Címke: dráma

Tanár Úr

Írta: adamz

 

Reggel 8 óra 5 perc. Joseph Winters, a gimnáziumi történelemtanár türelmetlenül várta, hogy a diákjai végre megjelenjenek az osztályteremben, hisz már becsengettek. A mindig pontosan érkező tanár már kora reggel az iskola épületében tevékenykedik, rendezi az aktáit, áttekinti az óra menetét, majd becsengetés előtt az óra helyszínét adó terem felé veszi az irányt, hogy időben – sőt, még hamarabb – elkezdhesse az órát. Azt azonban ki nem állhatta, ha egy tanuló pontatlan, késik, netán lóg az óráról. Vajon mi az oka, hogy még senki sincs a tanteremben, annak ellenére, hogy egy 27 fős csoportnak kellene órát leadnia? Hisz még csak egy felelést sem ígért, nincsenek lapok a kezében, senkinek nem kell attól tartania, hogy a készülés hiánya miatt egy rossz jeggyel gazdagodik, csupán végig kellene ülnie mindenkinek 45 percet, és fakultatívan jegyzetelni a füzetbe Napóleon hódításairól.

Szó szót követ, a nagy tekintélyű, néha szigorú, de kedvelt Tanár Úr kényelmetlenül mocorgott a székében, hisz szerette volna rendesen végezni a munkáját. Mi lesz, ha az igazgatóasszony rájön, hogy mi történt, és veszélybe kerül a nyugdíjához közelítő férfi? Talán szólnia kéne az intézményvezetőnek, elásva ezzel az osztály bizalmát, vagy a saját maga tekintélyét, ha éppen ő nézett el valamit? Bizonyára nem éri meg, előbb végig kell gondolni a lehetséges tévedéseket. Például mi van, ha rossz terembe jött? Vagy a diákok vannak rosszul informálva egy esetleges teremcseréről? De az nem lehet, hisz mindig százegy százalékos pontossággal nézi meg a napirendet, hisz nála pontosabb pedagógus nem létezik, legalábbis az intézményen belül biztosan nem. „Mi van, ha siet az órám, mert elfelejtettem átállítani?” gondolta magában, miután a karórájára szegezte tekintetét. Azonban a feleségével együtt ébredt, aki a reggeli étkezés után szintén a munkahelyére indult; az ablakon kinézve pedig sürgő-forgó embertömeget látni, akik minden bizonnyal sietnek dolgukra.

„Ráférne egy karbantartás erre az iskolára…” morogta a repedező, omladozó vakolatot becsmérelve. Nem volt jobb dolga annál, hogy a terem eddig sosem észlelt részleteiben elmerülve mérje fel az épület javítandó hibáit, amit maximalista ember lévén természetesen mielőbb korrigálni kívánt. Azaz javíttatni egy olyan emberrel, akinek az feladatkörébe tartozik. Majd tovább gondolkodott. „Milyen nap is van ma? Csak nem április elseje? Az mindent megmagyarázna, hisz a gyermekek még tinédzser korukban is szeretik megtréfálni a feletteseiket.” Azonban, miután ránézett a kézinaptárára, konstatálta, hogy nem csak elsejétől, de még áprilistól is messze vagyunk. Szeptember közepe van. Hirtelen az jutott még eszébe, biztosan valami meglepetéssel készülnek neki, ám a születésnapja is hónapokra van innen, más jeles alkalom pedig nem jutott eszébe.

Miután Mr. Winters megelégelte az egyhelyben való tétovázást és átvitt értelemben vett körömrágást, felpattant tanári székéből és fel-alá járkálni kezdett. „Talán szombat lenne?” Ez egy tökéletes magyarázat lenne arra, miért üres a tanterem, ám miután az asztalához visszasasszézva rápillantott a naptárára, rájött, hogy hiába az „Sz” betű alatt van a mai dátum, az bizony a hét közepén van, így nem szombat, hanem szerda van, ami kötelezné a tanulókat arra, hogy az első órájukra érkezzenek.

„Az a fránya osztály, a fene vigye el!” mérgelődött. „Még Jennifer és Alice sem jöttek be? Hisz ők a legjobb tanulók. Biztos nem lógnák el az órát, még akkor sem, ha az osztály többi része beleegyezett volna ebbe a tervbe.” Kezdett kétségbeesetten forogni a sok kicsi fogaskerék az agyában. Aggódni kezdett. Mi van, ha valami komoly baj történt? Valami külső beavatkozás? Vagy talán már az eminens diákjaiban sem bízhat? „Ha egyszer a szemem elé kerül az osztály, bizony Isten, én megbuktatok kivétel nélkül mindenkit!” bosszúskodott magában, hisz a kétségbeeséstől és csalódottságtól felment benne a pumpa. Úgy érezte, mindenki ellene van és a bolondját járatja vele.

Majd pár mély lélegzet után megpillantotta a tanterem sarkában árválkodó könyvespolcot, rajta a sok tudást rejtő könyvvel. Azt gondolta, miért ne, így legalább elütné az időt. A percek nagyon lassan telnek, valójában alig három perc telt el azóta, hogy elkezdett a lehetőségeken gondolkodni, ám ez három esztendőnek tűnt. Olvasással hamarabb telne az idő, időközben pedig a csintalan diákok is biztosan megérkeznének. A könyvmoly pedagógus szeme oda-vissza cikázott a sorok közt, mire megtalálta a kiválasztottját. Megpillantott egy könyvet, melynek gerincére egyszerű, nagyméretű, talpas betűtípussal volt ráírva, hogy ’Tragédia az iskolában’. Gondolta ez aktuális olvasmány lehet, hisz ő is egy komplett traumát él át, hátha talál valami megoldást a helyzetre.

Miután visszahelyezte magát a kényelmet adó tanári székbe, kinyitotta a könyvet, majd olvasni kezdett. Az előszó alapján megtudta, hogy a megtörtént eseményt feldolgozó könyv egy iskolai tűzvész szörnyű körülményeit írja le, valamint a túlélők vallomásait az érzelmeikről. „Micsoda tragédia, hogy képes ezt egy ember józan ésszel feldolgozni?”  morfondírozott. Már lapozott is volna az első fejezetre, amikor hirtelen lépteket hallott. Felpillantott a könyv soraiból, majd a nyitott ajtón keresztül össze-vissza mozgó fényjelenségeket tapasztalt a folyosóról érkezve, egyre nagyobb és határozottabb megjelenésben. Majd egy egyenruhás alakot pillantott meg, aki nagy döbbenettel, és látszólag ideges tekintettel torpant meg, majd vett fordulatot a tanterem irányába. Mr. Winters kíváncsian követte a szemével, ám kissé aggódni kezdett, amikor az egyenruhás férfi közeledni kezdett felé, miközben a már nem szükséges zseblámpáját kikapcsolta és lassan a zsebébe csúsztatta.

– Jó napot, maga Mr. Winters? – kérdezte szigorú hangnemben.
– Én volnék. Miben segíthetek, biztos úr?
– Ezt én is kérdezhetném Öntől. Most velem kell jönnie.

– Mégis hová kellene Magával tartanom? Nem mehetek el innen, már rég elkezdődött az órám – tiltakozott ingerülten.
– Elnézést, de nem egészen értem, miről beszél. Elmagyarázná, uram, kérem?
– Lassan tíz perce elkezdődött az órám, mégsem tartózkodik egy diákom sem a tanteremben. Mi folyik itt?
– Mr. Winters, hisz már megint azt a bizonyos könyvet olvassa. Már a héten harmadjára. Megértem, ha nem tud elszakadni a történtektől, de most fel kell állnia, és velem fáradnia.

– Hogy érti? Elnézést, de összetéveszt valakivel, én csak egy tanár vagyok, aki összezavarodott, a könyvet pedig sosem láttam még ezelőtt.
– Kérem, hisz Ön is szerepel benne! Itt mindenki ismeri magát. Maga egy igazi túlélő, és egy hős, aki kimenekített 2 diákot is az égő iskolából. Most pedig ideje, hogy hősies tettéért egy finom ebédben részesüljön, szóval tegye le a könyvet, az megvárja!

– Nővér? – Értetlenkedett az idős férfi. – Most már végképp nem értek semmit. Maga hogy kerül ide? Hova tűnt az egyenruhás férfi? Hol vannak a diákjaim?

– Ne aggódjon, Mr. Winters! A diákjai az ebédlőben várják, ahogyan az ebéd is. Jót fog tenni Magának, azután pedig folytathatja az olvasást, vagy leülhet sakkozni a többiekhez – mosolygott a képzelődés közepette látott egyenruhás férfiből nővérré változó alak.

Mr. Winters nem értett semmit, de a döbbenete immár nyugodtságba fordult, beletörődött az érthetetlen helyzetbe, és inkább csak békésen hagyta, hogy a nővér karolva kivezesse a teremből az idősek otthona étkezdéje felé, miközben a sok hasonlóan demens nyugdíjas hol mosolyogva, hol megkönnyezve követte a tekintetével a híres férfit.

 

Vége

Írta és illusztrálta: adamz

Mea culpa

Írta: Kiss Kiss
12 éven aluliaknak nem ajánlott!

 

Picture

Szürke, borongós, áttetsző lepel burkolta be a várost. Még csak négy óra felé járt az idő, egyetlen épületet sem világítottak ki, így hát a település olyan volt, mint valamiféle kísértetjárta hely. Egy hely, a bűnözés melegágya. Ahol a zárt ajtók mögött folyó események folyhatnának akár a nyílt utcán is, mert senkit nem érdekelne. Egy hely, amit normálisnak tekintenénk. Egy hely, ahol bűnnel találkozunk minden sarkon, minden otthonban. Egy hely, ahol ezt eltűrjük. Egy hely, ahol ez annyira hétköznapi. Szinte már életfeltétel.

Picture

A Városi Rendőrkapitányságnak csúfolt épület a nyikorgó híd túlpartján állt, teljesen elszigetelve a pezsgő belvárostól. Komor volt, tömzsi, koszos és sötét. Akik a rendőri hivatást választották errefelé, vagy bolond naivák voltak, vagy kiöregedett férfiak, akiknek még volt pár évük a nyugdíjig, vagy pedig hajléktalanok, akiknek az állam ajánlotta fel a kevés fizetéssel és embertelen körülményekkel járó állást – ők pedig elfogadták, hisz mégis jó, ha van egy hely, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Olyasmiről, mint egyetem vagy rendőri szakvizsga, az itt dolgozók még csak nem is hallottak.

Picture

Ezen a délutánon is csupán egy ember közelítette meg a kapitányságot. A lány valahol tizenkilenc és huszonegy között mozoghatott. Hosszú aranyhaját rendezetlen fonatban engedte a vállára. Szűk farmert és csinos, rövid ujjú pólót viselt – ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy soha többé ne térjen vissza az otthonába. Szinte csodának számított, hogy sikerült épségben eljutnia az épülethez.
Cipőjének sarkai egyenletesen kopogtak a parkettán, ahogy a lifthez sétált, és habozás nélkül megnyomta a négyes gombot.

Picture

Az ódon lift nyöszörgés és egy halk pittyenés közepette érkezett meg a kívánt szintre.
A lány igyekezett arcára nyugodt, kedves mosolyt varázsolni, ahogy kilépett a szerelvényből és a tőle jobbra lévő, fehér ajtóhoz ment. Kettőt kopogott, és várt.
Semmi.

Picture

Tágra nyitotta a nyikorgó nyílászárót, és belépett a helyiségbe.
– Helló! – köszönt magas, vékony hangján, de választ nem kapott. Az iroda teljesen néptelennek tűnt.

Picture

Az iroda… Koszos volt, igénytelen, egyszerű és lelakott. A szemközti falra valaki ironikus módon egy „Freestyle”-feliratú neonfüzért illesztett, amiből már rég kiszabadult az utolsó neonrészecske is. A falakon különböző, kizárólag fekete-fehér festmények és egy-egy, egymással szembe akasztott tükör fogadta a látogatót. Az íróasztalon fánkos doboz, egy bontott üveg sör, kikapcsolt számítógép, egy kupacnyi könyv és egy üres füzet. A páncélszekrénynek tűnő tárgy mellett egy pár ronda, sárga gumicsizma várakozott, hogy valaki használatba vegye. A két, dobozszerű puffot mocskos paraván választotta el egymástól – csak találgatni lehet, miért.
A középen szemlélődő lányon kívül azonban egy lélek sem volt a helyiségben.

Picture

A lány nagyot sóhajtva huppant le az egyik ülőalkalmatosságra. Jól sejtette, olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek látszott. Unottan keresztbe tette a lábát, kihúzta magát és várt, hátha végre megjelenik az a kellemetlen hangú hölgy, akivel előző este telefonon beszélt.
Ahogy a percek múltak, ő úgy vált egyre dühösebbé. Iderángatták őt négy órára, hogy aztán még fél ötkor is csak a szemközt lévő, csukott ajtót bámulja, ami mögött talán nincs is semmi. Hogy van pofájuk…? Aztán csak legyintett. Persze, hogy van pofájuk. Hiszen megtehetik.

Picture

Zöld szeme ide-oda járt a szűk irodában. Játékokkal szórakoztatta magát, hogy jobban teljen az idő – próbálta a puszta akaratával lesöpörni a könyveket az asztalról, rövid megfigyelés után csukott szemmel próbált meg válaszolni az olyan kérdésekre, mint: hány villanykapcsoló van a teremben?, de semmi nem segített.
Gondolatai egyre csak ittléte tárgyához kalandoztak: az anyjához. És Daphne-hoz…
Ahogy Daphne megjelent lelki szemei előtt, úgy futotta el fizikai szemeit a könny. Érted teszem, Daphne, mondta magának, de egész lénye tudta, hogy hazudik.

Picture

Sok ideje azonban nem volt, hogy mélyen elmerüljön a gondolataiban; egy pár magas sarkú cipő zavarta meg elmélkedését, ahogy puhán koppan a padlón, először az ajtón kívül, majd egy rövid nyikorgás után közelebbről is meghallotta a cipőkopogást.
Na végre, gondolta  magában. Itt van az én emberem!

Picture

Állát a tenyerébe támasztva várta, hogy a hang megkerülje őt, és helyet foglaljon az íróasztal mögötti, szebb napokat is látott forgószékben. A cipő azonban eltűnt a paraván mögött, és némi szöszmötölés után újra csend lett a teremben.
A lány nem értette. Hol van az a nő, akivel beszélt? Nem ő érkezett meg? Akkor kicsoda?
– Öhm… – köszörülte meg a torkát zavartan. – Helló… Mármint, jó napot…
– Dicsértessék – mondta egy durva hang unottan a paraván mögül.

Picture

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Élete során csupán két ember köszöntötte őt – és mindenki mást – folyton dicsértessékkel. Egyikükhöz sem fűződött túl sok jó emléke.
Gyűlölte ezt a szót. Egy sima „jó napot” is megfelelt volna neki, de nem. A janisták igencsak szerették hangoztatni, hogy ők bizony a Teremtő Úr hű szolgái, és minden cselekedetük, minden kiejtett szavuk az Ő dicséretére szolgál.
Mélyen megvetette mind a janistákat, mind az egyházukat, mind magát a janizmust. Éppen ezért undorodott a ténytől, hogy ő maga is az.

Picture

– Maga lenne a rendőrnő, akivel tegnap este beszéltem? – kérdezte a lány cseppnyi éllel a hangjában.
– Nem – hangzott a tömör válasz. – És ezek szerint maga sem az a kedves felügyelő asszony, aki volt szíves idézést küldeni nekem ma reggel.
– Idézés? – csúszott ki a lány száján.
– Ha segít nekem arrébb pakolni ezt a szart – Teremtőm bocsássa meg –, kifejthetem. Elvégre, maga is hasonló cipőben jár, nemde?
A lány nem válaszolt. Meglepte a nő közvetlensége.

Picture

Készséggel segített elpakolni az útból a paravánt, és így jobban szemügyre is vehette beszélgetőtársát. Elegáns, apró kockás kosztümöt viselt. Kontyából már elszabadult néhány hajszál, szeme karikás volt, rúzsa túl sötét és túl feltűnő. Összefont karjai és szigorú tekintete azonban kőkemény lélekről árulkodott. A nyakában függő medál a lány feltevését bizonyította: az agancson függő ötágú csillag a janizmus jelképe volt.

Picture

– Szép a nyaklánca – jegyezte meg félreérthetetlen célzással a lány.
– Amikor János próféta, a Teremtő földi…
– Tudom – szakította félbe a lány.
A nő szemöldöke az egekbe szaladt.
– Janista va… Janista nevelést kaptam – igazította ki magát. – Akkor még egyszer, üdvözlöm. Aurora.
– Beatrice. Dicsértessék – mondta ismét az asszony összevont szemöldökkel.
– Jó napot – hangsúlyozta ki Aurora.

Picture

Egy ideig ismét némán ültek egymással szemben. Aurora elnézte Beatrice keresztbe tett lábát, összefont kezét, ősz hajszálait. Egy nappal sem lehetett több negyvennél, mégis, mintha a teste megelőzte volna a korát. Talán csak a gének? Vagy az asszony élete tette őt ilyen fiatalon öreggé?
– Hogy jutott idáig? – kérdezte halkan a lány.

Picture

Beatrice előredőlt. Remegő ujjai megkeresték a medálját, de ugyanolyan gyorsan el is eresztették. Mintha szégyellte volna, hogy mozdulatával a Teremtőből nyer erőt. Tekintete a földet pásztázta, és Aurora tisztán látta az arcán átsuhanó szomorúságot – egy anya fájdalmát. Tudta jól, mi van a nő arcára írva. Pontosan ezzel a tekintettel nézett ő is a gyermekére, mikor az visítva, véresen, törékenyen a világra jött.
A pillanat amilyen hirtelen jött, el is múlt. Beatrice immár jeges tekintettel nézett maga elé, arca újra kemény volt, mint egy kőszikla.
– Maga miért van itt? Mit követett el? – kérdezte válasz helyett.

Picture

– Ó, én nem – mosolyodott el szomorúan Aurora. – Én nem azért jöttem ide. Feljelentettem valakit. Gondolom, azért rángattak ide, hogy kihallgassanak vagy ilyesmi… tudom is én, mi ilyenkor az eljárás…
– Ki az? – kíváncsiskodott Beatrice. – Zaklató? Agresszor? Gyilkos?
– Valahol mélyen mind a három… Talán még több is. Az egyszerűség kedvéért inkább csak úgy mondom: az anyám.

Picture

Megfagyott a levegő. Az asszony nem szólt semmit, meredten bámulta a lány rezzenéstelen arcát. A feszültség vibrált a levegőben.
Végül Aurora adta fel. Felállt a puffról, és körbe-körbe kezdett járkálni a szobában. Hogy mindezt miért mondta el a nőnek, még maga sem tudta, mégis, valamiféle apró hang a fejében arra biztatta, öntse ki neki a lelkét bátran, mert ő megérti.
– Mit tett magával? – kérdezte hirtelen Beatrice.

