelősséget, mint ahogy apja tette.
Egyáltalán, milyen rohadt dolog már az, hogy a férfinak semmi beleszólása nincs egy terhességbe? A nő elvetetheti, ha akarja, vagy akár örökbe adhatja. A férfi viszont ki van szolgáltatva a nő döntésének. Ha Jenna akarja azt a gyereket – és hát miért is ne tenné? –, nem számít, hogy ő mit gondol. Pedig mindketten szabad akaratukból voltak együtt, és a lány is élvezte. És ő védekezett. Hogy van az, hogy mégis ő húzza a rövidebbet?
A pláza mozgásérzékelős ajtaja bezárult mögötte, ő pedig folytatta útját a lift felé. Már eléggé felhergelte magát ahhoz, hogy léptei céltudatosak és határozottak legyenek. Meg fogja próbálni lebeszélni Jennát erről az őrültségről. Belőlük még nem lehet szülő. Ha meg akarja szülni, akkor legalább kerüljön a gyerek olyan családhoz, akik meg tudnak neki adni mindent. Borsódzott a háta a gondolattól, hogy egy kissrác, aki olyan, mint ő, idegenek között nőjön fel, ahol senki sem érti meg, de még mindig ez lenne a legjobb megoldás. Ő nem tehet érte ennél többet. Azt az életet, amit ő élt át a kényszerből összekerült szülei miatt, nem kívánta senkinek.
De mi van, ha Jenna nem megy bele? Hiszen ha tizenhat évesen hagyná félresiklani az életét, és megtartaná a gyereket, nem biztos, hogy lemondana róla. És tőle is elvárná, hogy mellette álljon, elvégre ketten hozták össze. Megteheti, hogy nem vesz róla tudomást, de akkor is felelősséggel tartozik érte. Nincs az a bíróság, ami mást mondana… És vajon képes lenne erre, hogy van egy kölyök valahol, akinek ő az apja, és nem törődik vele? Vagy inkább beállna a kényszerű szerepbe, megpróbálná megtenni, ami tőle telik, és ezzel tenné tönkre mindenki életét? Forgott a gyomra, amiért ezzel a kérdéssel kell foglalkoznia.
A liftbe utolsóként szállt be, épp hogy be tudta fúrni magát a felsőbb szintekre tartó utazók közé. Nem akarta megvárni a következőt, minél hamarabb szemtől-szemben akart állni Jennával. Ahogy az ajtó becsukódott, élete filmkockái is peregni kezdtek szemei előtt. Mindig is vesztes volt. A sorsát mások irányították, ő pedig csak sodródott az eseményekkel. Most is épp ugyanez történik, de ez mégis más – ezúttal ugyanis nem lesz többé esélye kiverekedni magát a helyzetből. Ez a kapocs örökre fog szólni.
Az első emeleten a felvonó szinte kiürült, a leszállókat beszippantották az üzletsorok. Ethan mereven maga elé bámult, kizárta a külvilágot. Még egy szint, és ott vár rá Jenna az egyik eldugott boxban. A légkondis lift ellenére is olyan melege lett, hogy attól félt, megfullad zárt ruhájában. Talán ez lett volna számára a legkegyesebb végkifejlet ebben a szituációban.
A lift megcsikordult, és megállt két emelet között – Ethan először észre sem vette. Aztán megremegett lába alatt a talaj. Ennyi kellett, hogy életösztöne visszarántsa a valóságba, és veszélyt érezve fürkészni kezdje a zárt helység belsejét. Egyetlen személy tartózkodott rajta kívül a liftben, ökle pedig összeszorult, ahogy felismerte benne Rob Springert. Hogy a rohadt életbe lehet ekkora balszerencséje?
Útitársa is meglepődött a dolgok ilyen fordulata láttán, legalábbis erről árulkodott pillantása, ami idegesen járt oda-vissza a falak között. Bent rekedtek, nem volt kiút. És ami azt illeti, tanúk sem. Ethan határozottan indult meg Rob felé, aki mintha picit összehúzta volna magát, őt azonban nem ez érdekelte. A vészcsengő gombja ott világított a falon a srác mögött. Jó erősen megnyomta… és semmi. Lehet, hogy szólt valahol egy messzi központban, ők azonban nem hallottak belőle semmit.
– Hívok segítséget – tájékoztatta Rob, de nem nézett Ethan szemébe, csak elővette a telefonját. Ez tetszett neki. Egyrészt azért, mert így talán hamarabb szabadulhatnak, másrészt még mindig volt azért valaki a suliban, aki tartott tőle. Nem ő állt a tápláléklánc alján. Biccentett Rob felé, ezzel jóváhagyva a hívást – nem mintha a másiknak erre szüksége lett volna, csak jólesett Ethan lelkének.
Rob tárcsázott, majd pár pillanat gondolkodás után kezdett csak beszélni.
– Beragadtam a liftbe. Nem, nyugi, jól vagyok – rázta a fejét. – Csak… nem, tényleg jól. Csak menj a… hé! Szóval keresd meg, aki ezt… nem, valami baj van a vészjelző izével. Nem, más is van itt – pillantott Ethan felé, egyre idegesebben. – Jól vagyok! Csak keress már valakit, aki kienged! Jó, köszönöm. És nem, lerakom.
