Életem után, halálom előtt

Írta: juhaszgaga | Műfaj: dráma, romantikus | Figyelmeztetés: erotika, vulgáris beszéd | Korhatár: 12 éven aluliaknak nem ajánlott! | Megjelent: Sims Tales, 2014. 09. 18. >

A viharos időben, részegen hajtottam a város utcáin. Zsongott a fejem a szesztől és a megannyi gondolattól. Agyam azon kattogott, amik azelőtt történtek velem. Sajnos elvetettem a sulykot, talán nem kellett volna olyanokat mondanom Caroline-nak, amik akkor elhangoztak a számból. Dühös voltam, nagyon, de már nem tudom visszafordítani az elmúlt napot.
Ugyanakkor ő is mondott nekem olyanokat, amiért a szeszhez fordulhattam. Azt mondta nem szeret, azt, hogy inkább meg se ismert volna. Nem is mentem vissza hozzá… pont ezért…
Ránéztem az órára: 10:52.

Hirtelen, gondolataimból feleszmélve éreztem valamit, de csak egy pillanatra. Hideg fuvallat futott végig a kocsin, holott minden ablak zárva volt. Gyorsan körülnéztem, de senki nem volt ott, mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne.
De mikor újra az úttestre néztem, már csak egy vörös kamiont láttam, ami a vizes úton megcsúszva az oldalával felém hajt.
Majd egy nagy csattanás. Kirepülök a szélvédőn, és a nedves füvön landolok.

Meghaltam. Nem éreztem fájdalmat, csak úgy ott voltam. A lelkem nem szállt ki a testemből, nem láttam magamat a testemen kívül, mint ahogy sok helyen lehet olvasni. Nem. Csak ott feküdtem, mozdulatlanul, a környezetemről tudomást véve.
Hirtelen egy pillanatra a kocsitörmelékek és az eső csapkodásának zaja megállt. A kocsimban felkapó tűz ropogása is elhalt. Odanéztem, minden mozdulatlan volt. A kamionból felém rohanó férfi is mozdulatlanul állt. Mint amikor egy filmet megállítanak. Csak egy alakot láttam mozogni.

Egy hölgy volt az. Fekete ruhát viselt, arcát fátyol takarta. Haja éjfekete volt. Lassan, nesztelenül felém suhant. Suhant, mintha a lába nem is érintené a földet. Lehet, hogy nem is érte.
Közelebb ért hozzám, és az arcát jobban ki lehetett venni. Sápadt volt, szeme halványkék, szája vörös volt, akárcsak a mellkasomból szivárgó vér. Arca kifejezéstelen, már-már rideg volt.
– Üdvözöllek, George – szólalt meg lágy, kellemes hangján.
– Ki vagy te? – kérdeztem vissza erőtlenül. Alig bírtam formálni a szavakat a tüdőmből szökő levegő miatt.
– Jól tudod, ki vagyok, George – felelte nyugodtan.

Van, aki kaszást lát halálakor, van, aki a halott szeretteit. Egyesek fényes alagútról beszélnek, mások a súlytalanságról. De én nem éreztem ilyesmit, és nem is láttam a kaszást. Én a halál angyalát láttam, ahogy lassan letérdel mellém, és a fülemhez hajol.
– Megcsókolhatlak, George?
Meg akarsz halni? Ez a mondat egyet jelent az angyal szavával. Nem tudtam a választ. Annyi minden történt velem az elmúlt napokban, hogy nem akarok ekkora űrt itt hagyni.
És Caroline… Most biztos a szobájában sír, és a pokolba kívánna engem. Lehet, hogy már el is költözött, összepakolt, és valamelyik barátnőjénél tölti az éjszakát.
De én ezt nem akarom. Még egyszer újra a karomba akarom zárni. Még egyszer érezni szeretném azt a szeretet, amit felém sugárzott nap mint nap. Szeretnék tőle elbúcsúzni…
– Nem… – válaszoltam. – Nem akarom. Még nem.
– Ugyan mi célból? – kérdezte felegyenesedve az angyal.

