Címke: családi

Az egyszarvú titka

Írta: Kicuu

 

Sadie Cameron vagyok, egy 12 éves, hatodik osztályos kislány. A helyi általános iskolába járok, és nagyon szeretem az unikornis lovakat. A szobám fala tele van egyszarvúakkal, éppen ezért minden vágyam az, hogy láthassak egy igazit is.

A szüleim és a bátyám csak nevetnek, de hallom, amikor azt suttogják „Ez lehetetlen!” vagy „Unikornisok nem léteznek!” vagy a képembe ordítják „Nőj már fel végre, Sadie!”

Ez utóbbit a bátyám, Zach szokta mondani. Ő egy éretlen tinédzser, nagyon önző és biztosra veszem, hogy utál engem. Nem is sajnálná, ha eltűnnék, sőt még kifejezetten örülne is a dolognak… legalábbis ezt állítja.

Anyukámnak rosszul esik a sok vita köztünk. Sokszor arra panaszkodik, hogy fáj a feje, de az utóbbi időben már ki sem kel az ágyból, csak ha hánynia kell. Apa azt mondja, ha ez így megy tovább, akkor kórházba kerül vagy rosszabb…

Egyik nap:
– Szia, anya, elmentünk a suliba! – köszöntem el anyától.
– Adjatok egy puszit! – kiáltotta a szobából.

– Aj, miért kell ezt?! Nem vagyok már dedós! – pufogott Zach, de ettől függetlenül mégis adott egy gyors puszit anyu arcára. Én is így tettem, majd hozzáfűztem:
– Zach túlérettnek gondolja magát.
– Pedig még ő is gyerek – nevetett anya.
– Hahaha, de mégis felnőttebb vagyok, mint ez a kis taknyos, aki hisz a mesékben! – kiabálta a bátyám.

– Ez nem mese! Többen is látni vélték és létezik. Tudom! – makacskodtam.
– Mit tudsz te?! Semmit! Agyatlan!
– Jaj, gyerekek ne veszekedjetek, kérlek! Rossz ezt látni. Szeressétek egymást inkább. A szeretet gyógyító e-re-jű… – de alig tudta végig mondani ezt a szót, mert köhögni kezdett.

– Jól van, mára elég lesz. Siessetek a suliba! – és ezzel már tolt is ki minket apa az ajtón.

A nap elég unalmasan telt. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Hallottam, hogy a bátyám és apa az ebédlőben ülnek és beszélgetnek.
– Anyád állapota egyre rosszabb. Az orvos szerint meg fog halni.
– Az nem lehet… – suttogta Zach. A hír hallatán el kezdtek folyni a könnyeim.
– Ez igaz, apa? – léptem oda hozzájuk.
– Sadie, kislányom… – de nem tudott mit mondani. Nem is kellett.

– Ez a te hibád, Zach! – üvöltöttem vörös fejjel.
– Az enyém? Már miért volna az enyém?! – ugrott fel a helyéről a bátyám.
– Mert folyamatosan bántottad és undokul viselkedtél vele, sőt mindenkivel ebben a házban!

– Te is ugyanúgy ártottál neki a szavaiddal! Abba betegedett bele, hogy még mindig gyerekes dolgokban hiszel! Olyanokban, amik soha nem is léteztek! Nőj fel végre!

Elég volt gyerekek! Ez nem segít! – kiáltotta apa.
Te nem is szereted anyát! Engem is csak folyton bántasz, pedig igyekszem jó testvérként viselkedni, de ezt te észre sem veszed. Utállak! – és kirohantam az ajtón.

Futottam és futottam, de semmit sem láttam a könnyeimtől, sőt már eléggé kezdett sötétedni. Egy erdőben találtam magamat. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék haza… Haza?  Dehogy akarok én hazamenni! Otthon Zach csak jól letaknyosozna, apa veszekedne rám, anya pedig… anya pedig meghalna.

Valami tisztásra kellene kijutnom, mert az erdő veszélyes éjszaka. Még mindig szipogtam, de a sírás elmúlt.  Fázok. Nagyon fázok.

Hirtelen valami fényességre lettem figyelmes. Követtem a fény útját, ami egy folyóhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fény forrása egy egyszarvú ló volt. Gyönyörű szép, fehér szőre és sörénye volt. Büszkén állt, igazi nemes állat: nagy és hatalmas. A fején ott díszelgett a varázslatos szarva. Alig hittem a szememnek.

Az állat éppen ivott. Talán észre sem vett. Hátha le tudom fotózni, akkor végre lenne valódi bizonyítékom. Jaj, ne! Nincs nálam a telefonom, viszont a zsebemben vagy egy kis répa.
Próbáltam közeledni felé óvatosan, akkor talán nem ijesztem el. Legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét és rám nézett. Megálltam egy pillanatra, majd még lassabban haladtam felé. Végül pedig kinyújtottam a kezemben lévő répát és odaadtam neki, amit rögtön meg is evett.

– Te vagy Sadie Cameron? – hallottam egy hangot. Ki beszél? És honnan tudja a nevemet? De csendben maradtam, nehogy a hangom megrémítse az unikornist.
– Azt kérdeztem: te vagy Sadie Cameron?
– Te tudsz beszélni? – kérdeztem halkan.
– Igen, tudok. Keveset tudsz még rólunk kislány – válaszolta.
– Rólunk? Többen is vagytok?

– Na, előbb én kérdeztem. Sadie Cameronhoz van szerencsém?
– Igen, én vagyok az.
– Az anyukád halálos beteg, igaz?
– I-igen – ezt nehezemre esett kimondani, de szembe kell nézni a tényekkel és fel kell nőni.
– Szeretnél rajta segíteni? – lehajtotta a fejét és legelészni kezdett.

– Meg tudod gyógyítani anyát? – elég közel kerültem hozzá, de ő hátrébb ment.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést.
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Te egy jó lelkű lány vagy. Ezért segítek neked. Ahhoz, hogy megmentsd édesanyád életét, valaki más élete szükséges.
– Szóval áldozzak fel valakit. De így is úgy is meghal valaki. Ez nem jó! Nincs más módszer? – akadtam ki rá.

– Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha jobban belegondolsz: senkihez sem szólt egy unikornis, pláne nem akart neki segíteni. Szándékosan kerüljük az embereket, mert gonoszak és ideje lenne ennek véget vetni! – sétált el mellettem.
– Holnap este éjfélkor gyere el ide és mondd ki az illető nevét! De jól gondold meg, kit áldozol fel! – és azzal eltűnt. Fel sem fogtam a hallottakat, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.

– Sadie, kislányom. Csakhogy megvagy, már úgy aggódtunk – ölelt át apu.
– A magad nevében beszélj – és Zach is megjelent és cseppet sem lett kedvesebb. Úgy látszik, tényleg örülne, ha eltűnnék.
– Menjünk haza, apa – mondtam észre sem véve a bátyámat, aki meglepődött azon, hogy nem vágtam neki vissza.

Másnap folyamatosan gondolkodtam, hogy kit kéne anya életéért cserébe feláldozni. Olvastam újságokat, néztem a híradót, mert először az volt a tervem, hogy valami bűnözőt kellene, aki gonosz és nem baj, ha többet már nincs. Aztán ezt az ötletet elvettettem, mert a bűnözőknek is vannak családtagjaik, akik szomorúak lennének a halála miatt.

– Engedj ide, takonypóc, nincs a tévében most mese – ugrott a bátyám a kanapéra.
– Ne most Zach! Fontos dolgom van – mondtam neki.
– Jaj, mi az? Nézni, ahogy az egyszarvúk ugrálnak a réten? Te kis dedós – egésznap oda se figyeltem a bántásaira, de ezt most valahogy nem hagyhattam.

– Nem vagyok dedós! Hagyj békén! Fontos dolgom van. Életbevágóan fontos. Életekről van szó.
– Blablabla persze.
– Anyának segítek! Nem fog meghalni! – kiáltottam neki.
– Nőj már fel végre! Anya meg fog halni és ezen nem a mesenézés fog változtatni! Menj már innen! – ellenkezett a bátyám.

– Igenis ez nagyon fontos dolog! Még szerencse, hogy nem rád bízták! – könnyekkel küszködve feleltem, ezt nem hagyhattam.
– Anyán nem segíthet semmi! Fogadd el! Az élet ilyen! Egyenesen szar! Eredj innen és hagyj tévét nézni!

