Címke: Sims sztori

60. Kívülállók

Trevor

– Egy csésze teát kérek – döntött hosszas gondolkodás után végül Olivia. Bradley látta rajta, hogy kifejezetten ideges, amit nem is csodált. Ezúttal sem mulatni gyűltek össze. Sőt, nem is emlékezett már, mikor találkoztak utoljára azért, hogy jól érezzék magukat. Aztán bekúszott a gondolat a fejébe: ezt most pont azért csinálják, hogy jobban érezzék magukat.
– Lehetőleg nem filtereset – tette hozzá aztán a nő, mintha ennek olyan nagy jelentősége lett volna. Bradley azonban nem mert rákérdezni.
– Ugyanazt – biccentett Trevor is a pincér irányába. Szerencsére most nem azt a felszolgálót sikerült kifogniuk, aki legutóbb megbámulta őket, ahogy épp könnyek közt törnek ki. Remélhetőleg a mostaninak nem is kell majd ilyennel szembenéznie.
– Én is azt kérnék – huppant le ebben a pillanatban Duncan lihegve Olivia mellé. Bradley úgy érezte, mintha ezzel a könyvtáros férfi valami intim pillanatot zavart volna meg közte és a nő között, még annak ellenére is, hogy eredetileg ő hívta meg. Olivia is hasonlóképp érezhette magát, bár ő mostanában egyre frusztráltabbnak tűnt, ha Duncan is a közelben volt.
– Szóval beszéltél Jareddel? – tért inkább a lényegre, Bradley felé intézve kérdését.
– Igen, és… eléggé maga alatt van. Jártatok nála mostanában? – nézett két barátjára, akik bizonytalanul ingatták a fejüket. – Elfalaztatta azt a helyet, ahol… – próbálta végigmondani, de hangja itt elcsuklott. Olivia megrezzent, Duncanen viszont semmiféle reakciót nem vélt felfedezni.
– Ha neki is ennyire szar ez a téma, miért nem hagyta, hogy beszéljünk róla? – kérdezte aztán Olivia.
– Mert túl sok volt neki. Nem akarta a mi terheinket is viselni – foglalta össze a férfi mindazt, amit sikerült megtudnia a szerelőműhelyben.
– És nekünk mi a tervünk? Egymásra zúdítjuk, ami a szívünket nyomja? – reagált Duncan talán túlzottan is flegmán erre a Bradley számára érzékeny témára.
– Neked talán nem lenne szükséged arra, hogy kibeszéljük Emily ügyét? – vonta kérdőre őt Olivia, akinek ezek szerint szintén betett Duncan hozzáállása.
– Nem – jelentette ki határozottan a könyvtáros. – Nekem arra lenne szükségem, hogy ne beszéljünk róla többet.
– Az eddig sem segített – emlékeztette őt strucc-politikájuk bukására Trevor.
– Szóval azt hiszitek, nem Emily körül forgott az életünk akár egy percig is? – tárta szét a karját Duncan. – Mindig minden róla szól. Nem akarok újra mindent átélni belőle, elég volt egyszer is.
– Fogd már fel, hogy meghalt, és ezt muszáj megbeszélnünk! – emelte fel kicsit jobban a hangját Olivia.
– Miért lenne muszáj? – ellenkezett továbbra is Duncan. Bradley nem szokta meg tőle ezt a vehemenciát, ahogy Olivia számára is váratlan fordulatnak látszott, hogy az eddig mindig mimóza férfi hirtelen így szembeszegül azzal, amit ő mond neki.
– Azért mert megviselt? Az anyám is meghalt fél éve, mégsem beszéltünk róla, pedig engem sokkal jobban megviselt, mint Emily – tört ki belőle, Bradley számára pedig ez volt az a pont, ahol kissé megtorpant. Volt igazság Duncan szavaiban, bármennyire is fájtak neki. És tudta, hogy a férfi komolyan sérült lelkileg. Amit eddig nem vett észre, mert csak az Emily okozta károk jelei után pásztázott, pedig Duncan sok mindentől sérült már, így talán Emily nem volt olyan nagy hatással rá. Olivia azonban nem torpant meg, nem mérlegelte a helyzetet, hanem az indulatra indulattal válaszolt.
– Emily öngyilkos lett, te barom. És mi nem vettük észre, hogy baj van vele. És mindannyian magunkat okoljuk, ezért kell ezt megbeszélnünk! – sziszegte a végét, hogy indulatát inkább így fejezze ki, mintsem éktelen üvöltözéssel.
– Mindannyian? Tényleg? – nézett rá hidegen és teljes komolysággal Duncan. – Ezek szerint emiatt nem sikerült soha beilleszkednem közétek. Mert képtelen vagyok magamat okolni Emily halála miatt, mint ahogy ti hárman teszitek – fintorgott is hozzá, amitől Oliviában felszaladt a pumpa.
– Akkor mégis miért erőlteted, hogy közénk tartozz? – förmedt rá a nő, aki belesűrítette minden Duncannel kapcsolatos ellenérzését ebbe az egy mondatba. És Bradley itt torpant meg másodjára. Olivia szavai olyan élesek voltak, hogy a levegőt is megvágták, sőt, szét is szabdalták, ahogy visszhang formájában visszapattantak a környező falakról. De a sebek mögött csak üresség tátongott. A nő lényegében ezzel elismerte, hogy a barátságuk egyetlen alapja az Emily halálával kapcsolatos lelki önsanyargatás.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád – rándult meg Duncan szája féloldalt, ahogy mogorván Olivia irányába nézett. Tudták. Hát persze, hogy tudták.
– Emiatt felesleges volt idejönnöd – közölte ridegen, egyúttal teljesen megsemmisítőn a nő. Duncan egy mély levegőt vett. Bradley minden rezzenését feszülten figyelte, mert a beszélgetés során szembesült azzal, hogy tényleg nem ismeri azt a férfit, akit a barátjának mert nevezni. Ahogy lassan kifújta a levegőt, a legtöbben dühöt véltek volna felfedezni benne. De most, hogy alaposabban, szinte mikroszkópikusan vizsgálta, Trevor rájött, hogy ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. A felszabadulásé. Duncan egész eddig erre vágyott. Egy határozott válaszra, amit Olivia ezidáig nem volt hajlandó megadni neki.
– Akkor én most megyek is – állt fel kisvártatva az asztaltól. – Elnézést, hogy nem vagyok kíváncsi a figyelemhiányos barátnőtök sztorijára – szúrt oda még egyet, de Olivia nem hagyhatta rákontrázás nélkül.
– Nehogy véletlen elvehesse a figyelmet, amit te érdemelnél meg – morogta félhangosan, de Duncan még így is meghallotta távozófélben.
– Nézz rám, Olivia. És nézd meg, hogyan kezel egy feszült helyzetet egy érett felnőtt – mondta teljesen higgadtan, amitől szavai csak még hűvösebbnek hatottak, az egész megjegyzés pedig még hátborzongatóbbnak. – Nem úgy, hogy kötelet keres magának, hogy végezzen magával, és nem is úgy, hogy otthagyja az egyetemet, miután beolvas egy tanárnak az előadás közepén – “mint te”, tette hozzá gondolatban Bradley, ahogy a beszélgetést figyelte, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy Duncan Olivia kifakadására utal. Hihetetlen volt látni, hogy az elutasítás után mennyire nyíltan szembe mer szegülni eddigi imádatának tárgyával.
– Amiatt az ember miatt halt meg – pattant fel Olivia is a székről, egyenesen Duncan irányába, amitől Bradley is talpra ugrott, hogy esetleg szétválassza őket, mert a könyvtáros nem úszta volna meg sérülés nélkül, ha a harcias nő a nyakába veti magát. De aztán Olivia arcára düh helyett a végtelen szomorúság ült ki.
– Emily önmagát ölte meg. Teljesen egyedül – hangsúlyozta a férfi.
– Zsarolták őt. Te is tudod – nyögte a nő szinte teljesen erőtlenül, ahogy úrrá lett rajta a fájdalma és a kétségbeesése.
– És azt is tudod, mivel zsarolta őt az a tanár? – fordította vissza a kérdést Duncan. Bradley nagyon kezdte úgy érezni, hogy szét kéne választania őket, még akkor is, ha fizikailag nem értek egymáshoz. – Ha volt mivel zsarolnia, akkor Emily nem olyan ártatlan, mint ahogyan hiszitek – szúrt oda még egy hatalmasat, amitől a nő hasa szemmel látható módon görcsbe rándult, bár az is lehet, hogy Trevor a visszafojtott zokogás jelét észlelte ilyen formában. – Szóval mielőtt bűnbakot választanátok, és elkönyvelnétek magatokban Emilyt szende ártatlan kislányként, talán nem ártana tudnotok, hogy mégis mi volt közte és a tanár közt – közölte, majd hátat fordított nekik, és távozott a bárból. Bradley egyúttal érezte, hogy ezzel a barátságukból is távozott.
Ő pedig ott maradt Oliviával, az asztal két átellenes végén állva, a kijárat felé meredve. Mikor megfordult, látta a nő vörössé vált szemeit, és ajka remegéséből tudta, hogy Olivia az érzelmi szabadesés határán táncol.
– Mégis mi a fenéért nem szóltál közbe? – förmedt rá Trevorra, aki összerezzent. – A barátnődet becsmérelte, a fenébe is! – kiáltotta a kelleténél kissé hangosabban. Bradley őszintén kezdte magát fogyatékosnak érezni, hogy még az eddigi tapasztalatok ellenére sokadjára is ide szervezte a találkozót, ahol ilyen sok ember lehet fül- és szemtanúja a drámájuknak.
– Mondj már valamit, az istenért! – könyörgött szemeivel, ahogy Bradley-re nézett, aki életében talán most először volt képtelen bármit is mondani. És még a felszólítás után sem tudta, mit reagálhatna.
A pincér is tanúja volt a kirohanásoknak, amik az asztal körül zajlottak le, így kissé tétován helyezte le a három csésze teát, majd a lehető leggyorsabban távozott is.
Trevor pedig hol maga elé révedve, hol a még mindig tajtékzó Oliviát vizslatva helyet foglalt, és belekortyolt az egyik csészébe. A nő idegesen ráharapott az ajkára, bólintott egyet, majd felkapta a táskáját, és távozott.


Ethan

Átkozott blogolás. Elhatározta, hogy nekiáll a feladatnak, mert már így is több napos csúszásban volt a Bradley által megjelölt kezdéshez képest. No de nem akart ő stréberkedni, csak annyit próbált elérni, hogy ezt is valahogy kipipálja az írókörös borzalmak közül. A múltkori kooperációs munkához képest ez például egészen baráti volt – nem kellett hozzá szóba állnia senkivel, hogy pitizzen a segítségért.
Már csak azon törte a fejét, hogy mégis milyen magvas gondolatokat osszon meg közönségével – nem mintha azt gondolta volna, bárkit érdekel, amit firkál, de Bradley állította, hogy követni fogja élesben a munkájukat. Az a biztos tudat, hogy amit leír, az az irodalomtanár monitorán fog legközelebb megjelenni, minden kreatív gondolatát csírájában fojtotta el. Ez így olyan volt, mint egy privát beszélgetés, ahol csak őt vallatják, és éppenséggel nem jutott eszébe semmi, amit szívesen elárult volna Bradley-nek az életéből. Üres tekintettel bámult kifelé az esőcseppektől csíkozott ablakon, de csak nem akarta megszállni az ihlet.
„Az eső szívás!” – pötyögte be végül, és megnyomta a küldés gombot. Hát, ez siralmas, de legalább az első lépést már megtette. Most egy órán keresztül nyugi volt, addig bőven kitalálhatta, miről írogasson a továbbiakban. Persze, érezte, hogy ennél azért bővebb megnyilvánulásokat vár tőle tanára, de ha egyszer semmi sem jutott eszébe. Unottan tápászkodott fel ültéből, hogy kibámuljon az esőáztatta, fakó utcára. Ahogy egyre kevesebb lett a napfény, és hűvösebbre fordult az idő, úgy nőtt benne is a megmagyarázhatatlan feszültség. Ez volt az utolsó éve a gimiben, egyre kevésbé bízott magában, hogy végig fogja csinálni. Először az apja lesittelése, majd a sulis zűrök, Jenna, aztán pedig az anyja… Fojtogatta minden perc abban a sötét, komor házban.
– Ethan – nyitott be anyja a szobába, csak úgy, kopogás nélkül. A fiú felmorrant, mert privát zónája ilyen mértékű megsértése már önmagában is felért egy támadással. – Hol van a slusszkulcs?
Pontosan tudta, hogy hol volt. A farzsebében.
– Minek kell az neked? – kerülte meg a választ nyersen. Annalise sosem volt az utak királynője. Bizonytalanul vezetett, éppen ezért mindig a család férfitagjainak adta át a kormányt. Először férjének, majd Daughartynak és Ethannek. Most azonban nem fuvart kért, hanem ő maga akart vezetni. Sejtette is az okát, miért.
– Mert kell – reagált a kérdésre a nő az indokoltnál hevesebben. – Nem vagyok köteles beszámolni neked róla. De ha tudni akarod, be kell vásárolnom a vacsorához – fűzött hozzá mégis valami magyarázatfélét.
Ethan a fejét rázta. Tudta, hogy máshonnan fúj a szél. A nő szemei alatt karikák sötétlettek, haja gubancos csomóként lógott nyakába, és köntöse is gyűrött és pecsétes volt. Mintha ezer éve nem pihente volna ki magát. Miközben beszélt, idegesen kapkodta pillantását, és ujjai is dühödten jártak az ajtófélfán, aminek támaszkodott. Szeme nem egészséges fénytől csillogott. Kemény dolog az elvonás.
– Így nem vezethetsz – próbált észérvekkel hatni rá. Az utca végéig sem jutott volna ebben az állapotban. – Majd én bevásárolok.
– Nem! – villant Annalise szeme rémülten. – Te nem tudod, mi kell nekem!
– Miért, mi kell? – fonta karba kezeit. Képtelen volt palástolni az arcára ülő cinikus kifejezést. Már megint ugyanaz a lemez. Hazugság, veszekedés, és biztosra vette, hogy a vádaskodás sem késik már sokáig. Szülei balhéi évek óta egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, csak épp most nem az apja állt a helyén, hanem ő maga. Az utolsó férfi a házban. Annalise pár pillanatig szóra sem méltatta, de aztán szemei összeszűkültek, és kitört belőle az indulat.
– Te is csak arra vagy képes… – sziszegte. – Olyan vagy, mint az apád. Csak bírálni tudtok – nézett rá megvetően, mintha nem is saját fiát, hanem Josephet látná helyette. Ethan lesütötte szemét. – Rátok áldoztam az életemet! És mi jutott nekem? Semmi – zokogott fel hisztérikusan.
A fiú szája széle megrándult. Tudta ő, mindig is tudta, hogy az anyja őt hibáztatja azért, amiért az élete zátonyra futott. Annyi mindent megtett, hogy a nevelés mellett is beindíthassa karrierjét, és követhesse álmait. A világot jelentő deszkákig azonban rögös út vezet, és túl keménynek bizonyult a nő számára, akit két éhes száj várt otthon. Az érettségit még sikerült letennie, de a színművészetit már sosem tudta elkezdeni. A jelentéktelen reklámszerepek mellett csupán egy helyi étkezdében jutott számára főszerep, mint pincérnő. Miután felismerte, hogy ennél többre nem viheti, már nem talált vigaszt családjában. Ethan haragudott rá, rettenetesen. De szerette is. Az anyja volt. Ő maga pedig a rossz döntés eredménye, akivel minden nap szembe kellett néznie a nőnek, és szeretnie kellett.
– Koszos ruhák, zokni, mosatlan edények – sorolta Annalise, miközben kezével leborított egy élére hajtogatott ruhakupacot a kis szekrényről. – És a hazugságok, hogy minden jobb lesz – ömlött belőle a keserűség. – És hol van most apád? Nézd meg, hova jutott az ígéreteivel…
Ezt már Ethan sem hagyhatta. Az, hogy őt szidta, egy dolog. De az apja nem ezt érdemelte. Ő majd’ belerokkant, hogy eleget tudjon tenni felesége kívánságainak. Cserébe pedig mit kapott? Örök elégedetlenséget.
– Ne csinálj úgy, mintha te tökéletes lettél volna – vetette oda a kelleténél kissé durvábban, de nem tehetett róla. Felrémlettek a férfiak, akik különélésük ideje alatt megfordultak náluk, és biztos volt benne, hogy már előtte is lehettek anyjának szeretői. Szomjazta az elismerést és bókokat. Hiszen csak egy pincérnő volt, egy ifjú családanya, aminél mindig is többre vágyott.
– Ne merj velem így beszélni – csattant fel anyja, és már-már hisztérikusan rázta felé mutatóujját. – Mindent megkaptál. Mindig is te voltál nekem az első – jelentette ki dühösen, és úgy tűnt, valóban el is hiszi, amit mondott.
Mindent megkapott, amit pénzért meg lehetett venni, ez igaz. Neki azonban csak a családja kellett volna. Legfőképpen az anyja. Az apja mindig is ragaszkodott hozzá, voltaképp ezért maradt a házban, mert nem akart lemondani Ethan feletti felügyeleti jogáról. Azt akarta, hogy fia vele éljen. Annalise viszont ragaszkodott hozzá, hogy övé maradjon minden a válás után, anyagi javak és gyerek, mintegy kárpótlásul elvesztegetett fiatalkoráért cserébe. Szeretetteli anya-fiú kapcsolat azonban nem volt közöttük. Csak éltek együtt a nagy házban, és ha Ethan érezte is, hogy az anyja igyekszik jól játszani a szülő szerepét, mégsem szívből jött részéről az egész. Pedig minden harag ellenére ő vágyott volna a szeretetére. De mint ahogyan anyja színészetről szövögetett vágyának, úgy az övének sem az volt a sorsa, hogy beteljesüljön. Felkapta kabátját, és az ajtó felé indult.
– Most meg hová mész? – kérte számon anyja értetlenül.
– El – közölte tömören, és minél hamarabb próbált a szobáján kívül kerülni.
– Ne merészelj – próbált elképedt anyja lépést tartani vele, miközben fia már lefelé vette a lépcsőfokokat. – Hallasz? Nekem kell a kocsi! – kiabált utána, mikor a slusszkulcsot látta megvillanni a srác kezében. – Ha most el mersz menni, ne gyere többé vissza! Érted, Ethan? Ne is gyere vissza!
Ekkorra már Ethan lába a gázpedálon volt, és úgy próbált kitolatni az utcára. Anyja egy ideig próbált útjába állni, de aztán feladta, és csak szövegelt tovább, amit ő a járó motortól már úgysem hallott. Mégis mire számított a nő? Hogy majd meghallva fenyegetéseit, bűnbánóan visszasomfordál a szobájába? A büszkeségét tőle örökölte, nem az apjától.
Sokáig cirkált a sötétedő utcákon, de nem volt hova mennie. Nem akarta megkockáztatni, hogy egy bárba beülve Tobyba vagy valami Nick Frost típusú alakba fusson ismét, úgyhogy inkább maradt az autóban. Tudta, hogy hazamehetne, hiszen az anyja lehiggad, és mindig is fontosabb volt számára az, hogy jó szülőnek tűnjön, mint hogy tényleg az legyen. Nem tenné ki fiát az utcára. Pláne, ha még italt is szerez neki valahonnan… De nem akarta. Legalábbis most még nem. Így inkább beparkolt a gimi parkolójába, és nézte a lassan kiürülő épületet.
A színjátszósok szállingóztak haza esti próbájukról. Szemével kereste köztük Jennát, de nem találta. Rá is haragudott. Legutóbb, mikor találkoztak a plázában, arra számított, hogy tényleg fontos dolgokról akar vele beszélni, ehelyett azonban csak az írókörös feladatot akarta elkezdeni. Egy félhomályos, giccses kávézóban. Biztos tudta, hogy ha elmondaná, miért hívja oda, nem menne el, de Ethan így sem értette, mi értelme volt ennek az egésznek. Az istenért, voltak komolyabb problémáik egy vacak írókörös feladatnál.
Ekkor jutott eszébe a blogolás újra. Átkozott Bradley! Átkozott Hauser, amiért úgy gondolta, neki olyan veszettül szüksége van még egy írókörre is, mintha nem lenne elég szar e nélkül is minden. Kedvetlenül bányászta elő a telefonját, és nyitotta meg rajta személyes blogját. Aztán keserűen felnevetett, csak úgy magában. Hogy is mondta Bradley? Nézzenek szét, mi történik a környezetükben, és arról írjanak. Lehetőleg izgalmasan. Kíváncsi lett volna a képére, ha ő arról kezd el posztolgatni, ami körülötte történik. Az emberek csak úgy mondják, hogy érdekli őket, mi van a másikkal. Valójában ha valaki egy udvarias „Hogy vagy?” kérdésre nem a megszokott „minden oké”-val válaszol, máris furcsán néznek rá. Együtt érzően hümmögnek kicsit, és utána persze elkerülik jó messzire. Mert hát ki kíváncsi más gondjára? Senkinek nem kell érte a szomszédba mennie.
A műszerfalra tévedt szeme, ami már erősen azt mutatta, porzik az autó tankja.
„Totál gáz, hogy tavaly óta mennyit emelkedett a benzin ára. Kezdek gyűjteni egy lóra” – pötyögte be telefonjába, majd elküldte.
Ennyi elég is lesz mára. Kedvetlenül húzta el száját, ahogyan eszébe jutott, hogy másnap reggeltől ismét azon kell agyalnia, mit osszon meg magáról, de szerencsére az még odébb volt pár órával. Kabátját összegöngyölve és jól megpaskolgatva kényelmes párnát készített magának, majd alvó pozíciót vett fel ültében, és lehunyta szemét. Legalább holnap nem lesz gondja a parkolással.

