Szőke kompót fahéjjal

Írta: Carmilla | Műfaj: instant agyzsibbasztó | Korhatár: 12 éven aluliaknak nem ajánlott! | Megjelent: Sims Tales, 2016. 09. 16. >

Helga Brown pontosan olyan egyszerű asszony volt, miképp azt a neve is sugallja.
Nem volt sem túl gyors észjárású, sem éleslátású, de még műveltnek is csak igen-igen nagy túlzásokkal lehetett volna nevezni, ám mindezt igyekezett nagy, önzetlen szívével ellensúlyozni.
Azonban minderről fogalma sem volt Benedict Sanders nyomozónak, így, amikor besétált a régi stílusú, kissé megkopott konyhába, és helyet foglalt a roskatag széken, várakozó pillantással nézett fel a ház asszonyára.
– Hókiflit? Lekváros karajt? Pogácsát, fánkot, túróstaslit? Van barackbefőttem is, finom kolbásszal. Vagy inni kér valamit? Konyak? Kávé? Almalé? Szörp? Szódavíz? Konyakot mondtam már?
A nyomozónak, aki már a lekváros karajnál leragadt, nem beszélve a kolbászos befőttről, jó pár másodpercébe telt, mire végül a közlemény többi része is eljutott a tudatáig.
– Nem, köszönöm. Nem kérek semmit. – Aztán, túljutva a kezdeti krízisen, kissé hivatalosabb hangnemre váltott. – Mrs. Brown, nyilván tudja, milyen ügyben vagyok itt. A kollégáimmal Sandy James eltűnése ügyében nyomozunk. A kezemben tartom Ms. Priscilla Fellows vallomását… áh, igen, itt van: Ms. Fellows úgy nyilatkozott, hogy Ms. James nemrégiben megismerkedett egy fiatalemberrel a Simsbookon, és egyre komolyabb kapcsolat alakult ki kettejük között…

​- Hogy micsoda?! Édes Istenem, Louis! Hallod ezt, Louis?! – kapott a szívéhez az idős asszony hangosan sivalogva.
Pillanatokkal később egy rekedtes, meg-megremegő férfihang válaszolt a másik szobából:
– Mit mondasz, Helga?!
– Halkítsd le a tévét, Louis, mert nem hallod!
– Micsoda? Kinek szakítsam le a képét?!
– Halkítsd le a tévét!
– Várjál, Helga, lehalkítom a tévét, mert egy árva szót sem értek!
Sanders nyomozó szájszéle meg-megremegett a nehezen visszatartott nevetéstől, de hősiesen igyekezett tartani magát. Másodpercek múltán csoszogó hangok hallatszottak a folyosó felől, majd megjelent egy minden ízében remegő-reszkető, hajlott hátú és korú férfi – nyilvánvalóan Louis Brown.
– Mit mondasz, Helga drágám?
– Mit mondok, mit mondok! Azt kérdeztem, hogy kérsz-e kompótot? Van almás-fahéjas, kolbászos, barackos meg meggyes.
– Az uborkás jó lesz. Ez meg ki? – mutatott Mr. Brown az asztalnál ülő nyomozóra.
– Kicsoda? – firtatta Helga értetlenkedve, majd mikor meglátta a jóvágású tisztet, újfent a szívéhez kapott. – Istenem, ki maga?!
– Benedict Sanders nyomozó vagyok. Rendőr – közölte a fiatal férfi roppant kedvesen, ám úgy, mintha egy különösen értetlen gyermekhez beszélne. Kicsit úgy is érezte. – Azt mondta, információi vannak Sandy James eltűnése ügyében.
– Ki az a Sandy James?
– A szomszédjuk. Fiatal, középmagas, barna hajú, csinos lány.
– Csinos? – kotyogott közbe Louis. – Az én Helgám is az volt, amikor elvettem. Emlékszel, Helga? De szép volt, te jó Isten! Ott sétált abban a takaros kis csipkekendőjében a promenádon, aztán este meg már az istálló mögötti szénakazalban búboltunk!
– Értem. Nos, ami Sandy Jamest illeti… – próbálta volna visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe Sanders nyomozó, ám nem sok sikerrel, mert Louis ismét közbeszólt:
– Én nem értem, ezeket a mai fiatalokat. Ennyit szerencsétlenkedni! A mi időnkben még nem volt mozi, meg színház, meg virágok és drága éttermek! A fiatal lányok örültek, ha hátulról felrántottuk a szoknyájukat a rekettyésben, aztán…
– Nagyon érdekes – bólintott türelmesen a detektív. – Sandy Jamesszel kapcsolatban…
– Te csak ne büszkélkedj ezzel, Louis! Azt hiszed, nem tudom, hogy azután is felrántottad a szomszédasszony szoknyáját, hogy letudtuk az esküvőt?! Te pernahajder!