– Nem akarok… ekkora űrt… magam után hagyni – válaszoltam levegő után kapkodva. – Caroline az én… életem… El akarok tőle… búcsúzni…
Az angyal rideg arca hirtelen finommá vált, az együttérzés leghalványabb jelét láttam rajta vetülni. A szemembe nézett, mintha olvasna a gondolataimban, szándékomban.
– Látom benned azt a szeretet, amit nagyon kevés haldokló sugároz magából. Te nem a halált választanád, inkább az életet, hogy helyrehozd a hibáidat. Kevesen mernek ilyen kijelentést tenni életük legnyugodtabb pillanatában. Épp ezért megengedem, hogy visszatérj.
– Köszönöm – válaszoltam, de az angyal mintha nem is figyelt volna rá.
– Helyrehozhatod a hibát, mit életed utolsó napjaiban követtél el. Elbúcsúzhatsz azoktól, akiktől el akarsz. De egy napnál többet sajnos nem tudok adni, az Istened nem engedi. Az óra ébredésed után visszafelé fog járni egészen eddig a pillanatig. Menj, és ne pazarold el ezt a lehetőséget.

Hirtelen az angyal képe semmivé lett. A körülöttem mozdulatlanul álló világ hirtelen köddé vált, és éreztem, ahogy a semmiben zuhanok. Zuhanok és zuhanok. Majd hirtelen feleszméltem egy szobában.
Mint egy álom, úgy éreztem az elmúlt képeket. Csak egy álom volt, nem valóság. Nem haltam meg. Megkönnyebbültem.
A város szélénél lévő motelban ébredtem. A napfény az arcomba sütött, perzselte a bőröm. Lassan felültem a kényelmetlen matracról. Rögtön az álmom járt az eszemben. Annyira… valóságos volt.
Nem! Nem lehetett valóság, hiszen pont most ébredtem fel belőle.
De mégis… mintha megvilágított volna bennem valamit… Tegnap ezt még nem éreztem. Tegnap ez még meg se fordult a fejemben a hatalmas egóm miatt…
A bocsánatkérés.

A tegnapi vitánk eléggé hangosra és hosszúra sikeredett. Caroline az állandó távollétemet kifogásolta, a folytonos buliba járásomat, én pedig a visszafogottságát, a „minden bajt kerüljünk el” hozzáállását. Ez végül azzal folytatódott azzal, hogy egymás fejéhez vágtunk minden régi sérelmet, majd az egész azzal zárult, hogy szívesebben találkozott volna egy csövessel azon a bulin, mint velem. Erre én fogtam magam, és az éjszakát tőle távol töltöttem. Nem is hívott föl, hogy mi van velem, de valójában nem is vártam el tőle. Én is vágtam hozzá bántó dolgokat, Én is folytattam a vitánkat, és most biztos ÉNmiattam ostorozza magát a szobájában.
Ezt nem hagyhatom!
Azonnal felkaptam a dzsekimet, és minél gyorsabban a házunkhoz hajtottam.

A házhoz érve vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Leginkább azon hezitáltam, hogy tényleg bocsánatot akarok-e kérni. Hiszen csak egy ostoba álom miatt határoztam el, hogy belevágok ebbe. Akár vissza is ülhetnék a kocsimba, majd elhajtanék valamerre, hagyva, hadd rágódjon.
Hiszen én sosem mondtam, hogy megbántam volna a megismerkedésünket.
De ha meg hagyom őt itthon senyvedni, akkor meg az én lelkemen fog száradni a szomorúsága. Az a szomorúsága, amit mindig is el akartam kerülni…
Végül vettem egy nagy levegőt, becsuktam a kocsim ajtaját, majd a verandára léptem. Beletettem a kulcsot a zárba, majd elforgattam, és az ajtó lassan kinyílt.