61. Blogügyek

59. Kérdések és válaszok

Kitty

Miután az újság megcsúszott, végül úgy döntöttek, hogy a következő számba próbálják meg belesűríteni a kimaradt cikkeket. Azért találták ki ezt – most már közösen –, mert így éreztetni tudták a naplopókkal is, hogy mekkora problémát jelentett egy-egy határidő be nem tartása. Kitty reménykedett benne, hogy az incidens nem csak átmenetileg növelte a csapat pontosságát, mert kifejezetten jó volt azt hallani, hogy a legtöbben hihetetlenül gyorsan elkészültek a bevállalt feladattal. Ennek így kellene működnie mindig.
Éppen ezzel a gondolattal fordult be a folyosón, ám amikor meglátta Gilt, egy mosollyal az arcán üdvözölte őt.
– Szia!
A fiú először meglepődött, hiszen valószínűleg nem számított a semmiből érkező köszöntésre. Utána viszont vidáman fordult hozzá.
– Kitty! Jó, hogy látlak. Épp téged kerestelek – jelentette ki. – Mit szólt Bradley a kisfilmhez?
– Szerintem összességében elégedett volt – gondolkozott el Kitty. – Mivel azért elég sok művet kellett megnéznünk, nem jutott sok idő az értékelésre, inkább Robbal beszélgettünk utána. Neki tetszett. Vagy legalábbis ezt mondja.
Abban mondjuk nem volt teljesen biztos, hogy az évfolyamtársa valóban így is gondolta. Persze, nem egyszer fordult már elő, hogy a másik ki merte fejezni az egyet nem értését, de a cikkeiről és az írókörös munkáiról eddig mindig elismerően nyilatkozott. És látta, milyen fejet vágott a fiú, mikor a kisfilmet nézte. Talán… de nem, arról Toby szólt volna.
Mindenképpen beszélnie kellett még erről Tobyval.
– Beszéltem Spencerrel is arról, hogy leadhatnánk a következő sulis vetítésen, hogy ha már megcsináltuk, minél több diákhoz eljusson az üzenete – lelkesedett Gil, aki egyébként is nagyon elégedettnek tűnt a közös munkájukkal. – Neked ez így oké?
– Igen – bólintott Kitty elgondolkozva. – Bízom benne, hogy a helyén fogják kezelni a nézők.
Afelől nem voltak illúziói, hogy igazán nagy hatással nem lesz egyik zaklatóra sem, hiszen tucatnyi ilyen témájú film volt az interneten, és mégsem tűnt el a jelenség. De ő már annak is örült, hogy néhány címzetthez eljutott a gondolat.
– Nem tűnsz túl lelkesnek – jegyezte meg csalódottan Gil, mire Kitty feleszmélt, és megrázta a fejét. ¬– Nem vagy elégedett a munkámmal?
– Dehogynem vagyok elégedett – szögezte le, mielőtt még a projekttársa téves következtetéseket vont volna le. – Éppen csak azon gondolkozom, hogy akármilyen jó lett is a kisfilmünk, az iskolai zaklatást nem fogjuk tudni vele megfékezni, ehhez ennél több kell. Kezdetnek viszont jó – emelte ki.
– Kezdetnek? – kérdezett vissza a fiú egy mosollyal az arcán. – Ezek szerint gondolkozol folytatásban?
– Valahogyan mindenképpen fel kellene lépnie az iskolának a jelenség ellen – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. Elég volt csak arra gondolnia, amit Cameron Dickensszel műveltek a korábbi barátai, miután kiderült a titka a balettos karrierjéről.
Kitty sosem szerette a balettet, és egyáltalán nem érdekelte őt Cameron. Sőt, ha őszinte akart lenni, nem tartotta kifejezetten szimpatikusnak vagy egyáltalán gerincesnek a fiút. Viszont attól még nem érdemelte meg azt, amit az utolsó Brightwoodban töltött napjaiban kapott.
Aztán ott volt még számtalan névtelen, arctalan diáktársa is, aki naponta kénytelen volt eltűrni a megaláztatásokat. Akik közül sokan szorongásokkal fognak kiszabadulni az iskola falai közül… és akik között lehet olyan, aki nem fog kiszabadulni sehogyan. Aki megelégeli. Így vagy úgy.
– Igen, ezzel én is egyetértek – helyeselt Gil, és még ki is húzta magát egy kicsit. Úgy tűnt, partner volt ebben a gondolatmenetben. – Van már ötleted, hogyan csinálnád? Mert a videós és írásos figyelemelhívás nem hiszem, hogy elég lenne.
Még valami, amiben egyetértettek.
– Egyelőre csak kivitelezhetetlen, és valószínűleg ugyanakkor kissé gonosz ötleteim vannak – rázta a fejét Kitty.
– Gonosz ötletek? – Az évfolyamtársa meglepetten nézett rá. – Most tettél igazán kíváncsivá.
Még egy kis ideig hezitált, aztán végül megrántotta a vállát. Nyilvánvalóan nem gondolta komolyan, de…
– Az ember akkor hajlandó változtatni, ha elég jó oka van rá. Ha történik vele valami elég meghökkentő, ijesztő. Mondjuk ha az áldozata egy szép napon rálő.
A másik elismerően füttyentett egyet, mielőtt megszólalt volna.
– Ez komoly! Szerintem ilyen szemszögből még sosem gondoltak az áldozataikra… Szorongassuk meg egy kicsit a szemeteket. Azaz… ha tudok valamiben segíteni, én benne vagyok – finomított a végén a mondandóján. – Persze nyilván csak akkor, ha Spencer nem tud benne részt venni.
Kitty a lelkesedésen még nem lepődött meg, a rövid monológ végén viszont már annál inkább. Azt ugyanis már sikerült leszűrnie az eddigi beszélgetéseikből, hogy a fiú egyértelműen és szinte elfogultan a bántalmazott diákok mellett állt ki.
– Spencerrel azért nem vagyunk összenőve – szögezte le a kétségek eloszlatása végett. – Viszont egy ilyen volumenű projektet igazgatói és esetlegesen rendőri engedély nélkül nem lehet végrehajtani, erre pedig nem sok esélyt látok. Még akkor sem, ha csak piros paintball festékkel lőnénk.
– Azta! – csodálkozott el Gil. – Te komolyan élesben gondoltad az egészet? Én azt hittem, csak videóról beszélünk. Kitty Parnell, nem szívesen húznék veled ujjat – nevetett fel, de látszólag nem tartott attól, hogy egyszer sor kerülne ilyesmire. – Hauser bármit el tud intézni, ha megpuhítjuk. Ő is azt akarja, hogy rend legyen a gimiben, rühelli a zűrös alakokat. Muszáj legalább megpróbálnunk.
Kitty viszont a fejét rázta, mert bár komolyan eljátszott ezzel a gondolattal, tudta, hogy nem szimplán megkérdőjelezhető akció lett volna, hanem egyenesen nagyon-nagyon gonosz is. Nem azért mesélte el Gilnek, mert valóban meg akarta valósítani, hanem inkább csak azért, mert ezzel tudta a leginkább felvázolni, milyen komoly lépésekre lett volna szükség a tényleges változáshoz.
– Nem lenne helyes – jelentette is ki. – Valószínűleg sokan lennének, akik nem ártottak senkinek, de egy ilyen eset traumatizálná őket.
– Ahogy érzed – hagyta rá a fiú, bár látszólag neki sokkal jobban tetszett a gondolat, mint talán az helyes lett volna. Lehet, hogy hiba volt neki elmondani? – Szerintem túl sokat aggódsz azokért, akik közben vígan terrorizálják a gyengébbeket. Nem lehet egyszerre mindenkit megmenteni – rántotta meg a vállát egy halvány mosollyal.
– Nem, valóban nem lehet – fordította el a pillantását róla Kitty, aztán az ő arcára is kiült egy apró mosoly. – De mielőtt az ember szélsőséges megoldásokhoz folyamodna, muszáj mérlegelnie, hogy nem árt-e vele többet, mint amennyit használ.
És egy ilyen akcióval egészen biztosan többen jönnének ki rosszul, mint ahányan jól. Gonosz ötlet volt. De egész biztosan működött volna.
– Remélem, megtalálod a módját, hogy tegyél valamit – igyekezett Gil visszatalálni a beszélgetésnek egy könnyedebb részéhez. – Neked meglenne minden eszközöd hozzá. De talán el kellene beszélgetned azokkal, akik benne vannak a sűrűjében. Az áldozatokkal… és akár a zaklatókkal is. És csak aztán mérlegelni. Kemény vagy, ha azután is pártatlan tudsz maradni.
Ó. Kitty mosolya kiszélesedett egy kissé, amikor rájött, hogy a projekttársa valószínűleg azt szűrte le az eddig elhangzottakból, hogy ő inkább a zaklatók mellett állt volna ki.
– Nem vagyok pártatlan – tárta szét a karjait. – Azt gondolom, hogy a bullying rossz, és hogy aki bármilyen formában bántalmazza a másikat, az rosszul cselekszik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy óvatos vagyok, és igyekszem minél kevesebb kárt tenni másokban.
– Túl jó vagy, Kitty – nézett a szemébe Gil. Ajaj. – Arra gondoltam, eljöhetnél velem a filmvetítésre. Ha van kedved – tette hozzá várakozón a fiú.
Kitty nem sokszor került még ehhez hasonló helyzetbe, de attól még sikerült felismernie, hogy az évfolyamtársa nem szimpla kollégaként szerette volna elkísérni őt.
– A filmvetítés jó ötlet – kezdte végül megfontoltan. – De azt tudod ugye, hogy nekem van barátom?
Láthatóan minden jó szándéka ellenére is sikerült megbántania a fiút, aki bár nagyon igyekezett nem mutatni a csalódottságát, mégis kicsit mintha elszomorodott volna.
– Ó, értem. Nem muszáj ám kitalálnod egy barátot, hogy jobban érezzem magam. Elég egy szimpla nem is – erőltetett mosolyt az arcára Gil. – Nem először pattintanak le. De így is örülnék, ha velem tartanál a filmvetítésre, ha neked nem kínos.
– Menjünk – bólintott rá Kitty. – De ne gondold, hogy kamuznék neked, jó?
A fiú erre hálásan mosolygott rá vissza, és szerencsére nem szerette volna feszegetni a témát. Kitty pedig örült neki, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült tisztázniuk a dolgot.