Ethan nem értette a másik fél szavait, de női hangfoszlányok szűrődtek ki a telefonból. No, csak nem tököt növesztett Springer, és szerzett egy barátnőt? Aztán elkomorodott, ahogy eszébe jutott az a rettentő valószínűtlen lehetőség is, hogy a vonal másik végén Clarát hallhatta. Az, hogy az irritáló liba esetleg épp feléjük tart, elég motiváció volt számára, hogy ne akarja megvárni a segítséget. Nem azért, mert tartott tőle, hanem mert már a látványától is emelkedni kezdett vérnyomása, erre pedig épp nem volt szüksége a Jennával való találkozó előtt.
– Héééééééé! – üvöltötte, és öklével a lift falait kezdte püfölni. – Itt vagyunk! Szedjenek ki innen! – A fémes ajtók mennydörgésszerű hangot adtak, ahogy lesújtott rájuk, amire még a holtak is felébredtek volna, mégsem tűnt úgy, hogy bárki reagálna a segélykérésére. Tovább püfölte a falakat, miközben szeme sarkából látta, hogy Rob figyeli, és követi mozgását, ugrásra készen.
Úgy tűnt, Ethan fáradozását siker koronázza. Csikorgást hallott, és a lift lassan megindult, ezúttal lefelé. Már éppen megkönnyebbült volna, mikor észlelte, hogy az optimálisnál sebesebben haladnak az első emelet irányába – a lift zuhanni kezdett. Egy emberként üvöltöttek fel Robbal. Ethan, ha valaha elképzelte volna, hogyan viselkedne élete utolsó pillanataiban egy zuhanó liftben, abban a képben nem szerepelt volna üvöltés, rémülettől zakatoló szívverés, sem pedig Rob Springer. De a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet. Mikor a lift kis idővel később megtorpant, mindketten a földre roskadtak. Elvonszolta magát a legközelebbi falig, és hátát nekivetve a belső tér felé fordult. Rob ugyanezt tette, csak a tőle legtávolabb eső irányban. Őt is megviselte a zuhanás – reszketett, és kezét a szívére tette, mintha ezzel próbálná meggátolni, hogy kiugorjon a helyéről.
– Van rajta fék… – magyarázta Ethan egy pillanatra elfelejtve, kivel áll szemben. – Minden emeletnél. – Aztán elhallgatott. Springer tutira nem kíváncsi az ő nyugtatására, ő sem kért volna belőle fordított esetben. Pár percig csendben szedegették össze méltóságuk szilánkokra hullt darabjait.
Halk rezgés futott végig Ethan lábán, amitől egy pillanatra azt hitte, ismét a lift lendült mozgásba, de szerencsére csak a telefonja volt. Jenna hívta. Bosszúsan pillantott a hallótávolságon belül üldögélő Robra, de muszáj volt felvennie.
– Hol vagy már? – hallotta a lány sértődött, türelmetlen hangját. – Ennyire nem is érdekel, miért hívtalak?
– Jenna, nyugi – próbálta őt csendre inteni fojtott hangon. – A liftben ragadtam.
– Ezt a hülye mesét szerinted ki venné be? – pattogott a lány a másik oldalon. – Ha nem akarsz jönni, legalább mondd meg!
– Nem kamuzok, hidd már el! – vált bosszússá Ethan hangja is. – Csak várj meg, oké? – kérlelte a lányt, de a telefon már néma volt. Elemelte fülétől – a kijelző elsötétült. Csak úgy letette. – A rohadt életbe már – vágta első felindulásában a falhoz úgy, hogy a mobil több darabban hullott a földre.


Robert

Miután Theónál felvették a videójukhoz a szinkront, nem tudta, hogyan fog otthon a családtagjai szemébe nézni. Gondolt rá út közben, hogy megmondja nekik, hogy hallotta azt a veszekedést, de végül mélyen hallgatott, és az egyetlen, ami változott, az éppen Rob hozzáállása volt. Mert hiába a szülei vitatkoztak olyan hevesen aznap délután, mégis úgy érezte, hogy a bátyja árulta el őt. Szóval innentől valahogy nem jöttek a szavak, ha Michael kérdezte, csak volt benne egy megmagyarázhatatlan NEM érzés. Mintha valamiféle kaput csaptak volna be, ami aztán nem akart többet kinyílni.
És Rob azt is pontosan tudta, hogy Clara azért hívta moziba, hogy valahogyan kipuhatolja, mi baja van, mégis hagyta magát meggyőzni. Azt akarta, hogy végre elhiggyék, hogy igazából semmi baja nem volt. Ha pedig ezt be akarta bizonyítani, túl kellett lendülnie azon, hogy a családja kibeszélte a háta mögött, és megpróbálták irányítani a háttérből a szálakat.
