Ismerd meg a Climate családot! – 2. rész: Téli vakáció

Tél ünnepének reggele

Nicolas Climate lenézett a verandáról az udvarukat takaró hóra. A nővére, Summer, odafent telefonált, az anyja, Janine, a neki kijáró pihenőjét töltötte azután, hogy mindent előkészített a Tél ünnepéhez. Az apja, Arthur, pedig minden figyelmét az ünnepi fa feldíszítésének szentelte.

Senki sem figyelt – ez volt a tökéletes pillanat arra, hogy mozduljon.

Nicolas elinalt a verandáról, ami az ő esetében annyit jelentett, hogy lassan ereszkedett le a lépcsőn a maga ügyetlen tipegős módján. Amikor belelépett a hóba, ismerős ropogást hallott a csizmája alól, és ekkor egy nagy levegővel a fészer felé kezdett szaladni. Meggyőződése volt, hogy ott rejtőztek az ajándékok.

Húsz lépés távolságból tűnt elő a fészer, és ahogy közeledett, az ajtó egyre nagyobb lett.

Húsz lépés a fészerig. A kicsi lábai szinte reszkettek, ahogy közelített a céljához. Olyan közel van!

Öt lépés a fészerig. El tudta képzelni a faajtó nyikorgását, ahogy ő felágaskodott, hogy kinyithassa, és megtalálja a csak rá váró ajándékhalmot. Nincsen biztonságban semmilyen csomagolópapír! Mindet le fogja szaggatni.

Csak még néhány lépés…

– Mit gondolsz, mit csinálsz, töpörtyű? – kérdezte Arthur, ahogy felkapta őt. – Semmi nincs a fészerben, ami neked való, fiatalember.

Jaj! Elkapta őt az ellenség! A nagyfejű! A főnök. Apa.

Nicolas kuncogott, ahogy az apukája a magasba emelte, hogy játsszon vele. Nem arról volt szó, hogy annyira meg akarta találni az ajándékokat, inkább csak a veszély csábításának nem tudott ellenállni. Végül is sosem engedték be a fészerbe. Pontosan tudta, hogy titkokat rejt az a hely.

Nicolast letette az apukája, hogy tudjanak játszani a hóban. Feldobálják a puha fehér havat az égbe, nevetnek, majd’ elakad a lélegzetük szórakozás közben. Annyira elragadta őket a pillanat, hogy észre sem vették, ahogy szitálva lassan újra havazni kezdett. Nem vették észre a csípős hideget és a ropogós téli fagyot sem.

A feléjük repülő, kövér hógolyót pláne nem vették észre – ami a végén apu arcán csattant.

Puff! Summer tudta, hogy a tökéletesen meggyúrt hógolyóval ne a kisgyereket találja el. Ráadásul megdobni az apját megfizethetetlen élmény volt. Nicolas nem hitt a szemének.

Arthur megrázta a fejét, hogy eltüntesse a havat az arcából, majd azonnal lehajolt, hogy visszadobhasson egy hógolyót Summernek, aki a ház sarkán nevetett.

– Azt hiszed, vicces vagy, mi? – kérdezte Arthur. – Én találtam fel a hógolyókat!

– Te fogod feltalálni az influenzát is, ha nem jössz be egy percen belül!

Janine a verandán állt, miután felébredt a szunyókálásból, és aggódni kezdett, hogy talán a kisfia túl sokáig maradt odakint.

– De anyuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu! – nyöszörgött egyszerre mindhárom „gyerek”. A nagy egyetértést zene volt Janine füleinek.

– Nekem jó, ha nem akartok ajándékot kapni.

Ezzel a felkiáltással Janine hátat fordított nekik, majd besétált a házba. Simek heves toporgása követte a szavait.

Tél ünnepének estéje

– A város annyira szép havasan! – jelentette ki Janine, ahogy a barátja San Myshuno-i lakása előtt várakoztak.

– Én meg csak sosem unom meg a Tél ünnepét, ez a kedvenc ünnepem! – tette hozzá Arthur.
A Climate család San Myshuno téli csodavilágán átvágva sétált. A város tele volt ünnepi lámpásokkal, hóemberekkel, forró csokival, csizmákkal és sálakkal.
A két gyerek a rájuk várakozó, csodálatos ajándékhalmokkal díszített ünnepi fához szaladt.
– Evés előtt nem! – tiltotta meg Arthur, bár ő maga is éppen olyan csalódottnak tűnt, mint a gyerekei.

