Az utolsó éjjel

Írta: Thea | Műfaj: romantikus dráma | Megjelent: Sims Tales, 2016. 09. 01. >

A város öreg volt, nemzedékek koptatták fényesre köveit. A lámpák fénye sárgára festette az épületek falát, a kapualjak pedig sejtelmesen kínálták titkaikat árnyékukban. Abby úgy érezte, mintha a múltba tett volna kirándulást, ami körülfonta őt otthonos melegével. Vadul dobogó szívvel ölelte át Willt. Egy utcazenész mélyen zengő hangján rázendített egy régi Oasis dalra. Meglepett kacajjal bontakoztak ki egymás karjaiból. Egészen úgy festhettek, mint egy szerelmespár, akik hosszú idő múltán látják viszont egymást.

Az ablakok fényében meseszerű színekben játszott az utca, hangosan beszélgető tömeg sodorta majdnem el őket egymás mellől. Will az utcazenészhez lépett, és pénzt adott neki. Az este különleges volt, ünnepi, Abby rég nem tapasztalt bizsergést érzett gyomra tájékán.
– Mit szeretnél csinálni? – kérdezte a fiú, ő pedig nem is tudta, melyik régen vágyott kívánságát sorolja hirtelen.
– Táncolni! Szórakozni! – mondta végül, és Will karját elkapva megpördült körülötte. – Ma bepótolunk mindent, amit kihagytunk az elmúlt fél évben!

Will félszegen elmosolyodott, és kifelé kezdte terelni a tömegből.
– Pizza? – kérdezte bizonytalanul. Abby először felhördült az ötletre, de belátta, nem kószálhatnak egész éjjel üres hassal. Útjukat a közeli pizzéria felé vették, miközben a lány tapintatlan kérdésekkel ostromolta társát.
– Miért mentetek szét Jane-nel? – szegezte neki, a fiú arcán pedig zavart grimasz futott végig. Nem válaszolt. Abby maga sem értette, miért érzi úgy, tüske fúródott a szívébe. Jane megbántotta barátját, ezért dühös rá. Láthatóan fontos volt Willnek – magyarázta magának, egy vékony hang azonban elméje egy zugában lázadt az önámítás ellen.

Egy közeli, parkos részen telepedtek le a gőzölgő pizzával. A levegőt betöltötte az ismerős illat, hazafelé az órákról gyakran burkoltak be egy-egy szeletet a lombos fák hűvösében ücsörögve. Figyelték az embereket, és viccelődtek rajtuk – vajon egyszer ők is nyárspolgárok lesznek, akik észrevétlenül mennek el az igazán fontos dolgok mellett?

Péntek éjjel volt.  A közeli utcákban a nyüzsgés minden órával fokozódott, ők azonban már csak távolról hallgatták biztonságos rejtekükből. Egy ideig egy szó sem hagyta el ajkukat, Abby mégis meghittnek érezte a pillanatot. Will az egyetem után távol kapott munkát, és bár eleinte gyakrabban haza tudott látogatni, fél éve csak a levelezés maradt számukra. A fiú mindig munkájába temetkezett, és vissza kellett utasítania a vele és Daviddel tervezett közös programokat. Bárhogyan is, hiányzott az életéből legjobb barátja.
– Megváltoztál – szólalt meg a fiú – más lett a hajad. – Abby elmosolyodott. Will és az ő tudományos áttörést jelentő megállapításai!

Lopva ránézett, nyugalmat sugárzó tartására, nyílt tekintetére, cseppet sem divatos frizurájára. Arcán az a mélázó kifejezés látszott, amelyről csak ő tudta, feszültségét palástolja vele. Talán sokan szürke egérnek látták a harsány, nyomulós többség mellett, pedig különleges volt a maga meghatározhatatlan módján. Ismerte minden rigolyáját, minden apró hóbortját, és szórakoztatónak tartotta őket.  Az elmúlt évek barátsága alatt lelke olyan mélységeibe nyert betekintést, hogy biztosan tudta, nem létezhet belőle még egy. Will pár másodperc múlva kérdően viszonozta a pillantást.

Abby leplezve korábbi gondolatait, egy üvegcsét húzott elő hátizsákjából.
– Van mire innunk – emelte társa felé, majd kortyolt belőle. Will átvette az üveget, és pillantását mereven annak címkéjére szegezte.
– Valamit el kell mondanom – nyögte ki végül halkan. A lány előredőlt, hogy egy szótagot se mulasszon el a fontosnak tűnő közlendőből. Will máskor kifürkészhetetlen arcán az érzelmek teljes skálája játszott.

– Nem jövök többé vissza – jelentette ki végül határozottan, és meghúzta az italt.
Abby szeme elkerekedett, hitetlenül rázta meg fejét. Teste megfeszült, ujjai ökölbe szorultak. Beszélni próbált, hogy a számtalan ajkára toluló mondatot Will fejéhez vágja, torkán azonban nem jött ki egyetlen hang sem. Egyedül könnyei engedelmeskedtek a benne dúló érzelmeknek, ahogyan lassan patakzani kezdtek az arcán.

Willt megilletődve nézte végig a lány önkéntelen testbeszédét. Könnyeit látva átkarolta, és szorította magához, hogy az még a szívverését is érezte a mellkasán keresztül. Keze megremegett, ahogy kisöpörte a lány előrehulló haját annak arcából. Abby érezte a fiú bőrének illatát, ami ismét a múlt egy rég elfeledett, biztonságos zugába repítette őt, ahol semmi más nem létezett, mint ők ketten. Abba a világba, ami széthullani látszott számára abban a pillanatban. Dühösen tépte ki magát karjaiból.

El akart rohanni, távol kerülni a helytől, ahol fájdalom érte. Will a keze után kapott, és magához húzta.
– Meglátogatlak néha. És te is meglátogathatsz engem. David itt marad neked –  suttogott fojtott hangon a fülébe. Megnyugtatónak szánt szavai azonban csak azt váltották ki a lányból, hogy még görcsösebben fonta nyaka köré karjait.
Percek teltek el, mire Abby kelletlenül kibontakozott az ölelésből, és sikerült gátat szabnia feltörő könnyeinek. A veszteség sosem tapasztalt súllyal hullámzott át testén.

– Minden meg fog változni – szólalt meg végül, megküzdve az újra rátörő pityergéssel.
– A változás nem mindig jelent rosszat, csak mást – mosolygott rá a fiú, de ő érezte, ezt maga sem gondolja komolyan. Tekintete olyan bánatról árulkodott, amelyet csak egyszer élhet át egy ember az életében.
– Nem leszel itt az esküvőmön sem? – kérdezte, hogy megtörje a rájuk nehezedő csendet.

A fiú nemet intett fejével. Tekintetével egy arra járó mókust kísért, kínosan kerülve, nehogy a lányra nézzen. Az éjszaka egyre hűvösebb lett Abby számára. Fázósan húzta össze magát a padon. Az utcákon zajló vidám nyüzsgés helyét fáradt emberek fojtott beszéde váltotta, ahogyan hazafelé igyekeztek a nyirkos éjszakában. Will felé nyúlt, hogy benne keressen támaszt a rátörő fojtogató magány ellen – a fiú úgy kapta el kezét érintésétől, mintha áramütés érte volna. Abban a pillanatban a felismerés szikrája gyúlt Abby fejében.

Már tudta, miért a távolság, a hallgatás, miért az állandó hazugságok. Vére vad száguldásba kezdett ereiben az érzéstől. Feldúltan fordult Will felé, szavak azonban nem hagyták el ajkát. Fátyolos szemeit a fiú arcára szegezte, akinek szája széle remegett bár, de állta a tekintetét. Arcuk egyre közelebb került egymáshoz, és Abby tudta, pár centire áll attól, hogy addigi élete kártyavárként omoljon össze körülötte.
A pillanat azonban elszállt. Lehajtotta fejét Will mellkasára, és összeszorított szemekkel próbálta csendre inteni azt a vékonyka hangot, amely csupán egyetlen mondatot ismételgetett fejében. Bármit megtett volna, hogy ne kelljen vele szembenéznie. Gyávának érezte magát, szánnivalónak.

Hajnalodott, mikor Will búcsúzni kezdett tőle. Távolodó alakja lassan a ködös hajnalba veszett. Abby sokáig ült még a padon a mögöttük álló éjszakán merengve. Érezte, nem látja többé a fiút, és fura mód megkönnyebbülés öntötte el e gondolatra. A korábbi keserűség helyét megnyugtató üresség vette át a lelkében. Emlékezett rá, korábban talán színesebbnek tűnt a világ, de nem ismerte fel, mi hiányzik belőle. A hang a fejében elhallgatott, örökre.

Vége!

Írta és illusztrálta: Thea