A halál romantikája – Írta: Bellatrixy, Illusztrálta: juhaszgaga

Picture

– Én álltam mindig melletted! Én voltam az, aki mindig kihúzott a pácból! Én…. mindig én…
– Annyira sajnálom…
Akkor és ott tényleg sajnálta. Én viszont valami mást is láttam a szemében… Tudta… végig tudta… És máig ez fáj a legjobban.

~*~

Már megint elkalandoztál?
– Felesleges válaszolnom – morrantottam.
Furcsa, nem azt mondogattad, hogy idővel jobb lesz? 

Picture

Harsány nevetésétől még ennyi idő után is végigfutott a hátamon a hideg, ahogyan összecsuktam a percek óta olvasatlanul heverő könyvet magam előtt. Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel, és amilyen lassan csak tudtam, az ablak elé lépkedtem. A hideg levegő hirtelen vágott mellbe, miközben a lassacskán elsötétedő utcákat figyeltem, karjaimat magam köré fontam.
Mehetünk?
– Menjünk… – Kifelé menet cipőt és kabátot húztam, majd kiléptem a hűvös, őszi estébe. A levegőben elhullott levelek, sár és eső illata keveredett.

Picture

Érzed ezt?
Kérdezte, miközben mélyet szippantott.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza válasz helyett, üres tekintettel magam elé meredve.
Ez az elmúlás szaga. Csak úgy árad mindenhonnan.
Válasz helyett ismét csak vállat vontam, majd megindultam a szokásos úti célom felé, de hirtelen egy türelmetlen jeges fuvallatot éreztem a hátamon.
Ma nem oda megyünk. Valami sokkal érdekesebbet akarok mutatni neked.
– Csak nem eluntad a temetőt? – kérdeztem a szemem sarkából rá tekintve.
Szó sincs róla… Ma pusztán akadt valami különlegesebb.

Picture

Kaján vigyorára csak egy suta bólintás volt a reakcióm, hangtalanul indultam meg az éjszakába, arra amerre a hátamat borzongató jeges szellő vezetett… Szinte nem is emlékszem már rá, milyen volt egyedül lenni…

~*~

Picture

Amikor először láttam őt, a fürdőszoba jéghideg padlóján remegtem könnyeimet hullajtva. A mellettem heverő kiürült gyógyszeres dobozok mintha csak kárörvendően kacagtak volna nyomoromon. Nem értettem a hirtelen jött félelmemet.
A szobám íróasztalán heverő búcsúlevelemre gondoltam, amit előző este oly elszántan írtam. Amivel valamiféle utolsó utáni vigaszt akartam nyújtani a szüleimnek, hogy ez az egész nem az ő hibájuk. Nem gondoltam, hogy ezzel könnyebb lesz elviselniük, hogy egy szem kicsi lányuk a legjobb barátja miatt ölte meg magát, akibe titkon végig szerelmes volt, egyszerűen csak azt akartam, hogy tudják, hogy ők semmit sem rontottak el.

Picture

A gondolataim egyre csak cikáztak, anyám megrettenő arca jutott eszembe, ahogyan megtalálja a holttestem. Apámra, amint a temetésemet intézi, és minden egyes alkalommal elsírja magát, ahogyan a készülő koporsómra pillant. Az osztályomra, amint megrettenve tapasztalják, ahogyan a mindig mosolygós társuk micsoda borzalmat követett el. Magamra, amint hófehéren, kihűlt végtagokkal fekszek valami borzasztó ruhában, egy giccses koporsóban.
A gondolathálóm egyre csak szövődött, egészen addig, amíg teljesen körém nem tekeredett, és fojtogatni nem kezdett.

Picture

És akkor eldöntöttem. Hihetetlennek, és rendkívül abszurdnak tűnt, de meggondoltam magam. Elpárolgó maradék erőmet összeszedve pattantam fel a földről, és ujjamat mélyen a torkomig nyomva hajoltam a WC fölé öklendezve. Ezt addig folytattam, amíg már gyomrom tartalma teljesen ki nem ürült, utána megrökönyödve és teljesen kimerülten rogytam le ismét a hideg kőre a csésze mellett.

Picture

Akkor még nem tudtam, hogy már késő. Eljött értem. Eljött, hogy elvigyen… És ezen az utolsó pillanatban megváltoztatott döntésem sem segített… Egyre romlandó, homályos látásomnak köszönhetően már csak a körvonalait láttam, ahogyan elém guggolva gúnyosan elvigyorodott. Mielőtt végleg eszméletemet vesztettem, halottam egy hangot… Egy hangot, mely az óta is egy éber álomban ringat.

Picture

Üdvözöllek, Miah…

~*~

Meg is érkeztünk…

Picture

Gondolataim mély, véget nem érő tengerében lebegve fel sem tűnt a nagy tömeg, a szirénák, de még a nagy felfordulás hangja sem. Az általában ilyenkor mindig csöndes és kihalt utca most fényárban úszott, tele emberekkel, akik egy nagy, izgő-mozgó gyűrűt alkottak valami körül.
– Hova hoztál? – szűrtem a fogaim között a kérdést, ügyelve rá, hogy senki se hallhassa.
Menj, és nézd meg magad.

