Nélküled már…
Írta: juhaszgaga | Illusztrálta: Ruta | Műfaj: dráma | Megjelent: Sims Tales, 2015. 12. 18. >
Advent harmadik vasárnapja volt. A gyerekek, a nővérem és én már készültünk az ünnepre. A gyerekeknek első dolguk volt, mikor az iskolából hazajöttek, hogy díszeket készítettek papírból, celofánból, cukorkából, vagy ami épp kezük ügyébe került. A nővéremmel pedig egyenlően osztottuk meg a vásárlással járó bajlódásokat, nem kis terhet levéve a hátamról.
Hogy miért hiányzik a férjem a listáról? Katona. Az ünnepekre nem is érkezik haza. Igazságtalan ez az egész. Az osztag többi tagját teljesen nyugodtan hazaengedték, akkor a férjemet miért kellett kint marasztalniuk? A gyerekek szerencsére nem fogják fel ennyire tragikusan, hiszen alig hétévesek mind a ketten. Én viszont nagyon is jól tudom, milyen az ünnep közeledtével az ő üres fekhelye mellett, a könnyáztatta párnámon elaludni.
– Mit is kell ma vegyek? – kérdezte vasárnap a nővérem.
– Igaz – kaptam a fejemhez. – A cetli… itt van valahol…
Ebben az időszakban minden egyre jobban kimegy a fejemből. Mindig csak azon gondolkodtam, milyen lesz NÉLKÜLE odaadni az ajándékokat a gyerekeknek, milyen lesz NÉLKÜLE megenni a karácsonyi vacsorát, milyen lesz NÉLKÜLE a karácsony. Elveszi az eszemet.
Mikor odaadtam a bevásárlólistát, a nővérem kihajtott a platóról, de már nem hallottam az elsuhanó autó hangját, mert ismét visszatért a hiány érzése, a milyen lesz NÉLKÜLE kérdések tömkelege. A gyerekek kedvenc rajzfilmjüket nézték, én a konyhában sertepertéltem, épp a vasárnapi ebédet ütöttem össze.
Mindenben csak őt láttam. A reggeli pirítósomban, a csésze kávémban, még a gyerekek nevetéséről is azonnal eszembe jut, hogy Ő hogy nevetett. Az összes eddigi karácsonyt itthon töltötte, sőt, a rákövetkezendő fél évet is, miért éppen most kellett a katonaságnakegy kétgyermekes apuka?
És ekkor belegondoltam: vajon hány olyan család van, ahol apa vagy anya nélkül tölti el a család, a gyermekek a karácsonyt? Vajon hány csonka család üli körül az asztalt, énekel szép dalokat, kívánnak egymásnak sok-sok szépet, miközben valaki hiányzik a képről? Én pedig egy vagyok közülük, pedig soha életemben nem akartam, hogy ilyen szerencsétlenül érezzem magam karácsonykor.
– Anya, anya – kiáltott felt a kisfiam. Felkaptam a fejem, és újra elkezdtem kavarni a levest. – Mikor lesz már ebéd?
– Nemsokára, kincsem – feleltem, mire ő visszaszaladt a szobájukba, hogy folytassák a mesenézést.
Nem látják rajtam, mennyire megviselt vagyok. Pedig a szemem alatti karikák, a kialvatlanság tünetei nagyon is árulkodók.
De rajtuk nem látszik semmi. Amióta elment az apjuk, egy könnycseppet nem hullajtottak. Lehet, már megszokták, hogy hónapokra el kell mennie, minden évben többször, majd visszatér, és megint elmegy, és ez az alkalom sem különbözik a többitől. Csak én fújom fel ennyire? Hogy még egy gyerek is érettebben dolgozza fel az egészet? Miért készít ki az a tény, hogy a férjem idén nem jön haza karácsonyra?
Elkészült az ebéd, csöndben megebédeltünk, közben a nővérem is hazaérkezett a bevásárlásból, és már a hatalmas karácsonyi pulykával állított be az étkezőbe. A gyerekek körbeugrálták, annyira örültek egy nyers húsnak. Én csak mosolyogtam rajtuk, és irigykedve néztem, hogy nekik minden milyen ártatlan és tökéletes.