Picture

Az anyám janista volt, a létező legbigottabb, leghívőbb janista. Engem is annak nevelt. És… és a nővéremet, Daphne-t is. Ő naivabb, hiszékenyebb volt, mint én, simán benyalta azt a rakat hülyeséget, amivel az anyánk tömte a fejünket. Hogy a Teremtő mindent lát, hogy János próféta armageddona lecsap majd a hitszegőkre… Szóval a komplett maszlagot a fejébe ültette. Bezzeg velem nem boldogult! Büntetett, ahogy csak bírt – a kamra, a nadrágszíj, Cathy baba… De Daphne-t nem bántotta. Ő engedelmes, radikális janista lett. Folyton feketében járt, még a haját is befestette! Ugyanolyan nyakláncot hordott, mint ők, olyan cigarettákat szívott, amiktől állítása szerint közelebb került a Teremtőhöz, és a két csuklóját folyamatosan kötések borították. Néha az sem segített. Átszivárgott rajtuk a vér…

Picture

Én lassan végignéztem, ahogy a nővérem megőrül. Másról sem tudott már papolni, mint az ő rohadt Teremtőjéről meg a még rohadtabb János prófétájáról… A janista egyház lelkes tagja volt. Mindenben részt vett. Ha kellett, erőszakkal is térített. És az anyám csak nézte. És büszke volt rá. Imádta. Engem gyűlölt. Hamarosan Daphne-t is ellenem fordította. Nem kívánatos vendég lettem a házban.
Három évvel ezelőtt leléptem otthonról. Vissza se néztem.

Picture

Hanem egy este mégis visszaszöktem. Néztem Daphne-t, ahogy alszik. A medálja halkan ütődött neki a mellkasának. A hátán furcsa minta rajzolódott ki. A saját vérét mázolta szét magán. Elfordítottam a fejem. Öklendeztem volna, de már meg sem lepődtem igazán.
És akkor úgy döntöttem, hogy elég volt.

Picture

Néma csöndben tárcsáztam. Feljelentést tettem. Gyermekbántalmazás, súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet, és a többi.
Aztán letettem a kagylót, és most itt vagyok. Várom a következő lépést. És reménykedem, hogy bárhol legyen most az anyám, szenved. Legalább annyira, mint Daphne meg én.
Hát, ennyi. Most pedig főznék magamnak egy kávét, ha már itt ez a remek masina. Magának is csináljak?

Picture

Beatrice bólintott, Aurora pedig gépies mozdulatokkal üzemelte be a kávéfőzőt. Nem remegett, mégis tisztán látszott rajta, hogy hamarosan összeomlik a vállára nehezedő terhektől.
– Talán az édesanyja nem is tudta, mit cselekszik – vetette fel halkan az asszony. – Talán őt is erre nevelték. Talán azt hitte, hogy ez normális.
– Már hogy volna normális? – hördült fel a lány. – Ha egy nyolcéves kislány meglátta benne az abnormalitást, egy felnőtt nő miért ne látná?
– És a nővére miért nem látta? – vágott vissza Beatrice. – Van egy mondás: a hit vakká tesz. És ez lehet legalább akkora igazság, mint amekkora butaság.

Picture

Aurora nem szólt. A nő kezébe nyomta a fellelt bögrébe eresztett, kávészerű löttyöt, aztán ő maga is helyet foglalt. Az ital forró volt, és nyomokban sem tartalmazhatott kávét, mégis jól esett neki. Újra lett célja. Most megfogom a bögrét. Most a számhoz emelem. Most beleiszom.

Picture

Ahogy a karját keresztbe fonta a térdén, a lámpa ócska fénye megcsillant jobb gyűrűsujján. Beatrice odakapta a fejét, és azonnal észrevette a pici, arany foglalatba illesztett gyémántgyűrűt.
– Maga férjnél van? – csodálkozott.
– Igen. Jogilag megtehettem, huszonegy éves vagyok – válaszolta csípősen Aurora.
– Gyermekük is van? – kérdezte az asszony, elengedve a megjegyzést a füle mellett.
– Van – mondta a lány. – De… már nem az enyém.

Picture

Látta, hogy Beatrice már nyitja a száját, de megelőzte a kérdését. Újra mesélni kezdett.
A házasságunk elején fogant. Carllal nagyon boldogok voltunk, az első hónapokban rózsaszín ködben éltünk. Mindent elterveztünk: milyen lesz a szobája, hogy fogják hívni, milyen ruhában járatjuk majd… Aztán teltek a napok, és én egyre inkább félni kezdtem. Nyomta a vállam az anyai átkom. És ha én is olyan leszek, mint az anyám? Ha mégsem sikerül jól felnevelnem a gyerekemet? Ha én is bántani fogom? Ha tudtomon kívül magam ellen nevelem? Ha olyanná válik, mint Daphne? Ő nem ilyen életet érdemel! Őrlődtem. Nem vetethetem el. Nem leszek gyilkos. De nem is szülhetem meg, mert talán azzal ölöm meg! Hónapokon át kínlódtam. Ha megölöm, bűnös leszek. Ha megszülöm, bűnös leszek. Mit tehetnék? Carl mellettem állt. Ő javasolta a titkos örökbefogadást. Megtartom, és el is engedem. Életben hagyom. Ennek már több, mint egy éve. Csak egyetlenegyszer láttam a lányomat: amikor kiemelték belőlem. Nem is adták a karjaimba. Azonnal elvitték. Jobb is így. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam hallani a hangját, amint azt kérdezi: miért?

Picture

Aurora szemét elfutották a könnyek.
– Helyesen cselekedtem – mondta, de mintha magát győzködné. – Tudom! Talán ez is bűn… de közel sem akkora, mintha magam nevelem fel őt.
– Nem is szeretne többé gyermeket? – kérdezte Beatrice színtelen hangon.
– Nem – suttogta a lány. – Soha, de soha. És ezt csak az anyámnak köszönhetem. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm, érti? Csupán egy bűne magában is nagyobb, mint az összes, amit én valaha el fogok követni! Ezért vágyom arra, hogy börtönbe zárják. Szenvedni akarom látni. Tudni akarom, hogy többé nem árthat senkinek!

Picture

– Minden anya bűnös valahol – vont vállat Beatrice komoran. – Még ha nem is tudják. Ezek a bűnök gyakran semmiségek – hogy túl kemény volt, túl lágy, így nevelte a gyerekét, úgy nevelte, ezt adta neki, azt adta neki. Erről nem tehet senki. Sokszor csak az Ítélet Óráján derülnek ki a bűneink. És mi sírva fakadunk, és egyre csak azt hajtogatjuk: ez nem én voltam, ezt nem én tettem! Hiába. Egyszer mindenki szembesül a bűneivel. És higgye csak el, Aurora, kevés lélek útja visz egyenesen a Mennyországba a Tisztítótűz helyett. De ugyanakkor azt is jegyezze meg: senki nem jut automatikusan a Pokol Tüzére. Az újrakezdés mindenkit megillet: engem is, magát is, és még az édesanyját is. Bármennyire tiltakozik is ez ellen, egyszer be fogja látni. Legalábbis kívánom, hogy belássa. És akkor talán megérti, hogy amekkorát az ön édesanyja vétkezett maga ellen, úgy maga is vétkezett őellene.

Picture

Az asszony, monológja végeztével, felállt, és a tükörhöz sétált. Kisöpörte a haját a szeméből, megigazgatta a kosztümjét, és Aurora felé fordult.
– Hamarosan fél hét – mondta. – És én nem szándékozom elkésni az Esti Miséről. – Nagyot sóhajtott. – Gratulálok a közrend őreinek…
– Várjon! – kiáltott fel hirtelen Aurora. – Nem érdekel, mit csinál maga itt, vagy miért tette, amit tett. Nem érdekel a múltja, sem a jövője. Csak annyit áruljon el, kérem… kicsoda maga?
Beatrice hűvösen mosolygott.
– Okosabbnak hittem magát, Aurora. Réges-rég kitalálhatta volna. Én csak egy zaklató vagyok. Egy agresszor. Egy gyilkos. Mindösszesen egy anya.
És mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, magabiztos léptekkel, felvetett fejjel kisétált az ajtón.

Picture

Aurora szájára már nem is jöttek szavak. Csak nézte a csukott ajtót, és szemében érzelmek százai kergetőztek. Harag, gyűlölet, megvetés… hála, szeretet, megbocsátás.
Aztán lassan felemelte a kezét, és széttárta ujjait. Lassan integetett a semminek, mintha csak azt mondaná:
Találkozunk a Tisztítótűzben… édesanyám.

 

Vége!

Írta és illusztrálta: Kiss Kiss

Bújócska

Írta: TimMac
Illusztrálta: Matt

 

Először a puding kezdett remegni a kezemben. Letettem az asztalra, de ott is remegett. Már épp azon voltam, hogy szóvá teszem: pont úgy remeg, mint a kocsonya, de akkor ránéztem Steve-re. Ő biztos kioktatna, hogy a kocsonya az kocsonya, a puding meg puding, és mindkettő úgy remeg, ami. Ő sosem értékelte és értette igazán a hasonlatokat. De az is lehet, hogy csak irigy, amiért én kaptam pudingot, ő meg nem.

Utána bizsergetni kezdett a szék. Négyen ültünk a hat fős asztalnál: apa, anya, Steve és én, így két szék szabadon maradt. Ezek először visszafogottan mocorogni kezdtek, mintha azt tesztelnék, figyel-e rájuk valaki. Utána táncolni kezdtek. Körbe-körbe rezegtek az étkezőben, aztán az asztal is lassanként csatlakozott. Keringőjük egyszerre volt lenyűgöző, és titokzatos módon hátborzongató.