Angela

Eddig összesen négy diákot sikerült beszerveznie, de ez még koránt sem volt elegendő ahhoz, hogy elindíthassa az olasz szakkört. A plakátjai valószínűleg nem voltak elég figyelemfelkeltőek, vagy csak nem szólította meg vele elég ügyesen a közönségét. Akárhogy volt is, neki segítségre volt szüksége a reklámozásban, és már össze is álltak a fejében a terv alapjai.
Már néhány kollégájához sikerült bekéredzkednie, hogy az órák elején vagy végén rövid tájékoztatót tarthasson a diákoknak. Sajnos az eddigi óralátogatásai mindössze mérsékelt sikert arattak: két lány jelentkezett nála, a többiek érdeklődését viszont nem keltették fel az olasz kultúráról és nyelvről elárult érdekességek. Annak viszont örült, hogy Rob Springer egy barátját is beszervezte – akkor is, ha Angelának volt egy erős tippje, hogy a fiú csak cikinek érezte volna, hogy egyedül jár a szakkörre.
Lényeg a lényeg, úgy gondolta, itt volt az ideje annak, hogy segítséget kérjen. És ki más tudott volna segíteni a terv végrehajtásában, ha nem az AV klub vezetője? Már csak azért is, mert a nagy terv mindössze egy promóvideó összevágása volt – amihez sajnos nem értett igazán.
Eltökélten kopogott be a klubhelységül szolgáló terembe, majd választ nem várva be is nyitott.
– Sziasztok – köszönt a néhány ott lézengőnek. – A klub vezetője itt van véletlenül?
– Itt vagyok, miben tudok segíteni? – állt fel készségesen egy szemüveges fiú, a többiek pedig vissza is merültek abba, amivel éppen foglalkoztak. A klubvezető kissé rekedtes hangon beszélt, talán megfázhatott.
– Angela Wind vagyok – mutatkozott be először is a nő. – Én vagyok az új iskolai tanácsadó, de olasztanári szakon végeztem az egyetemen, és tekintve, hogy nincsen olaszoktatás az iskolában, szeretnék szakkört indítani. Ehhez viszont szükségem lenne egy promóvideóra. De nem tudok videót vágni. Ebben lenne szükségem egy kis segítségre.
A fiú hátrahőkölt késsé, és ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét ráeszmélt, hogy az emberek nem feltétlenül voltak hozzászokva a… lendületéhez.
– A videó már elkészült? Csak vágni kéne? – kérdezett végül a klubvezető rövid fáziskésé után. – Egyébként Spencer West.
– Igazából nem élő felvételekre gondoltam, hanem képekre és szövegre – magyarázta Angela. Tényleg, Spencer volt a neve! Hallotta már, de egyszerűen nem jutott az eszébe idáig. – Ha nem érsz rá, azt is megértem – szögezte le. – Csak ebben az esetben segíthetnél nekem keresni valakit, aki igen.
– Nos, ha lehetek teljesen őszinte, a váltakozó képekből álló videóval nem hiszem, hogy túl sok mindenkit meg tudna győzni – jelentette ki Spencer. – Viszont segíthetek kitalálni valami hatékonyabb reklámvideót is.
Angelának nem igazán kellett kétszer átgondolnia, hogy rábólintson. Nem a reklámok voltak a szakterülete, ezért csak a sötétben tapogatózott, mikor megpróbálta kitalálni, hogyan toborozzon több résztvevőt a szakköréhez.
– Hálás lennék érte – nézett a fiúra némileg megkönnyebbülten. – Nem zavarlak most? Nem akarom félbeszakítani a munkádat.
– Nem, most épp úgyis ráérek – mosolygott rá Spencer. Szimpatikus volt első benyomás alapján, mert készséges volt, és nem csak le akarta tudni a feladatot, hanem ötletekkel is előállt.
– Szuper – állapította meg Angela, ahogy körbenézett. Látszólag senki mást sem zavart a beszélgetésük, ezért a pillantása ismét megállapodott a beszélgetőpartnerén. – Tényleg nem szeretnék túl sok problémát okozni neked, szóval csak annyi energiát fektessünk bele, amennyi még nem megerőltető.
– Nekem tényleg nem probléma – bizonygatta Spencer. Angela pedig nem tudta eldönteni, miért volt ennyire segítőkész. Talán mert ennyire szorgalmas volt? Vagy kötelességének érezte segíteni egy tanárnak?
– Mindenkinek ennyit segítesz?
– Igen – bólintott rá a fiú. Ez igazából dicséretes dolog volt, csak ki ne derüljön, hogy valamilyen megfelelési kényszer áll a háttérben. – Legalábbis igyekszem. Igyekszik. Ez volt az, amit gyakran azok szoktak mondani, akik nem hogy eleget, hanem egyenesen sokat is tettek, mégsem voltak biztosak abban, hogy nem kevés-e az erőfeszítésük.
– Köszönöm – mosolygott a diákra. Nem az volt a dolga, hogy a problémát keresse. Nem, nem. – Milyen ötleted van?
Spencer erre elmosolyodott. Ebből Angela arra tudott következtetni, hogy a videó elkészítése egy kellemes kihívás lehetett a másiknak.
– Ön nagyon elkötelezettnek tűnik a téma iránt. Lelkesnek. Hogy kezdődött ez a lelkesedés?
– Amikor gimis voltam, spanyolt akartam tanulni, de véletlenül olaszt vettem fel helyette. Aztán magával ragadott az olasz nyelv szépsége, a kultúra sokszínűsége… és az olasz életérzés. Hogy ne stresszelj, ne aggódj, ne siess. Add meg a módját.
– Akkor az egész videónak ezt a nyugodtságot, stresszmentességet kéne sugallnia és kiemelnie – javasolta Spencer. Vagy még inkább eldöntötte, és Angela örült neki, hogy a segítője önálló gondolatokkal hozakodott elő, és nem csak utasításokat várt.
– Nem feltétlenül nyugodtak az olaszok – gondolkozott el. – Sőt, hangosak és drámáznak, csak épp nem stresszelnek. Élnek, szórakoznak, pihennek, isznak, esznek, ahogy kedvük tartja. Mindegy, hogy sírnak vagy nevetnek, azt mindig őszintén és hangosan teszik. Az olaszok királyak.
– Nos, szerintem ezt a szöveget egy az egyben beemelhetnénk a videóba – javasolta Spencer mosolyogva. – És ha arra a kérdésre kéne válaszolnia, hogy egy amerikai iskolában miért pont olaszul tanuljunk, mit mondana?
Ezen Angela komolyan elgondolkodott, mert szerette volna megtalálni a megfelelő motivációt a leendő tanulói számára. De aztán csak… nem erre volt szükség. Nem arra, hogy mindig és mindenben az értelmet és a hasznosságot keressék.
– Mert az olasz nyelv nem csak egy nyelv, amivel később a munkahelyükön előrébb juthatnak az emberek. Hanem ez olyan világot nyit meg előttünk, ahol egy kicsit felengedhetünk. Ahol lehetünk furák, és mégsem nevetnek ki minket, mert ők is furák. Azért tanuljanak pont olaszul, mert ez nem kötelező, ez nem elvárás, hanem valami, ami kikapcsolhat.
– Szerintem ezt az üzenetet kéne megmutatni a reklámfilmben. – Spencer elég lelkesnek tűnt, bár köhögött is egy kicsit, ez mégsem törte le őt. – Biztos vagyok benne, hogy sok diák vágyik olyan tanórára, ahol végre kikapcsolhat, és közben valami érdekeset is tanulhat.
– Remélem, hogy igazad van – fújta ki a levegőt Angela, aztán félrebiccentette a fejét. – Beteg vagy?
– Igen – erősítette meg a feltételezést a fiú. – Megfáztam a héten – folytatta, bár a következő köhögést már megpróbálta elfojtani.
Angela összevonta a szemöldökét, úgy tanulmányozta egy kicsit a másik arcát.
– Mi történt? – halkította le a hangját, bár úgy sejtette, ez szükségtelen volt, mivel a teremben mindenkinek be volt dugva a füle.
– Csak… megfáztam.
Spencer azonnal tartózkodóvá vált; a kezét a zsebébe rejtette, és kerülni kezdte a szemkontaktust is. Ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét nehéz helyzetbe került – el kellett ugyanis döntenie, hogy hagyja a diákra az egészet, vagy legyen kéretlen kérdező. A tanácsadói feladatköre leginkább a tanulmányi eredményekre és a továbbtanulásra terjedt ki, de mindenki tudta, hogy amikor csak ez lehetséges volt, a tanácsadók odafigyeltek egyéb problémákra is.
– De nem löktek be a folyóba vagy ilyesmi, ugye…?
– Nem, dehogy – ellenkezett Spencer. Megkönnyebbült, ami azt jelentette, hogy vagy nagyon rossz irányba tapogatózott a kérdéssel, vagy pedig közel járt ugyan, de éppen nem találta el
– De nem szimpla megfázás, igaz? – kérdezett rá Angela.
– De, igen – vágta rá a fiú hevesen. Aha, szóval nem.
– Jó – emelte maga elé a tenyereit Angela megadóan. Sok esetben nem segített az, ha túlzottan agresszívan próbálta megtudni az emberek problémáit. Türelemmel… türelemmel sokkal többet el lehetett érni. Küldött is egy mosolyt a másik felé. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá.
– Bocsánat, nem úgy értettem – váltott azonnal védekező üzemmódba a fiú. – Csak… bosszant, hogy alig kezdődött el a suli és máris lebetegedtem.
– Ez érthető – bólintott Angela, és továbbra is fenntartotta a biztató mosolyát. – De szerencsére a megfázás viszonylag könnyen és hamar gyógyul. Igazából az összes diákbetegség ilyen. Ami igazán veszélyes, az ritkán jár látható, fizikai tünetekkel.
Spencer arcáról szép lassan leolvadt a mosoly, a reakciója pedig két dolgot is jelentett. Egyrészt azt, hogy közel járhatott a problémához, másrészt viszont azt, hogy eddig jöhetett, és nem tovább.
– Jól vagyok, komolyan – jelentette is ki a fiú. – Azt hittem, a reklámról fogunk beszélni.
És íme, egy újabb fal, amit nem bonthatott le ott és akkor azonnal. Angela elmosolyodva biccentett, és inkább a szakkör felé terelte a gondolatait. A világot nem menthette meg, és nem ölelhette át az egész iskolát. Legalábbis nem egyetlen mozdulattal. Ahhoz sok apró lépésre és nagyon sok megértésre volt szükség.

60. Kívülállók

58. Vonzások és taszítások

Liam

Liam kicsivel a többiek előtt érkezett meg az írókör termébe, és megszokott módon egy félreeső helyre húzta székét, de pont csak olyan messzire Bradley tervezett helyétől, hogy a tanár ne szólhasson rá, hogy jöjjön közelebb, mert akkor a figyelem középpontjába került volna. Aztán Spencer, mikor megérkezett, természetesen mellette foglalt helyet. Ő aztán bevonzotta a pár perccel rá érkező Kittyt és párját, Gilt. Rob ezután Kittyék mögé ült az ő partnerével, Theóval. Utánuk Morgan és Rose érkezett, akikről Liam azt hitte, hogy oda fognak ülni vele átellenben Gil és Theo mellé, de Morgan szeme bosszúsan villant egyet Gil és Kitty irányába, majd végül Liam felé kanyarodott, és mellette foglalt helyet. Spencer karja megfeszült, ahogy Rose közeledett felé, a lány pedig fölényes arckifejezéssel befurakodott Morgan és Liam közé, csak hogy jobban bosszanthassa Spencert a közelségével. Liam úgy érezte, ha Bradley nem kéri őket, hogy párosával üljenek le, Rose beült volna közvetlenül Spencer mellé.
– Milyen jó látni téged, Spencer – biccentette félre a fejét Rose. – Remélem, meg tudtátok ugrani a feladatot – méregette kihívóan Liam társát, aki válasz helyett csak dacosan elfordította a fejét.
Liam óvatosan megérintette Spencer vállát, hogy megpróbálja lenyugtatni – pont úgy, ahogy tőle is tapasztalta már párszor. Spencer az érintéstől megrezzent, és bátortalanul arrébb húzódott. Liam összevonta a szemöldökét, de már nem volt ideje tovább elmélkedni, mert ekkor hangosan nevetgélve szinte berobbant a terembe Sidney és Cassy. A szőke hajú lányról Spencer már mesélt neki. Tudta róla, hogy a fiú nem igazán van megelégedve a munkájával, de Liam nem tudott rá haragudni, hiszen azt is tudta, hogy Spencer miatta olvasott bele a blogjába, és végső soron miatta tudta meg, hogy ő írja. És valamiért ezt egy nagyon erős kapocsnak érezte kettejük között.
Sidney tétován nézett körül a teremben, feltehetően Jennát kereste, de a lány még nem érkezett meg. Végül aztán Cassy maga után húzta, és Cassy Gil mellett foglalt helyet, Sidney pedig az ő jobbján.
A következőként érkező páros Jenna és Ethan volt. Jenna repesve indult meg Sidney felé, Ethan azonban egy pillanatra visszahúzta őt. Liam értett hozzá, hogy észrevegye, ha valami nincs rendben, Ethan pillantása pedig pontosan erre utalt. A fiú végigmérte a másik oldalt is, de mikor kiszúrta Rose-t, megadóan követni kezdte Jennát Sidney és Cassy mögé. Liam kicsit aggódni kezdett, hogy Ethan és Rob között egyedül Theo ült, bár azt be kellett vallania, hogy ha egy ember ülhet csak közöttük, az lehetőleg Theo legyen.
Végül aztán Eric és Judy futott be. A lelkes sportrajongó és az iskolaújság sportrovatának pártolója minden bizonnyal Kitty mellé akart volna ülni, de eddigre Kitty mindkét oldala foglalt volt. Így a legjobb, amit tehetett, hogy beültek mögé és Spencer mögé, így Eric Kitty közelében lehetett, Judy pedig színjátszósként a körvezető Rose társaságát élvezhette. Már ha lehet olyat egyáltalán. De elsősként az ember minden bizonnyal ki akarja vívni a körvezető elismerését, így végül is érthető volt ez a döntés. Judyt egyébként még a szobatársa, Russel meséi alapján ismerte meg. A fiú odáig volt érte, rengeteget beszélt róla.
– Milyen népesen vagyunk – állapította meg a terembe belépő Bradley is, aki felfedezte ugyanazt, amit Liam is: legnagyobb sajnálatára bármennyire is próbált félreeső helyen leülni, mindenki más köré csoportosult, és lényegében majdnem a társaság közepén volt. Bradley pedig könnyedén alkalmazkodott a helyzethez, és odasétált hozzájuk. Így a szőke hajú fiú a félrevonulás helyett egyedül azt tudta elérni, hogy a mostani foglalkozást két méterrel arrébb tartsák, mint szokták.
– Mivel ilyen sokan vagytok, megpróbálom rövidre fogni a következő feladat kiosztását – fogott hozzá Bradley. – Ezúttal egy kicsit más jellegű írással foglalkozunk, mégpedig a blogolással – hozakodott elő a témával. Spencer sokatmondóan Liamre nézett, félmosolyra húzva száját, azt üzenve neki: “Ez neked menni fog”.
– A feladat az, hogy óránként posztoljatok egy kis szösszenetet. Itt most nem az a cél, hogy íráskényszer legyen, mint a George R. R. Martin kontra Stephen King héten, hanem sokkal inkább az, hogy nyitottak legyetek a környezetetekre. Hogy képesek legyetek bármelyik pillanatról izgalmasan hírt adni. A technikai részleteket majd a párok előadásai után megbeszéljük még. Van valakinek kérdése a feladathoz?
– Mennyi ideig kell posztolni? És napi hány órán keresztül? – jelentkezett Morgan. A legtöbben ezt a mozdulatot féléknek írhatták volna le, de Liam egészen bátornak érezte magához vagy Morganhez képest. Ahogy ezen gondolkodott, kis ideig még rajta felejtette Morganen a tekintetét, így sikerült elkapnia, milyen tüzes pillantást vet Gil irányába. Liam ráharapott az ajkaira. Tudta, hogy Gil és Morgan barátsága… érdekes, de azt hitte, Morgan részéről tényleg csak barátságról van szó. Most mégis dühös, amiért Gil Kitty és Cassy között ül.
– A következő gyűlésig minden nap. És nyilván csak akkor kell, amikor ébren vagytok. Azt pedig nem szeretném, ha ezt használnátok kifogásnak, ha elkapnak órán telefonozás közben! – nevette el magát a férfi. – Szóval ha nagyon nem fér bele a szünetetekbe, akkor ne órán pótoljátok be, nem baj, ha egy-két óra kimarad. Egyéb kérdés? – nézett ezúttal megszokásból Kittyre.
Kitty természetesen már tette is fel a következő kérdést:
– Ha nincsen mondandónk, akkor is erőltessük, vagy olyankor kihagyható az óránkénti poszt?
– Nem kell erőltetni, de szeretném, ha megpróbálnátok. Nézzetek körül, mi történik a közeletekben, és írjatok arról pár sort, legyen az bármi. Tőlem kitalálhattok egy élettörténetet is egy néninek, aki mellettetek áll a buszon hazafelé. A lényeg, hogy legyetek nyitottak a világra, és írjatok – mondta a férfi, Liam pedig kénytelenül is elmosolyodott. Ha választania kéne, ez egy tök jó mottó lenne rá, a blogjára, és úgy am block az egész életére.
– Nos, ha nincs több kérdés – nézett körbe itt gyorsan a tanár, de mivel senki nem reagált, folytatta –, kezdjük is el a páros bemutatókat! Ki szeretné kezdeni? – lépett kicsit hátrébb, helyet adva az első párosnak.
Liam ezúttal be szerette volna mutatni a művét. Nem úgy, mint amikor Kittyvel dolgozott együtt. Szerette volna, de nem elsőként. Kezdeni mindig olyan… nehéz. Hát még neki. A többiek sem ugrottak egyből, a kínos csendből pedig könnyen kihallható volt egy elfojtott suttogás.
– Szerintem akkor nyomjuk be a miénket – böködte meg Theo a mellette ülő Robot.
– Oké – mormogta vissza Rob, aztán kicsit hangosabban folytatta. – A miénkkel lehet kezdeni.
Liam megrezdült, mikor Spencer felállt, de hamar rájött, hogy csak a projektort elindítani ment. Az AV klub vezetőjeként ő vállalta a mai gyűlés technikai lebonyolítását. Mikor aztán a film elindult, Spencer visszaült mellé, korábbi nyugtalansága pedig amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.
A felvillanó képsorok animeszereplőket mutattak. Liam nem rajongott ezért a világért, ripacsnak és bugyutának érezte az ilyen jellegű alkotásokat. Próbált inkább a mondandóra figyelni: Rob és Theo karaktere épp arról veszekedett, hogy az emberiség védelmében fel lehet-e adni a saját emberségünket. Theo a tőle teljesen idegen, eszelős hangon is könnyedén, hihetően előadta, hogy “Ha kell, válj te magad szörnnyé”, míg Rob a saját hangját is alig találta beszéd közben. Elég erősen kijött a profi szinkronszínész és a kezdő közötti különbség, Liam pedig hálát adott az égnek, amiért nem ő került össze Theóval, mert tuti nagyon leégett volna. Bár ezek után már így is aggódni kezdett. Spencer, mintha megérezte volna, odafordult, és biztató mosolyt küldött felé.
