Közel a Mennyország

Amikor visszatértem a városból, Sheila Youngot pillantottam meg az egyik kanapén. Letelepedtem mellé. Nem látszott valami vidámnak. Gondoltam, hogy talán Dina miatt.
– Nehéz a gyerekekkel. -mondtam bölcsen, mintha legalábbis már öt gyereket felneveltem volna.
–Van gyereke? – kérdezte Sheila.
– Nincsen. – szóltam némileg restelkedve, és arra gondoltam, jogosan szól majd rám, hogy mit osztom én itt az észt? Ám Sheila Young csak sóhajtott.

– Tudja- szólt- Dina haragszik rám, mert megcsaltam az apját. És nem mentegetőzni akarok, de úgy éreztem, a férjemmel már nem vagyok boldog. Csak egy kis flört volt, néhány hétig tartott, de jót tett a lelkemnek. A férjem lelkének már nem annyira. Kiborult a bili, és el akart költözni Dinával Odaátba, ám az indulásuk előtti nap autóbalesetben meghalt. – Sheila Young ennél a mondatnál elsírta magát. Éreztem, hogy a szívem összeszorul. Jómagam soha nem gondolkoztam anyám lelkivilágáról. Meglehet, hogy ő sem volt boldog?

A Sheilával való beszélgetés arra késztetett, hogy újra meglátogassam anyám sírját. Voltaképp nem is tudom, mit akartam ott. Megkérni, hogy bocsásson meg,amiért egy undok kis béka voltam? Hogy utólag belátom,  jobban figyelhettem volna rá? A sírnál ismét ott találtam Chandlert. Nem valami lelkesen üdvözölt, ami a múltkori találkozásunk után nem is csoda.
– Á, Lily. – mondta. –Mindennap kijársz ide? – kérdeztem.
Bólintott.
– Hát mit csináljak egyedül otthon? Itt legalább beszélgetek anyáddal. Fura szorítást éreztem a szívem körül.

Végül arra vetemedtem,hogy megöleltem, amit ő csodálkozva vett tudomásul. –Vigyázz magadra, Chandler.-mondtam, aztán eljöttem a sírtól. Meglepve nézett utánam. Már kifelé jöttem a temetőből,amikor két egymás mellett álló sír tűnt a szemembe, Goodie felirattal.
Rögtön Herbert és Faith arca tolakodott elém. – Milyen gyakori név. – gondoltam, és hirtelen nem is tudtam, miért érzek nyugtalanságot…Amikor odaértem a bérházba, Faith Goodie integetett a postaláda mellől.
– Helló, Lily!
– Helló-mondtam megnyugodva afelől, hogy semmi baja. – Gyakori név. – mondtam magamnak újra.

Kora délután Dan Chaney és én remekül elszórakoztunk, észre sem vettük, hogy repül az idő. Életemben először sakkoztam, és  rájöttem, hogy egész jól játszom. Három játszmát is megnyertem, mire beesteledett.

Még  csillagokat  is néztünk együtt, engem pedig romantikus érzések kezdtek hatalmukba keríteni. Még korholtam is magamat, hogy lehetek ennyire ostoba? Hiszen már nem kamasz vagyok! Ám mint tudjuk, a szívnek nem lehet parancsolni…

Így történt, hogy végül az én lakrészemben kötöttünk ki, és meglehetősen közel kerültünk egymáshoz.  Ahogy végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem bánom. Persze, azt sejtettem, hogy Dan Chaney nem az a fajta férfi, aki egyből az oltár elé akar vonulni az első éjszaka után.

Másnap nekividámodva indultam a szerelőhöz, hogy utánanézzek a kocsinak. Annyira már nem sürgettem a hazamenetelt. Az egész olyan, mint egy álom. Miért ne álmodhatnék egy kicsit tovább? Alighogy odaértem, egy férfi lépett a garázsba.
– Ms Bradley, megbocsát egy pillanatra? –kérdezte Chad, és odébbment, hogy beszéljen a férfival. Én pedig, hogy eltöltsem az időt, nézegetni kezdtem a garázsban lévő képeket. Elég sok kép volt ott, nagyrészt családi fotók. Az egyiken két kislány szerepelt, tíz év körüliek lehettek. Egyikük nagyon ismerős volt…
– Chad- mondtam, mikor a szerelő újra hozzám fordult- ki ez a gyerek?
– Ja ez? Ő az unokám Susie és a kis barátnője.
– És hogy hívják a barátnőt?
– Ööö… valami Lina. Azt hiszem. De ez egy régi kép, több, mint tíz éves. Az unokám azóta felnőtt,  Szépkellemesben él a vőlegényével.