– Téged nem is érdekel, hogy mi lesz anyával! Szívtelen vagy, Zach! Hogy lehetsz ilyen?! Eddig olyan jó testvérek voltunk. Mi változott meg? Utállak! Nagyon utállak! – és sírva beszaladtam a szobámba. Most már tudom, kit áldozzak fel a bátyámat. Aki ennyire nem törődik másokkal, nem is baj, ha többé már nem fog létezni.

1 óra múlva kopognak az ajtómon. Apa és Zach suttogását hallottam, majd a bátyám megszólalt.
– Sadie, bocsánatot kérek a csúnya viselkedésemért – újabb sutyorgás, majd folytatja.
– Nem vagyok szívtelen. Nagyon sajnálom, hogy mostanában undokul bántam veled. Ennyi elég lesz? Jó, akkor visszamegyek – ezt már apának mondta kicsit halkabban. Még ilyenkor is csak tévézik. Jellemző. De nem változott meg az álláspontom. Ám ekkor apa jött be hozzám.

– Sadie, beszélhetnénk? – kérdezte, mire én felálltam.
– Persze apa, hallgatlak.
– Tudom, hogy anyád állapota rányomja a bélyegét a családunkra, főleg Zach viselkedésére.
– Apa, ez nem anya betegsége miatt van. Zach-et csak saját maga érdekli és… – de apa nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot.

– Ez nem igaz lányom! A bátyád jobban aggódik anyátokért, mint bárki más. Nézd, tudom, hogy mostanában nem mindig jöttök ki jól, de emlékezz vissza! Gyerekkorotokban együtt játszottatok és imádtátok egymást. Azt is tudod jól, hogy Zach mennyire anyás típus volt, folyton vele akart lenni, a figyelmére vágyott. Szerintem azért ellenséges mindenkivel, mert azt hiszi, ezzel kevésbé fog fájni neki. Ez sajnos nem igaz. Légy vele megértő, kérlek! – és ezzel ki is ment, törölgetve a szemeiből a könnyeket. Apát sosem láttam sírni.

Lassan készülök. Mindenki elcsendesedett. Kilopakodok a folyosón, de szipogást hallok anya szobájából. Résnyire kinyitom az ajtót. A bátyám áll ott:

– Bocsáss meg… Bocsáss meg… Kérlek, ne halj meg, anya! Nagyon szeretlek! –patakban folynak a könnyei.

Hát tényleg van szíve. De én mit is gondoltam?! A saját testvéremet feláldozni? De anya! Jaj, nem tehetem vagy mást kell kitalálnom.

Egész úton azon gondolkodtam, mit csináljak. Nem hagyhatom anyát meghalni, de más életével sem játszhatok. Talán mégis van egy megoldás…
– Késtél! – vetette oda nekem nyersen az egyszarvú.
– Bocsánat! Tudod, az embereknek vannak fontos dolgai, főleg, ha egy beteg is van a családban – mondtam neki határozottan.

– Jól van. Hogy döntöttél? Kit áldozol fel, Sadie Cameron? – tette fel a nagy kérdést. Nyeltem egy nagyot és végül megszólaltam.
– Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy magamat áldozom fel édesanyám életéért cserébe.
– Biztos ezt akarod? Bárki mást feláldozhatsz, főleg olyan személyt, akinek a létezése nem kívánatos a számodra.

– Igen, ezt akarom. Jól átgondoltam – majd közelebb léptem az unikornishoz és ezt suttogtam a fülébe.
– Gyógyítsd meg őt és viselje gondját a bátyámnak!

– Sadie Cameron, az Unikornis Rend vezetőjeként én, Allegra kész vagyok megmenteni édesanyád életét, – majd közelebb lépett, a szarva izzani kezdett, mire én lebegni kezdtem, – és megáldalak téged, a családodat és az egész emberiséget a béke reményében. Sadie Cameron, bebizonyítottad, hogy maradt még jó szándék az emberekben. Édesanyád meggyógyul és te is életben maradsz. Ritka az ilyen nemes lelkű ember manapság, de ez azt is jelenti, hogy nem mindenki gonosz. Menj hát haza és élj boldogan az egyszarvú áldásával!

Nagyon melegem lett, majd földet értek a lábaim. Megesküdtem volna, hogy meghalok, de helyette a házunk előtt találtam magam és nagyon fáradt voltam, így mentem lefeküdni.

Anya teljesen felépült, sőt egészségesebb, mint valaha, már dolgozni is jár, amit nagyon élvez, és mindig mosolyog.

Zach és én leültünk beszélgetni. Elmondta mi bántja és én is ugyanígy tettem. Őszinték voltunk egymáshoz és ez a legfontosabb. Azóta minden rendben van, nem piszkáljuk egymást. Még közös programjaink is vannak. Például együtt megyünk iskolába.

A család végre boldog és önfeledten élvezi az együtt töltött perceiket. Együtt birkóznak meg a nehézségekkel és másképp értékelik az életet.

***

– Miből gondolja Úrnő, hogy a kislány nem szólja el magát a létezésünket illetően? – kérdezi az egyik fehér unikornis a másiktól.
– Ezek az emberek annyira ostobák, hogy el se tudják hinni a létezésünket – válaszolta az egyszarvú.

– És mi sarkallta rá Önt, hogy elvesse az emberek leigázását?
– Ez legyen az én titkom. Na, menjünk! A tündérek már várnak minket – és eltűntek.

VÉGE

Írta és illusztrálta: Kicuu

Karácsonyi angyal

Írta: Greg Samsa

 

Amikor kicsi voltam, a szüleim az ünnepek közeledtével sokat meséltek a karácsonyi angyalról. Ő az, aki házainkba észrevétlenül besurranva feldíszíti fenyőfáinkat és ajándékokat helyez el alattuk. Csengettyűszóval jelzi, hogy itt járt, s hogy ideje körülnéznünk.

Körülbelül hat éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy meglesem az angyalkát. Tudtam, hogy estefelé fog jönni, mert eddig minden évben így tett. Még azelőtt, hogy megérkezne, el kell bújnom a nappaliban, de úgy, hogy ne is sejtse, hogy ott vagyok.

Tervemről anyukámat is tájékoztattam, remélve, hogy segít majd megtalálni a tökéletes rejtekhelyet.
– De kicsim, az angyalka nem jön el, ha nézik. Menj inkább be a szobádba játszani.
– Ha jól elrejtőzöm, akkor nem fog meglátni, és azt hiszi, hogy a szobában vagyok, nem? – erősködtem tovább.
– Ő mindent lát, így tudni fogja, hogy hol vagy. Nem lehet előle elbújni.

Elszomorodtam. Egy darabig még próbáltam győzködni, végül feladtam, és inkább szót fogadtam neki. Végül is, rég babáztam utoljára, jó volt újra elővenni a kis barátaimat. Ők is megünnepelték a karácsonyt: halászlevet ettek, amit a játék főzőkészletemben készítettem, képzeletbeli hozzávalókból, majd elmentek sétálni. Hóembert építettek, majd felültettem őket a szánkóra, amit aztán végighúztam az egész szobán. Sajnos a kis Lili leesett róla félúton, de visszaraktam a járműre, így folytathatták útjukat.

Vajon mit kapjanak karácsonyra? – gondolkodtam el. Kutakodni kezdtem a szobámban, apró játékszerek után: kell, hogy legyen itt valami, amit majd ők is használhatnak, például egy sütő, vagy egy autó. Kipakoltam mindent a ládikámból, de az ott talált tárgyak mind vagy túl kicsik voltak a babáimnak, vagy túl nagyok, amelyik meg méretben megfelelt volna nekik, törött volt.

Talán varrhatnék nekik új ruhákat? – töprengtem tovább, de eszembe jutott, hogy anya mindig olyan helyen tartja a tűket, ahol sehogy nem tudnám elérni. Ahogy ezen járt az agyam, különös hangra lettem figyelmes. Mintha valaki más is lenne a helyiségben rajtam kívül. De ki lehet az? Hiszen nem emlékszem, hogy bárki kinyitotta volna az ajtót, máshogy meg aligha ide lehet bejutni.

Egy fehér ruhás, gyönyörű női alakot pillantottam meg. Szőke haja és ragyogó kék szeme volt, s valamiféle különleges kisugárzással rendelkezett. Az biztos, hogy több volt ő, mint egy hétköznapi ember.
– Ne aggódj, Szandra, a kis barátaidnak is hoztam ajándékot. – szólalt meg magas, szinte csilingelő hangon, egy kedves mosoly kíséretében, majd eltűnt. Ekkor már biztos voltam abban, hogy akit láttam az imént, nem más volt, mint a karácsonyi angyal.

Megcsíptem magam, hogy vajon álmodom-e, de ébren voltam. Talán csak a fantáziám volt túl élénk? Annyira valóságosnak tűnt. Percek óta csak ültem szótlanul a szobámban, közben már be is sötétedett, mikor csengettyűszót hallottam. Rögtön felálltam, s az ajtóhoz rohantam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, a nappali felé vettem az irányt.

Csodás látvány fogadott: egy hatalmas fenyőfa állt a helyiség sarkában, pompás díszekbe öltöztetve, a falakon szintén ünnepi dekoráció, s a fa alatt rengeteg ajándék várta, hogy kibontsák. Nagyon izgatott lettem, s rávetettem magam a csomagokra. Az egyikben új ruha volt, a másikban társasjáték, egy harmadikban plüssmaci. De volt köztük kártya, gyurma, sőt, még dinoszaurusz is! De az angyalka sem hazudott, ugyanis az egyik dobozban egy szép és nagy babaház lapult, melyben volt elég hely minden figurának.

Huszonhárom éves vagyok, de a mai napig hiszek a karácsonyi angyal létezésében. Gyerekes dolog lenne? Nem tudom, de az biztos, hogy sosem felejtem el a gyermekkoromban átélt csodát.

Vége

Írta és illusztrálta: Gregoretta Samsa

Mea culpa

Írta: Kiss Kiss
12 éven aluliaknak nem ajánlott!

 

Picture

Szürke, borongós, áttetsző lepel burkolta be a várost. Még csak négy óra felé járt az idő, egyetlen épületet sem világítottak ki, így hát a település olyan volt, mint valamiféle kísértetjárta hely. Egy hely, a bűnözés melegágya. Ahol a zárt ajtók mögött folyó események folyhatnának akár a nyílt utcán is, mert senkit nem érdekelne. Egy hely, amit normálisnak tekintenénk. Egy hely, ahol bűnnel találkozunk minden sarkon, minden otthonban. Egy hely, ahol ezt eltűrjük. Egy hely, ahol ez annyira hétköznapi. Szinte már életfeltétel.

Picture

A Városi Rendőrkapitányságnak csúfolt épület a nyikorgó híd túlpartján állt, teljesen elszigetelve a pezsgő belvárostól. Komor volt, tömzsi, koszos és sötét. Akik a rendőri hivatást választották errefelé, vagy bolond naivák voltak, vagy kiöregedett férfiak, akiknek még volt pár évük a nyugdíjig, vagy pedig hajléktalanok, akiknek az állam ajánlotta fel a kevés fizetéssel és embertelen körülményekkel járó állást – ők pedig elfogadták, hisz mégis jó, ha van egy hely, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Olyasmiről, mint egyetem vagy rendőri szakvizsga, az itt dolgozók még csak nem is hallottak.

Picture

Ezen a délutánon is csupán egy ember közelítette meg a kapitányságot. A lány valahol tizenkilenc és huszonegy között mozoghatott. Hosszú aranyhaját rendezetlen fonatban engedte a vállára. Szűk farmert és csinos, rövid ujjú pólót viselt – ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy soha többé ne térjen vissza az otthonába. Szinte csodának számított, hogy sikerült épségben eljutnia az épülethez.
Cipőjének sarkai egyenletesen kopogtak a parkettán, ahogy a lifthez sétált, és habozás nélkül megnyomta a négyes gombot.

Picture

Az ódon lift nyöszörgés és egy halk pittyenés közepette érkezett meg a kívánt szintre.
A lány igyekezett arcára nyugodt, kedves mosolyt varázsolni, ahogy kilépett a szerelvényből és a tőle jobbra lévő, fehér ajtóhoz ment. Kettőt kopogott, és várt.
Semmi.

Picture

Tágra nyitotta a nyikorgó nyílászárót, és belépett a helyiségbe.
– Helló! – köszönt magas, vékony hangján, de választ nem kapott. Az iroda teljesen néptelennek tűnt.

Picture

Az iroda… Koszos volt, igénytelen, egyszerű és lelakott. A szemközti falra valaki ironikus módon egy „Freestyle”-feliratú neonfüzért illesztett, amiből már rég kiszabadult az utolsó neonrészecske is. A falakon különböző, kizárólag fekete-fehér festmények és egy-egy, egymással szembe akasztott tükör fogadta a látogatót. Az íróasztalon fánkos doboz, egy bontott üveg sör, kikapcsolt számítógép, egy kupacnyi könyv és egy üres füzet. A páncélszekrénynek tűnő tárgy mellett egy pár ronda, sárga gumicsizma várakozott, hogy valaki használatba vegye. A két, dobozszerű puffot mocskos paraván választotta el egymástól – csak találgatni lehet, miért.
A középen szemlélődő lányon kívül azonban egy lélek sem volt a helyiségben.

Picture

A lány nagyot sóhajtva huppant le az egyik ülőalkalmatosságra. Jól sejtette, olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek látszott. Unottan keresztbe tette a lábát, kihúzta magát és várt, hátha végre megjelenik az a kellemetlen hangú hölgy, akivel előző este telefonon beszélt.
Ahogy a percek múltak, ő úgy vált egyre dühösebbé. Iderángatták őt négy órára, hogy aztán még fél ötkor is csak a szemközt lévő, csukott ajtót bámulja, ami mögött talán nincs is semmi. Hogy van pofájuk…? Aztán csak legyintett. Persze, hogy van pofájuk. Hiszen megtehetik.

Picture

Zöld szeme ide-oda járt a szűk irodában. Játékokkal szórakoztatta magát, hogy jobban teljen az idő – próbálta a puszta akaratával lesöpörni a könyveket az asztalról, rövid megfigyelés után csukott szemmel próbált meg válaszolni az olyan kérdésekre, mint: hány villanykapcsoló van a teremben?, de semmi nem segített.
Gondolatai egyre csak ittléte tárgyához kalandoztak: az anyjához. És Daphne-hoz…
Ahogy Daphne megjelent lelki szemei előtt, úgy futotta el fizikai szemeit a könny. Érted teszem, Daphne, mondta magának, de egész lénye tudta, hogy hazudik.

Picture

Sok ideje azonban nem volt, hogy mélyen elmerüljön a gondolataiban; egy pár magas sarkú cipő zavarta meg elmélkedését, ahogy puhán koppan a padlón, először az ajtón kívül, majd egy rövid nyikorgás után közelebbről is meghallotta a cipőkopogást.
Na végre, gondolta  magában. Itt van az én emberem!

Picture

Állát a tenyerébe támasztva várta, hogy a hang megkerülje őt, és helyet foglaljon az íróasztal mögötti, szebb napokat is látott forgószékben. A cipő azonban eltűnt a paraván mögött, és némi szöszmötölés után újra csend lett a teremben.
A lány nem értette. Hol van az a nő, akivel beszélt? Nem ő érkezett meg? Akkor kicsoda?
– Öhm… – köszörülte meg a torkát zavartan. – Helló… Mármint, jó napot…
– Dicsértessék – mondta egy durva hang unottan a paraván mögül.

Picture

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Élete során csupán két ember köszöntötte őt – és mindenki mást – folyton dicsértessékkel. Egyikükhöz sem fűződött túl sok jó emléke.
Gyűlölte ezt a szót. Egy sima „jó napot” is megfelelt volna neki, de nem. A janisták igencsak szerették hangoztatni, hogy ők bizony a Teremtő Úr hű szolgái, és minden cselekedetük, minden kiejtett szavuk az Ő dicséretére szolgál.
Mélyen megvetette mind a janistákat, mind az egyházukat, mind magát a janizmust. Éppen ezért undorodott a ténytől, hogy ő maga is az.

Picture

– Maga lenne a rendőrnő, akivel tegnap este beszéltem? – kérdezte a lány cseppnyi éllel a hangjában.
– Nem – hangzott a tömör válasz. – És ezek szerint maga sem az a kedves felügyelő asszony, aki volt szíves idézést küldeni nekem ma reggel.
– Idézés? – csúszott ki a lány száján.
– Ha segít nekem arrébb pakolni ezt a szart – Teremtőm bocsássa meg –, kifejthetem. Elvégre, maga is hasonló cipőben jár, nemde?
A lány nem válaszolt. Meglepte a nő közvetlensége.

Picture

Készséggel segített elpakolni az útból a paravánt, és így jobban szemügyre is vehette beszélgetőtársát. Elegáns, apró kockás kosztümöt viselt. Kontyából már elszabadult néhány hajszál, szeme karikás volt, rúzsa túl sötét és túl feltűnő. Összefont karjai és szigorú tekintete azonban kőkemény lélekről árulkodott. A nyakában függő medál a lány feltevését bizonyította: az agancson függő ötágú csillag a janizmus jelképe volt.

Picture

– Szép a nyaklánca – jegyezte meg félreérthetetlen célzással a lány.
– Amikor János próféta, a Teremtő földi…
– Tudom – szakította félbe a lány.
A nő szemöldöke az egekbe szaladt.
– Janista va… Janista nevelést kaptam – igazította ki magát. – Akkor még egyszer, üdvözlöm. Aurora.
– Beatrice. Dicsértessék – mondta ismét az asszony összevont szemöldökkel.
– Jó napot – hangsúlyozta ki Aurora.

Picture

Egy ideig ismét némán ültek egymással szemben. Aurora elnézte Beatrice keresztbe tett lábát, összefont kezét, ősz hajszálait. Egy nappal sem lehetett több negyvennél, mégis, mintha a teste megelőzte volna a korát. Talán csak a gének? Vagy az asszony élete tette őt ilyen fiatalon öreggé?
– Hogy jutott idáig? – kérdezte halkan a lány.

Picture

Beatrice előredőlt. Remegő ujjai megkeresték a medálját, de ugyanolyan gyorsan el is eresztették. Mintha szégyellte volna, hogy mozdulatával a Teremtőből nyer erőt. Tekintete a földet pásztázta, és Aurora tisztán látta az arcán átsuhanó szomorúságot – egy anya fájdalmát. Tudta jól, mi van a nő arcára írva. Pontosan ezzel a tekintettel nézett ő is a gyermekére, mikor az visítva, véresen, törékenyen a világra jött.
A pillanat amilyen hirtelen jött, el is múlt. Beatrice immár jeges tekintettel nézett maga elé, arca újra kemény volt, mint egy kőszikla.
– Maga miért van itt? Mit követett el? – kérdezte válasz helyett.

Picture

– Ó, én nem – mosolyodott el szomorúan Aurora. – Én nem azért jöttem ide. Feljelentettem valakit. Gondolom, azért rángattak ide, hogy kihallgassanak vagy ilyesmi… tudom is én, mi ilyenkor az eljárás…
– Ki az? – kíváncsiskodott Beatrice. – Zaklató? Agresszor? Gyilkos?
– Valahol mélyen mind a három… Talán még több is. Az egyszerűség kedvéért inkább csak úgy mondom: az anyám.

Picture

Megfagyott a levegő. Az asszony nem szólt semmit, meredten bámulta a lány rezzenéstelen arcát. A feszültség vibrált a levegőben.
Végül Aurora adta fel. Felállt a puffról, és körbe-körbe kezdett járkálni a szobában. Hogy mindezt miért mondta el a nőnek, még maga sem tudta, mégis, valamiféle apró hang a fejében arra biztatta, öntse ki neki a lelkét bátran, mert ő megérti.
– Mit tett magával? – kérdezte hirtelen Beatrice.

Picture

Az anyám janista volt, a létező legbigottabb, leghívőbb janista. Engem is annak nevelt. És… és a nővéremet, Daphne-t is. Ő naivabb, hiszékenyebb volt, mint én, simán benyalta azt a rakat hülyeséget, amivel az anyánk tömte a fejünket. Hogy a Teremtő mindent lát, hogy János próféta armageddona lecsap majd a hitszegőkre… Szóval a komplett maszlagot a fejébe ültette. Bezzeg velem nem boldogult! Büntetett, ahogy csak bírt – a kamra, a nadrágszíj, Cathy baba… De Daphne-t nem bántotta. Ő engedelmes, radikális janista lett. Folyton feketében járt, még a haját is befestette! Ugyanolyan nyakláncot hordott, mint ők, olyan cigarettákat szívott, amiktől állítása szerint közelebb került a Teremtőhöz, és a két csuklóját folyamatosan kötések borították. Néha az sem segített. Átszivárgott rajtuk a vér…

Picture

Én lassan végignéztem, ahogy a nővérem megőrül. Másról sem tudott már papolni, mint az ő rohadt Teremtőjéről meg a még rohadtabb János prófétájáról… A janista egyház lelkes tagja volt. Mindenben részt vett. Ha kellett, erőszakkal is térített. És az anyám csak nézte. És büszke volt rá. Imádta. Engem gyűlölt. Hamarosan Daphne-t is ellenem fordította. Nem kívánatos vendég lettem a házban.
Három évvel ezelőtt leléptem otthonról. Vissza se néztem.

Picture

Hanem egy este mégis visszaszöktem. Néztem Daphne-t, ahogy alszik. A medálja halkan ütődött neki a mellkasának. A hátán furcsa minta rajzolódott ki. A saját vérét mázolta szét magán. Elfordítottam a fejem. Öklendeztem volna, de már meg sem lepődtem igazán.
És akkor úgy döntöttem, hogy elég volt.

Picture

Néma csöndben tárcsáztam. Feljelentést tettem. Gyermekbántalmazás, súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet, és a többi.
Aztán letettem a kagylót, és most itt vagyok. Várom a következő lépést. És reménykedem, hogy bárhol legyen most az anyám, szenved. Legalább annyira, mint Daphne meg én.
Hát, ennyi. Most pedig főznék magamnak egy kávét, ha már itt ez a remek masina. Magának is csináljak?

Picture

Beatrice bólintott, Aurora pedig gépies mozdulatokkal üzemelte be a kávéfőzőt. Nem remegett, mégis tisztán látszott rajta, hogy hamarosan összeomlik a vállára nehezedő terhektől.
– Talán az édesanyja nem is tudta, mit cselekszik – vetette fel halkan az asszony. – Talán őt is erre nevelték. Talán azt hitte, hogy ez normális.
– Már hogy volna normális? – hördült fel a lány. – Ha egy nyolcéves kislány meglátta benne az abnormalitást, egy felnőtt nő miért ne látná?
– És a nővére miért nem látta? – vágott vissza Beatrice. – Van egy mondás: a hit vakká tesz. És ez lehet legalább akkora igazság, mint amekkora butaság.

Picture

Aurora nem szólt. A nő kezébe nyomta a fellelt bögrébe eresztett, kávészerű löttyöt, aztán ő maga is helyet foglalt. Az ital forró volt, és nyomokban sem tartalmazhatott kávét, mégis jól esett neki. Újra lett célja. Most megfogom a bögrét. Most a számhoz emelem. Most beleiszom.

Picture

Ahogy a karját keresztbe fonta a térdén, a lámpa ócska fénye megcsillant jobb gyűrűsujján. Beatrice odakapta a fejét, és azonnal észrevette a pici, arany foglalatba illesztett gyémántgyűrűt.
– Maga férjnél van? – csodálkozott.
– Igen. Jogilag megtehettem, huszonegy éves vagyok – válaszolta csípősen Aurora.
– Gyermekük is van? – kérdezte az asszony, elengedve a megjegyzést a füle mellett.
– Van – mondta a lány. – De… már nem az enyém.

Picture

Látta, hogy Beatrice már nyitja a száját, de megelőzte a kérdését. Újra mesélni kezdett.
A házasságunk elején fogant. Carllal nagyon boldogok voltunk, az első hónapokban rózsaszín ködben éltünk. Mindent elterveztünk: milyen lesz a szobája, hogy fogják hívni, milyen ruhában járatjuk majd… Aztán teltek a napok, és én egyre inkább félni kezdtem. Nyomta a vállam az anyai átkom. És ha én is olyan leszek, mint az anyám? Ha mégsem sikerül jól felnevelnem a gyerekemet? Ha én is bántani fogom? Ha tudtomon kívül magam ellen nevelem? Ha olyanná válik, mint Daphne? Ő nem ilyen életet érdemel! Őrlődtem. Nem vetethetem el. Nem leszek gyilkos. De nem is szülhetem meg, mert talán azzal ölöm meg! Hónapokon át kínlódtam. Ha megölöm, bűnös leszek. Ha megszülöm, bűnös leszek. Mit tehetnék? Carl mellettem állt. Ő javasolta a titkos örökbefogadást. Megtartom, és el is engedem. Életben hagyom. Ennek már több, mint egy éve. Csak egyetlenegyszer láttam a lányomat: amikor kiemelték belőlem. Nem is adták a karjaimba. Azonnal elvitték. Jobb is így. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam hallani a hangját, amint azt kérdezi: miért?