​- Idefigyelj, drága vén satrafám – rebegte Louis megbántott hangon. – Azóta, hogy kijöttünk a templomból, én csak a te szoknyádat huzigáltam. Volt, hogy a paplan alatt, volt, hogy a barackosban, és megesett az is, hogy húzgálni se kellett, mer’ elhagytad te azt magadtól is. Na, hol a kompótom?
– Milyet kérsz? Van almás, fahéjas, kolbászos meg ecetes.
– Jó lesz a szilvás. De tegyél rá fahéjat! Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– Khm – igyekezett felhívni magára a figyelmet a nyomozó. – Elnézést, de, mint mondtam, Sandy James eltűnésének ügyében vagyok itt. Mrs. Brown úgy nyilatkozott, hogy információi vannak ennek kapcsán. A fiatal hölgy tegnapelőtt éjjel a lakásából ismeretlen helyre távozott. A barátnője, Ms. Fellows elmondása szerint megismerkedett egy férfival a Simsbookon, és…
– Helga, mi ez?
– Kolbászos kifli.
– Tettél rá kakaót? Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– Persze, hogy tettem, te kérted.
– Jó étvágyat – közölte rezignáltan Sanders, akinek mintha egyre jobban mocorogtak volna a halántékán az erek. – Nos, ott tartottam, hogy…
– Kér valamit, nyomozó? Tudok adni egy kis kompótot kávéval!
– Nem, köszönöm, én csak…
– Fogadja csak el! – csacsogott közbe újfent Louis. – A mi időnkben még örültünk, ha proletárszendviccsel meg tudtuk kínálni a vendégeket. Emlékszel, Helga? Olyan üres volt a spejzunk, hogy még az egerek se jártak be. Tudja, mi az a proletárszendvics?
– Nem, nem tudom, én…
– Két vaskosabb szelet kenyér között egy vékonyabb! – vigyorodott el az öregúr fogatlan mosolyával.
– Haha. Értem. Nézzék, kérem, nagyon kedvesek, de most…
– A szentségit! Mennyi az idő, Louis?!
– Fél egy múlt két órával.
– Akkor mindjárt kezdődik a sorozat!
– Melyik sorozat, Helga?
– Tudod, az, amelyiknek nem jut eszembe a címe! Amelyikben az a helyes, jóképű fiú van, meg az a néma lány, aki nem tud beszélni. És a fiú anyjának a nagyapja a lány nagybátyjának a főnöke is, mert testvérek. Tudod, az!
– A parlamenti közvetítés?
– Nem, nem! – legyintett Helga türelmetlenül. – Az a hogyishívják. Amiben a fiú meg a lány folyton szerelmesek, csak nem mindig egymásba.
– Össze-vissza beszélsz, asszony. Mi a fene, tán megint nyakaltál egy kis dianát?
– Majd megnyakallak én mindjárt! Fogadjunk, hogy megint nem cserélted ki a villanykörtét!
– Milyen villanykörtét?
– Hát a pincében!
– Nincs is pincénk!
– Akkor miért akarod kicserélni ott a villanykörtét?! Édes Istenem, Louis, néha azt hiszem, teljesen elment az eszed…

– Elnézésüket kérem, de talán jobb lesz, ha én most megyek – jelentette ki türelmét vesztve Sanders nyomozó. Bár roppant jópofának találta a két öreget, de úgy érezte, ha még egy percet kénytelen eltölteni a közvetlen közelükben, egyszerűen megőrül. Majd beküldi a társát, hogy kérdezze ki őket, úgyis tartozik annak a mocsoknak egy szívatással a múltkori, sztriptíz báros esetért…
– Hová siet? Még nem is ivott kávét! Kér hozzá kompótot?
– Nem, asszonyom, ön nagyon kedves, de nekem most egyszerűen…
– Hozzál már neki kompótot, Helga! És tegyél bele egy kis kávét is! – mondta Louis, majd a detektívhez fordult. – Miben lehetünk a szolgálatára?
Benedict vett három nagyon mély lélegzetet, csak azután szólalt meg:
– A felesége azt mondta, hogy információi vannak a szomszédjuk, Sandy James eltűnésének ügyében.
– Ó, az én Helgám az aztán mindent tud! – bólintott nagy komolyan Louis. – Sokszor mondtam is neki fiatalabb korunkban, hogy „megállj, megállj, pletykás vén csoroszlya leszel te, Helga!”. Ő meg mindig csak kuncogott, aztán már szaladt is a szatócshoz, mer’ annak a felesége is tudott mindenről, ami a környéken történt.
– Tessék, uram, parancsoljon – érkezett vissza Helga, és letett a nyomozó elé egy teli bögrét és egy üres tányért. – Remélem, szereti a teát. Finom fahéjas!
– Tökéletes lesz, köszönöm – sóhajtotta a férfi. – Elmondaná, kérem, mit tud a szomszédban lakó fiatal lány eltűnéséről? Azt állította, hogy Ms. Fellows vallomásával ellentétben ön nem hiszi, hogy a Simsbookon megismert férfival ment volna el.
– Mert nem is! – hepciáskodott Helga. – Pontosan emlékszem, mert aznap éjszaka Louisnak megint gyomorgörcse volt…
Vajon mitől? Csak nem az a fránya fahéjas kolbászkompót? – kajánkodott magában Benedict.
– … és már éppen felhívtam volna az ügyeletet, hogy haldoklik az uram, amikor eszembe jutott, hogy van itthon ricinusolaj*, mert hozattam az unokánkkal a patikából, mikor legutóbb rosszul volt.
– Az unokánk? – kérdezte Louis döbbenten. – Nincs is unokánk!
– Már hogyne lenne, te hülye! Tudod, Annie-nek a lánya!
– Nahát, tényleg! – csapott a homlokára az idős férfi. – De mitől volt rosszul?
– Kicsoda?
– Hát az unokánk. Most mondtad, hogy rosszul volt.
– Nem ő volt rosszul! Ő csak hozta!
– Mit hozott?
– Sajtos kekszet. Ott van a spejzban. Behozzam?
– Csak ha van hozzá egy kis kompót is. Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– Bocsássanak meg, de a ricinusolajnál tartottunk – szólt közbe kicsit keményebb hangon Sanders, akinek a szemfehérjéjét már-már teljesen vörössé változtatták a keményen dolgozó erek. Világ életében nyugodt, megfontolt ember hírében állt, de pillanatnyilag csupán a szimpla csökönyösség tartotta a széken, hogy csak azért is megszerezze azt a rohadt vallomást, ha beledöglik, akkor is. – Azt mondta, hogy tegnapelőtt éjjel a férje rosszul volt, és magának eszébe jutott, hogy van itthon ricinusolaj. Ekkor mi történt?
– Hát bevittem neki a ricinust meg az ágytálat, aztán…
– Sandy Jamesszel mi történt, úgy értem? Tudja, a szomszédjuk.

– Nos – mondta Helga fontoskodó hangon –, láttam, ahogy beült valami nőnek a kocsijába, mert a hálószoba ablaka pont az utcára néz. Még csodálkoztam is, hogy olyan késő éjszaka autó jár erre, mert ez egy igazán csendes kis utca. Ráadásul nem is volt túlságosan felöltözve az a kislány, mondtam is Louisnak, hogy nagyon lenge az a ruha, főleg mikor olyan hűvösek az éjszakák. Én még aludni se tudok, ha nem húzok fel vagy két pamutzoknit a lábamra, igaz, Louis?
– Bizony, így van. De te mindig is fázós voltál, Helgám, mondogattam is gyakran, hogy hajítsd le magadról a dunyhát, majd én felmelegítelek!
– Jajj, szent ég, a dunyha!
– Mi van a dunyhával, Helga?
– Elfelejtettem megírni!
– A dunyhát?
– Dehogy a dunyhát, a levelet, Louis, a levelet!
– Milyen levelet?
– Hát Thomasnak.
– Ki az a Thomas? – kérdezte egyszerre Mr. Brown és Sanders nyomozó, mert ez már az utóbbit is nagyon érdekelte.
– Az unokánk, Louis.
– Nincs is unokánk!
– Már hogyne lenne! Tudod, Thomas, Annie-nek a lánya.
– A Thomas, az nem fiúnév?
– Lehet, hogy az, de ha igen, akkor miért öltözik lánynak?
– Én azt nem tudom, Helga, de engem aztán nem is érdekel, amíg hoz kekszet, meg kompótot. Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– Ne légy telhetetlen, Louis, a múltkor is hozott.
– Mit hozott?
– Hát ricinusolajat. Mikor rosszul voltál. Nem emlékszel?

