Hóangyal

Írta: Gabett | Műfaj: családi karácsonyos | Megjelent: Sims Tales, 2014. 12. 19. >

Ahogy felnéztem az égre, olyan volt, mintha magam alá tekintettem volna. A szürkés-fehéres felhők úgy borították be az égboltot, mintha tükröt akarnának mutatni a hófödte tájnak, hogy az gyönyörködhessen önnön megismételhetetlenségében.
Karom-lábam szétvetettem, s nagy műgonddal kezdtem neki egy hóangyal elkészítésének.  Fehér pelyhek kavarogtak körülöttem, arcomra-orromra szálltak, amitől prüszkölnöm és nevetnem kellett.

Kipirult arccal álltam fel, szinte ugorva léptem el az elkészült mű mellől, nehogy kárt tegyek benne. Azzal a komoly tekintettel néztem rajta végig, ami minden csodahívő, apró gyermek sajátja, mikor látszólag jelentéktelen dolgokat vesz teljes komolysággal szemügyre.
Ám nem csak én figyeltem a hóangyalt. Egy fiú állt velem szemben, akkor láttam először, s nem is találkoztunk többet. Ott állt, és a havat bámulta meredten, majd rám nézett, s szinte számonkérőn kérdezte:

– Miért csinálsz hóangyalt?
Én pedig elmondtam neki a mesét, melyet nem is olyan régen a nagymamámtól hallottam:
– Mindig, amikor valaki hóangyalt készít idelent, születik egy odafent is – intettem bizonytalanul az ég felé – Karácsonykor az angyalok ellátogatnak a házakba, felülnek a fák csúcsára, és szeretet hoznak meg édességeket. – Nagyon szépnek, s különösen igaznak tartottam ezt a történetet, talán ezért is meséltem el ilyen nyíltan.
– Ez hülyeség – rázta meg a fejét a fiú.

Tiltakozni kezdtem volna, de ő hirtelen a hóangyal mellett termett, és látványosan mélyen taposva a havat, átsétált keresztben a szárnyain.
– Ne! ­– kiáltottam – Leszakítod a szárnyait! Le fog zuhanni! – De már késő volt. A fiú komiszan kacagva elszaladt, vissza sem nézett rám.

Letérdeltem, s a havat simítgattam a lábnyomok mentén. Menthetetlen volt. Felegyenesedve az eget kezdtem fürkészni, de mivel nem láttam egyetlen zuhanó angyalt sem, megnyugodva fújtam ki a levegőt.
– Hülyeség. Mese. – S mentem is játszani. Már-már teljesen kiment a fejemből a törött szárnyú hóangyal, csak egy tompa, nyomasztó érzést hagyva maga után, amikor az est közeledtével hazaindultam.
De akkor megláttam Őt.

Egy padon ült csendesen, egyedül. Gyönyörű nő volt, gyönyörű még így is, hogy vonásaiba belopta magát a fájdalom. Döbbenten álltam meg, bár Ő nem vett észre engem. Maga elé bámult, lélegzete láthatóvá vált a hidegben.
Ő volt az. A hóangyal. Az én lezuhant, törött szárnyú angyalom.

Hazáig futottam. Otthon valószínűleg pontosan olyan rémültnek és zavarodottnak néztem ki, mint ahogyan éreztem magam, mert Édesanyám este bejött a szobámba, leült az ágyamra, s szorosan magához ölelt. Nem szólt semmit, arra várt, hogy én kezdjek bele. De nem tudtam elmondani neki. Ő nem segíthetett.

Másnap újra a parkba mentem. S minden reményemmel ellentétben, minden sejtésemmel összhangban: Ő még mindig ott volt. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy megkérdezzem: Hová lettek a szárnyaid? De nem tettem. Túlságosan féltem a választól.

Aznap este levelet írtam:

Kedves Jézuska!

Tudom, hogy egyszer már írtam Neked, de most mégis kérnem kell valamit. A kis parkban, ami az utcánkban van – biztosan tudod, melyik, hiszen karácsonykor ott jössz el mellette –, lezuhant egy angyal. Menj el hozzá mihamarabb, adj neki szárnyakat! Menj el hozzá még ma éjjel, ha megteszed, nem is kérek több ajándékot!

A papír barnából feketébe olvadt, szélei felpöndörödtek, ahogy elégett a kandalló tüzében. Onnan már a füst vitte az üzenetet, mely olyan sürgős volt, hogy akkor éjjel a kedvéért még a szél is megfordult. Legalábbis én biztos voltam benne.

Ám az angyalom nem kapott szárnyakat. Sem akkor, sem a következő éjeken. Minden nap ott ült a parkban, még ha más-más padon is, nem szóltak hozzá, ő sem szólt senkihez. Olyan volt, mintha hiányozna belőle valami, s ez távolivá, megfoghatatlanná tette őt az arra járó emberek előtt. Csak én tudtam igazából, mi is az a valami, mégis én voltam a legtanácstalanabb, hogyan segíthetnék rajta.

Minden este újabb levelet írtam. Aggódtam, hogy nem kap szárnyat karácsonyig, s így egy család angyal nélkül marad, de nem tudtam, mit tehetnék. Így teltek a napjaim. Nappal a parkban játszottam, s mikor hazaindultam, mindig megnéztem, ott van-e még. Ott volt.
Már csak egyetlen este választott el a karácsonytól, amikor eszembe jutott. Olyan egyszerű volt, olyan gyermeki. Mégis, azt hiszem, akkor tettem meg a legcsodálatosabb, legőszintébb, legemberibb dolgot egész életem során.

Az asztalhoz siettem, és írni kezdtem. Nem volt hosszú levél, de nem is kellett annak lennie, s egészen másként szólt, mint az addigiak. Végül sietős gyöngybetűimet füstpostaként szórta szét a szél, én pedig nem tehettem mást, minthogy vártam a holnapot: sikerem vagy bukásom bizonyítványát. Azonnal aludni siettem, hogy mihamarabb felhasadjon a reggel, s akkor, amint lehetett, a parkba futottam.

Eltűnt. Körbeszaladtam a parkban, de nem találtam sehol. Benéztem a bokrok közé, még a padok alá is, de nem volt ott, s én tudtam: hazatért.

Nevetni kezdtem, kitárt karral, égre emelt tekintettel forogni a szállingózó hóban. A padhoz szaladtam, megérintettem a deszkákat, amin ült, s kacagva körbetáncoltam körülötte. Sikerült. Megmentettem az én égből zuhant hóangyalomat.
Akkor éjjel neki adtam a szárnyaimat.

Vége!

Írta és illusztrálta: Gabett