Na, igen. De nem volt szerencséje, mert hiába szerette volna azzal a mozival megnyugtatni a húgát, a végén mégis csak ott kuksolt egy elromlott liftben Ethan Flynnel. Egy pánikroham kapujában. Merthogy a lift az imént épp le akart zuhanni. És az az ember, aki a világon a legjobban utálta, elég mérgesnek tűnt. Nem jó. Nagyon nem jó.
Ahogy Ethan eldobta a telefonját, Rob összerezzent, és még szorosabban rámarkolt a saját mobiljára. Fel kellett volna hívnia Clarát. Vonalban kellett volna maradniuk. De akkor vagy Clara, vagy Ethan rájött volna, ki volt a másik oldalon, és az nem lett volna jó.
Clara valószínűleg átverekedte volna magát mindenen és mindenkin, hogy bemásszon a liftaknába megmenteni őt, de amilyen szerencséjük van, biztos pont alájuk szorult volna, mikor a lift tovább zuhan, és… De Ethan addigra biztos kinyírta volna. De akkor legalább Clara maradna életben. Rossz irány.
Jön a segítség.
De mi van, ha mégsem. Ha Clara nem talál senkit, aki tudná, mit kell csinálni?
De ez csak egy állapot. Nem fog így maradni.
Nem, mert meg fognak halni. Vagy elfogy a levegő. Vagy Ethan megöli.
Nem fogja megölni.
De.
Nem.
– Nem fogsz megölni, ugye? – nézett az iskolatársára idegesen. Meg kellett kérdeznie. Egyszerűen muszáj volt.
– Ma még az is megtörténhet – jelentette ki Ethan, mire Rob megdermedt, és egy hang sem jött ki többet a torkán. Megölné. Tényleg megölné. Tudta!
Pedig nem lett volna szabad meghalnia. Akkor a családja… lehet, hogy tönkrementek volna tőle. De talán nem. A szülei erősek, és Michael is az, és vigyáznának Clarára. Nem engednék, hogy Ethan közelébe menjen, ugye? De ők nem tudtak arról, hogy a húga koslatott a fiú után. És biztos nem jelentené be otthon.
De ha őt megöli, Ethant le fogják csukni. Clarát meg nem engedik be a börtönbe, ugye? Vagy ha be is engedik, megvédik az őrök. De aztán vérig sérti Ethant, aki aztán már csak azért fog élni, hogy kiszabadulva levadássza Clarát. Pedig addigra már családja lesz meg gyerekei…
Jó ég, meg fogja ölni Clara gyerekeit.
Nem. Rossz irány.
Rob iszonyatosan reszketett egész testében, és a szíve is úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéről. És csörgött a telefonja, és biztos volt benne, hogy Clara hívja, de nem tudta felvenni. Le kellene némítania, mielőtt Ethan bekattan miatta.
– Öcsém, te totál kész vagy – jelentette ki Ethan, ami nem sokat segített az egyébként is szétesőben lévő Robon.– Szedd már össze magad, mert még tényleg kipurcansz itt. És vedd már fel, lehet, végre kivisznek minket.
Szóval tényleg zavarta őt a telefoncsörgés. Fel kellett vennie a telefont, de úgy, hogy Ethan ne jöjjön rá, hogy Clarával beszél, és Clara pedig ne hallja a hangján, hogy gáz van. Oké, menni fog. Gyakoroltad.
Annyiszor szólt már ki a szobájából úgy, hogy a hangján nem hallatszott semmi különös, pedig bőgött közben. Kifejlesztette. Menni fog. Clara nem fogja hallani a pánikot. Nem.
– Igen?
– Jól vagy?! – kérdezett vissza azonnal a húga, Rob próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy máris lebukott. Nem, Clara csak aggódott érte. Nem vett észre semmit.
– Jól. Intéztél valamit?
A hangja kedélyes volt. Szinte vidám. Mert ez már ment. És senki nem látta, hogy közben remegett a keze, és folytak a könnyei.
– Igen, és mindjárt kiszednek onnan. De Rob…
– Akkor lerakom.
És lerakta. Te jó ég. Nem tudta eldönteni, hogy a telefon elsötétedésével a megkönnyebbülés szakadt rá, vagy épp hogy minden kínja, de valami határozottan rászakadt. És sajnos nem a plafon.
– Na? – Minden jel arra mutatott, hogy Ethan éppen most akart elkezdeni kommunikálni vele. – Ne kelljen már mindent kihúzni belőled.
– Jönnek értünk – törölte meg az arcát még mindig remegő kézzel Rob, és aztán megpróbált a légzésére koncentrálni. Jó. Jönnek értük. Clara nem csinál hülyeséget. Jó lesz.
– Springer, te… bőgsz? – érkezett a hitetlenkedő kérdés.
Rob nem akart válaszolni, mert már a puszta tény, hogy Ethan beszélgetni akart vele, rossz gondolatok egész sorozatát ébresztette fel benne. De aztán erősen ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájjanak; ez segített az ésszerűség ösvényén maradni.
– Ja. Előfordul – dörgölte meg az öklével a szemét.
– Hát ez rohadtul szánalmas – suttogott Ethan, és valószínűleg ezt nem is az ő fülének szánta. Csakhogy a lift azért nem volt olyan nagy, hogy ne lehessen hallani ilyeneket. – Nem fogunk meghalni – mondta aztán hangosabban.