Az előszoba képe alig változott. Mindössze pár doboz hevert a cipős-szekrény mellett, amik egymásra voltak pakolva. Oda sem kellett mennem hozzájuk, rögtön sejtettem, hogy mik azok. De biztosra akartam menni, hogy tényleg az-e, amire gondolok. Kinyitottam a legfelső dobozt, és ismerős tárgyakat véltem látni.
Elköltözik. Úgy emeltem ki a közös képünket a dobozból, mintha valami idegen holmi lenne. Elköltözik. De miért? Folytattam a tárgyak átkutatását, csupa ismerős holmi, amik eddig a ház szobáit díszítették.
Hirtelen meghallottam Caroline hangját, amint beszél valakivel, minden bizonnyal telefonon, ugyanis a válaszokat alig hallottam. Caroline hangja néha el-el halt, néha pedig szipogás törte meg a mondatait.
– Igen, biztos vagyok benne! Már össze is pakoltam. Még ma este ott leszek.
A beszéde egyre hangosabb lett, míg végül fel is tűnt az egyik fal mögül. És megpillantottuk egymást.

Egy örökké tartó pillanatig egymás szemébe néztünk. A szeme karikás volt a sírástól, és minden bizonnyal a kialvatlanságtól. Arca beesett volt és szomorú. Telefonja a füléhez volt emelve, nem szólt bele, csak nézett engem. Hálóköntösben volt, mint aki még csak most kelt ki az ágyból, már ha látott ágyat az elmúlt pár órában…
– Most leteszlek, Sarah – szólt bele a telefonba, megtörve a köztünk lévő végtelen csendet.
A készüléket most két keze közé szorította. Egy pillanatra arca felvidult. Egy pillanatra. Aztán könnyekben tört ki:
– Hogy kerülsz ide, George? – szipogott egy nagyot. Úgy éreztem, mintha a szívemet ebben a pillanatban akarnák összeroppantani. – Azt hittem… hogy elhagytál.

Odarohant hozzám, és átkarolt. Szoros ölelése annyira hiányzott, mint narkósnak a napi adagja. Könnyei átjutottak a ruhámon, és a vállamon folytak végig.
– Nem hagytalak el – válaszoltam, és még jobban magamhoz öleltem. Caroline halk sírása szívfacsaró volt. – Mindennél jobban szeretlek.
Varoline hirtelen elengedett. Könnyei azonban kétszeres dózisban hullottak a szeméből.
– Nem, ne mondj ilyet! – kérlelt. – Azok után, amiket mondtam, nem érdemellek meg!
– De igen, megérdemelsz – feleltem, és próbáltam megfogni a kezét, de ő elkapta tőlem.
– Nem, dehogy! Olyanokat mondtam rád, amiket megbántam, de ezt már nem tudom helyrehozni. – A hangja hirtelen elcsuklott. – Félek, hogy legközelebb annyira rosszat fogok mondani, hogy azt már te nem bocsájtod meg.

Szemétláda! Te ingyenélő barom! Szart se csinálsz, csak a haverjaiddal piálgatsz, rám meg sose gondolsz?!
De igen, csinálok valamit! Dolgozok! Ha nem lennék, akkor sehol se lenne a házunk és az életünk! Ülhetnénk a szemétdombon, a seggünket meg ehetné a mocsok, meg a kosz. De én még a szart is kidolgozom magamból, de semmi hálát nem kapok!
Az emlékképek kalapácsa nagy erővel ütötte a fejemet, miután Caroline aggodalmát elmondta.
Nem! Nincs igazad! Én is mondtam olyanokat, amiket nem kellett volna!
– Sajnálom! – válaszoltam. Caroline hirtelen elhallgatott. Nem szipogott, nem is sírt, a könnyek megfagytak az arcán. – Sajnálom, hogy elhanyagoltalak, hogy nem figyeltem rád, amikor kellett volna.
– Hogy lehetsz ennyire idióta! – tört ki Caroline-ból újra a sírás. – Hülye vagy, ha ezek után még mindig azt hiszed, hogy egy ilyen nő kell melléd!

Hirtelen odaléptem hozzá, megfogtam a fejét, és megcsókoltam. Napok óta most először. Szája nedves volt a sírástól és a potyogó könnyektől, amik akkor hirtelen megszűntek potyogni.
– Most már elhiszed, hogy te vagy a nekem való?
Majd újra megcsókoltam. Caroline nem ellenkezett, nem tolt el magától, pedig ezt vártam volna tőle azok után, hogy magát ostorozta. Nem, éppen hogy ő is még jobban belemerült ajkunk táncába.
– Szeretlek – mondta egy levegővételnél, majd újra összeforrt a szánk.
Az elmúlt napok csúcspontja volt ez a pillanat. A sok feszültség, ami köztünk volt, most eltűnt. A csók szinte mindezt kitörölte.
Kezdett egyre vadabbá válni a csókolózásunk, már azt sem tudtuk, melyik nyelv kié. Lassan megszabadítottam a hálóingjétől. Caroline cserébe az ingemet tépte le rólam, majd a pólómat.

Behátráltunk a szobába, el nem engedve a másikat, majd becsaptuk az ajtót. Mind a ketten az ágyra ugrottunk. Caroline levette a még fent levő felső réteget, majd újra csókolózásba forrtunk össze.
– Észbontó vagy – lihegtem egy újabb levegővételnél.
–  A java még csak most jön! – mosolygott, majd kezével egyre lejjebb hatolt a hasamon.
Caroline kikapcsolta az övemet, majd ezek után életem egyik legjobb ágytornáját tudhattam magam mögött.

Kifáradtan, feküdtünk az ágyon. Caroline a mellkasomra támaszkodva fürkészett engem, s én is hasonlóan cselekedtem. Hallgattuk egymás sóhajait, közben szemünk egyfolytában a másikat kémlelte. Egy hét után most először kerültünk ilyen közel egymáshoz, azelőtt még a csókot is hanyagoltuk. Csak a feszültség nőtt bennünk. De azt most leadhattuk.
Sóhajaink halk, egyenletes zaját Caroline lágy hangja törte meg:
– Hiányoztál nekem – mondta, mire én egy csókot nyomtam a homlokára. – Azt hittem, hogy elutaztál a bátyádhoz, hogy nem akarsz többet látni.
– Ne butáskodj! Nem tennék veled ilyet. Hiszen szeretlek. – Majd újra megcsókoltam.
Rövid hallgatás állt be kettőnk között. Csak az óra tiktakolása volt az, ami a mi sóhajainkon kívül jelen volt a szobában. Mintha az utcazaj is elhalt volna. Mintha csak a szoba és mi léteztünk volna, más nem.

– Szeretlek – törtem meg végül én a csendet. – Habár az utóbbi napokban seggfejnek tűnhettem, de azért dolgoztam annyit, hogy neked jó legyen. Sajnálom. Mostantól jobban fogok rád figyelni.
– Ahogy én is – felelte Caroline. – Túlságosan negatívan álltam hozzá a dolgokhoz, nem figyeltem másra, csak magamra. Elhanyagoltalak én is.
– De emiatt ne ostorozd magad! Voltak és lesznek is hullámvölgyeink. Azzal nem lesz semmi se jobb, hogy magadat hibáztatod. Én is ugyanúgy lehetek a ludas…
Újabb csend állt be. Caroline kibújt az ölelésemből, a szekrényhez lépett, majd felvett egy ruhát. És én csak csodálattal néztem, ahogy öltözködik. Miután végzett, odalépett hozzám, megcsókolt, majd kilépett a szobából, hogy valami kaját csináljon.

26 évem alatt megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik – legalábbis nők terén. Lehet csinos, dögös, jó az ágyban, azonban, ha mint ember elbukott, már nem biztos, hogy jó lenne egyáltalán tervezni vele. Álarcok mögé bújva élnek azok a nők, akik mindössze az ágyban akarják jól érezni magukat.
De Caroline nem ilyen. Noha csinos és dögös, sosem volt az a fajta nő, aki könnyen adta volna magát. Jól tudom, hiszen fél évembe telt, mire összefüggő mondatokban tudtunk beszélni egymással, majd egy évre rá már kapcsolatban is voltunk. És még most is. Igaz, vannak hullámvölgyeink, néha hegyeink, de ez alatt a két év alatt sokkal több jó dolog történt, mint rossz.

Lassan lekászálódtam az ágyról, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd a tükörbe néztem. Egy magabiztos, boldog férfit láttam. Boldog voltam, hogy van egy ilyen barátnőm, és ezért minden nap érdemes felkelni. Megengedtem a csapot, jól megmostam hideg vízzel az arcomat, majd újra a tükörbe néztem. De a tükörképem mögött állt még egy másik alak is.
Egy sötétruhás, sápadt asszony állt mögöttem fátyollal takart arccal: az álmomban megjelenő halál angyala volt az. Szóra nyitotta a száját:
– Üdvözöllek, George!
Azonnal megfordultam, de nem állt mögöttem senki. És mire a tükörbe néztem, az asszony is eltűnt. Mint jéghideg zuhany, úgy ért ez a látomás.
Biztos csak képzelődtem, hisz ki voltam fáradva… De… Nem, nincs de! Álom volt, és kész!

Lassan visszabotorkáltam a szobába, majd felvettem a nadrágomat. Ránéztem az órára: 11 óra 2 perc. Csakhogy az óra visszafelé járt. Megdörzsöltem a szememet, majd újra szemügyre vettem a szerkezetet. Most már 11 óra 1 percet mutatott, és a másodpercmutató ugyanúgy visszafele járt.
Kihajoltam az ajtón, és Caroline felé kiabáltam:
– Hallod? Mikor romlott el ez az óra?
– Milyen óra?
– Az, ami itt van a szobában!
– Azt ne mondd, hogy elromlott. – Hallottam egy konyhatörülköző csattanását, majd Caroline lépéseit közeledni.
Belépett a szobába, majd ő is szemügyre vette az órát. Értetlenkedve nézett rám.
– Semmi baja. Jól jár.
Elkerekedett szemmel néztem vissza rá:
– De visszafele jár, nem látod?
Kereken 12 óra
– Mikor ettél utoljára? – fogta meg fejemet Caroline. – Gyere, mindjárt kész a kaja. Ha még nem égett oda.
Azzal kiviharzott a szobából, belém pedig a felismerés villáma csapott.

Nem álom volt! Tényleg meghaltam abban az autóbalesetben. Tényleg láttam az angyalt megjelenni, majd azt, hogy megkegyelmez nekem.
Azonban az óra ébredésed után elkezdi számlálni új életed 24 óráját.
Erre az órára célzott hát az angyal? Hogy tényleg elkezdi a 24 órámat visszaszámolni?
Meg fogok halni! Pedig még annyi mindent kéne tennem az életben. Ideáig azt hittem, csak álom volt az egész, de kiderült, hogy nem. Úgy éreztem, rögtön össze fogok esni.
Imádom Caroline-t, nem akarom őt itt hagyni. Nem akarok ekkora fájdalmat okozni neki.
Idióta, akkor mi a frásznak jöttél vissza!?

Mindenki szokott néha olyanokat álmodni, hogy utána legalább egy napig más embernek hiszi magát. Hirtelen megváltozik az ízlése, megszereti a gombás pizzát, vagy azt a gulásh levest, vagy mit. Aztán, ha újra elalszik, ezek vagy megmaradnak, vagy eltűnnek. Egy ilyen álom hatására akár bátorságot is meríthetünk, vagy épp mély depresszióba eshetünk.
Én épphogy bátorságot kaptam, ugyanis azt hittem, hogy ha meghalok, akkor Caroline nem fogja megtudni, hogy mennyire szerettem.
De most, hogy kiderült, mégis meg fogok halni, már teljesen feleslegesnek véltem ezt. Egyáltalán mire volt jó, hogy visszakönyörögtem magam? Hiszen így még nehezebb lesz elszakadni tőlem. És nekem is tőle…

Megpróbáltam lelket önteni magamba, és valami másra terelni a gondolataimat. Egy új járgányra, egy új lakásra, vagy valami másra. De végül mindegyikről Caroline-ra asszociáltam.
Hogyan fogom elmondani neki? Elmondjam-e egyáltalán, vagy léceljek le? Mit csináljak?
Nagy levegőt vettem, és kiléptem a szobából. Már érezni lehetett a makaróni illatát, amit Caroline készített. Leültem az asztalhoz, és csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor egy fakanálért nyúlt.
– Azt hittem, még pihensz – mondta, majd megkavarta az ételt. – Még nincs kész a makaróni.
– Nem baj. Csak kijöttelek nézni.
– Miért? Annyira jó volt az első menet?
– Most nincs erőm másodikhoz.
– Nekem sincs, csak próbáltam kihúzni belőled egy épkézláb mondatot. – Kavart még egyet a makarónin, majd letette a fakanalat, és velem szembe ült le.

