Az utolsó verseny

Írta: Greg Samsa | Műfaj: dráma | Figyelmeztetés: bűnös életű főszereplő | Megjelent: Sims Tales, 2014. 09. 18. >

Na, cső! Még nem ismerjük egymást, hadd mutatkozzam be! Tony Williams vagyok, és tegnap haltam meg. Nem, ne parázz, nem vagyok szellem! Tudod, mit, inkább mindent elmesélek!

Már tizenéves koromban sem voltam éppen jófiú. Ittam, bekerültem egy bandába, kukákat döntögettünk, falakat firkáltunk össze, egyszóval minden hülyeségben benne voltam. Amint meglett a jogsim, én is részt vettem utcai versenyeken. Eleinte csak szórakozásból csináltam, később viszont rájöttem, hogy mennyi lét tudok vele szerezni.

Egyik éjjel egy ellenségemmel, Mike- kal kellett kiállnom, akit teljes szívemből gyűlöltem. Azt hiszi, hogy ő nagyobb mindenkinél, és még a barátait is kibeszéli a hátuk mögött, amiért már többen otthagyták. Gondoltam, lenyomom a srácot, ő meg elveszíti azt a kevés hírnevét is, ami maradt neki. Az egyik parkolóban várt rám, ahonnan kimentünk az utcára versenyezni.

A „rajtnál” álltunk, teljesen készen az estére. Egy ismerősünk visszaszámolt, majd jelzett, hogy indulhatunk. Gázt adtam, és próbáltam minél gyorsabban hajtani a nagyváros lepukkant részén.

Minden jól ment: szépen bevettem a kanyarokat, a kocsim is tökéletesen működött, mégse tudtam lehagyni Mike- ot. Nem engedhettem, hogy megelőzzön! Egyre jobban nyomtam a gázt, a verdám elérte a végsebességét, a kettőnk közötti távolság pedig egyre nőtt.

„Nyerni fogok”– gondoltam, elfeledkezve az éles kanyarról, ami közeledett. Amikor észrevettem, mi van előttem, próbáltam fékezni, és őrülten tekertem a kormányt, de már késő volt.

Nem tudtam bevenni! Egy hangos puffanással a falba csapódtam. Amikor magamhoz tértem, egy csuklyás alak állt mellettem.

– Haver, állati a jelmezed! – nyögtem oda az ismeretlen fickónak.

– Ha valóban csak egy jelmez lenne, akkor megköszönném – morogta valami túlvilági hangon. Kicsit megijedtem.
– Ki vagy? – kérdeztem tőle, miközben felültem, bár kezdtem sejteni az igazat. „Nem, ez nem lehet. Hiszen ő nem is létezik!”– próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat, melyek mellett az a tény is érvelt, hogy nem fájt semmim. Egy ilyen balesetet nem úszhattam meg sérülés nélkül.

– Tudod te jól, ki vagyok – felelte. – A nevem Halál, és azért jöttem, hogy magammal vigyelek.

– És, ha én nem akarom? – kérdeztem. Nem akartam, hogy így érjen véget minden. Nem akartam egy lúzer lenni, aki nem csak kikap Mike- tól, de még az életét is elveszíti egy idióta kanyar miatt. Nem, és nem!
– Olyan nincs. Vagy velem jössz, vagy velem jössz – közölte. – Nincs több lehetőség.
– Csak egy napot kérek! – könyörögtem. – Csak hadd éljem újra ezt az egy napot!
Majdnem elsírtam magam, de nem hagyhattam, hogy férfi méltóságom utolsó darabkája is szilánkokra törjön. A csuklyás pár pillanatig csendben maradt, majd így szólt:
– Rendben. Egy nap, semmi több.
– Köszönöm! – mondtam lelkesen.
– Azalatt viszont senkinek nem beszélhetsz arról, hogy mi vár rád, ha nem akarod a világ vesztét okozni.
– Jó, jó. Van még valami? – kérdeztem türelmetlenül.
– Igen. Ne akard megakadályozni a végzeted! Éjfélig mindenképpen eltávozol az élők sorából. Ha nem a baleset végez veled, akkor valami más.

Másnap otthon ébredtem, a saját szobámban. Egy bérházban lakom, és ez az egy szoba tetszik csak nekem a lakásban. A többit át kellene festeni, de túl lusta vagyok hozzá. Nem tudtam, milyen nap lehet, ezért megnéztem a naptárban, és láttam, hogy ma lesz a verseny.

Egész nap az álmomon gondolkoztam, ami teljesen valósnak tűnt. Tisztán emlékeztem arra, hogy tegnap beültem a verdába, próbáltam lerázni Mike- ot és meghaltam. Nem értettem, hogy emlékezhetek úgy egy rémálomra, mintha valóban megtörtént volna. Elmélkedésemből a mobilom csörgése térített vissza a Földre.

Jessica volt az, és megkérdezte, át tudok-e menni hozzá. Valami fontos dologról akart velem beszélni. Furán éreztem magam, hisz tegnap, ugyanebben az időpontban ez a beszélgetés már megtörtént. Akkor nemet mondtam, mert nem érdekelt, mit akar a csaj. A tavalyi egyéjszakás kalandunk óta nem kerestük egymást, se neten, se telón, se máshogy.

– Igen, persze, hogy átmegyek – válaszoltam kissé zavartan. Nem tudom, miért egyeztem bele, talán azt reméltem, hogy nem halok meg, ha kissé kedvesebb leszek. Lehet, hogy a Halál csak próbára akar tenni, és nem visz magával, ha látja, hogy kezdek javulni. Már tudtam, hogy a tegnap eseményei valóban megtörténtek.