Rob kezdte úgy érezni, hogy leszállt az agyára az ilyenkor szokásos köd, de igyekezett kicsit összeszedni a gondolatait.
– Tudom. Ésszel tudom – szögezte le. Most ezt hogy magyarázza el Ethannek? Liamnek nem volt ilyen nehéz, mert ő nem volt eleve ellenséges. De ettől az arctól konkrétan halálfélelme volt néha. Mint most. – Csak ez nem sokat segít.
Na, nem mintha igazából Ethan annyira segíteni akart volna neki, mert ezek után elhallgatott egy időre, és feltápászkodva dühösen kezdett mászkálni ide-oda. A lift meg minden lépésnél fájdalmasan csikordult meg, mintha azzal fenyegetne, hogy lezuhannak. Jaj.
– Hééééééééééééé! Szedjetek már ki innen! – kezdte ütögetni a fal egyik oldalát Ethan.
– Ne csináld – küzdte fel állásba magát Rob. – Még a végén leszakadunk.
– Nekem ki kell innen jutnom – jelentette ki Ethan, de most már rajta is látszott, hogy nem volt a helyzet magaslatán. Összeszedte az elhajított telefonját, majd lecsúszott a fal tövébe, hogy megpróbáljon életet lehelni a mobilba. Kevés sikerrel. Meg erősen remegő kézzel. Talán ő is… félt? – Akkor mi segít?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy még a légzéstechnikáról is megfeledkezett, és hamarabb fújta ki a levegőt, mint kellett volna. Szerencsére már javarészt megnyugodott, így ez annyira nem is számított, csak… fura volt. Miért kérdezte meg?
– Elvileg annak segítenie kellene, ha logikusan nézem a dolgokat – meredt maga elé. – Nem fogunk lezuhanni, mert már tudják, hogy itt vagyunk, és vigyáznak ránk. Nem fogsz megölni, mert nem vagy gonosz. De ezeket a pánik könnyen félresöpri, szóval ilyenkor csak… kivárom a végét – rántja meg a vállát. – Meg a légzésre figyelek.
Ethan mintha komolyan elgondolkodott volna a hallottakon, és ezt bizonyította az is, hogy a légzése ezután lassult, egyenletesebbé vált.
– Nem foglak bántani, mert irritál a húgod sipákolása – jegyezte meg végül, és ez végre tényleg megnyugtatta Robot.
– Sajnálom, hogy… letámadott – találta meg a megfelelő szót. Valószínűleg mindkét testvére felhördült volna, ha hallják, hogy ő kér bocsánatot attól, aki elgyepálta, de valahogy csak muszáj volt.
A másik mintha megakadt volna egy pillanatra, aztán viszont hosszú percekig nem reagált a hallottakra, csak bámulta a lift mennyezetét.
– Nem bírom a búrád – szólalt meg végül mégis. – De nem kellett volna neked mennem év elején. Szar ügy, mikor az öregeink miatt mi szívunk – mormogta. Rob tényleg próbálta megfejteni a hangszíne mögötti érzéseket, de nem sikerült neki. – A szekrényt sem kellett volna.
Mi? Szóval tényleg ő volt az is…? De oké, akkor ezen most nem akadhatott fenn.
– Szívás – kommentálta hosszas töprengés után. – De azt hiszem, most már mindegy. – Csekkolta az időt a telefonján, és próbált nem bűntudatot érezni, amiért látta a húga kismillió megválaszolatlan messengeres üzenetét. – Asszem, a filmnek már lement a fele.
Ethan erre már nem válaszolt, csak a fejét verdeste ütemesen a háta mögötti falhoz. Aztán gondolt egyet, és most már sikeresen összerakta a telefonját, de nem hívott fel senkit, csak épp meredt a sötét kijelzőre. Talán valami fontos dolga lett volna itt, szóval Rob nem is merte őt megzavarni a… szenvedésben?
És szerencséjére nem is volt szükség további szócséplésre, mert ekkor a lift megmozdult alattuk, és szépen, lassan leereszkedett a legalsó szintre, ahol aztán kinyitották az ajtót. Hátrébb látott ugyan néhány nézelődőt, de a pillantása aztán megállapodott a sápadt, kikerekedett szemű húgán, aki Kitty és Scott mellett várt rá.
– Jenna, várj! – Ethan hangjára Rob összerezzent, aztán viszont csak pislogott egy kicsit, ahogy a fiú beérte Jennát, és valamit nagyon magyarázni…
– Hülye! – Clara meglökte a mellkasát, így a figyelme most már ismét teljesen a húgára irányult. – Ilyenkor nem csapod rám a telefont, és válaszolsz az üzeneteimre! Akkor is, ha nem vagy egyedül. Akkor pláne, ha Ethan Flynnel vagy.
– Bocsi.
– Jó – sóhajtott fel a testvére, és még mielőtt elsomfordálhatott volna a lift közeléből, Clara jó szorosan megölelte. Tényleg nagyon megijedhetett.