Délután együtt készítettük a díszeket. Minden olyan meghitt volt, minden olyan ünnepi volt. Egyedül ő hiányzott. Most ő vállalkozna arra, hogy az égősorokkal feldíszíti a gyerekek szobáját, ami idén nem valósul meg, miközben mi sütünk-főzünk, a gyerekek pedig segítenek az apjuknak. Odanézek az asztal mellett üresen álló székre, és ott látom őt. Amint segít nekünk. Ez már nem normális.
Az este nem telt különbül, mint az elmúlt éjszakák. A párnám tocsogott a könnytőlés a nyáltól, mikor pedig végre-valahára elalszok, arra ébredek, hogy a véres holtteste ott fekszik mellettem, miközben egy lázadó tart felénk puskacsövével felém célozva. Majd meghúzza a ravaszt, én pedig férjem mellkasára omlok, aki már amúgy is halott.
Ettől félek én igazán. Hogy nem jön haza, hogy sohasem láthatom többé a borostás arcát, a mosolyát, az egész valóját. Ráadásul mindezt az ünnepek alkalmával. Emiatt sírok reggel és este, emiatt kell olyan álarcban járnom a munkahelyre és a házban, hogy senki se lássa, mi bánt engem. Lehet, hogy tudják, lehet, hogy csak egy idegösszeomlásos nőnek tűnök. Lehet, az is vagyok.
Hétfő reggel, miután a gyerekek elmentek az iskolába, nekiálltam kitakarítani a házat. Épp a gyerekek szobáját porszívóztam, mikor hallom, hogy valaki csönget. A nővérem már dolgozik, délután ér haza, pont, mikor én megyek dolgozni. Kinyitottam az ajtót, és első pillantásra azt hittem, hogy a férjem érkezett haza. Csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy az őrnagy az, aki kimondta azt a mondatot, amitől minden katona párja retteg:
– Szomorú hírt kell közölnöm.
Először nem is akartam elhinni, amit az őrnagy mondott. A mögötte álló katonákra néztem, akik a férjem bajtársai, hátha felismerem közülük őt, amint arra vár, hogy meglepjen, de mindegyikük arcáról a mérhetetlen fájdalom, elkeseredés és gyász kifejezését olvastam le. Egy pillanattal később pedig, mintha minden erő kiszállt volna a testemből, összerogytam, a fejemet pedig kis híján a betonba vertem. A rá következendő pillanatban pedig egy erős marok összeszorította a szívemet-lelkemet, én pedig meglőtt állatként elkezdtem üvölteni.
Miért éppen én? Miért éppen most? Miért éppen én? Üvöltöttem, az őrnagy vállába kapaszkodva sírtam, miközben nem is érzékeltem semmi mást a külvilágból. Kész, vége, nincs többé. Soha többé nem fog hazajönni a férjem, soha többé nem fog átölelni, amitől féltem, bekövetkezett. Mindezt karácsony előtt, mikor együtt kéne lennünk. De már nem leszünk. Még jobban rákezdtem a sírásra.
A nővérem hallotta a hírt, hamarabb hazaért a munkából, a gyerekeket pedig a szüleinkhez küldte egy időre. Nem engedhetem meg, hogy lássanak engem így, ahogy idegileg összeroppanok, ahogy emberi ronccsá változok. Mit fognak gondolni a saját anyjukról? És mit fognak kérdezni, miért lettem ilyen?
Öt napon keresztül gyászoltam. Alig ettem, alig ittam valamit, a munkahelyemen tökéletesen megértőek voltak, a gyerekeim azonban kevésbé. Haza akartak jönni hozzám, haza akartak jönni, mert már elég volt a nagyiék pesztrálása. Még nem, gondoltam magamban. Majd ismét záporoztak a könnyeim. Mindenben Őt láttam. A reggeli kávémban, az altatóban és a nyugtatóban, de még a gyerekekben is Őt láttam. Úgy éreztem, ezentúl nem fogok tudni a gyerekeimre nézni anélkül, hogy ne a halott apjuk jusson eszembe róluk.
A nővérem szerencsére eléggé erős volt lelkiekben, amiben tudott, megpróbált nekem segíteni. De rajtam nem tudott már. A holtakat semmilyen jóakarat sem hozza vissza. Ahogy teltek a napok, ahogy elmúlt az advent, úgy nőtt bennem az egyre nagyobb elkeseredés, hogy most mi lesz az ünnepel, mi lesz a családommal? Még öt nap karácsonyig, de én már nem akarok több karácsonyt. Nem akarok már semmit sem, az életet is eldobnám magamtól, csakhogy még egyszer átölelhessem Őt.
