A legszebb ajándék – Írta: TimMac, Illusztrálta: Carmilla

Picture

Picture
Eleinte hónapok. Utána hetek. Később már csak napok. Aztán órák, percek, és végül másodpercek. Számoltam. És fogytak. Hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan fogytak. Három. Kettő. Egy. Berregő hang. Fém kattogása, ahogy az acélrács végigsiklik az acél sínen. Szúrós szempárok kísérik minden lépésemet.

Picture
​Bátortalanul indulok meg, hiába vártam már egy éve erre a pillanatra, amely most végre elhozta számomra a szabadságot. Azonban én, ahelyett, hogy tárt karokkal fogadtam volna, és régi ismerősként szorítottam volna keblemre, zárkózottan, mellkasom előtt összefont karral néztem szembe vele. Elszoktam tőle, ennyi. Legalábbis remélem, hogy csak ennyiről van szó. Hiszen a lány, akire az utóbbi egy évben minden nap gondoltam, ma végre újra láthat engem, és én is láthatom őt, az pedig nem lehet, hogy egy ilyen örömteli pillanatot, a viszontlátás élményét egy év rabság tönkre tegyen egy húsz éves fiú szívében. Még mindig lassan lépkedem kifelé a folyosón. Azt hittem, ha eljön ez a pillanat, rohanni fogok, el innen, minél gyorsabban és minél messzebbre. Most viszont nem mertem bevallani magamnak, de féltem visszatérni a világba. Ha kilépek azon az ajtón, a nyakamba zúdul minden felelősség, amit egy éve ugyanott áthaladva leraktam a vállamról, mint határnál a vámot. Újra a világ része leszek, egy sokkal nagyobb, szabadabb világé, és ez megrémített. Talán honvágyam lesz a börtön iránt? Nevetséges gondolat.

Picture
Odakint csípős a levegő. Decemberben nem is számítottam másra. Mielőtt úgy igazán mélyet szippanthattam volna a szabadság légnemű érzéséből, máris megszólított a felelősség, egy fekete hajú, karikás szemű, kimért férfi személyében. Hangja metszőbb és áthatóbb volt, mint a téli hideg, és hiába hallottam már sokadjára, most is összerezzentem.

– Gondolom, a lányom számíthat a látogatásodra – vetette oda.
– I-Igen… – válaszoltam dadogva. Nem tudtam, hogy a hideg okozta vacogás miatt volt ilyen bizonytalan a válaszom, vagy mert most próbáltam összerakni darabjaiból az utóbbi évben alig hallatott hangom.

Picture
– Ugye tudod, hogy már nem hozzád tartozik? – kérdezte ezután melankolikusan a középkorú férfi.

– Amíg élek, mindig hozzám fog tartozni – válaszoltam még mindig reszketeg hangon, ami kivette az erőt mondandóm komolyságából. Ha vissza akarom szerezni Grace-t, muszáj összeszednem magam, hogy a férfi legalább most lássa rajtam, hogy komolyan gondolom a szavaimat, és érezze az elhatározottságomat.
– Ezt nem te döntöd el – közölte a férfi tényszerűen. – Ő az én lányom, és nem találkozhatsz vele – jelentette ki, szívembe szúrva a tőrt szavaival. Tudtam, hogy ha ezt kimondja, nekem nem lesz beleszólásom a dologba. Ha ellenkezni próbálok, akkor már indulhatok is vissza az ajtón, amin éppenhogy kiléptem.
– Kérem, uram – kezdtem bele mégis. Bármennyire is bátortalan volt a hangom, nem azért töltöttem börtönben egy évet, hogy aztán feladjam. Ha odabent kitartottam, idekint is ki fogok tartani.
– Ne nehezítsd meg a dolgot. Mindenkinek így lesz a legjobb – próbált lebeszélni különféle közhelyekkel.

Picture
– Szóval ennyi? Semmi beleszólásom sincsen? – hitetlenkedtem. Hiába lázadnék, a férfinak tényleg csak egy szavába kerül, és visszaküld. A bíróság legutóbb is az ő javára döntött, miért lenne ez most másként?