58. Vonzások és taszítások

56. A szavak ereje

Morgan

A gyomorideg kellemetlen kísérő egy egyébként is kemény napra, amikor az ember két témazárót is ír: matekból és történelemből. Morgan azonban örömmel bevállalt volna még kettőt, ha elodázhatja vele a tanórák után rá váró gyötrelmeket. Az utolsó óráról már ki kellett kérnie magát, annyira nem tudta nyugalomra inteni háborgó gyomrát. A mosdókagylónak támaszkodva próbált buzdító szövegeket mantrázni magának arról, hogy ő kemény csaj, és nem lesz gond, de hiába – ahhoz, hogy használjanak, hinnie is kellett volna bennük.
Rose Parker egyike volt azoknak a lányoknak a suliban, akik egyetlen beszólással földig tudták rombolni önbecsülését. Számtalan alkalommal meg is tette, ráadásul látszólag még csak nem is volt tudatában, mikor egy-egy ilyen mondat rombológolyóként elhagyta ajkait. Morgan pedig – bárhogy is próbálta szépíteni a dolgot – egyszerűen pancser volt. Minden ugratást komolyan vett, és elkeseredett rajta, és minden negatív jelzőre megkérdőjelezte saját képességeibe vetett hitét. Rose ráadásul rosszabb volt a legtöbb boszorkánál, mert ő az igazságot használta az ember ellen, csak épp dinamitba gyúrva. Megfogalmazhatta volna mondandóját építő kritikaként is, de ilyesmire nem vesztegette idejét. Mintha küldetésének érezte volna, hogy környezetét minden kínálkozó alkalommal kegyetlenül szembesítse hibáival. Morgan elgondolkodott, vajon mi tette őt ilyen kiállhatatlan döggé. Theo tök normális, nyugis srác volt, már amennyire a kockák annak számítanak. Lehet, náluk is valami olyasmi történt, mint abban a filmben, ahol Schwarzenegger kapott minden jót az anyaméhben, De Vitónak pedig csak a rossz tulajdonságok jutottak.
És lám, ő mégis önként vetette magát a szörny elé. Amikor hallotta a körvezetők szócsatáját, az az érzése támadt, a lány talán tud valamit, aminek segítségével lebuktathatja a Spencert. Mostanra már nem voltak kétségei afelől, amit tett, de nem tudta, hogy szolgáltathatna igazságot húgáért. Lennie beleegyezése nélkül tehetetlen volt. Márpedig meg kell lakolnia, még mielőtt más ártatlanokat is behálózna.
– Hello – próbálkozott egy barátságosnak szánt üdvözléssel, mikor a megbeszélt terembe érkezett. Úgy tett, mintha nem lenne tudatában, hogy elkésett, hogy ne egyből védekező helyzetből kelljen indítania a beszélgetést, de Rose nem hagyhatta szó nélkül bűnét.
– Pontos vagy – biccentett, miközben az órájára pillantott. Hangjából úgy sütött az irónia, hogy még az aszfalt is megolvadt volna tőle.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést, nem állt szándékában vitázni Rose-zal. Ma ő volt a legjobb barátnője, akinek segítségével legyőzheti a gonoszt.
– Köszönöm, hogy eljöttél – húzta az időt további udvariaskodással, hogy megágyazzon a kedélyes beszélgetésnek. Egyébként sem tudta, hogyan közelítse meg a Spencer-témát úgy, hogy az ne legyen nagyon átlátszó. Bárcsak jobban figyelt volna, hogyan szokta Kitty mozgatni a szálakat, mikor olyan gondolatokat ültet el mások fejében, ami maguktól soha eszükbe nem jutott volna. Mint például azt, hogy rajongjanak érte. Argh.
– Ez a közös munkánk – vonta fel szemöldökét Rose. – Nyilván eljöttem – közölte olyan hangnemben, hogy Morgan attól félt, ha még egy másodpercig üres fecsegéssel húzza idejét, felpattan, és elviharzik.
– Oké, akkor a feladat – tért rögtön a lényegre. – Nem szeretném túl sokáig rabolni az idődet – kezdte, bár valójában nem Rose-zal próbált jó fej lenni, hanem minimumra akarta korlátozni az együtt töltött perceket. – Valami egyszerű monológra gondoltam, amit elszavalhatnál írókörön. Neked ez így oké lenne?
Ne köss bele. Ne köss bele! – rimánkodott magában. Nem sokat gondolkodott a jeleneten, és nem is volt kedve az idejét ilyesmire vesztegetni. Az írókör most huszadrangú probléma volt ahhoz képest, ami foglalkoztatta. Rose azonban a száját húzta.
– Nem hangzik valami kreatívnak – tett megjegyzést. – Többre nem futja?
Hát persze. Hogy is hihette, hogy ilyen könnyen megússza a közös munkát. Az a sok színjátszós sem örömkönnyeket ontott a női mosdók rejtekében.