Egy csodálatos nagy étkezés következett, amelyet az ízletes sonka koronázott meg, éppen olyan, amilyen a Szüret ünnepén is fogyasztottak. Ez volt Nicolas első nagy étkezése, és hihetetlenül élvezte az ünnep minden egyes mosolyát és csillogását.

– Rendben, most, hogy befejeztük a vacsorát… – kezdte Janine.

Ám ekkor Télapó szinte nevetségesen ünnepélyes mozdulattal nyújtott át egy ajándékot a icsi Nicolasnak. Mindenki nevetett, majd a fához futottak, majd teljes szívvel belevetették magukat az ajándékbontogatásba.

Csitt-csatt!
Janine ezután megköszörüli a torkát, hogy felhívja magára a többiek figyelmét.
– Nagy év volt ez számunkra a kis Nicolas születésével. – A többiek csak mosolyogtak.

– Summer, te igazán felelősségteljes lettél a kedvünkért, és szeretnénk megköszönni neked. Apád és én szeretnénk elvinni téged valahová a szünidőben, hiszen úgyis utálod a hideget. Egyébként is úgy gondoltuk, hogy jó móka, vagy inkább kihívás lenne Nicolasnak megmutatni a világ egy nagyobb szegletét. Tehát…

Arthur, aki nem bírta már magában tartani a meglepetést, felkiáltott:
– Selvadoradába utazunk!
Summer tapsolt és sikítozott, míg Nicolas a nővére izgatottságától szinte megvadult.

Néhány nappal később Selvadoradában

– És akkor itt vannak a templomok, a tánc, a csípős ételek, sőt, még egy átoknak is lennie kell, ráadásul a dzsungel tele van rejtélyekkel…

– Lélegezz, apu! – szakította félbe Summer. – Tudod, legyél menő, csak most az egyszer.
– Csak nézz körbe, kislányom! – kérte őt Arthur, aki egyébként biztosra ment, és megvette a világ legnevetségesebb kalapját, amivel hitetlenkedő szemforgatásokat váltott ki a helyi lakosokból, Summerből, Janine-ből, és még Nicolasból is.

Nos, egy dolog való igaz volt – valódi forróság volt Selvadorádában, még a téli hónapokban is.

Annyi volt a látnivaló, hogy Janine és Arthur tudták, hogy szét kell majd válniuk, ha mindent meg akarnak nézni.
– Elviszem Nicolast a piacra – vállalkozott Arthur.

– De legyetek óvatosak! – figyelmeztette őket Janine.

– Ne aggódj! – kiáltott vissza neki a válla fölött Arthur. – Biztos vagyok benne, hogy csak veszünk egy machetét és találunk pár kígyót vagy ilyesmit.
Még mielőtt a felesége közölhette volna, mekkora badarságokat beszélt, már hallótávolságon kívül is ért.
– Menjünk úszni? – kérdezte Janine a lányát.

– Azt hittem, már sosem kérdezed meg! – Summer szinte úszott a boldogságban a gondolattól, hogy végre valami szórakoztatót fognak csinálni.

Felszerelkeztek hát egy-egy pár bakanccsal, és megindultak az ösvény mentén, meg-megállva néhány könnyű ásatási helyszínen csecsebecséket gyűjtögetni, szelfizni a romokkal, és élvezni a kilátást a veszélyesen ingatag függőhídról.

– Valaki egész biztosan nem hallott még a felelősség törvényéről – állapította meg Janine, ahogy lelépett a himbálózó függőhídról.

És végül megérkeztek a fenséges ősi medencéhez, amelyet egy rég elpusztult civilizáció hagyott hátra. Mindketten vidáman ugrottak a vízbe annak reményében, hogy felfrissüljenek a dzsungel perzselő napja után. S éppen akkor, amikor a dolgok tökéletesnek tűntek, elkezdett zuhogni az eső, mintha dézsából öntenék.
– Ugh! – kiáltott fel Janine. – Biztos el vagyunk átkozva, ha már egyszer elrepültünk egészen idáig csak azért, hogy a meleg telet kiélvezzük… esőben!

Summer csendesen úszott a medence széléhez az arcán egy hatalmas vigyorral.
– Nem is tudom, anyu. Ha ez egy átok, én nem bánom.

A Climate család a The Sims 4 Seasons kiegészítővel érkezik.