– Mrs. Brown, könyörgöm… csak mondja el, hogy mit látott, mikor Sandy James beszállt annak a bizonyos nőnek a kocsijába – sóhajtotta Benedict ökölbe szorult kezekkel. – Tudja esetleg az autó típusát? A rendszámot? Vagy, hogy hogyan nézett ki a nő? Hogy hány órakor történt mindez? Volt más is az utcán Sandy Jamesen és az ismeretlen nőn kívül?
– Dehogy volt – legyintett Helga. – Olyan késő éjszaka? Emlékszem is, hogy pont éjfélkor történt a dolog, mert megnéztem az órát, miután kiürítettem az ágytálat.
– És látta a nőt, akinek a kocsijába Ms. James beszállt?
– Nem. De az biztos, hogy szőke volt!
– Miért olyan biztos ebben, ha nem is látta?
– Mert amikor kitolatott a felhajtóról, először elütötte a szerencsétlen kukát, aztán meg visszatolatott, és átment rajta még egyszer.
– Értem – bólintott a detektív. Ezek olyan érvek voltak, amelyekkel nem vitatkozhatott. – És el tud még mondani valamit az üggyel kapcsolatban? Mármint, ami kapcsolódik Sandy Jameshez?
– Ki az a Sandy James?
– A szomszédjuk, Mrs. Brown. Aki eltűnt.
– Eltűnt a szomszédunk? Istenem Louis, hallod ezt?!
– Hogy micsoda? – kapta fel a fejét az idős férfi, aki közben kicsit elpilledt a széken ülve. – Mi történt, Helga?
– Még mindig nem cserélted ki a villanykörtét a pincében, az történt!
– Nem úgy volt, hogy nincs is pincénk?
– Már hogyne lenne! Ott van a must is.
– Must? Én must biztos, hogy nem megyek le villanykörtét cserélni, mert nagyon hasogat a csípőm. Különben is, nem úgy volt, hogy hozol egy kis kompótot? Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– De igen, hozok mindjárt, csak még beszélgetnem kell ezzel a helyes fiatalemberrel. Mit is mondott, hogy hívják?
– Sanders nyomozó – suttogta Benedict bágyadtan. – Sanders nyomozó vagyok a rendőrségtől. A szomszédjuk, Sandy James eltűnési ügyében nyomozok.
– Egyszer Louis is eltűnt – fecsegett Helga. – Nem jött haza a gyárból. Órákon át tiszta merő idegesség voltam, azt se tudtam, hova legyek nyugtalanságomban. De aztán szerencsére előkerült. Kiderült ugyanis, hogy a műszakvezetőjének a felesége elfelejtett ebédet csomagolni az urának, az meg elküldte az én Louisomat, mert ő volt az egyetlen, akinek akkoriban kismotorja volt, hogy vigye be az ebédjét a gyárba. És képzelje, a műszakvezető feleségénél meg éppen akkor indult be a szülés! Emlékszel, Louis?
– Persze, hogy emlékszem, Helga! Ne nézz teljesen hülyének! Elmondtam, hogy nemsokára kicserélem a villanykörtét, amint adtál egy kis kompótot.
– Mondtam, hogy mindjárt hozom, Louis.
– A parlamenti közvetítés előtt vagy után?
– Az most lesz?
– Micsoda?
– Hát a parlamenti közvetítés.
– Biztos, hogy nem, mert az akkor szokott lenni, mikor jön Thomas. Itt volt a múltkor is, hozott finom sajtos kekszet. Maradt még abból, Helga?
– Persze – bólintott az asszony. – Ott van a spejzban, a must mellett.
– A must az nem a pincében van?
– Milyen pincében? Nincs is pincénk, Louis.