– Viheti a kocsit- mondta Chad.- Készen vagyok vele.-  Ennek igazán megörültem. Fizettem és elbúcsúztam. Még át is öltöztem közben, de a képről nem tudtam megfeledkezni. Meggyőződésem volt, hogy a  Dinát láttam, aki ezek szerint nem lehet Dina. Nem hát -mondtam magamnak- hiszen Chad azt mondta, a kislány neve Lina. Csak hasonlóság- véltem. – Hiszen gyerekkori önmagam is hasonlít Dinára. A világon rengeteg ember él, aki hasonlít egymásra, mégsem találkoznak soha. Mindegy, az a lényeg, hogy kész van a kocsim.

Egész úton törtem a fejem. – Nonszensz – gondoltam magamban – Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs.  Valószínűleg elaludtam a kanapén a bérházban, és azt álmodom hogy mindenki halott. Meglehet, hogy hamarosan szembetalálkozom saját sírfeliratommal. – Ébredj fel, Lily! – fohászkodtam. – Ébredj már fel!

– Veszek egy napilapot – gondoltam. – Legalább megtudom, hogy ma milyen nap van, és megnyugszom. Alighogy kinyitottam az újságot, a gyászhirdetések között meglepve olvastam a következőket:
„Dan Chaney családja, legjobb barátai és tisztelői ezúton tudatják mindenkivel, hogy a Völgyrejteki Köztemető ravatalozójában összejövetellel emlékeznek meg drága halottjukról halálának 14. évfordulóján.”

Azt hittem, elájulok. Először jutott eszembe, hogy elmebeteg vagyok, és olyan dolgokat látok, amik nincsenek is. Vagy esetleg mindenki más az elmebeteg? Elindultam a bérházba – Amint odaérek, bizonyosan meglátom Faith-t, ahogy integet és azt mondja: -Helló, Lily! A következő sarkon azonban, ahol rendes körülmények között a Közel a Mennyországnak  kellett volna lennie, egy másik  böhöm nagy emeletesház magasodott. Nem értettem.
-Itt kell lennie.-mondtam hangosan.- Eddig itt volt. Köröztem ott egy darabig, de a házat mintha a föld nyelte volna el. Végül kezdtem belenyugodni, hogy eltévedtem…

Éreztem, hogy kiszáradt a torkom.- Bemegyek, iszom valamit. – gondoltam Doc Alan krimója láttán.Csak néhány korty és máris rendbejövök. Odabent, miután rendeltem, elpanaszoltam a kiszolgálónak, hogy nem találom a  Közel a Mennyország bérházat. – Hát persze, hogy nem találja.-szólt.- Már  tizennégy éve leégett.
–Leégett?! -dadogtam. – Biztos ebben?
– Igen, tudja, nagy port vert fel az eset.Valami zárlatos karácsonyfaégő okozta a tüzet. Emlékszem onnan egy fiatal nőre, gyakran bejárt hozzánk a kislányával. Talán Sheila. Sheilának hívták.
Abban a pillanatban  rám szakadt a csillagos égbolt.

Arra ébredtem, hogy iszonyúan fáj a fejem. Kórházban voltam, és apám állt az ágyam mellett.
– Lily-szólt. – Hála Istennek!
– Mi történt?-kérdeztem, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.  Titkon azt reméltem, mindjárt bejön Dan Chaney, és megkönnyebbülten a nyakamba borul.
– Elájultál a kávézóban.-mondta apám. – Hibásnak érzem magam. Én biztattalak, hogy gyere el anyád sírjához. Talán annak látványa izgatott fel ennyire.
– Dehogyis, apa. -hárítottam el.

Néhány nap múltán kijöhettem a kórházból.
– Hazamegyünk, és jobban leszek. mondtam, miközben apám erősködött, hogy ő vezet. Ahogy beszálltunk a kocsiba, és visszanéztem, mintha Dan Chaney alakja tűnt volna fel egy pillanatra. Persze, valószínűleg nem jól láttam…

Tom később elvált a feleségétől, és egymásra találtunk. Most várom az első babánkat. Amikor elmondtam neki, mi történt, cseppet se csodálkozott. A csillagok állásával magyarázta a dolgokat. Jómagam igyekszem nem gondolni a múltra. És egy dolog biztos.. Többé nem megyek Völgyrejtekre. Én itt vagyok boldog.

Vége!

Írta: Lee
Illusztrálta: Lee