Picture

Aurora szemét elfutották a könnyek.
– Helyesen cselekedtem – mondta, de mintha magát győzködné. – Tudom! Talán ez is bűn… de közel sem akkora, mintha magam nevelem fel őt.
– Nem is szeretne többé gyermeket? – kérdezte Beatrice színtelen hangon.
– Nem – suttogta a lány. – Soha, de soha. És ezt csak az anyámnak köszönhetem. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm, érti? Csupán egy bűne magában is nagyobb, mint az összes, amit én valaha el fogok követni! Ezért vágyom arra, hogy börtönbe zárják. Szenvedni akarom látni. Tudni akarom, hogy többé nem árthat senkinek!

Picture

– Minden anya bűnös valahol – vont vállat Beatrice komoran. – Még ha nem is tudják. Ezek a bűnök gyakran semmiségek – hogy túl kemény volt, túl lágy, így nevelte a gyerekét, úgy nevelte, ezt adta neki, azt adta neki. Erről nem tehet senki. Sokszor csak az Ítélet Óráján derülnek ki a bűneink. És mi sírva fakadunk, és egyre csak azt hajtogatjuk: ez nem én voltam, ezt nem én tettem! Hiába. Egyszer mindenki szembesül a bűneivel. És higgye csak el, Aurora, kevés lélek útja visz egyenesen a Mennyországba a Tisztítótűz helyett. De ugyanakkor azt is jegyezze meg: senki nem jut automatikusan a Pokol Tüzére. Az újrakezdés mindenkit megillet: engem is, magát is, és még az édesanyját is. Bármennyire tiltakozik is ez ellen, egyszer be fogja látni. Legalábbis kívánom, hogy belássa. És akkor talán megérti, hogy amekkorát az ön édesanyja vétkezett maga ellen, úgy maga is vétkezett őellene.

Picture

Az asszony, monológja végeztével, felállt, és a tükörhöz sétált. Kisöpörte a haját a szeméből, megigazgatta a kosztümjét, és Aurora felé fordult.
– Hamarosan fél hét – mondta. – És én nem szándékozom elkésni az Esti Miséről. – Nagyot sóhajtott. – Gratulálok a közrend őreinek…
– Várjon! – kiáltott fel hirtelen Aurora. – Nem érdekel, mit csinál maga itt, vagy miért tette, amit tett. Nem érdekel a múltja, sem a jövője. Csak annyit áruljon el, kérem… kicsoda maga?
Beatrice hűvösen mosolygott.
– Okosabbnak hittem magát, Aurora. Réges-rég kitalálhatta volna. Én csak egy zaklató vagyok. Egy agresszor. Egy gyilkos. Mindösszesen egy anya.
És mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, magabiztos léptekkel, felvetett fejjel kisétált az ajtón.

Picture

Aurora szájára már nem is jöttek szavak. Csak nézte a csukott ajtót, és szemében érzelmek százai kergetőztek. Harag, gyűlölet, megvetés… hála, szeretet, megbocsátás.
Aztán lassan felemelte a kezét, és széttárta ujjait. Lassan integetett a semminek, mintha csak azt mondaná:
Találkozunk a Tisztítótűzben… édesanyám.

 

Vége!

Írta és illusztrálta: Kiss Kiss

Flamingók karácsonyra

Írta: Lee

 

Picture

Közeledett a karácsony. Sokan elutaztak Völgyrejtekről, hogy szeretteikkel töltsék a szentestét. DeeDee néni megérkezett Szépkellemesről, hogy magával vigye Tylert az ünnepekre.

Picture

Spiegelfield grófnő már csirkés pitéjére várt Háromtón…

Picture

… míg Judy Bench különleges ajándékot tartogatott idős édesapjának. Mióta munkát kapott a völgyrejteki SehallSelát Optikában, szorgalmasan gyűjtötte a simoleonokat.
– Apa, csomagolnunk kell! Holnap elutazunk Takemizura!

Picture

Betty Old nem tudott igazán örülni. Nemrég veszítette el a nővérét, és a legtöbb idejét a temetőben töltötte.
–  Bárcsak itt lennél, drága Martha! – sóhajtozott, aztán odament  Sim City Szürke Asszonyának szobrához, amely a temető közepén állt. – Sim City Szürke Asszonya, kérlek, vigyázz Marthára, amíg újra eljövök!  –  mondta, azzal szomorúan hazaindult.

Picture

Hazafelé tartva eszébe jutott, hogy a SzépSimészeti Múzeumban ma egy ígéretes tehetség képeit mutatják be a nagyközönségnek. A beszédeket ugyan lekéste, de arra gondolt, megnézi a kiállítást. A flamingót ábrázoló kép láttán elmosolyodott, mert a kép Janet Pinkre emlékeztette…

Picture

S képzelhetitek meglepődését, amikor kiderült, hogy az ígéretes tehetség nem más, mint Wendy Todd.
– Mrs. Old! De örülök hogy látom! Bátran nézzen szét, remélem, tetszeni fog! – biztatta vidáman Wendy.
–  Azt hittem, elutaztatok Szépkellemesre. – ámuldozott Betty.                                                                         –  Én csak holnap utazom el, mert nem akartam lemaradni saját kiállításom megnyitójáról. – magyarázta Wendy.

Picture

– Milyen érdekes ez a modern művészet!

Picture

Szinyei – Merse Wendy: A lila ruhás simnő…

Picture

Betty Old felvillanyozva indult hazafelé, miután megnézte a kiállítást.
– Jó napom volt ma. – állapította meg. – Talán mégse lesz olyan szomorú ez a karácsony. Vehetnék egy jó könyvet, hogy legyen olvasnivalóm. – gondolta, azzal be is fordult a könyvesbolt ajtaján.
Némi válogatás után Nita: Ezüst Krónikák című könyvét emelte le a polcról. – Szeretem az álromantikus középkori történeteket. – merengett el.

Picture

Miután megvette a kötetet, nem tudta megállni, hogy bele ne nézzen. Letelepedett hát egy kanapéra. Amikor észrevette az ismerős figurát a kanapé huzatán, elmosolyodott. –  Flamingó! – mondta ujjongva.

Picture

Kilépve a boltból úgy érezte, remek karácsonya lesz. Eszébe jutott, hogy Moira Johnson, kedves barátnője megkérte, Betty legyen szíves meglocsolni a virágait, amíg ő Liliomvölgybe utazik a lányához. Elindult hát, hogy eleget tegyen a kérésnek. Miután minden virágot meglocsolt, észrevette, hogy  Moira szalaggal átkötött levelet hagyott az asztalon. „Drága Betty! Köszönök mindent. A rózsaszín virágot fogadd hálám jeléül.Boldog karácsonyt!”

Picture

Betty Old ugyancsak megörült a virágnak. Emlékezett rá, hogy Janet Pinktől kapott  először ilyen virágot. És így Janet, bár messze van, olyan, mintha közel lenne…

Picture

Alighogy hazaért, csörögni kezdett a telefon. Peter Rice, a postás kereste, akivel az elmúlt hónapokban Betty nagyon jó barátságot alakított ki. Peter másnap készült Juhartóra az édesanyjához, de előtte szerette volna meghívni Betty-t egy vacsorára.

Picture

– Köszönöm, Peter, milyen kedves, hogy gondol rám!- mondta Betty, és egyre jobb kedve kerekedett. Az El Flamingo mexikói étterembe mentek, ahol minden asztal felett hatalmas flamingó lámpa pózolt. Betty mosolygott. Hogyan is felejthetné el Janetet?

Picture

Drága kis Janet… Vajon merre lehet a nagyvilágban? Már évek óta nem látta…De az együtt töltött időt kincsként őrizte a szívében.

Picture

Peterrel kellemesen elbeszélgettek, Betty nagyon jól érezte magát. Míg a sertéssültre vártak, a férfi mesélt édesanyjáról, aki özvegy, és ilyentájt már nagyon várja az ő érkezését.
– Milyen rendes fiú maga, Peter! – mondta Betty együttérzőn.