Anya és apa rémülten pattant fel az asztaltól, Steve és én értetlenül néztük őket. Anya ránk parancsolt, hogy bújjunk be az asztal alá. Furcsálltam, mert még nem fejeztük be az ebédet, ráadásul utána is előbb csendes pihenőt tartunk, mielőtt játszhatnánk. Ráadásul nem igazi a bújócska, ha megmondják, hova bújjak. És azt is szerettem volna megkérdezni, hogy ki a hunyó, de apáék már kirohantak addigra az étkezőből. Steve engedelmesen bebújt az asztal alá, és összekucorodott. Én olyan kicsi voltam, hogy még állva befértem oda. Tovább néztem volna még a táncoló bútorokat, de nem mertem ellenkezni, és kimaradni a játékból, így bebújtam az asztal alá.

Utána anya visszajött, és megállt az ajtó keretében, ahol mozdulatlanná dermedt. Elindultam felé, hogy szóljak: találhat ennél jobb búvóhelyet is, mielőtt a hunyó ideér, és hogy attól, hogy nem mozog, még látszik – ezt már én is megtanultam az óvodában. Mielőtt viszont kiértem volna az asztal alól, olyan pillantást vetett rám, amiből tudtam, hogy ha előbújok, akkor valami nagyon rossz fog történni. Biztos tudja, hogy a hunyó már közel jár. Összehúztam hát magam a táncoló asztal alatt, és bebújtam Steve háta mögé, hogy őt találják meg előbb, és ne nekem kelljen számolni, mert azt sose szerettem.

Vacogni kezdenek a tányérok és a poharak a faliszekrényben. Zötykölődnek egy kicsit, majd a kívül lévők a mélybe vetik magukat. Emlékszem, régen mennyire kikaptam, mikor eltörtem egy olyan poharat. Vajon ha maguktól törnek össze, anya kire lesz mérges?

Aztán repedezni kezd a plafon, és por hull alá. Ezen a héten Steve a soros a takarításban, úgyhogy megszívta. Ha nem dugta volna el a macimat tegnap, akkor talán felajánlottam volna neki, hogy segítek benne. De így nem.

A házból, amiben lakunk, mindenfelől hangos kiabálások és sikolyok hangzanak. A fölöttünk lévő lakásból is. Mintha minden lakó velünk játszana, és arra járna a hunyó, és dühöngnek, ha megtalálta őket. Erre a gondolatra még jobban összehúzom magam Steve háta mögött, mert eszembe jut, én is mennyire ki szoktam akadni, ha megtalálnak.

Hangos, tompa puffanás hallatszik a nappali felől. Tekintetem összetalálkozik anyáéval, aki még mindig az ajtófélfát támasztja. Ajkait összeszorítva sír, miközben minket néz. Már észrevettem, hogy hajlamos túl komolyan venni a játékokat.

Dübörgő hangot hallok, mintha óriások járnák az utcákat, amik megremegtetik a házakat. Odaszaladnék az ablakhoz, hogy lássam, tényleg azok-e, de anya tekintetéből tudom: közel a hunyó. Leküzdöm hát kíváncsiságomat, és Steve háta mögött maradok.

Aztán szépen lassan elcsitul minden. Anya szemeit törölgetve néz körbe a lakáson. Bizonyára aggódik, hogy mennyi idő lesz mindent rendbe tenni, de mi majd Steve-vel úgyis besegítünk neki. Vár még pár percet, utána lassan kilép az ajtókeretből. Elfojtott, remegő hangon mondja: “Gyerekek, most már előjöhettek”.

Nem értem ezt a váratlan fordulatot, hiszen nem találtak meg minket, és azt sem kiabálták be, hogy “Szabad a gazda!”, így nem tudom, miért kéne előbújni. De Steve szót fogad, és előbújik, így bizonytalanul, de én is követem őt.

Anya leguggol, és magához szorít bennünket, mikor odaérünk hozzá. Megértem ölelésének üzenetét: jól csináltuk. De hogy pontosan mit, abban továbbra sem vagyok biztos. Sokára enged csak el, amikor is feláll, még egyszer megtörli a szemét, és “Vajon apátok hol lehet?” kérdéssel a keresésére indul. Tétován indulok én is a keresésére, mert ezeket a szabályokat nem ismerem. Hogy lett belőlem is hunyó, ha egyszer nem is találtak meg? Mondjuk csak a számolás részét nem szerettem, a kereséssel semmi bajom nem volt, így szívesen segítettem.

Büszke voltam magamra, mert én találtam meg apát. Nem volt könnyű dolgom, mert jó helyet választott: a szekrény alá bújt, csak a keze látszott ki alóla. Ő is, mint anya, azt hiszi, ha nem mozdul, nem is látják, biztos ezért nem mozgatta a kezét. Gondoltam, hogy szólok neki, hogy kilóg a keze a szekrény takarásából, de inkább anyát és Steve-et hívtam, hogy ők is lássák, milyen viccesen bújt el apa. Aztán eszembe jutott, hogy kicsit megnehezítem a dolgukat, és elbújtatom apa kezét is a szekrény alá. Megpróbáltam megemelni, de rájöttem, hogy a szekrény túl nehéz, én meg még csak óvodás vagyok. Így hát szóltam anyáéknak, hogy jöjjenek.

Azonban mikor ők meglátták, nevetés helyett üvölteni és sikítani és sírni kezdtek. Innen tudtam, hogy nekem is üvöltenem és sikítanom és sírnom kell. Egy idő után megkérdeztem, hogy miért sírunk. Anya azt felelte, hogy mert apa már nincs többé. Én erre elmosolyodtam és büszkén mutogattam a szekrény alá, hogy de hát ott van, és én találtam meg. Anya erre nagyon kiborult, és rám szólt, hogy menjek a szobámba. Gondolom azért küldött, mert most én leszek a hunyó.

***

Mindenki szépen felöltözött, bár én nem igazán értettem, mit ünneplünk. Anya azt mondta, hogy ez apa miatt van. Gondolom, megünnepeljük, hogy megnyerte a bújócskát. Most is olyan jól elbújt, hogy nem is tudom, hol van. Azt hittem, velünk jön az ünnepségre, de nélküle indultunk el. Anya azt mondta, hogy legyek majd csendben, és halkan sírjak, mert azt úgy illik. Nem mertem megkérdezni, miért fogunk sírni, mert annak a múltkor is rossz vége lett.

Mikor odaértünk, megláttam apát egy nagy fekete dobozban. Megkérdeztem anyát, hogy apa miért alszik abban a dobozban, és miért nézik őt olyan sokan. Erre ő lepisszegett, hogy halkabban. Utána megpróbálta megmagyarázni, hogy én is megérthessem. Elmondta, hogy apa már nincs többé, és hogy abban a nagy fekete dobozban adjuk oda a másvilágnak. Akárhol is legyen az.

Gondolatban már magam előtt láttam, ahogy egy kisfiú a másvilágon a karácsonyfa alatt ül, és kibontja a dobozt, amit neki küldtünk, megtalálja benne apát, és nagyon örül neki, mert most már neki is van egy olyan jó apukája, mint nekem. Ettől elszomorodtam. Ha mostantól az ő apukája lesz, akkor nekem nem lesz apukám. És hirtelen nagyon megharagudtam arra a kisfiúra, pedig nem is ismerem. És úgy éreztem, hogy ez az egész az én hibám, mert minden akkor lett furcsa és megmagyarázhatatlan, mikor a kezemben remegni kezdett a puding. Ökölbe szorult a kezem, és lassan csorogni kezdtek a könnyeim. Szót fogadtam anyának, és halkan sírtam, ahogy illik. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem eszem pudingot.

Vége

 

Írta: TimMac

Illusztrálta: Matt

Szorít magához

Írta: Kiss Kiss

Ó, igen… az Állami Operaház… Ez az elegáns, impozáns épület a város főterén áll, így hát minden reggel, mikor beugrom a postára, elmegyek vásárolni, vagy csak elhozom a tisztítóból a ruhákat, elhaladok előtte. Ilyenkor mindig megállok egy percre, végigmustrálom az operákat és baletteket hirdető plakátokat, megcsodálom az ablakokban lógó vörös bársonyfüggönyt, és kedvesen elcsevegek a jegyárusító pultban ülő nénikével. Régi motoros vagyok már itt, a takarítóktól kezdve egészen az Opera első primadonnájáig mindenki ismer.PicturePicture
Két faajtón át léphetünk be az építménybe. Mielőtt kinyitnám őket, mindig nagy levegőt veszek. Most dől el a sorsom, a jellemem most újra formálódik egy kicsit, most sírni fogok, most nevetni fogok, most siker lesz, most bukás… ez mind-mind végigszalad a fejemen pár másodperc alatt. De a tömeg vár, így hát át kell lépnem a küszöböt.Picture
Van az Állami Operaháznak egy apró titka: a város szélén, egy jelentéktelen kis házikóban van a gyakorlóterem. Ott csupán azokat látják vendégül, akik nagyra becsültek, netán az igazgató vagy a kiemelkedő művészek családtagjai. Ami ezek között a falak közt történik, az bizalmas, és minden esetben köztünk marad. Amikor pedig nincs előadás, kiadják nekem gyakorolni.Picture
Ó, hogy nem említettem volna? Nos, elnézésüket kérem. Melissa vagyok, az Operaház prímabalerinája, az igazgató első számú kedvence. Azt hiszem, megérte a sok gyakorlás. Már hat éves korom óta balettozom – ez a szenvedélyem. Sosem akarok leállni. Olyan nekem, mint másoknak a drog, vagy az alkohol. A balett azonban jóval ártalmatlanabb. Persze, megesik, hogy a családom olykor elszörnyed, milyen sovány vagyok, esetleg hogy hajnalban a takarítónőnek kell kirángatnia az ajtón, de ezek csak apróságok. Semmi jelentőségük nincsen.Picture
Ahogy mindig, ma is már fél hétkor megérkezem. A gyors bemelegítés után megállok a színpadon, kecsesen széttárom a karjaim, és végignézek az üres székeken, egy-egy embert képzelve mindegyikbe, akik értem jöttek, nekem szorítanak, engem akarnak látni. Ez a kis rituálém megnyugtat. Nekem szükségem van arra, hogy az emberek lássanak. Én értük élek, nekik táncolok!Picture
Gyorsan elindítom a zenét, és beállok a kezdő pozícióba. Ilyenkor nem gondolok semmire, és ezt nagyon szeretem! A gondolataimat átjárja a zene, a testem szinte magától mozog. Én mégsem vagyok elégedett. Volt már, hogy premier után lehajtott fejjel mentem ki meghajolni. Bűnrossz voltam aznap este, tudtam jól, hiába próbált mindenki meggyőzni az ellenkezőjéről. Azóta kétszer annyit gyakorlom, kétszer akkora intenzitással.Ahogy most is. A táncom lemegy egyszer. Majd kétszer. Ötször. Tizenegyszer. Lassan fél tizenkettőre jár az idő.

