The Last One Standing – Az utolsó – 1. Mint a kámfor

Négy évig tartott, de azt hittem, örökre szól. Megbántott, és nagyon mérges vagyok rá. Nem tudom, örüljek-e, hogy végre vége van. De egy biztos. El akarom felejteni őt. És mindentől megszabadulok, ami tőle van.

*          *          *

​- Szia, szünetelsz? – kérdezte a hosszú fekete hajú Abby Primory, mikor a közös használatú konyha ajtaján belépve meglátta munkatársát. A férfi szemüveget viselt, arca enyhén borostás volt, barna haja kissé rendezetlen.
– Szia. Igen. Épp szendvicset csinálok. Kérsz te is? – ajánlotta fel Will.
– Persze, miért is ne? Mi van benne? – érdeklődött a nő, miközben leült a férfival szemben.
– Öhm… – hebegte zavarában Will, – gondolom, arra számítasz, hogy fellengzősen azt mondom, hogy tonhal vagy kaviár, de igazából csak sonka és sajt – ismerte be. – És sajtból is az olcsó bolti, nem a francia gyűjteménybeli – tette hozzá.
– Nyugi, Will, tudom mennyi az annyi. Ugyanattól kapjuk a fizetésünket – mosolygott a nő.
– Pedig reméltem, hogy átvághatlak…
– Ha nem tört volna rád az őszinteségi roham, akkor sikerült is volna – ironizált Abby.
– Rájöttél volna, hogy nem kaviár van a szendvicsben – nevetett Will az elképzelésen, hogy Abby talán észre se veszi, hogy mást rak le elé.
– Őszintén? Nem hiszem. Soha nem ettem még kaviárt – vallotta be a nő.
– De sonkát csak ettél már. Észreveszed, ha azt eszel – bizonygatta Will.

– Sokszor azt sem tudom, hogy mit eszem – ismerte be Abby, miközben felállt, és segített áthurcolkodni az étkezőasztalra. Mind a ketten nekiláttak Will szendvicseinek elfogyasztásához.
– Ezt hogy érted? Az ember mindig tudja, hogy mit eszik, vagy nem? – ellenkezett finoman a férfi.
– Nem én csinálom magamnak az ételt, így nem mindig tudom… – mondta Abby.
– Kiben bízol meg annyira, hogy meg se kérdezed, mit rak eléd? – nevetett Will.
– Az anyámban. Gondolom, ő csak nem mérgezne meg – gondolkodott el a nő, de nem jutott hirtelen eszébe semmilyen komolyabb anyjával közös konfliktusa, amely okot adott volna az ellenkezőjére.
– Ó, az anyukáddal laksz?
– Nehéz beismerni, de igen… – sóhajtott Abby.
– Nem kell kínosnak érezned – bíztatta őt a férfi.
– Köszi, egész eddig nem is éreztem annak… – Willnek ezek szerint szándéka ellenére sikerült pont az ellenkező hatást kiváltania, mint amit tervezett.
– Nem úgy értettem. Én is anyámmal lakom – látott hozzá rögtön, hogy kimagyarázza a helyzetet.
– És ő jól főz?

– Maradjunk annyiban, hogy jobb szeretem tudni, hogy mit eszem. Anyám pedig gyakran úgy átsüti az ételt, hogy nem tudom megkülönböztetni a fekete krumplit a fekete hústól – nevetett Will, mosolyt csalva ezzel a nő arcára is. A férfi szívéről nagy kő esett le, és legbelül most megveregette a saját vállát, hogy sikerült időben kihátrálnia a csapdából.
– Az én anyám szerencsére jól tud főzni – vette át a szót újra Abby. – Ki is van akadva rám, amiért nem foglalkoztat a főzés – forgatta a szemeit rosszallóan.
– Pedig a főzés egy nagyon jó program – vetette fel Will a nő számára elképzelhetetlen felfogást.
– Hú, menj és terjeszd az igét a férfiak között! – nevetett Abby.
– Vagy inkább a nők között kéne? – nézett Will a nőre, egyértelmű célzással tekintetében.
– Nekem nincs időm főzni. Otthon is annyit dolgozom, hogy…
– De elfoglalt valaki – szólt közbe Will. – Tényleg ennyire munkamániás vagy?
– Nem. A főnök elvárja, hogy ennyit tegyek érte. De gondolom ez neked is ismerős – mosolygott zavarában Abby.
– Nem igazán – rázta a fejét a férfi. – Az első napomon közöltem, hogy otthon nem fogok dolgozni, mert a két gyerekem mellett szeretnék lenni. Csodálkoztam is, hogy nem rúgtak ki már az első nap a szemtelenségemért – nevetett.
– Nem is tudtam, hogy van gyereked – csodálkozott Abby.
– Kettő. Egy lány és egy fiú. Ashton és… – kezdte a férfi, de elharapta a mondat végét. Rájött, hogy valószínűleg nem érdekelte ilyen behatóan munkatársát a családi élete, így úgy döntött, inkább nem avatja be ennyire.
– És az anyjuk nem foglalkozik velük, hogy neked kell? – mutatott mégis érdeklődést a nő.
– Elváltunk. De ha ott lenne, akkor is együtt akarnék lenni a gyerekeimmel.
– Komoly… Azt hittem, hogy te is anyukáddal laksz, mert nincs időd lakást keresni, erre kiderül, hogy sokkal előrébb tartasz az életedben, mint gondolnám – jegyezte meg Abby.
– Mire gondolsz? – lepődött meg Will a nő fogalmazásmódján.
– Tisztára felnőtt vagy. Legalábbis hozzám képest. Én még majdhogynem egy szobában alszom az öcsémmel.
– Viszont komolyan veszed a munkát. Te is felnőtt vagy – bizonygatta a férfi.

– Most, hogy szóba került a munka… Vissza kéne mennem – mondta Abby, hirtelen elkomorulva, miközben szedelőzködni kezdett, és felállt a székről.
– Értem. Menj csak, én elpakolok – ajánlotta a férfi, kicsit csalódottan.
– Ne segítsek? – kérdezte a nő.
– Menj csak – legyintett Will.
– Köszönöm. Jó volt egy kis időre kikerülni a mókuskerékből – hálálkodott Abby a szendvicsekért, de leginkább a beszélgetésért. – Megismételhetnénk máskor is – vetette fel.
– Persze. Holnap ilyenkor? – ajánlkozott Will, rögtön elfeledkezve rossz kedvéről.
– Hát… legyen. Most viszont tényleg mennem kell – hadarta Abby a kifogást.

– Szia – búcsúzott Will.
– Szia! – mosolygott a nő, majd elrohant a folyosón.

*          *          *

– Elnézést, uram, este hét van. Záróra – lépett Tina Ambrew a könyvtár utolsó látogatójának asztala mellé.
– Nem maradhatnék még egy kicsit? Nemsokára a végére érek a fejezetnek. – A férfi fel se nézett, annyira bele volt mélyedve a dolgába. A könyvtárost kissé zavarta a szőke hajú férfi nemtörődömsége, de az még jobban, hogy a záróra után ilyenekkel kell foglalkoznia.
– Tudja, a könyvtárból haza is vihet könyveket, nem kell itt olvasnia – emlékeztette őt a nő, egyre türelmetlenebbül.
– Nem olvasásról van szó… – tisztázta gyorsan a félreértést a férfi, miközben még mindig laptopja képernyőjére tapadt a szeme.
– Akkor is el kell küldenem… Sajnálom, de nem az én döntésem – próbálkozott tovább Tina, nem értve, hogy a férfi miért nem képes otthon laptopozni, ha úgyis a saját gépe.

– Rendben. Értem. Megyek is. A könyveket nem baj, ha nem rakom el? – nézett fel végre a férfi a könyvtárosra, aki időközben leült vele szemben.
– Van szebb módja is, hogy megkérjen, rakjam őket el, de… – kezdte Tina, de a látogató félbeszakította.
– Nem arra gondoltam. Visszajövök holnap. Sok időt megspórolok, ha nem kell újra előkeresni őket – magyarázta meg a férfi az elképzelését.
– Értem, de akkor se hagyhatja itt az út közepén. Legalább egy külön szekrénybe hadd tegyem el – állt fel a nő, és épp nyúlt volna a könyvekért, de a szőke hajú gyorsan rászólt.
– Kérem, ne tegye. Minden ott van kinyitva, ahol kell – magyarázkodott.

– Hallott már a könyvjelzőről? Nagy találmány… – vette végre a kezébe Tina az egyik könyvet.
– Kérem, hagyja itt – kérlelte a látogató. – Holnap korán reggel visszajövök értük – ígérte.
– Reggel? – lepődött meg Tina. A férfi ezt úgy mondta, mintha az egész életét a könyvtárban töltené.
– Én leszek az első – fogadkozott a látogató. – Ha megígérem, hogy itt leszek a nyitás pillanatában, akkor itt hagyja nekem? – próbált alkut kötni a vörös hajú nővel. – Zárórától nyitásig senkit nem zavarhat. Utána pedig jogom van annyi helyet foglalni, amennyire szükségem van – érvelt.
– Legyen. Maradhatnak a könyvek – egyezett bele végül a nő, mert már túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy záróra után nekiálljon vitatkozni az egyik látogatóval, aki látszólag nem fogja beadni a derekát egy ideig. A küzdelmet feladva helyezte vissza a könyvet az asztalra.