– Halljuk, mit szóltatok hozzá? – lépett elő Bradley, miután a film véget ért.
– Amatőr – közölte a testvérével Rose. Liam gyomra összeszorult. Ha ez amatőr, akkor az övé milyen? Hirtelen elkezdte érteni, Spencer miért utálja ennyire Rose-t.
Morgan is halkan felhördült, és megütközve nézett Rose-ra, amiért a testvére munkáját így kommentálta.
– Ha Eren mellé Armint rakom be, akkor spoiler lett volna – rántotta meg a vállát Theo, akit annyira nem hatott meg Rose kommentárja. Liam értetlenül nézett, hogy mégis ki az az Eren és az az Armin, de úgy gondolta, talán jobb is, ha nem tudja.
– Másvalaki? – kérdezte Bradley, aki valószínűleg inkább az írókörös részével kapcsolatban akart érdeklődni, nem pedig az ikrek vitájára volt kíváncsi, főleg, mert egyikük sem az írókörbe járt.
– Szerintem érdekes a felvetés – szólalt meg Eric a szemüvegét megigazítva. – Csak gondolom, az emberiség és az emberség megőrzése túl nagy falat ahhoz, hogy kitárgyaljuk most.
– Ha valakinek vannak gondolatai a témával kapcsolatban, amit mindenképp meg akar osztani velünk, akkor rajta, de sajnos valóban, sokan vagytok még ahhoz, hogy minden témáról órákon át beszéljünk – felelte Bradley.
– Szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az embernek be kell piszkolnia a kezét, hogy másokat mentsen – dünnyögte Morgan maga elé, de Bradley füléig nem jutott el a mondat. Liam azonban meghallotta, és valójában cseppet sem tartotta biztatónak ezt a megnyilvánulást. Főleg, hogy Morgan ilyen sok mindenkit méregetett a kör tagjai közül ilyen gyilkos pillantásokkal. Kíváncsi lett volna, hogy a lány kit akar megmenteni, de volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megtudni. Hiszen ő csak megfigyel, kérdezni nem szokott, így az információ csak korlátolt mértékben jut el hozzá. Ha valami nem a folyosón történik, nyilvánosan, arról ő nem tudhatott.
– Nos, ha nincs több komment, akkor jöjjön a következő alkotás – nézett körbe Bradley.
Erre a felszólításra Morgan pattant fel, ami kifejezetten meglepte Liamet, mert azt hitte, a visszahúzódó lány azon lesz, hogy lehetőleg megússza ezt az egész szereplősdit. De a lány szemében szikrázó elszántságot látva, összegezve a korábban hallott mondattal, kicsit aggasztotta az, ami készülőben volt. Rose is felállt, kihívó pillantást küldött Spencer felé, amitől a fiú ismét összerándult. Mintha a drámakirálynő távirányítóval kapcsolgatta volna az AV klubos testét. Liam újfent megpróbálkozott Spencer megnyugtatásával, de mielőtt hozzáérhetett volna a vállához, elkapta a kezét, mert nem akarta, hogy Spencer megint elhúzódjon. Legutóbb is rosszul esett neki ez a reakció.
Nem sokat tudott gondolkodni ezen, mivel Rose és Morgan már neki is álltak a rövidke színdarabjuknak. Morganen érződött a lámpaláz, és az is, hogy nagyon távol áll tőle ez a világ, így Liam még kevésbé értette, miért akarta ennyire ezt az egészet. Egy kötekedős, szemét karaktert alakított, aki zaklatja az ártatlan Rose-t, Liam pedig végig azon gondolkodott, hogy mennyivel karakterközelibb lett volna, ha felcserélik a szereposztást. De végül Morgan belejött. Hátborzongató módon. És miközben zaklatta Rose karakterét, egyszer kipillantott Spencerre. Liam követte Morgan tekintetét, és látta, sőt, sokkal inkább érezte, hogy a fiú egy merő görcs, ahogy Rose ott játssza magát előtte. Liam igazából arra számított volna, hogy Rose fog kihívó pillantásokat küldeni Spencernek, de rájött, hogy az túl amatőr lett volna tőle. Azt viszont nem értette, Morgan miért lépte át a nézők és színjátszók közti határt, és miért éppen Spencerre nézett. Az pedig még inkább zavarba hozta, hogy a következő sokatmondó pillantást ő kapta. Illetve sokatmondó lett volna, ha mondott volna bármit Liamnek, de ő egyáltalán nem tudta, mit akar ezzel a lány. Azon kívül, hogy Spencer mellett most már ő is egy merő görcs volt.
A Liam és Spencer számára is feszültséggel teli jelenet aztán véget ért. Bradley is értetlenül nézett Morganre, ahogy a többiek közül is sokaknak feltűnt, hogy a lány valamit szuggerálni akar.
– Köszönjük az előadást – vette át a szót a tanár, miközben Morgan és Rose mellé állt. – Kinek van hozzáfűznivalója?
Liam még mindig azt méregette, kinek tűnt fel rajtuk kívül Morgan különös viselkedése. Látta, hogy Gil falfehér, de a fiú nem szólt semmit.
– A színjátszó körbe mindig van felvétel – jegyezte meg aztán Jenna Morgan felé biccentve.
– Szerintem ügyes jelenet volt – állapította meg Kitty a karjait a mellkasa előtt összefonva, a homlokát ráncolva. – De valahogy nekem hiányzott a…
– Hiányzik az érzéked a drámához – vágott a szavába Rose.
– Nem állt szándékomban kritizálni az angyali előadásodat, az pazar volt – reagálta le Kitty.
Liam már maga körül és a testén belül is iszonyatosan sok feszültséget érzett. Nem is értette, hogy gondolhatta azt, hogy majd bejönnek ide, és nagy vidáman végignézik egymás remek produkcióit, ő pedig végre feloldódik, elő meri adni a művét, és mindenki rádöbben, hogy amúgy milyen ügyes. Nagyon naiv elgondolás volt részéről. Most már ott tartott, hogy megmutatni se szerette volna az alkotást. Nem volt ő sem Theo, sem Rose, hogy ilyen könnyen és frappánsan le tudjon reagálni bárkit. Spencer pedig bármennyire is állt volna mellette, a hangja még mindig nem volt tökéletes. Így amikor Bradley újabb előadót kért, nem jelentkezett. Egyedül akkor adta volna elő a filmet, ha Bradley őket szólítja fel. Akkor más lett volna. Akkor áldozatként ment volna, akinek muszáj, és ha lebőg, akkor a többiek legalább tudják, hogy ő maga tisztában volt vele, hogy gáz, amit művelt, de kénytelen volt kiállni. Ellenben ha önként áll be a pofonért a sorba, akkor még egy lapáttal rá is tesz azzal, hogy kiáll a saját munkája mellett.
Azonban az idő rettentő gyorsan telt, a jelentkező párok pedig csak nem akartak fogyni. Kitty és Gil következett, akik filmen dolgoztak fel egy szintén a zaklatást középpontba helyező témát. Morgan szeme pedig végig villámokat szórt, amiért Kitty a barátja mellett még a témáját is lenyúlta. Bár Liam kételkedett benne, hogy bármi ilyesmi történt volna.
Ezután már csak Cassy és Sidney kisfilmje fért bele az időbe, ami egy kifejezetten felületes, mondanivaló nélküli könnyed történet volt. Liam kezdte érteni, hogy Spencer miért nyilatkozott Cassyről úgy, ahogy.
Végül Bradley lezárta az órát, elmondta, hogy milyen felületre, hogyan tudnak belépni a blogoláshoz, majd Liam azon kapta magát, hogy már csak ő és Spencer ülnek ott a teremben. Ő még mindig feszülten, Spencer viszont már – feltehetően Rose távozása miatt – oldottabban. Egyszer csak megérintette a vállát, amitől Liam megrezzent.
– Sajnálom, hogy nem került sor rád – krákogott még mindig, de már majdnem teljesen meggyógyultak a hangszálai. – Szerintem jól sikerült – siklott le a fiú keze a válláról, majd Spencer komótosan felállt és kisétált a teremből. Liam pedig ott maradt, értetlenül állva az események előtt. Mikor ő ért Spencerhez, a fiú összerándult és arrébb húzódott. Most viszont simán megfogta a vállát. Mégis mi változott az alatt az egy óra alatt?


