Ismerd meg a Climate családot! – 3. rész: Lenn a nyúlüregben

Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj.

Arthur átváltott egyik pózból a másikba, ez pedig nagyban nehezítette azok nehézségét. Az eső lassú, folyamatos kopogása megnyugtatta az idegeit, felszabadította elfelhősödött elméjét… valamint elnyomta a szellentése hangját, amikor kényelmetlenül mélyre hajolt.

Arthur előbb balra, majd jobbra nézett, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy a felesége nem hallotta őt. Janine sosem hagyná feledésbe merülni a dolgot. Summer is kegyetlenül kicsúfolná miatta. Nicolas egyszerűen csak utánozná őt, ezzel gyakoribbá téve az elkövetkező napok jógázós baklövéseit. Arthur, miután meggyőződött arról, hogy tiszta a levegő, még egy nagy levegőt vett, hogy befejezze a jógarutinját. Ezután kilépett a pavilon alól az esőbe.

Arthur szerette az esőt. Az illatát, a kopogását a tetőn, azt, ahogy életet lehelt a természetbe.

– De filozofikus lettél, Art – jegyezte meg magának félhangosan.

Megvizsgálta a növényeket a kertben, valamint megbizonyosodott afelől, hogy az eső feltöltötte a talajt éltető tápanyagokkal. Ismét körbenézett az udvaron, és ahogy egyre inkább elázott, a kedvenc almafája alatt kötött ki.

– Édesem, nem jössz be? – kiabált ki neki Janine a verandáról. – Nagyon esik.

– De, megyek, csak egy pillanat! – válaszolt Arthur.

Arthur a jógától még mindig egy kicsit zennek érezte magát, ahogy kinyújtóztatta a karjait, és felnézett az égre. Le kéne zuhanyoznom, gondolta magában.

Reccs. Reccs. Bumm!

Egy villám belecsapott Arthurba, a levegő pedig kiszorult a tüdejéből. A látása elhomályosult, sötétség borult rá. A veranda felé fordulva motyogott egy kicsit, hogy szóljon Janine-nek, ez egy kicsit tovább fog tartani.

Arthur szemei lecsukódtak.

Kicsit később

Amikor felébredt, Arthur már nem az udvaron találta magát, hanem valahol egészen másutt. Elállt az eső, és kisütött a nap. Mindenütt virágok nyíltak, és a szél sem fújt már.

A világ különösnek tűnt. Kifejezetten furcsának.

– Hol vagyok? – kérdezte Arthur félhangosan.

A közelből ropogás hangját hallotta, ezért abba az irányba fordult, hogy megtalálja a zaj forrását.

– Légy üdvözölve, kedves Arthur! – kiáltott fel egy óriási, sim méretű nyuszi, aki ott állt előtte.

A hangja legalább olyan magas volt, mint amennyire a fülei hosszúak. Egy ósdi, mégis színes ruhát viselt, és előre-hátra hintázott a talpa párnácskáin.

– Haha, barátom! Azt mondtam, légy üdvözölve – ismételte a nyuszi. – Szóval most gyere! Meg kell találnod a tojásokat!

Arthur lassan lábra állt, kinyújtóztatta a nyakát, és körbenézett abban a reményben, hogy talál valakit, aki megmagyarázza neki, mi történik.

– A tojásokat? – kérdezte.

– Pontosan! – válaszolt a nyuszi.

Ezután elsétált az ellenkező irányba, kecses, ugrándozó léptekkel. Arthur követte őt, eleinte csak lassan, majd ahogy az érzékei kezdtek újra kiélesedni, gyorsított a tempóján.

– Itt van egy! – kiáltotta a nyuszi. Arthur lehajolt, hogy megvizsgálja a mutatott területet, és valóban talált egy tojást. A zsebébe rejtette, majd ismét követni kezdte a nyuszit, aki tempósan indult el.

– Itt meg egy másik! Húha!

És ez így folytatódott még egy ideig. A nyuszi rámutatott egy tojásra, amit aztán Arthur felszedett, a nyuszi pedig örömében színes virágszirmokat dobált a levegőbe.

Végül elértek az udvar végébe. A nyuszi hirtelen megállt, megfordult, és megkérdezte, hány tojást sikerült összeszedniük. Ahogy Arthur a zsebébe nyúlt, a földre zuhant. A sötétség ismét elködösítette a látását. Minden eltűnt, a nyuszival együtt.

Még egy kicsit később

– Apu? Apu? Hallasz engem? – kérdezte Summer.

A lány fölé hajolt, nagyon közel az arcához. Arthur úgy érezte, feltöltődött valamiféle különös energiával – és kicsit szédült is ugyanakkor –, amikor felnézett az aggodó lányára.

– Hol van a nyuszi? – kérdezte Arthur.

Summer az anyjához fordult, és váltottak egy pillantást.

– Nincs itt semmiféle nyuszi – jelentette ki Janine.

Janine tartotta a karjaiban Nicolast, akinek könnyek gyűltek a szemébe, ahogy a földön fekvő apjára nézett.

– Jól vagyok, pajti, jól vagyok – jelentette ki ezért Arthur, ahogy felállt.

– Mi a csoda történt itt? – kérdezte Summer.

Arthur beletúrt göndör hajába, és beszámolt a családjának a villámcsapásról. Ezután sokáig az udvart vizslatta. Biztos volt benne, hogy az a nyúl igazi volt. Egyszerűen nem lehetett a képzelete szüleménye. Ekkor jutott eszébe a zsebébe nyúlni.

– Most már hisztek nekem? – kérdezte, ahogy előhúzott egy tojást.