– Akkor már megyek is. Holnap találkozunk – búcsúzott a férfi, miután felvette a kabátját.
– Ha nem lesz itt reggel, kénytelen leszek elpakolni – emlékeztette őt még egyszer utoljára a könyvtáros.
– Itt leszek. Ne aggódjon – ígérte meg újra, majd elindult kifelé az épületből.
– Szép estét! – köszönt el a könyvtáros.
– Magának is. Még egyszer köszönöm! – hálálkodott a férfi. Tina végigmérte a férfi által otthagyott könyvhalmazt, és őszintén örült ennek az alkunak, mert nem sok kedve volt felszámolni azt a kuplerájt, amit a látogató létrehozott itt-tartózkodása alatt.

*          *          *

– Szia, Sophie – szólt bele Sophie telefonjába a lány által már oly sokat hallott, és oly nagyon utált hang.
– Nem Sophie vagyok, hanem Olive – hárította el a beszélgetést a lány, elváltoztatva a hangját.  – Úgy tűnik a telefonját itt felejtette, mikor legutóbb itt aludt… – próbálta elkerülni az újabb kínos bájcsevejt a fiúval.
– Bocs a zavarásért. – Úgy tűnt a fiú elhitte, hogy nem Sophie van a vonal másik végén. Bár a lánynak nem volt nehéz dolga, hiszen a fiú nem ismerhette Olive hangját, mivelhogy Olive nem is létezett.
– Nem tudod, hogy hol lehet most Sophie? – próbálkozott tovább kisvártatva.
– Nem mondta, sajnálom. Majd szólok neki, hogy hívjon vissza, ha visszaadtam neki a mobilját – ígérte a lány, próbálva minél gyorsabban megszabadulni a kellemetlen telefonálótól.
– Ahogy én ismerem, úgyse fog. Nem nagyon akar velem beszélni – ismerte be a fiú, hangjában mély szomorúság csendült.
– Szívesen beszélgetnék veled, de épp most készültem fürdeni, úgyhogy rohanok is. Szia! – búcsúzott Sophie a képzeletbeli Olive nevében, és le is tette a telefont, mielőtt a fiú elmondja neki minden búját-baját, amit bár ő okozott, mégse akarta végighallgatni.

Sophie gyorsan elrakta telefonját, mert a három fiú már közeledett felé. Próbálta eltüntetni az arcáról a hívás miatti ingerültség jeleit, de csak reménykedni tudott benne, hogy alapos munkát végzett, mivel a fiúk már ott álltak előtte.
– Sokáig kellett várnod, kicsim? – lépett Sophie elé barátja, Matt, majd szájon csókolta a lányt.
– Elvoltam – válaszolt Sophie egykedvűen. Olyan hosszan csókolták egymást, hogy szinte már el is felejtették, hogy Matt feltett egy kérdést.
– Az a hülye Parker megint hívott – panaszkodott a lány.
– Még mindig hívogat? – fintorgott Matt.
– Igen. Nem fogja fel, hogy hagyjon békén. Egy képzeletbeli barátnőmnek kellett kiadnom magam, hogy ne kelljen beszélnem vele…
– Nincsenek igazi barátnőid, hogy őket használd inkább ilyen helyzetekben? Elvégre mire valók a barátok… – sandított közben hátra két barátjára a fiú.
– Nem akartam egyik barátom nyakába se varrni ezt a sorscsapást – nevetett Sophie.
– És hogy reagált Parker, mikor rájött, hogy nem ér el? – érdeklődött Matt. A fiú élvezettel tett fel kellemetlen kérdéseket, és ez alól barátnőjével sem tett kivételt.

– Kiöntötte a szívét Olive-nak, és elkezdett panaszkodni rólam. Hogy soha nem hívom vissza. Mintha nem lenne elég, hogy ő zaklat – idézte fel a beszélgetést dühösen a lány.
– Ki az az Olive?
– A kitalált barátnőm… Rémlik? De hagyjuk is ezt. Mit hoztatok? – váltott témát gyorsan a lány. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy tovább foglalkozzanak ezzel az üggyel, mint amennyit feltétlenül szükséges.
– Ittál már sört? – kérdezte a fiú.
– Nem. Még csak tizenhét vagyok, és tudod, hogy milyen az apám… – rázta a fejét a lány.
– Hát akkor ma megkóstoltatom veled – vázolta fel az este hátralevő részének terveit Matt.
– Hogy szereztél sört? Te sem vagy még nagykorú… – vonta kérdőre barátját a lány, tudva, hogy milyen konzervatív kisvárosban élnek.
– Határozottan bementem oda, kiszolgáltam magam, és az eladónak nem volt semmi kivetni valója, úgyhogy elhoztuk – mondta könnyedén a fiú.
– Akkor megyünk? Kezd hideg lenni – borzongott a lány, miután egy hűvös fuvallat söpört végig az utcán.
– Persze. Ülj be a kocsiba, és már mehetünk is – mondta Matt.
– Hozzád megyünk? – érdeklődött a lány.