Morgan

A kulcs égette tenyerét, mégis úgy markolta, hogy ujjai elfehéredtek ökölbe szorított kezén. Meg kellett bizonyosodnia elméletéről. Mikor a sportközpontban szembetalálta magát a wilsonos diákokat kergető pucér Spencerrel, először csak egy jóleső érzés futott át gerincén, hogy lám, van igazság. Persze ez a csöppnyi megaláztatás köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a klubelnök érdemelt volna, de elégedettséggel töltötte el, hogy a karma dolgozik, hogy kiegyenlítse tartozását. Eszébe sem volt feltartóztatni a tolvajokat. Hogy jön ő ahhoz, hogy beleavatkozzon a sorsszerű igazságszolgáltatásba?
Ez a felsőbb hatalom – nevezzük sorsnak, karmának vagy akár az univerzum rendjének – aznap nem csupán a pucér futammal törlesztett Spencernek, hanem egy lehetőséget is kínált Morgan számára. Az ajtóban megtorpanó diákok ugyanis elejtettek valamit, amit sem ők, sem pedig a papucsait több-kevesebb sikerrel intim testrészeire tapasztó, vizes talpain csúszkáló, vaksi klubelnök sem vett észre. Egy kulcsot, amit csak a lány hallott koppanni az öltöző kövén. Mikor felkapta és zsebébe rejtette, még csak az járt a fejében, hogy ezzel bosszúságot okozhat Spencernek, bármit is nyisson. De mikor megpillantotta a rajta lógó kulcstartót, amin az iskola neve állt, egyből rájött, mekkora szerencse érte. Szinte biztosra vette, hogy a projektterem kulcsát tartja a kezében, amivel belépést nyerhet Spencer privát kis barlangjába. Ki tudja, mi mindent rejtegethet ott? Drogokat, franciaágyat bilincsekkel, fotómontázsokat eddig horogra akadt, elkábított áldozatairól… és talán a videót, amit Lennie-ről készített azon az estén. Érezte, hogy szorul a hurok, és Spencer meg fog fizetni bűneiért.
Már egy ideje idegesen mászkált fel-alá a folyosón, de nem merte rászánni magát, hogy az ajtóhoz lépjen. Amikor mégis összeszedte volna bátorságát, mindig épp felbukkant valaki a fordulóban. Ha már kezében lett volna a bizonyíték, nem bánta volna, ha lefülelik, de a terem Spenceré volt, és csak neki volt belépése. Ha valaki megpillantotta volna őt, ahogy a zárral babrál, könnyen lehet, hogy feltartóztatja, és kellemetlen kérdésekkel kezdi bombázni. Vagy akár szól Spencernek, és mielőtt átkutathatná a szobát, a zár kattan mögötte, és ő egyedül marad a vérben forgó szemű klubelnökkel… De nem várhatott örökké. Remegő gyomorral közelebb lépett az ajtóhoz, és a kilincs felé nyújtotta kezét.
– Mit csinálsz itt? – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. Morgan majdnem összeesett rémületében. Pár másodpercbe telt, mire sikerült összeszednie gondolatait, és felismerte a hang gazdáját. – Engem keresel? – érkezett közben az újabb meglepett kérdés Giltől.
Éppen vele kellett összefutnia? Megpördült tengelye körül, hogy szemben állhasson a fiúval. Éveknek tűnő napok óta nem beszéltek. Tudta is, miért – most is megmagyarázhatatlan feszültség vibrált körülöttük a levegőben. Fel kellett volna oldaniuk ezt a valamit, de egyikük sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Így egy ideje csak szimplán kerülték egymást. Morgan remélte, ha a Spencer-ügy végére sikerül pontot tennie, Gillel is kibogozzák majd az összekuszálódott szálakat. De nem most.
– Igen – lehelte, miközben agya lázasan kutatott egy épkézláb magyarázat után, mivel is leplezze valódi szándékait. Ezt erősen megnehezítette, hogy a fiú le sem vette róla kutató tekintetét, pedig neki nem tudott hazudni.
A folyosóforduló felől zajok kezdtek feléjük szűrődni. Egy lány hangfoszlányai voltak, és egy fiú éles, fájdalmas köhögése – ezer közül is felismerte volna Spencert. Az események kezdtek kicsúszni irányítása alól. Ha a klubvezető itt találja a projektterem előtt, a legjobb esetben is kérdőre vonja a sportközpontban történtek miatt. Morgan már írókörön is úgy tapadt Rose-ra, mint valami láthatatlan védőpajzsra, mert tudta, hogy ameddig vele van, Spencer nem fogja őt megkörnyékezni. Gil ezzel szemben maga volt a cukormázas légypapír, ami kivédhetetlenné tette, hogy rájuk repüljön, amikor megpillantja őket. Bár eddig azt hitte, rosszabb nem történhet vele, mint hogy a klubelnök lehordja őt, amiért nem segített, most rájött, igenis lehet rosszabb – ha Gil is tanúja ennek a beszélgetésnek. Nem előtte akarta megvitatni a sportközpontban történteket.
Agya egy szempillantás alatt feltérképezte a menekülési lehetőségeket. Miután kiutat nem talált, feltépte a mellettük nyíló takarítószer raktár ajtaját, és bevágódott a szűk kis helyre.
– Te most mit csinálsz? – húzta fel szemöldökét Gil egy újabb lehetetlen kérdéssel kísérve.
Morgan – mi mást tehetett volna? – megragadta a fiú karját, és berántotta maga mellé. Elvégre az is feltűnő lett volna, ha Spencer csak Gilt találja a terme előtt, ahogy őt szólongatja a helyiség ajtajának túlsó feléről. Remélte, hogy hamar szabadulnak, de a kinti hangokból ítélve azok ketten megálltak valahol a fordulóban, elvégre hol és mikor is tárgyalhatnák meg ideálisabb körülmények között halaszthatatlan témájukat.