Picture
A tizenkilencedik próbámnál történik meg a baj. A kezdő pozíció már távolról sem kecses – legalábbis szerintem. Az arcomról folyik a víz, a karom nem egyenes, az ujjaim remegnek, és én mégis megpróbálom újra. Mert muszáj gyakorolnom. Muszáj, kell, muszáj, kell, muszáj, kell!

Picture
Nagy levegőt veszek, és újra nekiállok. Ahogy azonban a testsúlyomat a jobb lábamra helyezem, a testem megremeg, a bokám kifordul, én magam pedig a földön landolok.

Picture
A bokám ugyan sajog, de mégsem ez fáj leginkább. Az arcomat a tenyerembe fektetem, és olyan erősen harapom be a számat, hogy kiserken a vérem, de hiába – a hangos, elkeseredett üvöltés így is elhagyja a torkomat. Csalódottan szipogok. Nem tudom elhinni, hogy megint nem sikerült! Miért vagyok ilyen béna? Pedig már majdnem ott voltam, már elrugaszkodtam a „nem rossz”-tól, és az „elég jó” határát súroltam, mikor egyszer csak – puff! Kész a katasztrófa!

Picture
– Melissa! Te jó ég!

Keith, aki eddig kint cigizett, most beront az ajtón, és lélekszakadva rohan fel hozzám a színpadra. Óvatosan letérdel mellém, az arcomat a kezei közé fogja, és hangosan, megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, mikor rázom a fejem, hogy semmi komoly sérülésem nincs.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi még egyszer, a biztonság kedvéért.
– Egészen biztos – mondom.

Picture
Ekkor a karomnál fogva felhúz a földről, de ahelyett, hogy utána elengedne, megpörget magam körül. Felnevetek. Napok óta először őszintén, vidáman, hangosan.

– A frászt hozod rám, te lány – mondja mosolyogva. – Amikor meghallottam az üvöltésed, majdnem lenyeltem a cigimet. Ami még égett.
– Sajnálom – vágok szomorú képet, de nem igazán sikerül, megint nevetnem kell. – De ha megbocsátasz, most visszamegyek gyakorolni.
Előhúzok a nadrágom belső zsebéből néhány összetekert, gyűrött bankjegyet, és Keith kezébe nyomom.
– Vehetsz magadnak egy másik szálat – szúrom oda mosolyogva.
Zsebre vágja a pénzt.
– Óvatosan, Melissa! Kérlek!

Picture
Bólintok, de ahogy a lejátszómat keresem a zsebemben, hogy újraindítsam a zenét, nem figyelek oda, és megbotlom saját, még mindig remegő lábamban. Keith azonban elkap, mielőtt újra a padlón végezném.

– Mel – csóválja a fejét, és mélyen a szemembe néz.
– Jól van, jól van, figyelmetlen voltam – ismerem el. – Csak kerestem azt a rohadt zenét, és…
– Igen, tudom – szakít félbe. – Az a rohadt zene…
Megint nevetek, de ezúttal kevésbé őszintén.
– Melissa, komolyan mondom, néha rád férne egy kis pihenés…

Picture
Válasz helyett inkább gyorsan megcsókolom. Nem szeretném újra és újra elmagyarázni neki – hiába alkotunk párt a magánéletben és a színpadon több, mint két és fél éve –, miért fontos nekem annyira a balett és a gyakorlás. Ez egy olyan műfaj, amiben egyszerűen nem lehet hibázni! Tilos és kész, mert életveszélybe kerülhetsz miatta! Emellett pedig, szeretem megtisztelni a táncot, a közönséget, és persze magamat azzal, hogy rendesen felkészülök, mire felgördül a függöny. Szeretek gyakorolni, és szeretnék tökéletes lenni! Hát olyan nagy bűn ez?

Picture
– Keith… – Veszek egy nagy levegőt, mielőtt belevágok. – Tudom, hogy millió fontosabb dolgod van ennél, meg hogy ma szabadnapod van, de… nem gyakorolnál velem? Tudod… megnézhetnénk a közös jeleneteinket, csak hogy biztos legyek benne! Rám férne a gyakorlás, mert félek, hogy bármi bajt okozok neked, hogy túl nehéz vagyok, vagy ilyesmi… nem akarok béna lenni, mert azzal a te dolgodat nehezíteném meg!

Válaszként csupán megsimogatja az arcomat. Rámosolygok, mire tömören, vidáman válaszol.
– Miért is ne?
Aztán elhalkul, és ellenállhatatlan mély hangján búgja:
– Te is tudod, hogy ennél százszor többet is megtennék érted!

Picture
Hálásan Keithre mosolygok, aztán indulhat a tánc! Ő óvatos, túlságosan óvatos, hiába próbálom figyelmeztetni, hogy a duettünk nem erről szól! Neki azt a nagy és erős férfit kellene játszania, aki rabul ejti a fiatal, ártatlan lányt – és ő természetesen már az első pillantásra beleszeretett –, hogy aztán nap, mint nap nézegethesse otthon, akár a vadász a trófeáját. Csupa tűz, csupa dráma, csupa szorítás, forgás, ugrás, csupa szenvedély és szenvedés ez a tánc – az egyik kedvencem az egész balettből. Csakhogy a páromat ez a legkevésbé sem érdekli.

– Keith, figyelj már! – feddem folyamatosan. – Légy tüzes! Próbálj meg tényleg elrabolni! Ne bánj úgy velem, mint a hímes tojással!

Picture
Én mégis beleteszem minden erőmet. Lehunyom a szemem, és mikor kinyitom, már nem Melissa vagyok, a balerina, hanem Vilma, a lány, akit megbűvölt ez az idegen férfi, és most el akarja vinni magával.

Szeretem Vilma szerepét. Naiv, de mégis csupa tűz, ahogy próbál szabadulni attól az embertől, akibe őszintén és őrülten szerelmes. Választania kell az élete és az élete értelme között, s amíg őt szép lassan megfojtja az őrlődés, a férfi úgy lesz boldogabb minden egyes perccel. Végül egy tragikus eseménnyel végződik a balett: Vilma önkezével vet véget az életének, hogy egyszerre választhassa a szerelmet és a szabadságot.

Picture
Jó ideje táncolhatunk már, talán két és fél-három órája, mikor Keith egyszer csak indulatosan felkiált.

– Nem bírom tovább, Melissa!
A földre rogy, én azonban még mindig a pozícióban vagyok, várva, hogy a partnerem megtartson.
Megingok, és kis híján én is elvágódom, de sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Villámló szemmel készülök ráüvölteni Keithre, hogy mégis mit művel, mikor észreveszem, hogy hullafáradt, és könnyektől csillogó szemmel kuporog a padlón.

Picture
– Keith – telepedek le vele szemben, és megsimítom az arcát. – Minden rendben van?

– Nem bírom tovább, Mel – suttogja kimerülten. – Könyörgöm, értsd meg!
– Jaj, dehogynem! – ellenkezem. – Csodálatos voltál! És biztos vagyok benne, hogy ha kitartóan folytatjuk a gyakorlást, akkor előbb-utóbb…
– Nem! – szakít félbe indulatosan. – Nem lesz itt semmiféle folytatás! Ki tudja, mióta gyakoroljuk ezt a szart, és nekem elegem volt! Nem ettem, nem ittam, nem pihentem órák óta! Elegem van! Nem csinálom tovább!

Picture
Dühösen felpattan, és indulni készül, de megragadom a nadrágja szélét. Kezem ökölbe szorul, ahogy megpróbálok felállni, testem remeg az indulattól.

– Ez egy ilyen szakma – préselem ki magamból. – Te választottad, nem emlékszel? Lemondásokkal jár és fájdalommal! Ezt vállaltad, amikor beiratkoztál a Balettintézetbe! Ezt vállaltad, amikor elfogadtad a szerepeidet az Operában! Ezt vállaltad, amikor aláírtad a rohadt szerződéseket! És ezt vállaltad, amikor megismertél, és úgy döntöttél, hogy velem szeretnél élni! Nem emlékszel? Hidd el, hogy nekem ugyanúgy fáj, és ugyanúgy áldozatokkal jár, de nekem ez a szenvedélyem! És azt hittem, neked is! Hogy a tánc és én fontosabb szerepet játszunk az életedben, mint bármi egyéb!

Picture
– Igenis fontos vagy nekem, Melissa! – vág vissza. – És igen, a balett is fontos! De azt nem tilthatod meg nekem, hogy, miután órákon keresztül ugráltam a te parancsaidra, szánjak egy kis időt a saját szükségleteimre. Éhes vagyok, a rohadt életbe! Éhes vagyok, szomjas, fáradt, és mindennél jobban vágyom egy nyomorult cigarettára! Olyan nehéz ezt megértened? Komolyan mondom, Mel, nem ismerek rád! Mi üthetett beléd?

Picture
Tovább folytatjuk a vitatkozást. Én ragaszkodom a saját igazamhoz a tánccal és a gyakorlással kapcsolatban, de Keith ellenkezik. Komolyan nem értem, mi történhetett vele. Régebben egy rossz szó nem hagyta el a száját, még akkor sem, ha a próbák miatt lekéste az utolsó vonatot, amivel haza tudott volna utazni. Most pedig már fúj is rám, holott még alig próbáltunk valamennyit. Nem tudom, miért lett ilyen mogorva, de szívből remélem, hogy a holnapi előadásra megjön az esze. Tudom, hogy sikerülni fog, és tudom, hogy nem fogjuk elrontani, de nekem ez nem elég! Én a tökéletességre törekszem, és nem vagyok hajlandó alább adni! Régen ezt még ő is belátta, és elfogadta.

Picture
– Figyelj rám! – emeli fel fenyegetően a mutatóujját. – Ha nem hagyod rögtön abba ezt a hisztériát, én esküszöm mindenre, ami szent, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, addig gyakorolsz, amíg jólesik, holnap letáncolom az előadást, aztán felmondok. Megtarthatod a lakást, az sem érdekel. Nos, választhatsz. Velem jössz, vagy itt maradsz, de akkor soha többet nem látsz?

– Ha azt hiszed, hogy miattad abbahagynám a balettet – sziszegem – akkor nagyon tévedsz. Semmiért és senkiért nem fogom otthagyni, soha. Még a saját anyámnál is többet jelent nekem!

Picture
Némán állunk egymással szemben. Keith tekintetében méla undor, az enyémben színtiszta düh és megvetés. Némán állunk egymással szemben, hosszú-hosszú percekig, míg körülöttünk és közöttünk csak úgy szikrázik a levegő. Egyikünk sem mozdul, egyikünk sem szól egy árva szót sem, mégis beszélgetünk. Válogatott szitkokat szórunk egymás felé, de a szánk nem mozog. Csak a szemünk ordít a másiknak.

Hogy juthattunk idáig?

Picture
Végül Keith megmozdul. Sarkon fordul, és döngő léptekkel elhagyja az apró helyiséget. Az ajtó hatalmasat dörren, miután becsapja maga mögött. Némán állok, leforrázva, nem merek utána nézni. Így lesz vége mindennek egy szempillantás alatt. Ugyanazt az utat jártuk, kéz a kézben, de mikor végre megmutatkoznak a rejtett akadályok, ő gyáván elengedte a kezem, és visszafordult. Én azonban felszegett fejjel megyek tovább. Megmutatom a világnak, hogy aki mer, az nyer. És én győztes vagyok. Szenvedélyes győztes.

Picture
Beesteledik. A Hold felkúszik az égre, és fénye megcsillan az óceán sima felszínén. Az utcák még zajosak, az emberek hazafelé tartanak a munkából. Fáradtan vagy energikusan, vidáman vagy szomorúan, hazamennek a szüleikhez, a feleségükhöz, a kisfiaikhoz, a macskájukhoz. Mindenki megy a dolgára, ahogy én is. Most jött el az én időm – végre megmutathatom, hogy mit tudok! Az egész éjszaka előttem áll, hogy elérjem a tökéletességet. Semmi sem állíthat meg.

Picture
Újra beteszem a zenét, és táncolok. Újra én vagyok Vilma, a lány, aki megpillantotta élete szerelmét, és úgy érzi, mindjárt szétrobban a szíve. Energikus, lendületes, vidám tánc ez, tele forgással, ugrással, bonyolult mozdulatokkal.

Sokáig gyakorlom – most nem megy a boldog tánc. Technikailag rendben, de nem ez a lényeg. Az az átkozott Keith! Elment, és ezzel kiölt belőlem minden boldogságot, amit ebbe a táncba kellett volna beillesztenem!
Hirtelen teljes szívemből elkezdem gyűlölni.

Picture
És akkor bevillan.

Eltekertem a zenét, és dühös, fájóan hangos, adrenalinnal teli muzsika csendül fel – az utolsó tánc zenéje. A tánc, amikor Vilma megőrül, és utolsó kétségbeesésében végül elpusztítja magát. Vadabb és szenvedélyesebb bármelyik másik jelenetnél, s egyben a legnehezebb. Sokszor elesem, de ez nem tántorít el attól, hogy újra próbálkozzak. Talán ugyanolyan őrült vagyok már, mint Vilma. De ez jó. Ezt az őrületet kell megtartsam, ha el akarom érni a célomat. Most meg kell őrüljek. És meg is fogom tenni, ha belehalok is.

Picture
Ziláltan, zihálva rogyok le a padlóra, hogy egy kis energiát szerezzek a folytatáshoz. Kontyomból ernyedten lóg néhány tincs, a ruhámat átizzadtam, a balettcipőm foszlik, arcom kipirult, egész testem sajog, de tudom, hogy megérte. Mert jó voltam. Mit jó, remek! Végre teljesen eggyé tudtam válni a szereppel, akit táncoltam!

Néhány percet nyújtok, lerázom a végtagjaimat, aztán felállok, hogy folytassam. De amint előrenézek, meghűl az ereimben a vér, és megmerevedek én magam is. Mit keres itt? Miért néz engem? Vajon mióta ücsörög azon a széken? És egyáltalán… miért jött vissza?

Picture
A hátsó sorban Keith üldögél, és semleges pillantásokat vet felém. Megvárja, míg összeszedem magam, és amíg kitisztul a tekintetem. Akkor lassan, komótosan feláll, mint akinek nincs jobb dolga, felém sétál, fellép a színpadra és megáll előttem. Arcunk kis híján összeér.

Picture
Nagyon lassan előrenyújtja az egyik kezét, és hatalmas, puha tenyerébe veszi vékony, reszkető kezem. Hüvelykujjával megcirógatja a kézfejemet, aztán nagyon lágyan a szemembe néz – nyoma sincs már az órákkal ezelőtti indulatnak.

– Melissa – kéri halkan, mintha a hangos beszéd megtörné a pillanatot – gyere velem.
– Mégis, hova? – rázom a fejem. – Nem mehetek.

Picture
– Kérlek – erősködik tovább. – Gyere velem haza! Főzök neked egy forró teát, aztán elmész és lefekszel, jó? Aztán megígérem, hogy holnap reggel, ha felkelsz, még gyakorlunk! De ki kell pihenned magad, hiszen holnap este előadás!

– Éppen ez az! – nézek rá kétségbeesetten. – Holnap előadás, és én még sehol sem tartok…
– Ugyan már – int le. – Fantasztikus voltál! Kis híján tökéletes.
– De csak kis híján – legyintek lemondóan.

Picture
– Mel – kezd bele újra –, ha most nem jössz haza…

– De Keith, nem teheted ezt velem! – szakítom félbe. – Nem mehetek veled, és ezt te is tudod nagyon jól! Nézz csak rám: jól vagyok. Figyelek magamra, eleget pihenek. Nekem ez pont jó. A tánc egyszerre megnyugtat és kikapcsol, amellett, hogy közben kemény munkát végzem. Nincs szükségem sok alvásra vagy forró teára. Jól vagyok. Miért nem vagy képes ezt belátni? Mert ha tényleg nem értesz meg, akkor én esküszöm mindenre, ami szent, hogy te…

Picture
Nem engedi, hogy befejezzem. Helyette közelebb hajol, és megcsókol. Nem lágyan, óvatosan, védőn, ahogy szokta. Ez most durvább. Igazibb. Jobb. Olyan tűz van ebben a csókban, amiről nem is tudtam, hogy létezhet a páromban. Meglepődöm, és igyekszem eltolni magamtól. Ez most nem az a pillanat! Ő mégis vasmarokkal szorít magához, és nem enged el, bárhogy tiltakozom. Ez a vadság, ez a tűz hiányzik belőle, mikor táncol! De hát itt van, benne! Miért titkolta előlem?

Picture
– Melissa – szólal meg végül, mikor elenged –, döntened kell.

Nagyot nyelek.
– Hallgatlak – mondom remegő hangon.
– Válassz! Dönthetsz úgy, hogy mára abbahagyod a próbát, hazajössz velem, lefekszel, és holnap még gyakorolsz. Vagy dönthetsz úgy is, hogy maradsz. Ebben az esetben én megyek. És a holnapi előadás után elválnak útjaink. – Mélyen a szemembe néz. – Én ezt nem játszom tovább. Választanod kell köztem, és a tánc között, mert úgy tűnik, mindketten nem férünk meg az életedben. Én nem akarlak befolyásolni, de döntened kell.

Picture
Furcsa helyzet. Egyszerre érzem magam sima embernek és balerinának. Szeretőnek és függetlennek. Egésznek és félnek. Én vagyok Vilma és Melissa. És most választanom kell a két énem között, amelyek úgy fonódnak össze, mint két futórózsa. Ha valamelyiket elhagyom, hatalmas űr tátong majd bennem. De melyiket hagyjam el, hogy a lehető legkisebb sebet ejtsem magamon? A szerelmem vagy a szenvedélyem? A jövőm vagy a múltam? Az életem vagy a szabadságom?