A ház feldíszítését nem vállaltam el, nem volt kedvem semmihez sem, helyette mindent a nővérem csinált. A fát is ő szerezte be, hogy mire a gyerekek hazajöhetnek, már álljon a karácsonyfa. Karácsony, számomra már ez sem több holmi semmilyen ünnepnél. Mit ér a karácsony Nélküle? Mit ér bármi más Nélküle? A szobámban kuksoltam, gyógyszereken éltem, nem voltam több mint egy élőhalott, de legalább már nem sírtam minden egyes pillanatban.
Karácsony előtt két nappal a nővérem, mielőtt magamra hagyott volna, és elment dolgozni, odajött hozzám.
– Ezt szeretném neked odaadni. – Átnyújtott nekem egy levelet, amin se cím, se semmi nem volt, pusztán egy ismerős kézírás volt rajta ráfirkantva az én nevemmel. Azonnal elcsodálkoztam, és csillogó szemmel néztem a nővéremre. – Azt mondta, adjam ezt neked oda karácsonykor, de szerintem megbocsájtja, hogy most adom oda. – Azzal rám mosolyogott, megpuszilta a fejemet, és kilépett a házból.
Még fél percig mozdulatlanul ültem, várva, hogy rájöjjek, ez az egész egy álom, és nem az Ő levelét tartom a kezemben, amit minden bizonnyal azelőtt írt. Mikor tudatosult bennem, hogy ez az egész valóság, elkezdtem kibontani a levelet, mint egy kisgyerek az ajándékokat, majd a benne lévő papíroson cifra betűkkel írt levélből rögtön Ráismertem.
Drágám!
Boldog karácsonyt! Sajnálom, hogy nem lehetek ott veletek, pedig nagyon szeretném hallgatni drágalátos édesanyád napi agymenését a kötőtűkkel és a halfilézésekkel. Szeretnék egy csókot nyomni az orrodra, miközben a gyerekekkel hóembert építünk. Nem tudom, lehet, hogy mikor ezt olvasod, ott már esik a hó, ha nem, akkor mellényúltam, bocsi. Mindenesetre kívánom, hogy legyen ugyanolyan teljes és örömteli karácsonyi ünnepségetek, mint amilyen velem lehetne, bár tudom, az én egyediségemet senki nem tudja nem észrevenni.
Szeretlek, szívem, és ezt valahányszor elismétlem magamban, ahányszor megdobban a szívem érted és a hazáért. Tudom, hogy ameddig a szívem dobog, te hazavársz engem, és remélem, ez így is van.
Kérlek, ne neheztelj a nővéredre, de elmondta, hogy nem igazán fogod jól viselni a távollétemet az ünnepi időszakokban. Kérlek, a gyerekek és az én kedvemért, hogy a mosolyod ne azért legyen fent, mert muszáj boldognak látszódnod, hanem azért, mert boldog is vagy. A férjed csupán egy a sok ezer katona közül, aki kint harcol, de a gyerekeink, a családod azok veled vannak, és csak ők léteznek számunkra. Nekik mutasd meg, hogy téged nem tud megtörni semmi sem, még az sem, hogy a férjed nincs ott melletted.
Még egyszer Boldog karácsonyt, szívem!
ui.: ne haragudj, ha egy tollal kevesebb van otthon.
Vége!
Írta: juhaszgaga
Illusztrálta: Ruta
Ezt a novcsit majdnem kihagytam, pedig emlékszem, baromira éltem ezt a fajta érzésvilágot akkoriban, mikor írtam. A nagy depresszió korszaka volt ez, amikor tényleg nem láttam értelmét a világban, és akkor ugrott a fejembe egy katona özvegyének a története, aki pont karácsonykor kapja meg a rossz hírt. Hatásvadász? Persze. Van értelme? Annyira nem sok, viszont az érzelmek leírását eltaláltam ennél a sztorimnál, amire azóta is büszke vagyok. Kár, hogy most, mikor megint baromira kéne az érzelemleírás, úgy írok, mint egy rothadt uborka, de sebaj, majd ezerszer javítom az írásomat. Az illusztrálás akkor nagyon tetszett, ma már kevésbé, kissé elkapkodottnak érzem,… Tovább »