Benedict Sanders nem szólt semmit, csak csendben sírt.
Férfiasan, persze.
– Na, hol is tartottam, fiatalember? Ó, hát persze, annál a szőkénél! Tudja az unokánk, Thomas is szőke. Ő a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam! Még az én Louisomnál is jóképűbb, pedig fiatalkorában ő se panaszkodhatott. Ha látta volna, nyomozó! Biztos maga is egyből beleszeret!
– Erre igen kicsi az esély, Mrs. Brown – sóhajtotta a detektív. Szinte már sikerült lehámoznia a csüggedtséget, és mozgásra bírnia az energiavámpíroktól passzívvá vált testét, ám Helga és Louis nem hagyták ilyen könnyen futni.
– Tudnak már valamit? – kérdezte az öregúr.
– Sandy Jamesről? Egyelőre nem, uram. Jelenleg én és a kollégáim a szemtanúkkal igyekszünk beszélni.
– Tragédia, én mondom, tragédia! – rebegte Louis reszketeg hangon. – Olyan fiatal volt még az a kislány, alig élt valamicskét…
– Kicsoda, Louis?
– Hát a szomszédunk. Meghalt.
– Jesszusom, csak nem?! Mi történt?
– Te tudod. Nem azt mondtad az előbb, hogy elütötte a kuka, amit egy szőke nő vezetett?
– Mikor mondtam én ezt?
– Épp az előbb, Helga, miután behoztad az ágytálat. Tudod, hogy azt nagyon szeretem.
– Már megint ricinust ittál, te nyughatatlan vénember? Ezerszer elmondtam, hogy várd meg, míg én kiadagolom neked, különben moshatom az ágyneműt napestig.
– Estig biztosan nem, mert kezdődik a parlamenti közvetítés. Állítólag megint csökkenteni akarnak valamit.
– Micsodát, Louis?
– A kompótot, Helga! Ezerszer kértelek, hogy hozzál kompótot.
– Kolbászos kifli nem lesz jó?
– Jó lesz az is, csak hozzad már.
– Fahéjjal, vagy anélkül?
– Kakaóporral. Tudod, hogy azt nagyon szeretem.

– Bocsássanak meg, kérem – suttogta ernyedten a nyomozó. Szinte lassítva emelkedett fel a székről, és ujjaival hervadtan mutogatott az ajtó felé. – Nekem most… most egyszerűen csak muszáj…
– Ó, igen, az a fránya kötelesség – bólogatott nagy komolyan Louis, és a maga öreges módján feltápászkodott. – Megyek, kikísérem a nyomozóurat, Helga, utána meg kicserélem a villanykörtét a Parlamentben. Addigra szedsz elő egy kis kompótot?
– Persze, Louis. Van körtés, barackos, kolbászos, meg szilvás. Milyet kérsz?
– Uborkásat. De ne felejts el szórni rá egy kis fahéjat! Tudod, hogy azt nagyon szeretem.

***

​Sandy James három nappal később került elő – meztelenül támolygott ki a közeli erdőből. Nem tudta felidézni, hogy miként került oda, ám az orvosszakértő megállapította, hogy a megfázáson kívül az égvilágon semmi baja sincs.
Nemsokára az is kiderült az összegyűjtött bizonyítékok alapján, hogy Sandyt senki sem kényszerítette, hogy az erdőbe sétáljon – önként ment be késő éjjel, majd eltévedt és napokig bolyongott.
Csak a nyomozásban közvetlenül érdekeltek tudták, hogy Sandy utolsó emléke, hogy Mrs. Brown áthívta teázni, majd nyolc teljes órát töltött a házaspár konyhájában…

Benedict pontosan megértette, miken mehetett át a lány, neki magának is egy egész napba telt, mire teljesen kiheverte az élményt, pedig ő csupán alig fél órát volt a Brown-házban. Bele sem mert gondolni, hogy ő maga milyen állapotban lett volna akár csak négy óra hossza után is, és borzongva gondolt bele, hogy Sandy James esete talán nem egyedüli.
Vajon hány, kedves, otthonkába és mamuszba bújtatott, nyugdíjas házaspár végez hasonló kínzásokat otthonuk molyirtó illatú nyugalmában?

Helga és Louis nem gondolkoztak ilyesmiken – valójában még arról sem volt fogalmuk, hogy Sandy James egyáltalán előkerült.
Sőt, az az őszinte igazság, hogy fogalmuk sem volt, ki az a Sandy James.
– Louis! Levél jött Thomastól!
– Ki az a Thomas, Helga?
– Hát az unokád, Louis, az unokád.
– A villanyszerelő?
– Nem, te tuskó, Annie-nek a lánya!
– Aki a parlamentben dolgozik?
– Miért dolgozna a parlamentben?
– Akkor nem ott dolgozik?
– Nem tudom, de a múltkor is küldött neked sajtos kekszet. Ott van a spejzban. Behozzam?
– Nem lehetne inkább egy kis kompótot? Tudod, hogy azt nagyon szeretem.

Vége!
Írta és illusztrálta: Carmilla