De hát mit ér az élet szabadság nélkül?
Döntöttem.
– Sajnálom. – Csak ennyit mondok.
Az ujjaim szépen lassan kicsúsznak Keith markából.
Nem kap utánuk.
Immár úgy állunk egymással szemben, mint két vadidegen. Csak nézem azt az élénkzöld szempárt, és tudom: helyesen cselekedtem. Nem vagyok képes lemondani arról, ami a legtöbbet jelenti számomra, azért, aki a legtöbbet jelenti számomra.
Illetve, jelentette.

Picture
Végül ő szólal meg.

– Melissa…
Megmerevedem. A nevem már csak egy szó az ajkán, semmi több.
Látom a szemében az el nem mondott szavakat, és tudom, hogy küzd a gondolataival.
Aztán csak annyit mond:
– Találkozunk az előadáson.
Sarkon fordul, és még egyszer, utoljára, kisétál az életemből.

Picture
Odakinn az óceán fekete vize hömpölyög, a fák lágyan hajladoznak a szélben. Az égen fényes drágakőként szikráznak a csillagok.

És végre.
Eljött az én időm.

Picture
Csak táncolok. A lábam ég, a szememet alig tudom nyitva tartani, a zene már bekúszott az ereimbe, de én csak táncolok, rendíthetetlenül.

A végén már nem is gondolkodom.
Emlékszem, az utolsó szó, ami még megfogalmazódott bennem, az volt: tökéletes.
Végre.

***

Picture
Másnap hajnal.

A Nap lassan kúszik fel az égboltra, lustán mászik ki a hegyek mögül. Egy-egy autó tülkölése, a vízesés csobogása, az óceán morajlása és a sirályok éneke a reggel szimfóniája. Alszik az egész város.

Picture
Alszik Melissa is. Talán legszebb álmát alussza.

Végre alhat! Az éjjel nagyon kimerült…
A szívét azonban még szorítja valami. Vasmarokkal szorítja magához az ereiben dübörgő zene, a testét rángató tánc. Tudja, hogy döntenie kell. Ismét.
A múltam vagy a jövőm?
Az életem vagy a szabadságom?
De hát mit ér az élet szabadság nélkül?
Döntöttem.
Mély levegőt vesz. Beszívja magába a színpad faillatát, a bársonyszékek jellegzetes színház-szagát, a zene ütemét, a tánc lépéseit.
Aztán eszébe jut az éjjel utolsó gondolata: Tökéletes.
Nyugodt szívvel, elégedetten, boldogan fújja ki a levegőt.
És nem vesz másikat.

Vége!

Írta és illusztrálta: Kiss Kiss

Hope

Írta: vercsib

 

Picture

– És képzeld, hatalmas itt a hó! Karácsonyig tutira megmarad! – lelkendeztem a telefonba. Mindig ilyen pattogós, boldog hangulatban vagyok, amikor anyáék felhívnak, és most, hogy karácsony van, ez az érzés megduplázódik bennem.
– Nagyon örülünk, Jane, annak is, hogy jól érzed ott magad… a körülményekhez képest – anya vidám hangja csak egy pillanatra lohadt le, de én már rögtön tudtam, valami gond van.

Picture

A szüleim nagyon elfoglaltak, mindketten üzletemberek. Folyton úton, mozgásban vannak. Nekem, aki gyakorlatilag a kórházban él, a valamennyire nyugodtabb, de unalmasabb élet jutott. És anya megígérte, hogy karácsonyra meglátogat…
– Mi a baj, anya? – kérdeztem, hosszú idő múlva. Mindig is sejtettem, hogy valami úgyis közbe fog jönni nekik, de ez eddig csak egyszerű kis elmebaj volt.
– Jane… – anya hangja halk, sajnálattal teli volt.

Picture

– Jane… őszintén sajnálom, de el kell utaznunk… – mondta ki végül a súlyos szavakat, amik a földhöz, az ágyhoz nyomtak, és nem eresztettek.
– Karácsonykor is? – préseltem ki végül magamból a kérdést.
– Muszáj beiktatnunk ezt az utat, Jane. Szorult helyzetben vagyunk…
– Miattam – a hangok egyvelege csak kicsusszant a számon, nem tudtam megállítani. Ez tény, nincs mit ragozni rajta: a kezelésem, a kórház, rengeteg pénzbe kerül. Ezért utaznak el olyan gyakran a szüleim. Miattam.

Picture

– Nem, dehogyis – anya hangja most rémülten csengett – kérlek, ne gondolj erre! Nem… nem fogsz meggyógyulni, ha folyton ilyeneken gondolkodsz.
Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Elég nehéz elterelni a gondolataidat egy szűk kis kórterembe zárva, ahol van öt könyv, meg egy tévé, amin egyetlen egy csatorna megy, azon is csak kívánságműsorok.
– Boldog karácsonyt, anya – köszöntem el végül – juttasd el apához is!
– Boldog karácsonyt, Jane – a gondterhelt, fáradt hang most furcsán színtelen volt. Halk sípolást hallottam, és a vonal bontott.

Picture

Némán, üres fejjel bámultam a készüléket. Nem jönnek el karácsonykor. És még azt várják, hogy meggyógyuljak. Tudom, hálásnak kellene lennem, és az is vagyok. A szüleim nagyon a szívükön viselik a sorsomat, és én ezt nagyra értékelem. De be kell látniuk, az a legjobb gyógymód, ha látom azt az embert, aki szeret. Az ápolók nem tartoznak ide. Ők csak egy beteg lányt látnak, akinek gondját kell viselniük. És mégis hogyan terelem majd el a gondolataimat, ha nincs kivel beszélnem?

Picture

Összekuporodtam az ágyon, átgondoltam, milyen lesz a karácsonyom, magányosan. Igen depresszív gondolat, ami nemhogy elősegíti a gyógyulást, inkább visszaesek tőle. Egyszer már beszéltem erről az orvosnak.
– Miss Turner – mondta ő – erre nincsen gyógyszer, nincsen kezelés. Magának kell társat találnia, aki önnel lesz a nehéz helyzetekben. Hiszem, hogy megtalálja.
De mégis hogy találok „társat” a kórházba, nem is, a kórterembe zárva? Tehetetlen vagyok, egyedül lebegek az egészség és a betegség között.

Picture

Hirtelen kinyílt az ajtó, és nem volt időm alvást színlelni, úgyhogy csak hátrébb csusszantam, majdhogynem a párnámon ülve figyeltem a belépő ápolót.
– Szerbusz, Jane! – köszöntött vidám arccal, mire válaszul én csak biccentettem. Érzékeltetni akartam, hogy most nem vagyok kifejezetten beszédes kedvemben, de a férfi valószínűleg nem vette a lapot – kicsit letörtnek látszol.
– Hát, ja – hangzott bőbeszédű válaszom.
– Nem szeretnél kicsit sétálni odakint? Gyönyörű a kert – mutatott az ablak felé, amin a jégvirágok tényleg szépek voltak, de a kórházi kertbe nem lehetett kilátni. Még nem is mehettem ki.

Picture

Napok, talán hetek óta ez volt az egyetlen programajánlat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Különleges kis barátokra nem fogok bukkanni a kertben, de legalább a virágok és a fák látványa elfeledteti velem a gondjaimat egy kis időre. Legalábbis remélem.
– Rendben – bólintottam, aztán végignéztem magamon. Szerencsére már nem kellett köntösben flangálnom, mint amikor idekerültem, de még így is erősen lenge öltözékben voltam – így jó vagyok?
– Egy pillanat, adok neked cipőt és kabátot… – úgy tűnt, az ápolónak feldobtam a napját a beleegyezésemmel. Olyan hévvel ugrott a szekrényemnek, hogy majdnem leverte a tükrömet.

Picture

Csodálatos évszak a tél. Mielőtt kórházba kerültem volna, a végtelen fehér tájban a tisztaságot láttam, az ártatlanságot. A fehér minden más színt örömmel, szeretettel fogad, magába szív és egyesül vele. Talán ezért ez a legideálisabb évszak a karácsonyra, ami a szeretet ünnepe. Azonban miután már majdnem két éve ebben az épületben élek, ami először eszembe jut a fehér színről, az az ijesztően steril környezet. A fertőtlenítőszag ilyenkor eldugítja az orromat és eltompítja az érzékszerveimet… Gyorsan megráztam a fejemet. Azért vagyok idekint, hogy jól érezzem magam.

Picture

Kerestem egy megfelelő helyet, a szűz hó szinte hívogatott, és nem álltam ellen a kísértésnek. Idejét sem tudom, milyen régen csináltam utoljára hóangyalt, de csodálatos érzés volt. Azzal együtt, hogy ilyet igazából tilos lenne csinálnom. Szerintem ez többet használ, mint árt, de hát nem én vagyok az orvos. Abban viszont, azt hiszem, én és a dokik is egyetértünk, hogy égető szükségem van egy angyalra. Így hát csináltam magamnak egyet a friss, fényes hóban.

Picture

Ahogyan felálltam, a szemem sarkából mozgást vettem észre, mégpedig a kerítés felől. Arra fordultam, és földbe gyökerezett a lábam: egy zöld kabátos kisfiú sétált a kórház kerítése mentén, a kezében pedig egy gyönyörű, lenyűgözően szénfekete macskát tartott.
– Hé! – kiáltottam, mielőtt végiggondoltam volna, mit csinálok. De a kisfiú nem ijedt meg, legfeljebb megdöbbent. Csöndesen figyelte, ahogyan odafutok a kerítéshez.