– Csak kímélni akartalak – jelentette ki Morgan, kínosan ügyelve a barátságos hangszínre. – De gondolkodhatunk ennél izgalmasabb sztoriban is, például… – Hát persze, hogy gondolkodhatnának. Ha lenne akár egy épkézláb ötlete. – Lehetne a főszereplő egy olyan személy, akit mindenki ismer és szeret, miközben van egy teljesen más, sötét személyisége is. Vagy szerinted irreális? Ilyen nincs a valóságban? – pillantott partnerére ártatlanul.
Rose összefonta karjait a mellkasa előtt, és elgondolkodott az ötleten.
– Természetesen vannak ilyenek a valóságban, és máris sokkal érdekesebb témának ígérkezik. Fiú vagy lány karaktert akarsz? – kérdezett vissza.
Remek! Rose úgy tűnt, ráharap a csalira.
– Fiúra, természetesen – folytatta a gondolatmenetet Morgan. – Statisztikailag sokkal hajlamosabbak az erőszakra és agresszióra, és nehezebben is buknak bele. Főleg, ha mondjuk magasabb pozíciót töltenek be – magyarázta, mintha tényeket közölne, holott leginkább csak Spencerhez próbált eljutni mondandójával. – Például senki sem hinné el Bradley-ről, hogy valami sötét titka lenne, mert nem fér össze a pozíciójával, és a képpel, amit mutat magáról. Vagy akár… Spencer West – dobta be a körvezető nevét mellékesen. – Róla sem gondolna semmi rosszat az ember. Sőt, egyenesen hülyének néznék, aki azt állítja, hogy aljas dolgokat követett el. Szóval a jelenet szólhatna egy ilyen alakról, és az áldozatáról, akinek nem hisz senki.
Várakozón figyelt Rose-ra, vajon mit reagál az eszmefuttatásra. A lány szeme megvillant, mielőtt válaszolt volna.
– Tetszik a felvetés. De még jobban tetszik a példa. Bradley túl bárgyú, neki szerintem sincsenek sötét titkai – legyintett. – De Spencer West más.
Nem tudta eldönteni, éppen ki kit csal csapdába. Lehet, hogy a lány átlátott szándékán, és csak játszott vele, hogy tovább bátorítsa őt Spencer sározására, és aztán visszaéljen mindazzal, amit megtudott. Elvégre Rose Parkerrel beszélgetett. De nem akart most megfutamodni.
– Tudsz valamit Spencerről? Nekem mindig gyanús volt ez a jófiú kép, amit mutat magáról. Ennyire senki sem lehet tökéletes. De persze lehet, hogy csak én tévedek – tette hozzá óvatosan egy vállrándítással.
Rose jól megfontolta válaszát. Összeszűkült szemekkel nézett a semmibe, mintha Spencer állt volna ott, és őt méregette volna.
– Konkrétumokat még nem tudok, de valami nagyon nem stimmel vele. Több oka is van annak, hogy ezt gondolom – kezdte végül. – Például az, hogy annyira mindenhol és mindenben benne akar lenni, amennyire emberileg már nem lehetséges. Azt akarja, hogy függjenek tőle az emberek, és ez sosem jó. Aztán itt van még valami – nézett most Morganre mégis. – Milyen ember az, aki úgy az ujjai köré csavar egy egyébként nem kifejezetten ostoba lányt, mint Kitty Parnell?
Morgan szíve úgy kalimpált, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Annyi gyötrődés után úgy tűnt, talált végre valakit, aki osztotta a klubvezetővel kapcsolatos nézeteit – és ez a személy éppen Rose Parker volt. A sors perverz fintora.
– És Gilt is… – motyogta szomorkodva. Ő sem volt ostoba. – Minél többen veszik körül, annál hiteltelenebbnek tűnne, ha valami disznóság derülne ki róla. – Nem tudta, hogyan folytassa, hiszen ennél többet nem mondhatott Rose-nak. – Szóval egy ilyen alakot képzeltem el főszereplőnek.
Maga sem tudta, mi értelme mindezt előadni a csoport előtt, hiszen úgy sem tudják, kiről szól. Abban viszont igaza volt Bradley-nek, hogy az írás segít kifejezni az érzéseket. Máris kezdett összeállni fejében a jelenet. Talán annyit elér vele, hogy kételyt ültet el a többiekben az ilyen Spencer-szerű, túl tökéletes alakokkal szemben.
– Nem tudom, ki az a Gil, és nem is érdekel – szögezte le Rose amolyan rose-os stílusban. – És ami az ötletedet illeti, jónak tűnik. Te melyik akarsz lenni? Az áldozat vagy a kínzója? – mosolyodott el, amitől Morgan megborzongott.
– Az áldozat. Szerintem mindketten maradjunk annál a szerepnél, amiben nagyobb a tapasztalatunk – válaszolt kissé epésen. El sem hitte, hogy végre egyszer összeszedte a bátorságát, hogy beszóljon Rose-nak. Gil most biztos büszke lenne rá.
Rose nem kapta fel a vizet, már-már elismerően viszonozta pillantását. Mosolya is kiszélesedett kissé.
– Kezdesz kreatív lenni, Valentine. De csak hogy tudd, az igazi színészet ott kezdődik, ahol kilépsz a komfortzónádból.