– Egy évig nem látott téged, és nagyon megviselte – motyogta a férfi. Nem tudtam, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent az én szempontomból, de szükségesnek tartottam hozzátenni:
– Nem az én hibámból! Mármint… az egy év nem az én hibám – helyesbítettem. – A börtön az én hibám volt. De szeretem őt, és ezen az elmúlt év sem változtatott.
– Nem akarom, hogy újra lásson téged, és aztán megint szenvedjen, mire elfelejt. Elég volt egyszer átélnie – mondta, és talán észrevettem volna a hangjában megbúvó bizonytalanságot, ha nem ragad meg egy szó a fejemben. Elfelejt. Hogy felejthet el? Vajon tényleg elfelejtett, vagy hazudik? Mégis hogyan lenne képes Grace elfelejteni pont engem? – Tudod, hogy nem maradhatsz vele. A bíróság ítélete alapján… – folytatta aztán, de még mindig azon az egy szón kattogott az agyam.
– Szóval Grace elfelejtett? – Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. Szúrósan a szemébe néztem, hogy meglássam, ha csak egyetlen kis szikra is elárulja a tekintetében, hogy hazudik.
– Ha még nem is felejtett el, akkor is muszáj lesz neki. És te sem akarhatsz mást, hacsak nem szeretnéd, hogy egész életében szenvedjen – próbált magyarázkodni, de kezdett kitörni belőlem az elkeseredettség okozta indulat. – Tudom, hogy nem érzed jogosnak, de a bíróság…Fenébe a bírósággal! – ripakodtam rá hirtelen. – Mondhatnak bármit, akkor is én leszek Grace igazi apja! – kiáltottam eltökélten, arra várva, mikor önti el a velem szemben álló férfit is a méreg. De ez nem történt meg.

Picture
– Lehet, hogy te vagy Grace vér szerinti apja. De az igazi apja biztos, hogy nem hagyta volna magára azt a szegény lányt egy teljes évre – felelte ugyanolyan hűvös kimértséggel, mint eddig, és szavai jobban fájtak így, mintha indulatosan vágta volna őket a képembe.

– Kérem, uram – váltottam át esedezésre. Biztos nem győzöm meg őt, ha úgy viselkedem, mint egy gyerek, de egyszerűen nem találtam a jó megoldást. – Engedje, hogy lássam őt. Karácsony van, a fenébe is! A szeretet ünnepe. Maga pedig azt kéri, hogy felejtsem el az egyetlen embert, akit szeretek? – próbáltam hatni a lelkére, mert tudtam, hogy igen érzelmes tud lenni időről időre.
– És elárulnád, hogy ezt mégis hogy tervezted? Beállítasz, megöleled, és elszaladsz vele? Vagy azt hiszed, hogy önként megengedem, hogy elvidd? Tudod, hogy nem teheted – tört le szavaival.
– És… és ha… csak meglátogatnám? – próbáltam haladni a kompromisszum irányába, és reménykedtem benne, hogy eljön az a pont, amibe már ő is beleegyezik.
​Azzal, ha látna, csak összetörnéd. Főleg, ha utána elmennél – rázta a fejét lassan a férfi. Akkor és ott megláttam. A rést a pajzson. Nem tudom, hogy a testbeszédéből, vagy a hanglejtéséből, de rájöttem, hogy valójában ő is szomorú. Szomorú, hogy ennek így kell lennie. Most már biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a kompromisszumot, ami őt is boldoggá teszi.

Picture
És akkor a kompromisszum elsétált előttem fekete csizmájával és vörös puttonyával. Mikor megláttam azt a télapójelmezes férfit, körvonalazódni kezdett bennem a megoldás.

– És ha Grace nem tudná, hogy én vagyok az? – biccentettem fejemmel jelzésértékűen az épp távolodó jelmezes felé.
– Be akarsz öltözni télapónak? – nevette el magát majdnem, de mikor látta az elhatározottságot az arcomon, tudta, hogy komolyan gondolom.
– Ha ez az utolsó alkalom, hogy láthatom, akkor legalább a csodát láthatja majd bennem, nem pedig a csalódást. És tudom, hogy így könnyebb lesz a búcsú nekem.
– Ez egy nagyon komoly kérés – fontolgatta a férfi.
– Ez lenne a karácsonyi ajándékom Grace-nek. Hogy láthatja a mikulást – próbáltam győzködni.
– Nem – rázta a fejét még mindig távolságtartón. – Ez neked lenne ajándék. Honnan tudhatnám biztosra, hogy nem rántod le a jelmezt, mikor ott állsz majd előtte?
– Úgy, hogy ez fontos nekem. Hogy Grace megkaphassa tőlem ezt az ajándékot. És fáj beismernem, de igaza van abban, hogy összetörne, ha újra látna, és utána elhagynám – mondtam elhaló hangon, miután belegondoltam, hogy bár ott leszek tőle egy karnyújtásnyira, mégsem érhetem majd el. Közénk fog állni egy puha fehér szakáll és egy vörös vászonruha.
– Nagyon nem tetszik ez nekem – rázta még mindig a fejét a férfi.Boldoggá tenne egyszerre két ember egyetlen igennel – néztem rá kérlelőn. – Mi nem tetszik ebben? – tettem hozzá. Láttam, hogy elgondolkodik. Ez jó jel. Szívem vadul vert, és belefájdult a szemem, annyira látni akartam magam előtt, ahogy a szája végre igent formál.

Picture
– Meg kell ígérned, hogy nem feded fel magad. Grace nem tudhatja meg, hogy te vagy az – mondta. Eltartott egy ideig, mire ráeszméltem, hogy ez mit jelent, és innentől csak nehezen fogtam fel a továbbiakat. – Olyan jelmezt válassz, amiből csak a szemed látszik ki, mert ha Grace rájön, akkor… – folytatta volna, de kitört belőlem a boldogság.

– Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – kiáltottam. – Nem fogom elrontani, megígérem! – mondtam, és már szaladtam is, hogy megkeressem a burkot, ami elválaszt majd Grace-től, de egyúttal lehetővé is teszi, hogy láthassam. Aztán megtorpantam. Eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi pénz. Mikor visszafordultam a férfi felé, láttam, hogy az ő esze gyorsabban járt, mert már nyújtotta is felém a jelmez vásárlásához szükséges összeget. A szemeibe néztem, miközben elvettem tőle a bankjegyeket, és próbáltam sugallni, hogy mennyire hálás vagyok neki. Olyannyira, hogy a végén még el is mosolyodtam. Bólintott egyet, amire válaszul én is biccentettem, majd sarkon fordultam, és már rohantam is.
– Nyolcra gyere, és ne késs el! – kiáltott utánam, amit fél füllel hallottam csupán, de jól az eszembe véstem.

Picture
​Ironikus, hogy valaki ne érezze az ünnep szellemét, mikor épp télapónak van öltözve. És hiába teljesül nemsokára a vágyam, az izgatottság egy ponton átcsapott idegességbe, és azon aggódtam, mi lesz, ha elrontom. Már majdnem nyolc óra volt, és én már hét óta a ház előtt köröztem, mivel nem tudtam, mi mással tölthetném az időt. És most, hogy mindjárt be kell csöngetnem, hirtelen azt kezdtem érezni, hogy több időre lenne szükségem. Most jutott eszembe, hogy talán el kéne változtatnom a hangomat, hogy Grace minél kevésbé ismerhessen fel. Már épp próbálgattam volna mélyíteni a tónusomat, mikor eszembe jutott, hogy valószínűleg egy év távlatából már úgysem azonosítaná be. Valamin akkor is tökéletesítenem kéne, hogy teljen az idő, mert van még… Mi??? Már negyed kilenc? Mégis mivel ment el ennyi idő?

Picture
Pulzusom tízesével növekedett, amint lépkedtem felfelé a lépcsőfokokon. Annyira izgultam, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Aztán meg, mint egy asztmás, kezdtem el levegőért kapkodni. Hideg volt, de mégis izzadtam, majd a bőrömön végigcsordogáló izzadságcseppek még tovább hűtötték amúgy is átfagyott testemet abban a papírvékony ruhában. Egyszerre fuldokoltam és vacogtam, izzadtam és dideregtem. Már vagy harmadjára indult meg kezem a csengő felé, de félúton most is azt gondolta, hogy még nem ez a megfelelő pillanat. Aztán minden további nélkül feltárult az ajtó, és az ismerős férfi fogadott.

Picture
– Már fél órája várom, hogy végre begyere, de gondolom elfelejtetted az alatt az egy év alatt, hogy hogyan működik a csengő… – mosolygott egyszerre gúnyosan és bíztatóan. Ha nem lettem volna annyira kikészülve, biztos észrevettem és értékeltem volna, hogy csak oldani akarja a feszültségemet. Zavaromban köszönés helyett csak beléptem mellette az ajtón. Odabent ezernyi illat csapott meg. Fahéj, gyertyaviasz, fenyőfa, csokoládé, szappan, és egy fuvallatnyi parfüm. Mindezek elkeveredve a kandallóból áradó kellemes meleggel egyetlen szót juttattak eszembe. Egy érzést, amit már rég nem éreztem: otthon. A meghittség, és a befogadás kellemes érzete, ami körüllengte ezt a külvárosi kis lakást, és benne minden bútort. Visszafordultam, ránéztem a férfire, és most másnak láttam, mint a börtön parkolójában. Ott hidegnek, szigorúnak éreztem, mint a telet, de idebent kedves, befogadó mosoly ült az arcán. Mint egy kaméleon, ami a környezetétől függően változtatja színeit.

Picture
​Aztán rájöttem, miért enyhült meg ennyire szigorúsága. Grace rohant le a lépcsőn, és megölelte a férfit, akin a boldogság egy újabb hulláma futott át. Önkénytelenül is mosolyogni kezdtem, és szívem ismét torkomban dobogott, mivel Grace közelében lehettem. Nem tudtam betelni a látványával. Mennyit nőtt! És mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam!

Picture
És akkor letaglózott az emlék, amely betódult az agyamba utolsó találkozásunkról. Grace keservesen zokogott, ahogy a teremből kísértek kifelé, ő pedig sikoltva próbálta ellökni magától újonnan kinevezett gyámját: a férfit, akinek most karjai közé bújt. A mostani jelenet semmiben sem hasonlított az akkorihoz. Grace akkor nem volt ilyen boldog, sőt. De akkor még hozzám tartozott. Próbáltam ezt a két gondolatot egymástól függetlenné tenni tudatomban, de tudtam, hogy csak önámítás lenne. Grace most itt él. És szemmel láthatóan boldog. Ez a gondolatpárosítás pedig csak megerősítette a korábbit.

– Meghívtad a Mikulást? – kérdezte rajongva-selypítve a kislányom, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez a rajongás pontosan kinek is szól: nekem, a Mikulásnak, vagy a lányomat ölelő férfinek, amiért lehetővé tette ezt a találkozást. Végül arra jutottam, hogy nem is számít, ha Grace boldog.
– Igen, azért van itt, hogy megismerhessen téged – felelte a férfi Grace-re mosolyogva, majd mélyen a szemembe nézett, emlékeztetve arra, hogy miben állapodtunk meg. Biccentettem, majd kinyújtottam a kezem Grace felé, aki bátortalanul ugyan, de végül megmarkolta.

Picture
​Ezután átvette az irányítást, és magával rántott a nappaliba. Szinte rohantunk a kanapéig, így időm sem volt felfogni mindazt az ingert, ami egyszerre ért odabent. A díszek, az ajándékok, a gyertyák, a szalagok, a színek, az illatok. Grace leültetett a kanapéra, majd az ölembe mászott. Bizonyára a plázák Mikulásainál látta, hogy így szokás: a gyerekek a Télapó ölébe ülnek. Lelkesen kezdett beszámolni arról, hogy milyen jó kislány volt egész évben, és hogy mennyire örül, hogy megismerhet személyesen is. Én pedig fel sem fogtam mindazt, amit mond, annyira elbódított az a rengeteg élet és szeretet, amit ebbe az amúgy átlagos nappaliba bezsúfoltak. Könnyek gyűltek a szemembe, és ezen a torz fátyolon keresztül láttam csupán, mikor a férfi belépett a nappaliba, majd az ide vezető boltív mellett meg is állt összefont karokkal, feszülten figyelve arra, hogy tartsam magam a megállapodásunkhoz. Miután nagy nehezen sikerült ezt a rengeteg érzést valamelyest feldolgoznom, újabb löketnyi érkezett, mikor végre elkezdtem felfogni Grace szavait.

Picture
– Tudom ám, hogy az a sok Télapó a plázában nem az igazi – suttogta, hogy a sarokban álló férfi ne hallhassa. – És azt is tudom, hogy te vagy az igazi, mert az igazi télapó jön csak a családokhoz – fejtegette, és újra átélhettem a cserfességét, korához képest mért lenyűgöző érettségét, minden báját és bűverejét. Eszembe jutott, hogy tizennégy évesen mennyire aggódtam, és görcsöltem, hogy ekkora hülyeséget csináltam. De utólag nem bántam meg. Ahogy itt ültem ezen az ismeretlen kanapén, ebben az idegen nappaliban, biztos voltam abban, hogy nem bántam meg, mivel ez a kislány képes volt rövidke karjaival teljesen körbeölelni a szívem.

– Tudod, mit szeretnék karácsonyra? – kérdezte Grace. Mikor próbáltam megszólalni, először meg kellett köszörülnöm a torkomat, és ekkor jutott eszembe, hogy amióta itt vagyok, még egyszer sem szólaltam meg, sőt, még előtte is órák teltek el, hogy utoljára beszéltem volna. Nem is emlékszem már, mikor.
– Mit szeretnél? – préseltem ki magamból végül ezt az egyszerű kérdést.
– Azt szeretném, ha… – kezdte, majd még halkabb suttogásra váltott, hogy tényleg csak én hallhassam, de még nekem is meg kellett magam erőltetnem ennek érdekében. – Ha az apukám itt lehetne velem – mondta. Újabb könnyek gyűltek a szemembe. – Hiányzik – tette hozzá, amitől a cseppek azonnal megindultak, és útjuk egészen a vattából ragasztott sűrű szakállig tartott, amely gondosan felitta mindet.

Picture
– Biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol neki – feleltem remegő hangon, mire Grace magához szorított. Ha jobban belegondolok, képtelenség, hogy egy ilyen kis törékeny lány magához szorítson egy húsz éves férfit, de abban a pillanatban őt éreztem óriásnak, magamat pedig elveszettnek, akit végre körülvesz a remény. Aztán rám tört az aggódás, így észrevétlenül a férfi felé sandítottam, aki szigorúan nézett a szemembe. Bármennyire is fájt, távolabb kellett húzódnom Grace-től.

– Ugye maradsz nálunk vacsorára? – kérdezte Grace, mire újfent a férfi felé fordultam. Nagy nehezen, de végül sóhajtva bólintott.
– Persze, maradok – mosolyogtam Grace-re, aki rögtön felpattant, és az étkezőbe húzott. A férfi nekiállt tálalni a vacsorát, mialatt Grace vidáman mesélte élményeit, amiket az óvodában szerzett, és annyira ittam a lány szavait, hogy észre sem vettem, már el is fogyott a vacsora.
– Na, kicsim, kíváncsi vagy már, hogy miket kaptál idén? – kérdezte a férfi lelkesen. Grace jóllakottan állt fel, és rohant is vissza a nappaliba a karácsonyfához. Én is indultam volna utána, de a férfi hosszasan rám nézett. Megértve a célzást, megálltam, és felé fordultam. Ő nagy levegőt véve kezdett bele mondandójába.

Picture
– Szeretném, ha most elmennél… – mondta, ami görcsbe rántotta gyomromat. Szinte már teljesen meg is feledkeztem arról, hogy ez a csoda valamikor véget ér majd, így mikor ez bekövetkezett, csalódottan tekintettem vissza a lehetőségre, ami megadatott.

​- Csak még egy kicsit, kérem, aztán… – kezdtem volna rögtön, de a férfi intett.

Picture
– Nem fejeztem be – mondta. – Szeretném, ha most elmennél, és visszajönnél enélkül a jelmez nélkül – közölte. Először fel sem fogtam, mit akar ez jelenteni, ezért hozzátette: – Te is és Grace is megérdemlitek, hogy együtt tölthessétek az ünnepet. – Nem tudtam mit mondjak. Nem tudtam szavakba önteni mindazt, amit éreztem, így egyszerűen megöleltem a férfit, akit meghökkentett heves reakcióm.

– Siess, mert Grace nemsokára megy aludni – mondta aztán, kihámozva magát az ölelésből. Rögtön sarkon fordultam, és indultam is átöltözni.

Picture
​A szőnyegen hasalva játszottam Grace-szel, miközben még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez megtörténik. Mikor eszembe jutott, hogy Grace elsírta magát, mikor beléptem az ajtón azon az estén másodjára is, ezúttal már az apjaként, nekem is könnybe lábadt a szemem. És nagyon sűrűn eszembe jutott. Grace pedig vagy nem vette észre, vagy pedig pontosan értette, hogy miért sír az apukája. Nem lettem volna meglepve, ha utóbbi, mivel tényleg nagyon érett kislány. Újra és újra végignéztem a szobán, amelynek minden szeglete a szeretetet árasztotta magából, majd megakadt a tekintetem a férfin. Az egyik fotelben ült, és minket nézett. Mindent láttam a szemében. A szomorúságot, a magányt, és azt, hogy elvették tőle azt, akit láthatóan mindennél jobban szeretett. Én pedig szerettem volna felvidítani. De nem tudtam volna belesűríteni ezernyi szóba sem azt, amit éreztem. Hálás voltam, amiért beengedett az otthonába. Engem is, és korábban Grace-t is. Megadott neki mindent, amire csak vágyhat, és boldoggá tett engem is ma este. Szerettem volna megköszönni neki mindent. De ahelyett, hogy bármit is mondtam volna neki, egyszerűen csak invitálóan biccentettem felé egyet. Ő bátortalanul felállt, majd közelebb lépett, és leguggolt mellénk. Grace felült, a nyakába borult, és odahúzott engem is. Nem láttam, de éreztem, ahogy a férfi szája mosolyra görbül, és ettől én is elmosolyodtam. Ezután Grace újra elhasalt babaháza előtt, én pedig a férfi szemébe néztem, és minden erőmmel próbáltam belesűríteni abba a nézésbe egyetlen szót: köszönöm. És ahogy néztem őt, valami hasonlót láttam az ő szemében is.

Picture

Vége!

Írta: TimMac
Illusztrálta: Carmilla

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés