Beethoven

Írta: Lee | Műfaj: családi, karácsonyos | Megjelent: Sims Tales, 2014. 12. 19. >

1795

A németországi Bonn városában karácsony felé közeledett az idő. Az emberek elkezdték díszíteni a fenyőfákat ( a gyerekek közben csintalankodtak) a kápolnában különleges misére készülődött a pap, az egész város szívét megtöltötte az ünnepi várakozás ideje.

Csupán az öreg Dieter Engelbert nem tudott megnyugodni. Nem mintha a karácsonnyal bármi baja lett volna, szerette az ünnepeket, még ha család nélkül töltötte is. Az egyedüli probléma az albérlője volt. Éjt nappallá téve zenét szerzett, és verte a zongorát.

– Szétmegy a fejem az állandó klimpírozástól! Ludwig, nem tudná egyszer abbahagyni? Jöjjön egyen egy kis pulykát! Legalább addig se zongorázik!
– Hogyisne! – háborgott az ifjú zongorista. – Éppen egy darab kellős közepén vagyok!

– Én pedig a megőrülés kellős közepén! – sziszegte Engelbert, és füleit befogva a Jóságos Atyaúristenhez könyörgött, hogy szüntesse meg ezt a szörnyű zajt. Ám a Jóisten késlekedni látszott. Nyilván elterelte figyelmét az emberek karácsonyi készülődése.

– Ludwig, a mennydörgős ménkű csapjon a zongorába! Miért nem sétál egyet az erdőben? Tudom, hogy az kedvére van!
– Dehogy sétálok! Mindjárt kitör a hóvihar, én meg sétálgassak? Hallgassa csak ezt a szimfóniát! – És Beethoven újra játszani kezdett, mire Engelbert csak a fejét csóválta.
– Ludwig, inkább szívjon el egy Symphoniát!
– Ejnye, Engelbert, hát ennyire utálja a zenét?

– A zenét nem utálom, csak amit maga csinál! – tiltakozott bőszen az öregúr.
– Azt kívánom, bárcsak süket lennék! – A barna hajú fiatalember erre felemelkedett a zongora mellől. Arcát elöntötte a harag.
– Tudja, Herr Engelbert, én huszonöt éves vagyok, és úgy érzem, hogy hamarosan meg fogok süketülni! A minap, amikor kint jártam a legelőn, egy pásztor megszólított, hallom-e a pacsirta énekét? És képzelje, nem hallottam!

– Az idős úrban egy pillanatra bennrekedt a szó a válasz hallatán.
– Jól van na, jól van – mondta békítőleg.
– Üljön vissza, játsszon valami szépet. Elvégre közeledik a karácsony, nem?
– A Stille Nacht jó lesz? – kérdezte Ludwig, és alábbhagyott a haragja.
– Azt ne játssza, azt csak 1818-ban fogják kitalálni. Sőt! 1825-ben a kottája is elveszik.
– De remélem,megtalálják.
– Ne aggódjon, meg.

A zongorajáték újra felhangzott, és a pap, miközben a kápolnában a szentbeszédre készült, azon tűnődött, vajon jól hallja-e, hogy valaki szidja Ludwig van Beethoven korán elhunyt édesanyját…

A napok hetekké nőttek, majd évtizedekké és onnan évszázadokká duzzadtak. Beethoven világhírű zeneszerzővé vált, és hírnevét az se kisebbítette, hogy már rég nem volt az élők sorában. Engelbert maga is emlék volt már, és háza a zongorával együtt gyakran gazdát cserélt.

2014

Napjainkban a Hanke család élt a házban, Josef és felesége, Klothilda, valamit 10 éves lányuk, Annelie. Karácsony táján Annelie boldogan szaladt az édesanyjához.
– Anyu! Anyu! Úgy örülök, hogy közeledik a karácsony!

– Én is, kicsim – mondta erre  az édesanyja. – Gyönyörű ilyenkor a város, érezni az áhítatot. De nagyon fontos, hogy ne csak karácsonykor mutassuk ki a szeretetünket.
– Tudom, anyu – mondta a kislány mosolyogva. – Remélem, apu örülni fog az ajándékomnak!
– Persze, hiszen tudod, hogy szereti a zenét! Beethoven Holdfény szonátája pedig óriási teljesítmény, hidd el!

– Alig várom, hogy jöjjön a zenetanár! Nagyon izgulok! – vallotta be evés közben Annelie.
– Ne félj, mire apád hazaér az üzleti útjáról, megtanulod a darabot! Herr Bader pedig nagyon jó tanár, meglátod! Azt mondják róla, nemcsak tanít, de ő maga is szerez zenét!
– Hű… – álmélkodott elismerően Annelie.

Ahogy közeledett a karácsony, egyre több tennivaló akadt a háznál. Hanke asszony elkezdte díszíteni a szobákat. Annelie sokat segített az édesanyjának, de olykor belefeledkezett a játékba. Egyik ilyen alkalommal úgy érezte, mintha valaki figyelné…

Amikor megfordult, látni vélte, hogy egy idős ember áll előtte. Egy ősz hajú bácsi… Igaz, kicsit átlátszó, de ártalmatlannak tűnik.  Hiszen csak áll  és néz….
Dieter Engelbert szelleme elégedett volt mindazzal, amit látott. Igazán szépen rendben tartja a házát ez a kedves család.

Délután Klothilda és Annelie együtt tévéztek.
– Csókolom – szólalt meg hirtelen a kislány.                                                                                                    – Kinek köszöntél? – kérdezte meglepődve Klothilda.
– A bácsinak – szólt Annelie. – Itt ül mellettem.
Az asszony értetlenül nézett. Ő nem látta, hogy bárki is ülne a lánya mellett..

Később Annelie játszott egy kicsit a zongorán, és Dieter Engelbert derűsen hallgatta a darabot egyik közeli fotelból. Szemlátomást régi zongorája állapotával is meg volt elégedve.
– Hát ez csodálatos, kitűnő! – állapította meg, s maga is dalra fakadt az ismerős dallam hallatán. Szerencsére Annelie nem hallotta…

Klothilda meghatódva hallgatta, milyen szépen zongorázik Annelie.
– Este hatra beszéltem meg a zenetanárral -mondta a kislánynak.                                                                 – Remek – örült Annelie.                                                                                                                                 – Mondd csak – kérdezte Klothilda aztán, – látod még azt a bácsit?
– Persze – bólintott Annelie, mintha mi sem volna természetesebb.
– Ott van  a fotelban.

– Azt hiszem, fel kell hívnom apádat – mondta az asszony nyugtalanul, majd  a nappaliba ment, hogy megkeresse a telefont. Josef Hanke egy Bamberg nevű városban volt konferencián, a Flamingó Hotelben. Időbe telt, míg a telefonhoz tudták hívni. Klothilda aggódva adta elő a történetet, miszerint Annelie folyton egy idős urat vél látni.
– Talán csak játszik – vélte Josef. -Tudod, hogy a gyerekek sok mindent kitalálnak.

– De nem Annelie -ellenkezett Klothilda.
– Eddig sose volt ilyen.
– Hát most van.
– Esetleg..nem lehet hogy… – az asszony húzódozva kezdett bele mondókájába, hiszen nem tudta, hogy fog reagálni a férje – … hogy átlát a másik világba?
Josef egy cseppet sem látszott meglepődöttnek.
– Úgy érted, a fátyol mögé? Kizártnak tartom. Olvastam már ilyenről, de rendszerint kisebb gyerekekkel kapcsolatban.

– Én viszont egyre biztosabb vagyok benne. Talán ..a karácsony miatt lehet nem gondolod? Azt mondják, a karácsonyt megelőző napokban csodák történhetnek az emberekkel.
– Szerintem nem éppen ilyen csodákra gondolnak, drágám – mondta Josef, azzal hamarosan le is tette a telefont, mert mennie kellett. Klothilda egyedül maradt a problémával, és szeretett volna megoldást találni.
– Talán megemlítem Herr Badernek – gondolta. – Meglehet, hogy tud adni valami jó tanácsot.

Amikor a zenetanár megérkezett, Annelie épp a zongoránál, Dieter Engelbert szelleme pedig a fotelban ült. Ahogy kitárult az ajtó, az öregúr nem hitt a szemének. Megesküdött volna rá, hogy Beethovent látja bejönni a szobába, méghozzá ereje teljében. Megrökönyödött.
– Hát ez még mindig él?! Örökéletű?! – Befogta a fülét, mert nem akarta hallani, ami következik…

Klothilda Hanke meghatódva állt lányával a zongoránál, miközben a zenetanár által előadott Holdfény szonátát hallgatta. Úgy érezte, jól választottak, amikor Herr Badert szemelték ki lányuk mellé tanárnak.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte Annelie.

Dieter Engelbert szelleme eltűnt, és többé nem is jelent meg a házban. Odakint újra hullani kezdett a hó, felgyúltak a kültéri lámpák, az egész világ érezte, hogy közeledik az áldott karácsonyeste.

 

Vége!

Köszönöm Rochelle-nek, Lexy-nek és Ettinek, hogy hasznos tanácsaikkal segítették munkámat.