– Látom rajtad, hogy valami aggaszt – fürkészett a szememben. – Mi a baj?
-Semmi, tényleg – füllentettem, majd elkaptam a tekintetemet Caroline-ról, és az asztallapot bámultam.
– Látom rajtad, hogy nincs. Talán az a gond, hogy el akartam költözni? Figyi, még ma visszapakolok, és aztán…
– Nem ez a probléma – szakítottam félbe erősen megnyomott hangommal. Ugyanebben a pillanatban már meg is bántam, ugyanis Caroline fürkésző tekintetétől most már nem tudtam szabadulni.
– Akkor mi?

Rövid csend következett. A makaróni rotyogott a tűzhelyen, az autók zaja behallatszódott az ablakon. Próbáltam valami épkézláb magyarázatot adni a pillanatnyi viselkedésemre.
Nem mondhatom el, hogy meg fogok halni, őrültnek tekintene. De akkor mit mondjak neki? Vagy ne is mondjak inkább semmit?
– Figyelj – kezdtem komolyan a monológomat. – Mikor eljöttem innen átgondoltam pár dolgot. Amiket mondtál, igazad volt, ettől menekültem el. Ugyanakkor átfutott az agyamon, hogy mi lenne velem nélküled.
Caroline arcán hirtelen szomorúság futott át.
– Talán egy roncs lennék, vagy nem tudom. De biztos nem az, aki most. Most örülök az életemnek, örülök annak, hogy vagy nekem.
– Én is ugyanígy érzek – válaszolta nagyot nyelve Caroline.
– De ha meghalnék…

Caroline arcán most erőteljesebben átfutott a szomorúság, szeme megtelt könnyel. Arcát a kezébe temette, majd zokogni.
–  Ne mondj ilyet! Nem, még csak eszedbe se jusson!
–  Sajnálom, de ezt fel kellett vetnem.
–  Ugyan miért? Hogy még jobban kikészüljek?
– Olyan munkám van, ahol elég egy rossz lépés, és máris egy munkagép alá kerülök. Vagy kettészel egy visszacsapódó drót. – A szívverésem az egekben, alig bírtam nyelni a sok adrenalintól. – Akkor mit tennél?
– Komolyan? – kérdezte vissza.

Bólintottam, mire Caroline felállt, és elkezdett ide-oda járkálni az asztal másik oldalánál. Egy könnycsepp végiggördült az arcán, de semmi több. Gondolkodott a válaszán, habár már láttam rajta, hogy a választ rég tudja.
Az asztal fölé hajolt, rátenyerelt, majd halkan válaszolt.
– Odaállnék a drót elé. Mert én meg is halnék érted. Vagy veled. De nem bírnám elviselni, ha nem lennél nekem.
Bólintottam.
Nem bírná elviselni. Meghalna velem. Talán ez nem is lesz olyan nehéz. Majd ma este megint azon az úton fogok menni, ahol tegnap meghaltam. Hiszen akkor egyikünknek sem kéne a másik hiányától aggódni, együtt leszünk a túlvilágon. Nem kell félni attól, hogy a másik meghal, mind a ketten meg fogunk…

– Basszus! Odaégett a makaróni! – kiáltott fel Caroline, mire ugrottam egyet a székben. Eddig nem is éreztem az égett szagot, most hirtelen megcsapta az orromat. Caroline azonnal ablakot nyitott, majd a felszálló fekete füstöt az ablak felé terelte. – Ennyit a nagy ebédről.
– Szerintem rendeljünk pizzát – vetettem fel óvatosan.
– Remek ötlet – bólintott. Felkapta a tűzhelyről a lábast, majd kiment, hogy kidobja a tartalmát.
Meghalna velem… De mégsem ölhetem meg, hiszen szeretem őt. Ha meg meghalok, akkor azzal valójában sokkal nagyobb fájdalmat okozok neki, mintha életben maradna és szenvedne. Hiszen így az életét veszem el… Egy ártatlan életét…