A lány egy csecsemővel a karján nyitott ajtót. Nem vagyok oda a kölykökért, de ő nagyon aranyos volt.

– Ki ez a gyerek? – Kérdeztem, miután leültünk a nappaliban.

– Miatta hívtalak. Tudom, hogy mi nem vagyunk egy pár, és nem érzel irántam semmit, de úgy gondolom, hogy tudnod kell róla. – Itt megakadt egy kicsit, majd folytatta. – Ő itt Kyle, a te fiad.

– Mi van? – kérdeztem ijedten és kissé dühösen. – Ez nem lehet igaz! Azt állítottad, hogy szedsz tablettát! Legalább vetetted volna el! – ordítottam, mire a lány megijedt.

– Nem volt szívem hozzá – válaszolt könnyes szemmel. – Ha nem akarod, nem kell soha többé találkoznotok, csak úgy éreztem, illene tudnod róla.

– Most már mindegy. Kösz, hogy szóltál – mondtam lemondóan. Most már tudtam, miért hívott át a verseny előtt. Eleinte úgy éreztem, hogy mégse kellett volna eljönnöm, de az igazság akkor is igazság, ha én nem ismerem. Talán jobb is, hogy egy ekkora dolog nem marad előttem titokban.

Dühös voltam magamra, amiért azon a bizonyos éjszakán nem vigyáztam eléggé, majd eszembe jutott valami. Egy emlék. Kis gyerek voltam, és arról beszélgettem az akkori egyetlen barátommal, hogy felnőtt koromban lesz egy szép feleségem, és sok gyerekem. Én egyke vagyok, tudom, milyen rossz testvérek nélkül felnőni, olyan emberek nélkül, akikre mindig számíthatok, akik mindig ott vannak mellettem, még akkor is, ha a szüleim nem törődnek velem. Ők megóvhattak volna, hogy azzá váljak, aki vagyok. De most már totál mindegy, hisz úgyis meghalok. A halál nem viccelt, és szerintem próbára se akart tenni.

– Ne haragudj – mondtam pár perc múlva a lánynak. – Nagy rajtam a nyomás, meg ma végem lesz… mármint nem szó szerint, hanem tudod, szóval nem akarok veszíteni este. – Majdnem elszóltam magam. Szerencsére Jessica nem vette észre, hogy valamit titkolok. Már csak az kellett volna, hogy elhozzam az apokalipszist. – Egyébként nagyon aranyos a kicsi – mondtam, és indulás előtt megsimogattam a szobában aludni próbáló gyerekem fejét, majd elköszöntem mindkettőjüktől.

Éjszaka volt, a sötétben az utcai lámpák és a kocsim fényszórói jelentették csak a világosságot. Készen álltam mindenre: a versenyre, a halálra, és próbáltam elfogadni a tényt, hogy apa lettem – vagyis voltam. Végigszáguldottam a „pályán”, és figyeltem minden kanyarban. A futam végén a haverjaim engem ünnepeltek. Boldog voltam, hiszen sikerült megszégyenítenem Mike- ot, de ez a boldogság nem volt teljes.

Üresnek éreztem magam, mint ahogy minden verseny, buli vagy egyéjszakás kaland után. Valami hiányzott, de nem tudtam megmondani, hogy mi, és úgy éreztem, már soha nem is fogom. Nem maradtam, hanem köszönés nélkül otthagytam barátaimat és autóba szálltam.

„Meg fogok halni” – gondoltam. – „A Halál megmondta.” Egy napot kértem, és ez nagy hatással volt rám. Találkoztam Kyle- lal, legyőztem Mike- ot, és rájöttem az élet értelmére. Amit eddig csináltam, még nem az volt… amit eztán tennék, na, az lenne az igazi élet. De már nem fogom mindazt megtenni. Nem lesz családom, nem nevelem fel az egyetlen fiam és nem találom meg az igaz szerelmet. Szomorú voltam, mert bármennyire is szerettem volna megváltozni, és folytatni mindent jobb emberként, már nem tehettem, hiszen ez volt az utolsó napom.

Egy nem túl forgalmas úton egyre csak gyorsítottam, egészen addig, míg el nem értem a végsebességem, majd a legközelebbi fa irányába fordítottam a kormányt. A Halál már várt rám.

– Á, megérkeztél! – mondta, miközben egyre világosabb lett, és a kettőnket megvilágító fény már kezdte bántani a szemem. – Azt hittem, nekem fog kelleni cselekednem.

– Látod, itt vagyok, önként – feleltem viccelődve, bár nem egészen örültem annak, hogy meghaltam. – Köszönöm, hogy teljesítetted az egyetlen kérésemet.

Erre már nem felelt.

Mindenhonnan világosság vett körül minket. Beszélgettünk még néhány szót, majd elsétáltam a Fénybe, legújabb barátom kíséretében. Ekkor jöttem rá, mi is a halál. Nem az élet vége, hanem egy új élet kezdete. Ideát nem kell szenvednem, hanem boldogság, béke és szeretet vesz körül mindenhol. A Halál pedig nem ura ennek a világnak, csak kísérője a határon álló embereknek. Elmondta, hogy csak a jók, illetve azok, akik rátalálnak a jó útjára – még akkor is, ha korábbi életük tele volt bűnnel és gonoszsággal –, csak ők juthatnak ide. Én a balesetemnek és az Ő irántam való kegyelmének köszönhetem, hogy megváltoztam, és nem a Sötétség Birodalmában kell örökké vezekelnem kiüresedve, szomorúan és fáradtan, ahogy a gonosz emberek lelkének.

Vége!

Írta és illusztrálta: Greg Samsa