Hát persze. Újabb döfés a töviskirálynőtől. Rose szavaira azonban olyan gondolat villant át Morgan agyán, amit előtte jó messzire hessegetett volna. Mégis ki tudná jobban bemutatni Spencer Westet, mint ő maga, aki tényleg tudja, hogy miféle ocsmányságokra képes?
– Inkább leszek én a rosszfiú – jelentette ki magabiztosan.
– Ez már tetszik – dőlt hátha Rose. – Aztán növessz tököt, ha össze akarsz törni. Anélkül sosem megy.


Liam

Újra és újra átolvasta a Magány című írását, kifejezetten szúrósan méregetve a múltkor elhadart szavakat. Spencer addig ismételtette el őket vele, amíg végül sikerült kimondania, és ez mérhetetlen diadalmámorral töltötte el őt. Sőt, barátja még egy jó ötletet is adott a hadarás ellen. Valamelyik ismerősétől hallotta, hogy ha valamilyen ritmust követ gondolatban, akkor tudja szabályozni a beszédtempóját. Egyszerű példaként azt mondta, képzelje el magát, ahogy hintázik előre-hátra, ezzel adva ütemet a szavaknak. És működött.
Kimondottan büszke volt magára. Nem csak azért, mert már egészen sokat beszélt minden eddigihez képest, hanem azért is, mert végre úgy érezte, Spencer személyében szert tett élete első igazi barátjára. Ha ezt a szülei tudnák… És bízott benne, hogy aznap meg is fogják tudni.
Éppen ezért dobbant egy hatalmasat a szíve, mikor kopogást hallott kollégiumi szobájának ajtaján. Izgatottan ugrott fel ágyáról, leporolta magát, mintha ruháján akár egy szem por vagy morzsa is maradhatott volna, majd elegyengette a gyűrődéseket is. Se perc alatt katonás rendbe vágta magát, és a szoba is úgy nézett ki, mintha valaki szögmérővel haladt volna végig minden aprócska tárgyon pakolás közben. Nem kis erőfeszítésébe telt előző nap, hogy a kollégiumi szobából a párhuzamosok és merőlegesek mennyországát varázsolja.
Végre odalépett az ajtóhoz, szája pedig mosolyra – de csak visszafogott mosolyra – húzódott, amint nyitás közben meghallotta a „Boldog szülinapot!” dalt. Mikor aztán teljesen kinyitotta az ajtót, arcára fagyott a mosoly.
– Oh, te vagy az? – lepődött meg talán a kelleténél egy fokkal jobban és bunkóbb módon, ahogy meglátta Spencert.
– Igen, gondoltam, örülnél neki, ha felköszöntenélek – mosolygott zavartan a másik, aki valahogy úgy tűnt, tisztában van azzal, hogy Liam nem pont őrá számított.
– Honnan tudtad, hogy ma van a szülinapom? – kérdezte.
– Én… nem tudtam – vallotta be Spencer. – Igazából csak a videót jöttem átbeszélni, de a portás a kezembe nyomta ezt – nyújtott át egy Liamnek címzett, félreérthetetlenül születésnapi borítékot –, mikor mondtam, hogy hozzád jövök. És… nagyjából így tudtam meg. Miért nem mondtad? – kérdezte végül. Liam még mindig nem fogta fel, mi történik, csak állt ott, kezében a borítékkal, mintha valami földönkívüli tárgyat szorongatna.
– Minden rendben? – kérdezte Spencer, miután Liam még hosszú idő után sem válaszolt.
– Nem jönnek el, igaz? – bukott ki a kérdés Liamből. Nem is értette, miért kérdésként tette fel. Nem mintha Spencer tudna bármit is arról, hogy mi történt, és képes lenne válasszal szolgálni számára. Tudta, hogy már egy ideje nem sikerült leplezni csalódottságát, ahogy a levelet szorongatta, de igazából már nem is próbálta. Nem hitte volna, hogy ez most ennyire szíven üti, hiszen a hasonló dolgok eddig sosem bántották így. Maga elé révedve már lépett is hátra, hogy csukja be az ajtót, elfeledkezve arról, hogy nem egy sima postás áll vele szemben, hanem a barátja.
– Minden rendben? – szólt közbe Spencer, kirántva őt kábulatából, mielőtt becsukhatta volna az ajtót az orra előtt.
– Ne haragudj, én… bejössz? – tárta ki újra az ajtót barátja előtt.
– Csak ha szeretnéd – felelt Spencer, majd Liam bólintása után bizonytalanul belépett a szobába. Liam kigombolta ingének legfelső gombját. Azt, amelyiket az ember csak a nyakkendő miatt gombol be, de egyébként fojtogat csak. Érezte, hogy magyarázattal tartozik Spencernek. És azt is érezte, hogy képtelen lesz megadni, hacsak Spencer ki nem húzza belőle harapófogóval. De bízott benne, hogy ez fog történni. Leültek az ágyra egymás mellé, és végül Spencer törte meg a hosszan tartó csendet.
– Nem bontod ki? – bökött a fekete hajú fiú a borítékra, amelyet Liam még mindig szorongatott, bár ennek ellenére sikerült teljesen megfeledkeznie a létezéséről is.