Ekkor pillantott először Gilre. Bár csak az ajtó körüli réseken jutott be némi fény hozzájuk, mégis látta, hogy a srác sápadt, és meg mert volna esküdni, hogy kicsit reszket is. Nem tudta mire vélni. Mitől tart? A raktár nagyon szűk volt, szinte egymáshoz préselődtek. Ez az ide betérő szerelmespárokat általában nem zavarta, Gil azonban láthatóan mindent megtett, hogy távolságot tartson tőle, és hozzá se érjen.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte a srác bizonytalanul.
Ekkor állt össze a lány fejében, mit tett. Gil semmit nem tudott Spencerről. Ő csak megszólította a folyosón, hogy aztán pár pillanat múlva egy meghitt kis szerelmi zugban találja magát vele. Márpedig nem sok logikus magyarázat létezik egy ilyen helyzetre. Morgan még mindig nem engedte el a karját, mert félt, hogy a srác kiront a helyiségből Spencer orra előtt, így bőrén keresztül is érezte, mennyire zakatol a szívverése. Az utóbbi időben egyre inkább meggyőzte magát, hogy csak beképzelte Gil vonzalmát, hiszen kerülte őt, és helyette mindenféle dögös szőkékkel múlatta idejét, amilyen ő soha nem volt, és nem is lesz. Most azonban a teljes figyelmét élvezte, mintha csak ő létezne a fiú számára.
Annyira jó érzés volt kicsit visszakapni őt. Amióta eltávolodtak, mindaz, amit korábban természetesnek vett – a feltétel nélküli szeretet és törődés –, eltűnt az életéből. Mint amikor a felhők mögé elbújik a napfény. De nem azért voltak a raktárban, hogy kettesben legyenek. Az agya azt súgta, minél hamarabb tisztáznia kell a helyzetet, de a fiú azzal a tekintettel nézett rá. Azzal, ami mindig zavarba ejtette, és amiért olyan féltékeny volt, amikor valaki másra nézett így. Nem tudta, mit csinál ilyenkor a szemeivel, de utálta érte. Egyáltalán, hogy sugározhat egy kék szempárból ennyi melegség? A barna szemnek mélysége van, amiben el lehet veszni, de a kék hideg szín. Kivéve Gilé. Azon kapta magát, hogy mélyen a srác szemébe néz, aki viszonozta a pillantását. És mintha ennyi elég is lett volna hozzá, hogy egy csapot megnyisson, és Gil levetkőzze állandóan érzelemmentes, közönyös vonásait. Olyasmit látott rajta, amit addig soha – sebezhetőséget. Olyan gyengédséggel nézett a lányra, ahogyan addig még soha senki sem.
Morgan pulzusa felszökött, de nem igazán értette, miért. Rettentő hőhullámot érzett, ami szinte leverte a lábáról. Ez nem csak a saját testmelege volt – Gil ugyan centikre állt tőle, de érezte, hogy szabályosan forr közöttük a levegő. Mikor ez átfutott agyán, eszébe jutott, mennyi romantikus regényben olvasta már ezt a klisét, és mekkora írói túlkapásnak tartotta mindig is. És mégsem az. Így már szabályos pánikhullámok törtek rá. Erős érzelmei voltak a fiú felé, de mind baráti volt. Soha nem érdekelte másképp. Akkor meg mire fel ez a zsibbasztó érzés a gyomra körül?
Hogy visszanyerje a kontrollt kavargó érzelmei felett, apró részletekre kezdett koncentrálni. A srác rakoncátlanul meredező hajfürjeire. Gil utálta, amikor így megnőtt, ő viszont szerette, mert olyan őrült tudós feje volt tőle. Csak most tűnt fel neki, mennyit változott a srác ötödikes koruk óta. Hová tűntek a ragyái? Jó ég, mennyi volt neki. És a vasprotkó? Általánosban még fogszabályzót hordott. És az a szakállnak becézett három szőrszál, amire a srác olyan büszke volt kilencedikben, már nem is tette olyan röhejessé a képét. Elfacsarodott a szíve. Bár maradt volna pattanásos.
Arra tért magához, hogy borzongás fut végig gerincén – Gil ujjai finoman a kézfejéhez értek, és végigsimították. Ez volt az a pillanat, amikor a vészcsengő megszólalt fülében, és a szentimentális gondolatok ködét elsodorta a rátörő rémület. A fiú megelégelte a hosszú, néma pillantást, és óvatosan közeledni kezdett hozzá. Addig szorosra zárt ajkai ellágyultak, légzése egyre szaporább lett. Tökéletesen félreértette a helyzetet. Morgan már érezte a mentolos rágója illatát, mégis bénultnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen. Mintha egy bomba robbant volna mellkasában, akkora káosz uralkodott benne. Tudta, mi következik, ha nem tesz semmit, és egyik fele azonnali menekülésre sarkallta, egy másik hang azonban másra biztatta. Tudni akarta, hogy milyen lenne. Csak egyetlen egyszer. Néhány másodpercig. Kinek ártana vele? Kezeit Gil mellkasára csúsztatta, fejét pedig önkéntelenül is megemelte, és várt. Átadta magát a pillanatnak.
A pánik néha a legjobbkor siet az ember segítségére. Mikor már csak centiméterek választották el Gil arcától, felülkerekedett védekező ösztöne. Rémülten rándult össze, taszított egyet a fiún, és kivágódott a takarítószertár ajtaján. Futtában majdnem magával sodorta Spencert és Cassyt, de most észre sem vette őket. A harag könnyei elhomályosították látását.
Egészen az udvarig rohant, ahol ilyen késői időpontban szerencsére már nem lézengett senki. Egyedül lehetett elviselhetetlen mértékű önutálatával. Két tenyerét maga elé tartotta, és úgy nézett rájuk vádlón. Ellökte! Ellökte magától! Gil arcvonásainak változását nem tudta kiverni a fejéből. Mielőtt közönyös álarca mögé bezárkózott volna, olyan keserűség suhant át rajta, ami rettenetesen felkavarta. Miért tétovázott annyit? Miért küldött felé hamis jeleket, hogy aztán megforgassa benne a kést?
– Hülye, idióta, szemét – tört fel belőle az önvád gyűlölettől fűtve. Leroskadt egy padra, és kezeibe temette arcát. – Egy szörnyeteg vagy – suttogta magának elkínzottan, miközben könnyei megindultak.

59. Kérdések és válaszok