Picture

A jeges szellő, amely kezdőlöketként ért, ez úttal szinte nyugtatólag hatott rám, a sok ember közelében. Emlékeztetett rá, hogyha nem bírnám, bármikor feladhatom. Közelebb lépve, ami elsőre feltűnt az az emberek nyugtalanító susogása volt… mindenki idegesen próbált a kör belseje felé pipiskedni, de jobbára semmi sem látszódott ilyen távolságból.

Picture

Nagyot szippantottam a levegőből, mielőtt az előttem megnyíló tömegbe vetettem volna magam. A jelenlététminden ember érezte, egy apró bizsergetést, egy jeges fuvallatot a bőrükön végigfutni… Az előttem állok gyanakvóan fordultak hátra, és kezdtek méregetni, de én velük mit sem törődve csörtettem a tömegben a gyűrű belsejébe. Ahogy haladtam előre, egyre nyugtalanabb lettem, amint pedig megláttam az embertömeget idegesen terelgető rendőrök mennyiségét, még inkább görcsbe rándult a gyomrom. Még mielőtt megtorpanhattam volna, újabb löketet éreztem, így a lábaim csak vittek és vittek előre, egészen addig, amíg az első sorig nem verekedtem magam. Ott aztán érkezhetett volna akármilyen lökés, mozdulni sem bírtam volna. A tekintetem megragadt egy ponton, és még az éppen előttem magyarázó rendőr sem tudta megtörni figyelmem.

Picture

A már elkerített terület kellős közepén egy nő teste nyúlt el a betonon. Egy halott nőé, melynek teste nem emberi szemnek való csonkításon esett át… Az emberek körülöttem mind a szájuk elé kapták a kezüket, hogy elnyomják a feltörő sikításukat, én azonban csak álltam, teljesen ledermedve, miközben a jéghideg levegő egyre csak simogatta a lelkem.

Picture

– Ez borzasztó, nemde? – kérdezte a mellettem álló nő. Sápadt volt, tekintetében pedig valami olyasmi rémület ült, amit az emberek nagy része csak ritkán él át.
– I-igen az… – motyogtam végül, mire azonnal éles nevetés harsant.
Miért hazudsz? Hiszen mindketten tudjuk, hogy odavagy a látványért…
Természetesen nem válaszoltam, de szemem sarkából megkerestem a tekintetét, és jelentőségteljesen rá pillantottam.
Á, értem… még mindig normálisnak akarsz látszani…

Picture

A nő közben magyarázott valamit, de már nem tudtam rá koncentrálni, a figyelmemet valami egészen más kötötte le… Egy villanás… nem is egy… legalább három. Fotósok. Az egész csupán egy pillanatig tartott, mivel a rendőrök azonnal odasiettek és üvöltözve odébb tessékelték őket. Ezek után nem volt maradásom.

Picture

Üveges tekintettel egyszerűen hátat fordítottam a még mindig nekem beszélő nőnek, és elkezdtem kiverekedni magam az embertömegből. Mikor már ismét az üres úton sétáltam, karjaimmal saját magamat átölelve igyekeztem megnyugodni. Gondolataim az elfogadhatatlanul viselkedő fotósok és a halott nő körül forogtak. Hogy mennyire nincs értelme az életnek. Élsz, tanulsz, dolgozol… küzdesz… és mind miért? Azért a néhány boldog pillanatért, amiért a saját magad megnyugtatására később azt mondod, hogy ezért „érdemes élni”. Hogy aztán megcsonkítva végezd, egy koszos beton kellős közepén, ahol mindenki megbámul, majd elolvashatja az újságban, hogy micsoda borzalom történt. Nagy botrányt kiváltó hír leszel… Aztán pár hét múlva elfelejtenek. Csak a szeretteid emlékeznek rád, de egy idő után ők is túllépnek rajtad, és már csak az ünnepekkor fogsz eszükbe jutni, amikor illik temetőbe menni. Ahogy pedig a generációk váltakoznak, már senkinek sem leszel több, mint egy koszos sírkő a sok közül. Ezért vitt ő is mindig a temetőbe. Elmesélte az ott nyugvó emberek életét… és azt, ahogyan szépen lassan mindenki elfeledte őket… Ezért tett meg mindent, hogy megmutassa halandóságunkat, hogy elhitesse velem, hogy az élet menyire értelmetlen… hogy elérje, hogy vele menjek…

Picture

Gondolatmenetem végére észre sem vettem, hogy milyen sokat mentem. Körbepillantva egy hatalmas sóhaj kíséretében konstatáltam, hogy ösztönösen a temetőbe vezettek lépteim. A levegő a viszonylag kellemesnek mondható hőmérséklet ellenére is rideg, hideg és mozdulatlan volt, a környéken egy lélek se járt… A cipőm orrával arrébb rúgtam egy kavicsot, majd ismét mélyet sóhajtottam.

Picture

– Csak tudnám, hogy minek strapálod magad ennyire… – leheltem nehézkesen, egyenesen a földet nézve… – Hiszen tudod… már réges-régen a tiéd vagyok…
Ekkor ő csak elmosolyodott, és finoman kézen fogott. Ujjaink, akár egy szerelmespáré, az idők végezetéig összefonódtak… A keze jéghideg volt, és még is, olyan nyugalom áradt szét a testemben, mint még soha…
Minden rendben lesz…

Vége!

Írta: Bellatrixy
​Illusztrálta: juhaszgaga

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés