The Torenos 2. – A bosszú játéka – 1. Lángoló indulatok

A Narden Állami Büntetésvégrehajtási Intézet rácsvárosában megszólalt a létszámellenőrzést jelző csengő. A cellák feletti jelzőlámpák színt váltottak, a rácsok automatikusan kinyíltak. Az elítéltek kiléptek szűk helyiségeikből, és a folyosón végigfutó, fehér vonal mentén szokás szerint felsorakoztak.

A börtönben raboskodók száma több mint kétezer fő. És ezek bizony nem piti tolvajok, cserbenhagyó gázolók meg betörők. Bár akadnak köztük ilyenek is, de első szintű fegyházról lévén szó, az ítéletnek nincs felső határa. A Narden főleg gyilkosok, terroristák és a maffia „otthona”. Igen, a maffia. A nagy ritkán lebukó főnököket kivétel nélkül a Nardenbe szállítják. Őket folyamatosan szemmel kell tartani, mert az első adandó alkalommal szökést kísérelnek meg. Azonfelül állandó törekvésük, hogy az elítéltek egy bizonyos részét bevonják az üzelmeikbe, de az őrök megvesztegetésére is volt már példa. Érdekszövetségeket kötnek, folyton szervezkednek, és ha sikerül maguk mellé állítaniuk a tömeget, nyert ügyük van. Kétezer ember a mindössze 184 főt számláló őrszemélyzettel szemben! Félelmetes a tömeg.

A létszámellenőrzés kezdetben rendben zajlott. Ám amikor Wintler biztonsági tiszt bejelentette, hogy ismét elmaradnak a délutáni szabadfoglalkozások és a séta, többen is dühöngeni kezdtek.
Az állami fegyház közel másfél éve szenvedett már az őrség létszámhiányától. Emiatt voltak kénytelenek a rabok szabadfoglalkozásainak nagy részét törölni. Ami persze roppant veszélyes, de az a csekély számú őr, aki abban az időben szolgálatban van, egyszerűen képtelen biztosítani a rendet. Hiszen akkor történik a legtöbb baj, akkor törnek ki a veszekedések, viták, a tömegverekedések a sportpályán.

Toreno és a 15786-os elítélt – akit a hatóságok Landon Hayesként ismertek, jóllehet nem ezen a néven született – sokatmondó pillantást váltott. Az emberekben gyülekszik az indulat, és ez csak a javukra válhat. Elérkezett az idő – gondolta a két férfi, és elégedetten vonultak vissza a celláikba. Vacsoránál úgyis találkoznak, majd akkor megbeszélik a részleteket.

A hatalmas ebédlőteremben rengeteg keskeny asztalsor húzódott, amik körül hét óra után tíz perccel az elítéltek egy része már jóízűen látott neki a vacsorájának. Toreno a szokásos helyén ült a „testőreivel” a nem éppen ötcsillagos menüt fogyasztva, mikor Hayes a kettes csoporttal megérkezett. Elvileg ő is az egyesbe tartozott, de Toreno kérésére útközben kivált a sorból, hogy egyeztessen egy-két emberrel.

Toreno maga sem tudta egészen pontosan, miért kedveli annyira a nála jóval fiatalabb fiút. Talán Hayes önbizalma, lelkesedése és kreativitása önmagára emlékeztette.
Landon Hayes, amióta bekerült a Nardenbe, szökni akart. Ez persze a legtöbb rabra igaz volt, csakhogy velük ellentétben ő okosan csinálta. Nem rohant fejjel a falnak, mindent alaposan feltérképezett, átgondolta az eshetőségeket, elméjében rögzítette az őrök beosztását és a járőrözési útvonalaikat, így kereste a szabadságához vezető rést a börtön biztonsági rendszerében.

Leonardo Toreno köztudottan a szervezett bűnözés egyik legmeghatározóbb alakja volt. A letartóztatását követően csökkent ugyan a hatalma, ekkor sokan próbálkoztak meg a kiiktatásával elismerést kivívni, magasabb pozícióba kerülni a ranglétrán, ám minden egyes kísérlet kudarcba fulladt. Hamar rádöbbentek, hogy a Torenót övező mondák nem csak szóbeszédek. Az emberei nélkül is ugyanolyan veszélyes és tiszteletet parancsoló.

– Minden rendben – foglalt helyet Hayes Torenóval szemben, és azonnal nekilátott a vacsorájának.
– Helyes – bólintott a gengszter, majd gondolataiba révedt. Már szinte érezte is a szabadság illatát. Ha minden a tervük szerink működik, másnap ilyenkor távoznak a Nardenből, és végre bosszút állhat mindazokon, akik cserbenhagyták.

A vacsora viszonylag csendben lezajlott. Kisebb szóváltások történtek ugyan a fegyencek között, de az őrök még csírájában elfojtották a nézeteltéréseket, az étkezés befejeztével pedig visszavezették az egyes csoportokat a cellablokkokba. Útközben azonban Toreno és Hayes észrevétlenül lemaradt, és az egyik kameráktól mentes sarokban húzták meg magukat, hogy a másnapról tárgyaljanak.

– Amint kezdetét veszi a lázadás – kezdte a nagyfőnök -, a biztonságiak evakuálni fogják az épületet és karantén alá helyezik a blokkokat. Se civil dolgozók, se őrök nem tartózkodnak majd a rácsvárosban, kivéve persze a létszámnál ejtett túszokat.
– Túszok? – kérdezett vissza Hayes meglepetten. Ez eddig mintha nem szerepelt volna a tervben.
– Igen. Ha lázadás, akkor túszokra is szükségünk van. Wintlernek pedig mindenhová van belépése. Tehát elsősorban ő és a kártyája kell nekünk. Szerencsétlenségére holnap is szolgálatban van – húzta ravasz mosolyra a száját Toreno, mert régóta fájt már a foga a biztonsági tisztre.

– Neked a bosszúállás a mániád – forgatta szemeit Hayes, és unottan nekidőlt a falnak.
Toreno azonban nem foglalkozott a megjegyzésével, inkább rátért a következő lépésre.
– Mielőtt lezárnák a blokkunkat, te már a mosodánál leszel a fiúkkal.
– A csapat egyik fele lángba borítja az épületet – folytatta fellelkesülten a srác -, mi pedig felszedjük a fegyvereket, és megrohamozzuk a vezénylőt. Miután mind a kétezer rabot kiengedtem a cellájából, megnyitom az átjárókat, a kamerákat pedig kiiktatatom.
– Helyes. A többi már ezeken az ostoba patkányokon múlik.

– Az elmúlt időszakban történtek után nem fognak csalódást okozni. A gyűlölet és a türelmetlenség keveréke már robbanásra készen feszül bennük. Hidd el, elég nagy lesz a felhajtás.
– Úgy legyen – biccentett a férfi, majd folytatta a tervük egyeztetését. – Amint bejutottunk a szervizterületekre…
– Onnantól kezdve gyerekjáték lesz kijutni a tetőre – fejezte be vigyorogva a mondatot Hayes.

– A tetőn kimagasló betonkijárat remek búvóhelyet biztosít, amíg meg nem érkezik a felmentő sereg. Többször is ellenőriztem. Abban a pozícióban egy őrtorony sem fog észrevenni minket.  A kérdés már csak az, hogy a helikopterekkel mi a helyzet?
– Collizzi elintézte őket.
– Megbízol benne?

***

Fél évvel korábban Toreno beszélőre hívta az egyik emberét, viszont nagy meglepetésére nem a várt személy érkezett meg hozzá.
– Te mi a jó büdös francot keresel itt?! – rontott neki a vendégnek. Az őrök alig tudták megfékezni. Vissza akarták vinni a cellájába, de Collizzi megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj, engedjék, hadd beszéljen vele.

– Megloptál! – sziszegte Toreno. A szeme szikrákat szórt.
– Kénytelen voltam – vonta meg a vállát Collizzi. – Megzsaroltak.
– A tizennyolc éves lányod zsarolt meg, ember! – csapott az asztalra dühösen az elítélt, mire a fegyőrök figyelmeztető pillantást lövelltek felé.
– Téged meg a tizennyolc éves fiad küldött hűvösre – vágott vissza egykori jó barátja és üzlettársa, aztán pár percnyi feszültséggel teli némaság után lágyabb hangnemre váltott. – Segíteni jöttem. Bízhatsz bennem.
– Úgy, mint a többiekben? – kérdezte Toreno még mindig ingerülten. – Több mint tizenegy éve, Vinnie! Több mint tizenegy éve rohadok itt! Elvittem a balhét helyettetek is! És cserébe mit kapok? Sorra meghiúsítjátok a szökéseimet és az összes megbízható emberemet eltüntetitek! Valaki, vagyis inkább valakik nagyon nem akarják, hogy visszatérjek.

– Kicsit megváltoztak a dolgok. A régi összetartás megszűnt, mindenki megy a saját feje után. Át akarják venni a helyedet, de csak a marakodás megy. Oda-visszatámadások gátolják az ügyleteket. Ráadásul, mióta feltűnt ez a Herceg fedőnevet viselő akárki, egyre feszültebb a légkör. Több milliótól fosztott már meg minket, a bankjainkat felszámolták, káosz és zűrzavar uralkodik a világunkban. Rendet kell teremteni, mert ha ez így megy tovább, mindaz, amiért annyi éven át dolgoztunk, most már rövid időn belül a semmivé lesz. Csak te tudod helyrehozni és kézben tartani a dolgokat. Nehéz beismerni, és sokan nem is fogják, de szükségünk van rád!

– Innen bentről nem sokat tehetek – könyökölt az asztalra Toreno, majd rövid némaság után közelebb hajolt Collizzihez. – Segíts kijutni!
– Gondolom, van már terved. Mire lenne szükséged?
– Inkább kire. Mondd neked valamit az a név, hogy Alden?
A kopaszodó férfi összehúzta a szemöldökét, és kérdőn tekintett az előtte ülőre. – Mit forgatsz a fejedben?
– Az egyelőre maradjon az én titkom – felelte rejtélyesen.
Collizzi kényelmesen hátradőlt a székben, és összefonta karját a mellén, miközben szemmel láthatóan az emlékei között kutatott.

– Alden – ismételte meg a nevet. – Az egyik legsokoldalúbb bűnözőként tartják számon. Profi csaló.
– Pontosan. És kitűnő tolvaj.
– Jó ideje nem hallottam már felőle.
– A szóbeszéd szerint elkapták, de nem hozták nyilvánosságra a személyazonosságát. Azt akarom, hogy nézz utána és derítsd ki, hogy kicsoda. Mindent tudni akarok róla. Ha kijutok innen, szükségem lesz rá a terveim megvalósításához.
– Rendben van – bólintott Collizzi, és a látogatás végét jelző csengő hangját hallva lassan indulni készült. Ám Toreno hirtelen átnyújt az asztal felett, megragadta a férfi frissen vasalt ingjét, egészen közel húzta magához, és a képébe sziszegte:
– Vinnie, ha átversz vagy megpróbálsz nekem keresztbetenni, biztos lehetsz benne, hogy kicsinállak!

***

– Nem, egyáltalán nem bízom benne. Senkiben sem bízom – rázta meg a fejét.
– Én sem – vonta meg a vállát Hayes, és sanda pillantást vetett Torenóra, mire az elmosolyodott.
– Ne aggódj! Nem hagylak itt. Kötöttünk egy egyezséget, nem?

A srác anélkül, hogy bármit is mondott volna, furcsa fintort vágott, Toreno pedig tudta jól, hogy mi ennek az oka. Nem önszántából akart szövetségre lépni vele, kénytelen volt elfogadni az ajánlatát.
– Öt perc múlva cellazárás! Mi a francot kerestek itt? – üvöltötte Wintler biztonsági tiszt, amint észrevette a sarokban sugdolózó két férfit. – Mozgás befelé!

Hayes egy szó nélkül elindult. Toreno gyilkos pillantást lövellt az előtte álló őrre, majd kisvártatva kikerülte, és követte társát. Wintler azonban hirtelen megragadta és amilyen erősen csak bírta, a falhoz vágta.
– Miben mesterkedsz már megint?

– Semmiben, Dwight – felelte higgadtan az elítélt. Wintlernek azonban nem tetszett a válasz és gyomron térdelte a rabot.
– Itt még mindig én vagyok a góré! Vigyázz a megszólításra!
Toreno halkan felnyögött, és úgy érezte, mindjárt viszontlátja a vacsoráját. Legszívesebben azonnal visszaütött volna, de azzal csak a holnapi akciót veszélyeztetné.
– Igenis, főnök – préselte ki végül nagy nehezen a szavakat, és közben arra gondolt, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra múlva mennyire bánni fogja ez az ember, hogy kikezdett Leonardo Torenóval.

Másnap az elítéltek – az étkezések kivételével – az egész napot a cellájukba zárva töltötték. Ismét eltörölték a sétát és a szabadfoglalkozásokat, valamint a börtönmunkát is. A cellablokkban szinte vágni lehetett a feszültséget. Az elégedetlen rabok kiabáltak, szidták az őröket, verték a rácsokat. Az ügyeletes biztonsági felügyelőknek nagyjából sikerült rendet teremteniük, ám a létszámellenőrzés közeledtével ők is egyre idegesebbé váltak.

A csengő megszólalt és a rácsok kattanása fenyegetően visszhangzott a hirtelen rémisztően csöndessé vált cellablokkban.
– Létszám! – kiáltotta Wintler, de a rabok meg sem mozdultak. – Azt mondtam, létszám! Sorakozó! – üvöltette ismét. Semmi reakció. Az őrök értetlenül tekintettek egymásra.

Wintler a rádiója felé nyújt, hogy erősítést kérjen, mikor az egyik cellából valaki hangosan felkiáltott: – Mozgás!
A vezényszóra pillanatok alatt kiözönlöttek a rabok, és foglyul ejtették a bent tartózkodó őröket.

Toreno azonnal lecsapott Wintlerre. Megfosztotta a kártyájától, átpasszolta Hayesnek, és még mielőtt a központ észbe kaphatott volna, húsz-huszonöt emberrel a terv szerint elhagyta a blokkot.
Futólépésben indultak meg a hosszú folyosókon, a csoport egyik fele a mosoda irányába, a másik pedig Hayes vezetésével a kamerák holttereit kihasználva a vezénylő felé. Az útjukba kerülő fegyvertelen őröket se perc alatt elintézték, nem maradt akadály előttük. Különösen, miután magukhoz vették a pár nappal korábban Collizzi és Hayes kooperációjában becsempészett fegyvereket.

A többiek pillanatok alatt lángba borították a mosodát, ahonnan néhány perccel később a reményeik szerint tovább is terjedt a tűz a készültség épületére, ezzel megakadályozva a fegyveres haderők bevonását a rendteremtésbe.
A riadócsengő és a tűzjelző egyszerre berregett fel.

– Ne mozduljatok! – mondta Hayes keményen a vezénylőbe lépve. Kezében tompán csillant a fegyver. A fegyver, amit szinte mindennél jobban gyűlölt. Egyszerűen ki nem állhatta az erőszakot, soha nem is volt az ő világa. Szívesebben használta az eszét, mint az öklét vagy bármilyen – az emberi élet kioltására alkalmas – veszélyes eszközt. Ám ahhoz, hogy elérje célját, most pontosan egy ilyen veszélyes tárgyra volt szüksége. A markában szorongatott pisztoly pedig meg is tette a kívánt hatást: a bent tartózkodó két őr döbbenten tekintett rájuk. A fegyveres rabok látványa szinte megbénította őket.

Hayes a központi elektronikus vezérlés egyetlen gombnyomásával kitárta a rácsajtókat. Pár percig a monitorokon figyelte a cellákból kiszabaduló fegyenceket: a tömeg üvöltve-morogva csapott le, régi, apró bosszúvágyak öltöttek testet.
Miután sikeresen kiiktatta a kamerákat, és tönkre tette a felvételeket, visszaindult a blokkjába.
– Mit csináljunk velük? – kérdezte tőle az egyik rab a két őrre mutatva, mielőtt még kilépett volna a helyiségből.
– Tartsátok őket életben – felelte határozattan.

Az „A” blokk egyik cellájában durva ütések csattantak, reccsent egy állkapocs. Toreno már szinte félholtra verte a biztonsági tisztet, és a kínzás minden egyes másodpercét élvezte.
– Elég lesz már! – csitította társát Hayes, ahogy kissé lihegve megérkezett az emeletre. – Idő van!

Toreno elégedett vigyorral az arcán nézett végig a fájdalommal küszködő biztonsági tiszten, majd felállt, megtörölte a véres kezét, és a korláthoz sétált, hogy tüzes szavakkal lázítsa a rabtársait.
– Mit tehet alig száz őr és rendőr a kétezer harcra kész ember ellen? Semmit! Mindenkit nem lőhetnek le! Irány a kapu! Kitörünk a Nardenből!

Kétezer torokból egyszerre csapott fel az üvöltés. Elismerő kiáltások harsogtak. A tömeg mindenre elszántan, rohamozva indult meg a kapu irányába.

– A sok marha! – kacagott fel ördögien Toreno, majd hirtelen kikapta Hayes kezéből a fegyvert, visszament a cellába, és nem kegyelmezett Wintlernek. Nem volt lelkiismeret-furdalása, sőt, elégedettség töltötte el, és alig várta, hogy a börtön falain túl is munkához lásson.
Hayes közben döbbenten figyelte a hidegvérrel végrehajtott gyilkosságot. Noha minden bizonnyal azért ő is látott már egyet s mást az életében, főleg a Narden falai között, Torenónak úgy tűnt, az iménti tette most valamiért mégis nagyon megrázta. Szinte lélegzetvisszafojtva állt a cella előtt, tekintetével a rácsok felé csordogáló vért követve.
– Gyere már, különben itt hagylak! – szólt rá türelmetlenül, hogy magához térítse, Hayes pedig erőt vett magán és némán követte.

Wintler kártyájával belépést nyertek a szervizterületekre is, ahonnan a legbiztonságosabb út vezetett ki a tetőre. Kilökték az ajtót, és a betonfalhoz lapulva figyelték az udvaron zajló eseményeket. Ahogy remélték: még mielőtt az őrség teljesen felfegyverkezhetett volna, a tűz – egy kis segítséggel – átterjedt a készültség épületére is.

A kapuőrség épülete előtt az időközben megérkező rohamosztag féltérdre ereszkedett. A tömeg az egyenruhások láttán egy pillanatra megtorpant, de ekkor valaki Torenót idézte:
– MINDENKIT NEM LŐHETNEK LE!
Fellángoltak az indulatok. Majdnem kétezer férfi rohant dühtől eltorzult arccal, vasrudakkal, láncokkal, asztallábakkal a kézben egyenesen a fegyveresek felé.
– TŰZ! – kiabálták a hangszórók a börtönigazgató parancsát, mire az egységek az őrtornyokkal együtt habozás nélkül tüzet nyitottak.

Hamarosan három helikopter bukkant fel az égen, és mindhárom a Narden felé tartott. Kettő azonnal az őrtornyok támadásába kezdett, fedezve a harmadikat, amíg az a tető felett olyan alacsonyra ereszkedett, hogy könnyedén kimenekítette az ott tartózkodó két férfit.
– SZÖKTETÉS! – ordította a rádióba egy tiszt. Ám mire az egyik őrtoronyból leadott géppisztolysorozat végigverte a tetőt, Toreno és Hayes már a fellegekben járt.