A pizza elfogyasztása után leheveredtünk a kanapéra. Eleinte csak bámultuk egymást, azután pedig  hosszasan beszéltünk hétköznapi dolgokról, hogy Caroline milyen festményt tanulmányozott. A gondolatmenetemet Van Gogh képeivel kapcsolatban végül a hirtelen felkiáltása szakította félbe:
– Tényleg, majdnem elfelejtettem. Evelyn bulit akar csapni.
– Evelyn? – kérdeztem vissza. – A barátnőd?
– Inkább munkatárs – javított ki, majd folytatta. – Hétfőn fog nyílni a képeiből kiállítás, és ezért minden dolgozót meghívott magához egy kis előestére. Lesz kaja, pia, művészet.
– Más szóval egy csomó depis ember fog egy helyen összegyűlni?
– Ne indulj ki Van Goghból. De nem is kell nagy tömegre számítanunk, úgy húszan leszünk.
– És mikor lenne?
– Ma este 11 órakor.
– 11-kor? Ez biztos?
– Igen, miért?

Este 11 óra! Akkor haltam meg! Felvidultam, nem is tudtam, miért. Csak annyira megörültem ennek az időpontnak.
– Akkor… elmegyünk?
Caroline és én egy kocsiban fogunk ülni. Ugyanazon az úton fogunk menni, mint akkor. Nem is értem, hogy lehet valami ennyire tökéletesen időzítve. Így legalább nem kell indokkal elcsalnom Caroline-t, első sorból fogjuk tapasztalni az öröklét végtelen világát.
– Igen – feleltem, majd összecsaptam a tenyeremet. Ránéztem a digitális órára: 5:12. Felpattantam: – Készülődjünk akkor, mert mindjárt lekéssük.
– Miért lettél ennyire lelkes?

Meg fog halni velem. Ilyen egyszerű. Nem is kell ezt túlbonyolítani. Itt ül mellettem a kocsiban, nemsokára 11 óra. Nemsokára mindketten együtt leszünk a túlvilágon.
– Nagyon örülök, hogy eljössz velem – felelte izgatottan. – Annyira kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni Evelyn műveihez.
– Én is – feleltem, majd rámosolyogtam.
Ránéztem a kocsim órájára: 0:04. Mindjárt…

Épp elhaladtunk egy buszmegálló mellett, amikor Caroline újra megszólalt.
– El sem hiszed, mennyire hálás vagyok neked azért, hogy most együtt mehetünk a partira. Tegnap még álmodni se mertem volna erről.
– Hogyhogy?
– Mert… egyedül nem akartam volna elmenni. Életem szerelmével akartam erre elmenni.

Élete szerelme… Élete… szerelme…
Az út végén már kezdtem látni a vörös kamiont, amikor átfutott bennem egy gondolat. Csak egy kósza gondolat, egy aprócska szellő, ami akkor egy megváltoztathatatlan döntés meghozója volt…
Egy olyan döntésé, amit már nem tudok megváltoztatni…
Egy nagy csattanás. Kirepülök a szélvédőn, és a nedves füvön landolok.
Meghaltam, nem éreztem semmit. A környezetem egyetlen mozgása egy sötét alak halk suhanása volt. Rögtön felismertem az angyalt.
– Most már készen állsz, George?
– Igen.
– Megcsókolhatlak?
– Igen.
Az angyal kiterjesztette szárnyát, az általa keltett légáramlat lágyan simogatta az arcomat. Megkönnyebbültem, és már vártam is a túlvilág eljövetelét, amit az angyal egyre közeledő ajkai hoztak el számomra.

Mint mindenkinek, nekem is lepergett a szemem előtt az életem. Az életem… szerelme. Caroline. A barna, lágyan leomló hajzuhataga, amint végigsimul a testemen. Puha, édes szája, ami az én számhoz ér. Gyönyörű, aranybarna szeme, amelyben örök szeretet sugárzik. Az életét betöltő szerelem… És itt a film véget is ért. Életem értelmét ő adta, más nem is létezett rajta kívül. A film véget ért, és visszacsöppentem egy pillanatra a valóságba. Ránéztem az anyósülésre, és mosollyal az arcomon merültem az öröklét mélységébe. Örültem, hogy az ülés üres, és senki sem ült benne.

Vége!
Írta és illusztrálta: juhaszgaga