Picture

Vacsora után Peter azt javasolta, megnézhetnék a Kísértő múlt című filmet a moziban. Már folytatása is van, de a nagy sikerre való tekintettel az első részét még mindig adják a Kamarateremben. A film előtt vettek némi rágcsálnivalót.
– Mi?? – hüledezett Peter. – Ilyen drága a popcorn? Részletfizetés is van?  Még a hajam is kihullik, mire ezt kinyögöm! – Betty Old arra gondolt, jövőre hajbalzsammal ajándékozza meg Petert. Feltéve, ha akkor még lesz haja..

Picture

– Gondolja, hogy állatok is lesznek benne? – kérdezte Betty, mielőtt elkezdődött a film.
– Hát ööö…Asszem’.

Picture

A film után még beszélgettek kicsit a történetről a mozi előterében, aztán Betty hálásan megköszönte a szép estét és hazament.

Picture

Alighogy hazaért, Rita Sims szaladt át a szomszédból, hogy kérjen néhány tojást. – Bosszantó, de leejtettem a tojástartót. – panaszolta.
– Megesik, kedvesem. – vigasztalta Betty. – Szerencsére mindig akad tojás nálam.
– Meghívhatom egy forró csokoládéra, Betty? Legalább viszonzom a kedvességét.

Picture

Betty örömmel fogadta el a szíves invitálást. Rita konyhájába lépve ámulva fedezte fel a rózsaszín flamingókat a fali kárpiton.- Micsoda kedves kis konyha. – mondta.

Picture

Ettől aztán még vidámabb lett. Eszébe jutott a flamingós ágyneműhuzat, amivel még Janet ajándékozta meg Twikkii szigetén, közös nyaralásuk idején. Otthon első dolga volt felhúzni a huzatot, aztán lefeküdt aludni.

Picture

Amikor másnap reggel felébredt,  még mindig vidám volt.
– Talán ma is jó napom lesz –  vélte.
Megreggelizett, feldíszítette a karácsonyfáját, aztán nekiállt pulykát sütni.

Picture

– Esik a hó. – gondolta közben. – Fehér karácsonyunk lesz. Micsoda öröm! – Nem sejtette, hogy hamarosan még nagyobb öröm fogja érni. Hogy a csikorgó télben közeledik egy rózsaszín ruhás valaki, hogy vele töltse az ünnepeket. A csoda ugyan csak néhány napig tart majd, de Betty Old pontosan tudja, hogy hiába a távolság, akiket szeretünk, azok mindig velünk vannak…

Vége!

Írta és illusztrálta: Lee

A legszebb ajándék

Írta: TimMac
Illusztrálta: Carmilla

 

Picture
Eleinte hónapok. Utána hetek. Később már csak napok. Aztán órák, percek, és végül másodpercek. Számoltam. És fogytak. Hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan fogytak. Három. Kettő. Egy. Berregő hang. Fém kattogása, ahogy az acélrács végigsiklik az acél sínen. Szúrós szempárok kísérik minden lépésemet.

Picture
​Bátortalanul indulok meg, hiába vártam már egy éve erre a pillanatra, amely most végre elhozta számomra a szabadságot. Azonban én, ahelyett, hogy tárt karokkal fogadtam volna, és régi ismerősként szorítottam volna keblemre, zárkózottan, mellkasom előtt összefont karral néztem szembe vele. Elszoktam tőle, ennyi. Legalábbis remélem, hogy csak ennyiről van szó. Hiszen a lány, akire az utóbbi egy évben minden nap gondoltam, ma végre újra láthat engem, és én is láthatom őt, az pedig nem lehet, hogy egy ilyen örömteli pillanatot, a viszontlátás élményét egy év rabság tönkre tegyen egy húsz éves fiú szívében. Még mindig lassan lépkedem kifelé a folyosón. Azt hittem, ha eljön ez a pillanat, rohanni fogok, el innen, minél gyorsabban és minél messzebbre. Most viszont nem mertem bevallani magamnak, de féltem visszatérni a világba. Ha kilépek azon az ajtón, a nyakamba zúdul minden felelősség, amit egy éve ugyanott áthaladva leraktam a vállamról, mint határnál a vámot. Újra a világ része leszek, egy sokkal nagyobb, szabadabb világé, és ez megrémített. Talán honvágyam lesz a börtön iránt? Nevetséges gondolat.

Picture
Odakint csípős a levegő. Decemberben nem is számítottam másra. Mielőtt úgy igazán mélyet szippanthattam volna a szabadság légnemű érzéséből, máris megszólított a felelősség, egy fekete hajú, karikás szemű, kimért férfi személyében. Hangja metszőbb és áthatóbb volt, mint a téli hideg, és hiába hallottam már sokadjára, most is összerezzentem.

– Gondolom, a lányom számíthat a látogatásodra – vetette oda.
– I-Igen… – válaszoltam dadogva. Nem tudtam, hogy a hideg okozta vacogás miatt volt ilyen bizonytalan a válaszom, vagy mert most próbáltam összerakni darabjaiból az utóbbi évben alig hallatott hangom.

Picture
– Ugye tudod, hogy már nem hozzád tartozik? – kérdezte ezután melankolikusan a középkorú férfi.

– Amíg élek, mindig hozzám fog tartozni – válaszoltam még mindig reszketeg hangon, ami kivette az erőt mondandóm komolyságából. Ha vissza akarom szerezni Grace-t, muszáj összeszednem magam, hogy a férfi legalább most lássa rajtam, hogy komolyan gondolom a szavaimat, és érezze az elhatározottságomat.
– Ezt nem te döntöd el – közölte a férfi tényszerűen. – Ő az én lányom, és nem találkozhatsz vele – jelentette ki, szívembe szúrva a tőrt szavaival. Tudtam, hogy ha ezt kimondja, nekem nem lesz beleszólásom a dologba. Ha ellenkezni próbálok, akkor már indulhatok is vissza az ajtón, amin éppenhogy kiléptem.
– Kérem, uram – kezdtem bele mégis. Bármennyire is bátortalan volt a hangom, nem azért töltöttem börtönben egy évet, hogy aztán feladjam. Ha odabent kitartottam, idekint is ki fogok tartani.
– Ne nehezítsd meg a dolgot. Mindenkinek így lesz a legjobb – próbált lebeszélni különféle közhelyekkel.

Picture
– Szóval ennyi? Semmi beleszólásom sincsen? – hitetlenkedtem. Hiába lázadnék, a férfinak tényleg csak egy szavába kerül, és visszaküld. A bíróság legutóbb is az ő javára döntött, miért lenne ez most másként?

– Egy évig nem látott téged, és nagyon megviselte – motyogta a férfi. Nem tudtam, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent az én szempontomból, de szükségesnek tartottam hozzátenni:
– Nem az én hibámból! Mármint… az egy év nem az én hibám – helyesbítettem. – A börtön az én hibám volt. De szeretem őt, és ezen az elmúlt év sem változtatott.
– Nem akarom, hogy újra lásson téged, és aztán megint szenvedjen, mire elfelejt. Elég volt egyszer átélnie – mondta, és talán észrevettem volna a hangjában megbúvó bizonytalanságot, ha nem ragad meg egy szó a fejemben. Elfelejt. Hogy felejthet el? Vajon tényleg elfelejtett, vagy hazudik? Mégis hogyan lenne képes Grace elfelejteni pont engem? – Tudod, hogy nem maradhatsz vele. A bíróság ítélete alapján… – folytatta aztán, de még mindig azon az egy szón kattogott az agyam.
– Szóval Grace elfelejtett? – Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. Szúrósan a szemébe néztem, hogy meglássam, ha csak egyetlen kis szikra is elárulja a tekintetében, hogy hazudik.
– Ha még nem is felejtett el, akkor is muszáj lesz neki. És te sem akarhatsz mást, hacsak nem szeretnéd, hogy egész életében szenvedjen – próbált magyarázkodni, de kezdett kitörni belőlem az elkeseredettség okozta indulat. – Tudom, hogy nem érzed jogosnak, de a bíróság…Fenébe a bírósággal! – ripakodtam rá hirtelen. – Mondhatnak bármit, akkor is én leszek Grace igazi apja! – kiáltottam eltökélten, arra várva, mikor önti el a velem szemben álló férfit is a méreg. De ez nem történt meg.

Picture
– Lehet, hogy te vagy Grace vér szerinti apja. De az igazi apja biztos, hogy nem hagyta volna magára azt a szegény lányt egy teljes évre – felelte ugyanolyan hűvös kimértséggel, mint eddig, és szavai jobban fájtak így, mintha indulatosan vágta volna őket a képembe.

– Kérem, uram – váltottam át esedezésre. Biztos nem győzöm meg őt, ha úgy viselkedem, mint egy gyerek, de egyszerűen nem találtam a jó megoldást. – Engedje, hogy lássam őt. Karácsony van, a fenébe is! A szeretet ünnepe. Maga pedig azt kéri, hogy felejtsem el az egyetlen embert, akit szeretek? – próbáltam hatni a lelkére, mert tudtam, hogy igen érzelmes tud lenni időről időre.
– És elárulnád, hogy ezt mégis hogy tervezted? Beállítasz, megöleled, és elszaladsz vele? Vagy azt hiszed, hogy önként megengedem, hogy elvidd? Tudod, hogy nem teheted – tört le szavaival.
– És… és ha… csak meglátogatnám? – próbáltam haladni a kompromisszum irányába, és reménykedtem benne, hogy eljön az a pont, amibe már ő is beleegyezik.
​Azzal, ha látna, csak összetörnéd. Főleg, ha utána elmennél – rázta a fejét lassan a férfi. Akkor és ott megláttam. A rést a pajzson. Nem tudom, hogy a testbeszédéből, vagy a hanglejtéséből, de rájöttem, hogy valójában ő is szomorú. Szomorú, hogy ennek így kell lennie. Most már biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a kompromisszumot, ami őt is boldoggá teszi.

Picture
És akkor a kompromisszum elsétált előttem fekete csizmájával és vörös puttonyával. Mikor megláttam azt a télapójelmezes férfit, körvonalazódni kezdett bennem a megoldás.

– És ha Grace nem tudná, hogy én vagyok az? – biccentettem fejemmel jelzésértékűen az épp távolodó jelmezes felé.
– Be akarsz öltözni télapónak? – nevette el magát majdnem, de mikor látta az elhatározottságot az arcomon, tudta, hogy komolyan gondolom.
– Ha ez az utolsó alkalom, hogy láthatom, akkor legalább a csodát láthatja majd bennem, nem pedig a csalódást. És tudom, hogy így könnyebb lesz a búcsú nekem.
– Ez egy nagyon komoly kérés – fontolgatta a férfi.
– Ez lenne a karácsonyi ajándékom Grace-nek. Hogy láthatja a mikulást – próbáltam győzködni.
– Nem – rázta a fejét még mindig távolságtartón. – Ez neked lenne ajándék. Honnan tudhatnám biztosra, hogy nem rántod le a jelmezt, mikor ott állsz majd előtte?
– Úgy, hogy ez fontos nekem. Hogy Grace megkaphassa tőlem ezt az ajándékot. És fáj beismernem, de igaza van abban, hogy összetörne, ha újra látna, és utána elhagynám – mondtam elhaló hangon, miután belegondoltam, hogy bár ott leszek tőle egy karnyújtásnyira, mégsem érhetem majd el. Közénk fog állni egy puha fehér szakáll és egy vörös vászonruha.
– Nagyon nem tetszik ez nekem – rázta még mindig a fejét a férfi.Boldoggá tenne egyszerre két ember egyetlen igennel – néztem rá kérlelőn. – Mi nem tetszik ebben? – tettem hozzá. Láttam, hogy elgondolkodik. Ez jó jel. Szívem vadul vert, és belefájdult a szemem, annyira látni akartam magam előtt, ahogy a szája végre igent formál.

Picture
– Meg kell ígérned, hogy nem feded fel magad. Grace nem tudhatja meg, hogy te vagy az – mondta. Eltartott egy ideig, mire ráeszméltem, hogy ez mit jelent, és innentől csak nehezen fogtam fel a továbbiakat. – Olyan jelmezt válassz, amiből csak a szemed látszik ki, mert ha Grace rájön, akkor… – folytatta volna, de kitört belőlem a boldogság.

– Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – kiáltottam. – Nem fogom elrontani, megígérem! – mondtam, és már szaladtam is, hogy megkeressem a burkot, ami elválaszt majd Grace-től, de egyúttal lehetővé is teszi, hogy láthassam. Aztán megtorpantam. Eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi pénz. Mikor visszafordultam a férfi felé, láttam, hogy az ő esze gyorsabban járt, mert már nyújtotta is felém a jelmez vásárlásához szükséges összeget. A szemeibe néztem, miközben elvettem tőle a bankjegyeket, és próbáltam sugallni, hogy mennyire hálás vagyok neki. Olyannyira, hogy a végén még el is mosolyodtam. Bólintott egyet, amire válaszul én is biccentettem, majd sarkon fordultam, és már rohantam is.
– Nyolcra gyere, és ne késs el! – kiáltott utánam, amit fél füllel hallottam csupán, de jól az eszembe véstem.

Picture
​Ironikus, hogy valaki ne érezze az ünnep szellemét, mikor épp télapónak van öltözve. És hiába teljesül nemsokára a vágyam, az izgatottság egy ponton átcsapott idegességbe, és azon aggódtam, mi lesz, ha elrontom. Már majdnem nyolc óra volt, és én már hét óta a ház előtt köröztem, mivel nem tudtam, mi mással tölthetném az időt. És most, hogy mindjárt be kell csöngetnem, hirtelen azt kezdtem érezni, hogy több időre lenne szükségem. Most jutott eszembe, hogy talán el kéne változtatnom a hangomat, hogy Grace minél kevésbé ismerhessen fel. Már épp próbálgattam volna mélyíteni a tónusomat, mikor eszembe jutott, hogy valószínűleg egy év távlatából már úgysem azonosítaná be. Valamin akkor is tökéletesítenem kéne, hogy teljen az idő, mert van még… Mi??? Már negyed kilenc? Mégis mivel ment el ennyi idő?

Picture
Pulzusom tízesével növekedett, amint lépkedtem felfelé a lépcsőfokokon. Annyira izgultam, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Aztán meg, mint egy asztmás, kezdtem el levegőért kapkodni. Hideg volt, de mégis izzadtam, majd a bőrömön végigcsordogáló izzadságcseppek még tovább hűtötték amúgy is átfagyott testemet abban a papírvékony ruhában. Egyszerre fuldokoltam és vacogtam, izzadtam és dideregtem. Már vagy harmadjára indult meg kezem a csengő felé, de félúton most is azt gondolta, hogy még nem ez a megfelelő pillanat. Aztán minden további nélkül feltárult az ajtó, és az ismerős férfi fogadott.

Picture
– Már fél órája várom, hogy végre begyere, de gondolom elfelejtetted az alatt az egy év alatt, hogy hogyan működik a csengő… – mosolygott egyszerre gúnyosan és bíztatóan. Ha nem lettem volna annyira kikészülve, biztos észrevettem és értékeltem volna, hogy csak oldani akarja a feszültségemet. Zavaromban köszönés helyett csak beléptem mellette az ajtón. Odabent ezernyi illat csapott meg. Fahéj, gyertyaviasz, fenyőfa, csokoládé, szappan, és egy fuvallatnyi parfüm. Mindezek elkeveredve a kandallóból áradó kellemes meleggel egyetlen szót juttattak eszembe. Egy érzést, amit már rég nem éreztem: otthon. A meghittség, és a befogadás kellemes érzete, ami körüllengte ezt a külvárosi kis lakást, és benne minden bútort. Visszafordultam, ránéztem a férfire, és most másnak láttam, mint a börtön parkolójában. Ott hidegnek, szigorúnak éreztem, mint a telet, de idebent kedves, befogadó mosoly ült az arcán. Mint egy kaméleon, ami a környezetétől függően változtatja színeit.

Picture
​Aztán rájöttem, miért enyhült meg ennyire szigorúsága. Grace rohant le a lépcsőn, és megölelte a férfit, akin a boldogság egy újabb hulláma futott át. Önkénytelenül is mosolyogni kezdtem, és szívem ismét torkomban dobogott, mivel Grace közelében lehettem. Nem tudtam betelni a látványával. Mennyit nőtt! És mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam!

Picture
És akkor letaglózott az emlék, amely betódult az agyamba utolsó találkozásunkról. Grace keservesen zokogott, ahogy a teremből kísértek kifelé, ő pedig sikoltva próbálta ellökni magától újonnan kinevezett gyámját: a férfit, akinek most karjai közé bújt. A mostani jelenet semmiben sem hasonlított az akkorihoz. Grace akkor nem volt ilyen boldog, sőt. De akkor még hozzám tartozott. Próbáltam ezt a két gondolatot egymástól függetlenné tenni tudatomban, de tudtam, hogy csak önámítás lenne. Grace most itt él. És szemmel láthatóan boldog. Ez a gondolatpárosítás pedig csak megerősítette a korábbit.