– Tudom, mi van benne – felelte szárazon, mindvégig maga elé bámulva a levegőbe.
– A szüleid küldték? – kérdezte aztán. Liam bólintott. – Személyesen nem is köszöntenek fel? – érkezett a következő kérdés.
– Nem hiszem, hogy fel tudnak – motyogta a fiú. – A szüleim… ők katonai állományban vannak. És csak az ünnepekkor látom őket. Már ha látom őket olyankor – biggyedt lefelé a szája.
– Ó, nem tudtam – helyezte Spencer vigasztalón Liam vállára az egyik kezét.
– De a karácsonyt mindig együtt töltjük – tette hozzá Liam, mert nem akarta, hogy Spencer sajnálja őt. Elvégre ő sem sajnálta magát emiatt, mert… mert ehhez szokott hozzá már kiskora óta. Talán a szüleitől való elhidegülés miatt lett ennyire zárkózott. Talán csak rá akarja fogni valamire, amiért ilyen elcseszettnek érzi magát. És hogy most miért fájt neki ennyire? Mert meg akarta nekik mutatni, hogy mégsem olyan reménytelen eset, mint amilyennek gondolta magát. El akart vele dicsekedni, hogy mennyit fejlődött, de nincsenek itt, hogy ezt megtehesse.
– Legalább azt – próbált mosolyogni hozzá Spencer, de ha tudta volna, hogy ez egy olcsón bérelt motelszobában elköltött közös vacsorát jelent csupán, biztosan meg se próbált volna bizakodó lenni. De végülis Liam pontosan értette ennek is az okát. Nem voltak hagyományos család. Ha valahogy jellemezni akarta volna magukat, ők az a család voltak, akiknek van egy közös álma, és abban mindenkinek egy jól meghatározott szerepe. És mindannyian azon voltak, hogy eredményesen teljesítsék a küldetésüket. A szülei mindent megtettek a hadseregben, hogy a lehető legtöbb pénzt tudják összegyűjteni, így az életük jellemzően a spórolásról szólt. Bár ők ezt racionalitásnak nevezték. Akárhogy is, Liam már a tizenhetedik karácsonyt fogja idén egy szűkös motelszobában tölteni, de elégedett volt ezzel, mert minden nappal közelebb kerültek a célhoz.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretnek téged. És büszkék rád – próbált valami biztatót mondani Spencer, de csak az általános klisékhez tudott nyúlni. – És lehetnek is! Hallottam, hogy a Borostyán Liga megkeresett téged a héten – biccentett fejével a Liam asztalán fekvő borítékra, amely tárgyi bizonyítékként is szolgált ehhez a kijelentéshez. Összeszorult a szíve. Nem bontotta ki a borítékot eddig, mert szüleivel együtt akarta megtenni. A legtöbb embernek, bár nagy dicsőséget jelentett volna az iskola legokosabb diákjait vegyítő kör tagjának lenni, mégsem lett volna ennyire szentimentális dolog. De Liamnek ez volt a jel, hogy sikeresen teljesíti a küldetését. De most nem tudja személyesen jelenteni, hogy jól halad a pályáján. Mert nincsenek itt.
– Igen, így van – nyögte fájdalmasan, és utálta magát, amiért Spencer csak ezt a néhány szerencsétlen megnyilvánulást kapja az egész gondolatmenetből. De túl komplex volt a kép, ő pedig képtelen rá, hogy kifejtse.
– Hagyjalak most? – kérdezte ezután a fiú, akin látszott, hogy teljesen tanácstalan, mit kéne tennie ebben a helyzetben.
– Nem kell – lehelte szinte Liam. Pontosan úgy, hogy az ellenkezője érződött ki válaszából. Spencer pedig vette a célzást.
– Akkor én most nem is zavarlak tovább. A videót pedig… A videó nagyon jól sikerült. Csak el akartam mondani, hogy szerintem ügyes voltál, és büszke vagyok rád – foglalta össze Spencer mindazt, amiért eredetileg jött. Liam szája keserédes mosolyra húzódott, és még mindig nem nézett Spencerre. És még mindig rühellte magát emiatt, de egyszerűen nem volt ereje ahhoz, hogy elfordítsa a fejét. Spencer lassan felállt az ágyról, végtelen sok lehetőséget adva Liamnek, hogy visszatartsa őt, ha esetleg mégis szüksége lenne rá. De Liam nem szólalt meg. A szemüveges fiú még egyszer finoman barátja vállára helyezte kezét, hogy valamennyi erőt próbáljon sugározni belé, de aztán a Liam vállát melengető kéz lassan lecsúszott, Spencer pedig magára hagyta őt a két kibontatlan borítékjával, aminek ő pontosan tudta, mi a tartalma, még csak át sem kellett világítania hozzá. Amint becsukódott az ajtó Spencer háta mögött, egy könnycsepp gördült le Liam arcán. Haragudott magára, hogy annak próbál örömet szerezni, aki nincs itt, és közben csalódást okozott annak, aki itt volt.

57. Szemtől szemben