Picture

Fogalmam sincs miért, de erősen úgy éreztem, hogy nekem kell az a macska. Talán azért, mert úgy néz ki, ő az egyetlen élőlény, aki mellettem lehet. A társ, akiről az orvos beszélt. Mindez ott volt az állat formás, zöld szemeiben. Tudtam, hogy az ápolók nem engednék még a kórtermem közelébe sem, de ez per pillanat cseppet sem izgatott. Minden bájolgási technikámra szükség volt, ha meg akartam szerezni a macskát. De, mint kiderült, nem volt rájuk szükségem.
– Szeretnél egy cicát? – kérdezte a kisfiú, és egy kicsit megemelte a macskát, hogy jobban lássam – a miénk volt, de… már nem tarthatjuk meg.
– Hogyhogy? – kíváncsiskodtam. Mellesleg tényleg érdekelt.

Picture

A kisfiú kicsit elszontyolodott. Én pedig elkezdtem azon töprengeni, mi rosszat mondtam.
– Beteg – bökte ki végül – valami baj van a lábával. És így otthon már nem akarják megtartani – váratlanul felemelte a fejét, és csillogó szemeivel egyenesen belenézett az én fénytelen, fáradt szemeimbe – ugye te vigyázol rá? Meggyógyítod?
– Hát persze – éreztem, hogy elnedvesedik a szemem – kölcsönösen meggyógyítjuk egymást. Együtt töltjük a karácsonyt – megpróbáltam kipréselni magamból egy nyögős kis nevetést, amit a kisfiú tiszta szívből viszonzott.

Picture

Átemelte a kerítésen a macskát, és óvatosan a karomba tette. A puha kis test érintésétől finom borzongás futott végig rajtam. A kisfiú ragyogva nézett minket.
– Nevet neked kell adnod neki – mentegetőzött – sajnos én nem adhattam, de most már te vagy a gazdija.
– A társa – suttogtam. Az első könnycsepp a cica selymes bundájára hullott. Az öröm könnyei voltak ezek. Egy percig sem kellett gondolkodnom a nevén: Hope. Ez az, amire most szükségem van, a reményre, ami csak egy barátból fakadhat.
– Boldog karácsonyt! – köszönt el végül a kisfiú, és sietős léptekkel elindult visszafelé. Arra eszméltem, hogy dideregve állok, és a semmit bámulom, a macskával a karjaim között.

Picture

Percekkel később, miután sikerült észrevétlenül eljuttatnom Hope-ot a kórtermembe, már az ágyamon ülve vizsgálgattam a lábát. Nincs súlyos sérülése, úgy tűnik, a jobb mellső lába kicsit rövidebb a többinél, úgyhogy elég érdekesen jár. De engem nem érdekel. Nem vadászt szeretnék magam mellé, hanem valakit, aki meghallgat. És most megkaptam. Afféle karácsonyi ajándék volt ez a cica, ami többet ér minden felesleges kacatnál. Már csak meg kell tartanom, és ezért mindent meg fogok tenni.

Picture

Ahogyan az várható volt, az ápoló hallani sem akart arról, hogy egy macskával együtt lakjak, mert „káros az egészségre”. Nem vitatkoztunk túl sokat – ebben ugyanis tudom, hogy nem vagyok jó, így igyekszem elkerülni – hanem normális hangnemben ajánlatokat tettünk fel egymásnak. Végül a férfi fásultan megtörölgette a szemüvegét, majd visszarakta az orrára.
– Az utolsó ajánlatom, Jane – kezdte, mire én türelmesen vártam az újabb alkut – egész héten rendesen viselkedsz, vagyis engedelmeskedsz nekünk, az orvosaidnak. Nem nyavalyogsz, és mosolyogsz. Ez alatt az idő alatt annyit lehetsz a macskáddal, amennyit akarsz. És ha jól viselkedsz, megtarthatod őt.
Ez volt mind közül a legnormálisabb ajánlat. Néhány perc gondolkodásnyi idő után kezet fogtam az ápolóval, aki elégedetten lépett ki a szobából.

Picture

A következő egy hét, nos… nem tudom eldönteni, jó volt – e, vagy nem. Egyrészt maga volt a pokol, mert kezelésről kezelésre kellett járnom, ezek pedig, ahogyan haladt az idő, egyre fájdalmasabbá váltak. Egy idő után már úgy feküdtem le az ágyamba, hogy minden végtagom és minden agysejtem együttesen sikoltozott kegyelemért. De – a fájdalomküszöböm csökkenésével arányosan – egyre többször hallottam a rajtam dolgozó orvosokat elégedetten, vagy éppen megkönnyebbülten felsóhajtani. Ezt nem tudtam mire vélni, mert jó néhány hónappal ezelőtt még a fejüket fogták, akárhányszor engem kezeltek. De be kell vallanom, nem is nagyon érdekelt. Engem Hope érdekel, hogy velem maradhat, ha ezt végigcsinálom hiszti nélkül.

Picture

Hope, akit minden este kiadós simogatásban és ölelésekben részesítek. Aki minden átforgolódott éjszakán – más macskákkal ellentétben – nem ugrott le az ágyamról és tűnt el alatta, hanem hozzám bújt, ráfeküdt égő csontjaimra és dorombolt. Úgy dorombolt, hogy macskát még nem láttam ilyen erős hangot kiadni magából. A dörmögése betöltötte a kórtermet, az életet zümmögte nekem, én pedig csak hallgattam, hallgattam. Éreztem, hogy gyógyulok, először az életben.

Picture

Hétfő reggel – karácsony reggelén! – döbbenten figyeltem magamat, de főként az arcomat a tükörben. Karácsonykor minden kórházi dolgozó és beteg szeret kicsit kiöltözni. Soha nem értettem, minek, de idén én is beszálltam. Anya még régebben hozott nekem sminkcuccokat, persze nem használhattam. Kivéve ma. Azonban mégsem a pirosító, a szempillaspirál és az alapozó érdeme az, hogy egy másik lány nézett rám a tükörből aznap. Az arcom teltebb lett, nem olyan sápadt és beesett, mint régen. A szemem, hogy is mondjam, kitágult. Határozottan egészséges embernek látszottam, és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el.

Picture

Félve, az ágyamon kuporogva vártam az ápolót. Ma fogja megmondani, maradhat-e velem Hope. Megállás nélkül könyörögtem minden istenségnek, akit csak ismerek, hogy engedjék meg. Szegény cica nagyon össze volt zavarodva, nem értette, miért vágok ilyen ideges arcot. Néha szívesen lennék macska, ők nem tudják, mi folyik körülöttük, de nem is érdekli őket. Viszont, végiggondolva a dolgot, nekik nincs olyan, hogy karácsony. Úgyhogy talán mégis jobb embernek lenni.

Picture

Ahogyan a férfi belépett – nem a szokásos ápolóm, ami már önmagában is megrémisztett – azonnal felugrottam, és előtte termettem. Igazság szerint, készültem egy B tervvel, amelyben eljátszom a hattyú halálát, és első pillantásra úgy tűnt, meg kell tennem. De, mint kiderült, tévedtem.
– Miss Turner – kezdte erősen hivatali hangon a férfi – először is, boldog karácsonyt szeretnék kívánni Önnek! Valamint, van néhány bejelentenivalóm Önnek, amikről már értesítettük a szüleit is.
Jaj, ne. Mi lehet olyan baromi fontos hír, hogy a szüleimet nyaggassák vele? Csak nem…?

Picture

– Miss Turner – vett egy nagy levegőt – Ön határozottan, százszázalékos bizonyossággal a gyógyulás útjára lépett. Legkésőbb hat hónap múlva hazamehet.
Bumm. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy ütemet. Abban az egy tizedmásodpercben, amíg fennállt annak a veszélye, hogy túlságosan felizgatom magam, és összeesek, csak arra az egy szóra tudtam koncentrálni, hogy köszönöm. Köszönöm, fogalmam sincs, kinek, talán magának a karácsonynak, Hope-nak, az orvosoknak, nem tudom. Az agyamba betolakodott az a kifejezés, hogy karácsonyi csoda. Lehet, hogy ilyen szólás nincs is, nem érdekelt. Ez történt velem, karácsonyi csoda.

Picture

De… egy pillanat. És a reményem?
– És Hope? Velem maradhat? – a cica, mintha csak értené, hogy róla van szó, a lábam köré fonta magát, de én csak és kizárólag az orvos arcát fürkésztem.
– Nehéz volt meggyőzni a vezetőséget – visszaszívtam a levegőt. Még néhány másodperc, és elájulok az izgalomtól – de a többi orvos szerint főként ennek az állatnak az érdeme, hogy felgyógyult. Így tehát megengedték, hogy itt maradjon, Önnel. Kap ételt, italt, alomtálcát – amit Ön nem takaríthat – valamint hetente egyszer kiengedjük a kórházi kertbe…

Picture

Nem hallgattam tovább a monológot. Az érzelmektől megveszve, előreugrottam és átöleltem a férfit, aki, azt hiszem, megbánta, hogy bejött hozzám ma reggel.
– Köszönöm! – kiabáltam – köszönöm!
Az orvos válaszul csak nyögött valami mentegetőzésfélét, aztán, miután sikerült lefejtenie magáról, ki is pucolt a szobámból. Én csak nevettem rajta. Ma mindenen nevetni fogok.

Picture

Miről is szól a karácsony? Arról, hogy szeretjük a másikat, törődünk vele. Hogy odaadjuk neki a legszebb, legcsodálatosabb ajándékot, amit csak oda tudunk adni. Egy olyan ajándékot, ami segíti őt, amire szüksége van a másiknak. És az, aki nem kap semmit, akinek nincsen senkije, aki adhatna neki? Nos, ő sem marad egyedül. Karácsonykor mindenkit meglátogat a legszebb ajándék, eljut hozzá árkon – bokron keresztül. Akár egy macska képében is, a reményt hordozva egy magányos lánynak.


Vége!

Írta és illusztrálta: vercsib