– Meghívtad a Mikulást? – kérdezte rajongva-selypítve a kislányom, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez a rajongás pontosan kinek is szól: nekem, a Mikulásnak, vagy a lányomat ölelő férfinek, amiért lehetővé tette ezt a találkozást. Végül arra jutottam, hogy nem is számít, ha Grace boldog.
– Igen, azért van itt, hogy megismerhessen téged – felelte a férfi Grace-re mosolyogva, majd mélyen a szemembe nézett, emlékeztetve arra, hogy miben állapodtunk meg. Biccentettem, majd kinyújtottam a kezem Grace felé, aki bátortalanul ugyan, de végül megmarkolta.

Picture
​Ezután átvette az irányítást, és magával rántott a nappaliba. Szinte rohantunk a kanapéig, így időm sem volt felfogni mindazt az ingert, ami egyszerre ért odabent. A díszek, az ajándékok, a gyertyák, a szalagok, a színek, az illatok. Grace leültetett a kanapéra, majd az ölembe mászott. Bizonyára a plázák Mikulásainál látta, hogy így szokás: a gyerekek a Télapó ölébe ülnek. Lelkesen kezdett beszámolni arról, hogy milyen jó kislány volt egész évben, és hogy mennyire örül, hogy megismerhet személyesen is. Én pedig fel sem fogtam mindazt, amit mond, annyira elbódított az a rengeteg élet és szeretet, amit ebbe az amúgy átlagos nappaliba bezsúfoltak. Könnyek gyűltek a szemembe, és ezen a torz fátyolon keresztül láttam csupán, mikor a férfi belépett a nappaliba, majd az ide vezető boltív mellett meg is állt összefont karokkal, feszülten figyelve arra, hogy tartsam magam a megállapodásunkhoz. Miután nagy nehezen sikerült ezt a rengeteg érzést valamelyest feldolgoznom, újabb löketnyi érkezett, mikor végre elkezdtem felfogni Grace szavait.

Picture
– Tudom ám, hogy az a sok Télapó a plázában nem az igazi – suttogta, hogy a sarokban álló férfi ne hallhassa. – És azt is tudom, hogy te vagy az igazi, mert az igazi télapó jön csak a családokhoz – fejtegette, és újra átélhettem a cserfességét, korához képest mért lenyűgöző érettségét, minden báját és bűverejét. Eszembe jutott, hogy tizennégy évesen mennyire aggódtam, és görcsöltem, hogy ekkora hülyeséget csináltam. De utólag nem bántam meg. Ahogy itt ültem ezen az ismeretlen kanapén, ebben az idegen nappaliban, biztos voltam abban, hogy nem bántam meg, mivel ez a kislány képes volt rövidke karjaival teljesen körbeölelni a szívem.

– Tudod, mit szeretnék karácsonyra? – kérdezte Grace. Mikor próbáltam megszólalni, először meg kellett köszörülnöm a torkomat, és ekkor jutott eszembe, hogy amióta itt vagyok, még egyszer sem szólaltam meg, sőt, még előtte is órák teltek el, hogy utoljára beszéltem volna. Nem is emlékszem már, mikor.
– Mit szeretnél? – préseltem ki magamból végül ezt az egyszerű kérdést.
– Azt szeretném, ha… – kezdte, majd még halkabb suttogásra váltott, hogy tényleg csak én hallhassam, de még nekem is meg kellett magam erőltetnem ennek érdekében. – Ha az apukám itt lehetne velem – mondta. Újabb könnyek gyűltek a szemembe. – Hiányzik – tette hozzá, amitől a cseppek azonnal megindultak, és útjuk egészen a vattából ragasztott sűrű szakállig tartott, amely gondosan felitta mindet.

Picture
– Biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol neki – feleltem remegő hangon, mire Grace magához szorított. Ha jobban belegondolok, képtelenség, hogy egy ilyen kis törékeny lány magához szorítson egy húsz éves férfit, de abban a pillanatban őt éreztem óriásnak, magamat pedig elveszettnek, akit végre körülvesz a remény. Aztán rám tört az aggódás, így észrevétlenül a férfi felé sandítottam, aki szigorúan nézett a szemembe. Bármennyire is fájt, távolabb kellett húzódnom Grace-től.

– Ugye maradsz nálunk vacsorára? – kérdezte Grace, mire újfent a férfi felé fordultam. Nagy nehezen, de végül sóhajtva bólintott.
– Persze, maradok – mosolyogtam Grace-re, aki rögtön felpattant, és az étkezőbe húzott. A férfi nekiállt tálalni a vacsorát, mialatt Grace vidáman mesélte élményeit, amiket az óvodában szerzett, és annyira ittam a lány szavait, hogy észre sem vettem, már el is fogyott a vacsora.
– Na, kicsim, kíváncsi vagy már, hogy miket kaptál idén? – kérdezte a férfi lelkesen. Grace jóllakottan állt fel, és rohant is vissza a nappaliba a karácsonyfához. Én is indultam volna utána, de a férfi hosszasan rám nézett. Megértve a célzást, megálltam, és felé fordultam. Ő nagy levegőt véve kezdett bele mondandójába.

Picture
– Szeretném, ha most elmennél… – mondta, ami görcsbe rántotta gyomromat. Szinte már teljesen meg is feledkeztem arról, hogy ez a csoda valamikor véget ér majd, így mikor ez bekövetkezett, csalódottan tekintettem vissza a lehetőségre, ami megadatott.

​- Csak még egy kicsit, kérem, aztán… – kezdtem volna rögtön, de a férfi intett.

Picture
– Nem fejeztem be – mondta. – Szeretném, ha most elmennél, és visszajönnél enélkül a jelmez nélkül – közölte. Először fel sem fogtam, mit akar ez jelenteni, ezért hozzátette: – Te is és Grace is megérdemlitek, hogy együtt tölthessétek az ünnepet. – Nem tudtam mit mondjak. Nem tudtam szavakba önteni mindazt, amit éreztem, így egyszerűen megöleltem a férfit, akit meghökkentett heves reakcióm.

– Siess, mert Grace nemsokára megy aludni – mondta aztán, kihámozva magát az ölelésből. Rögtön sarkon fordultam, és indultam is átöltözni.

Picture
​A szőnyegen hasalva játszottam Grace-szel, miközben még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez megtörténik. Mikor eszembe jutott, hogy Grace elsírta magát, mikor beléptem az ajtón azon az estén másodjára is, ezúttal már az apjaként, nekem is könnybe lábadt a szemem. És nagyon sűrűn eszembe jutott. Grace pedig vagy nem vette észre, vagy pedig pontosan értette, hogy miért sír az apukája. Nem lettem volna meglepve, ha utóbbi, mivel tényleg nagyon érett kislány. Újra és újra végignéztem a szobán, amelynek minden szeglete a szeretetet árasztotta magából, majd megakadt a tekintetem a férfin. Az egyik fotelben ült, és minket nézett. Mindent láttam a szemében. A szomorúságot, a magányt, és azt, hogy elvették tőle azt, akit láthatóan mindennél jobban szeretett. Én pedig szerettem volna felvidítani. De nem tudtam volna belesűríteni ezernyi szóba sem azt, amit éreztem. Hálás voltam, amiért beengedett az otthonába. Engem is, és korábban Grace-t is. Megadott neki mindent, amire csak vágyhat, és boldoggá tett engem is ma este. Szerettem volna megköszönni neki mindent. De ahelyett, hogy bármit is mondtam volna neki, egyszerűen csak invitálóan biccentettem felé egyet. Ő bátortalanul felállt, majd közelebb lépett, és leguggolt mellénk. Grace felült, a nyakába borult, és odahúzott engem is. Nem láttam, de éreztem, ahogy a férfi szája mosolyra görbül, és ettől én is elmosolyodtam. Ezután Grace újra elhasalt babaháza előtt, én pedig a férfi szemébe néztem, és minden erőmmel próbáltam belesűríteni abba a nézésbe egyetlen szót: köszönöm. És ahogy néztem őt, valami hasonlót láttam az ő szemében is.

Picture

Vége!

Írta: TimMac
Illusztrálta: Carmilla