– Apád úgyse veszi észre, ha nem mész haza az éjszakára… – jegyezte meg a fiú.
– Az éjszakára? – lepődött meg Sophie.
– Te mondtad, hogy készen állsz, nem?
– Lehetne, hogy ezt ne a többiek előtt beszéljük meg? – nézett Sophie Matt két elválaszthatatlan barátjára, akik még mindig ott álltak tőlük nem messze, és valószínűleg mindent tisztán hallhattak.
– Riley, Damon, szálljatok be! Mindjárt jövünk mi is – kiáltotta Matt.
– Arrébb mehetnénk kicsit? – kérdezte a lány, még mindig nem bízva abban, hogy beszélgetésük szigorúan közte és a fiú között marad.
– Persze – mondta Matt.
​Pár lépésnyit távolodtak, mire a fiú újra megszólalt.
– Szóval? Kínosnak érzed ezt a témát? – kérdezte, mikor már biztos lehetett benne, hogy két barátja nem hallhat semmit. Őszintén remélte, hogy a lány nem gondolta meg magát. Már százszor átbeszélték, és úgy érezte, nem bírná ki, ha ma este is elutasítanák. Bár ha ez a helyzet, akkor kénytelen lesz elfogadni.

– Hát… Nem is tudom. Nekem nagy dolognak számít, és nem akarok mások előtt erről beszélni – vallotta be a lány.
– Ha nem akarod megosztani másokkal, akkor senki nem kötelez – mondta a fiú, próbálva csitítani a lány kételyeit.
– De, meg akarom osztani. Veled – mondta a lány, miközben megcsókolta a fiút.
– Viszont azt szeretném, hogy tökéletes legyen – folytatta a csók után.
– Én is. Mit szeretnél? Csak mondd, és megteszem – ajánlotta a fiú.
– Emlékezni szeretnék rá – suttogta Sophie.
– Én is – értett egyet Matt.
– Tudom, hogy neked ez nem az első, de én… nem akarok inni előtte. Józan akarok maradni, hogy emlékezzek – mondta a lány.
– Rendben. Nem kell innod, ha nem akarsz – egyezett bele a fiú. Őszintén nagy kő esett le a szívéről, hogy csak ennyiről van szó.
– Rendben. Menjünk – nézett hálásan a fiúra Sophie.
– Biztos készen állsz rá? – kérdezte meg vagy már századszorra is Matt. Bármennyire is kívánta jelen pillanatban jobban a barátnőjét, mint bármikor, meg akart győződni róla, hogy Sophie is akarja őt.
– Biztos – bólintott a lány.
– Akkor megpróbálok minél előbb megszabadulni a többiektől, hogy csak ketten legyünk – suttogta a fiú.

– Rendben – felelte Sophie, miközben nézte, ahogy Matt a kocsihoz indul. Újra feltört benne a kétely, hogy talán mégis elhamarkodja, de aztán meggyőzte magát, hogy készen áll testileg és lelkileg is. Matt pedig ezen a téren nagyon megértőnek bizonyult, és örült, hogy nem erőltette a dolgot. Hálás volt, amiért ilyen fiút fogott ki magának. Már csak abban reménykedett, hogy Matt tud intézkedni a másik két fiú ügyében, mielőtt újra elkezdik őt gyötörni a kételyek, és végül lemondja az egészet.

– Srácok, lehetne, hogy ma korábban leléptek? Szeretnék kettesben lenni Sophieval ma este – tért rögtön a lényegre Matt, amint visszaért a kocsihoz.
– Végre sort kerítesz rá? – célozgatott a mindig sapkát viselő kreolos bőrű Damon.
– Ez nem tartozik rád! – akadt ki Matt barátja komolytalanságán. Mikor Sophieval beszélt róla, meghitt, szeretetteli és komoly témának érződött, de a barátaival kitárgyalva inkább nagyzolós, érzéketlenebb, és az élvezeti részre kiélezett beszélgetésnek számított.
– De aranyos vagy, ahogy titkolózol… – nevetett Damon.
– Ne szórakozz velem! – kezdte elveszteni türelmét Matt.
– Nyugi haver. Tudod, mi az alapszabály. Ha valakinek összejön, a többiek lelépnek. Már megyünk is – intett búcsút a fekete fiú Mattnek.
– Legyen szép estétek – búcsúzott a sokkal szűkszavúbb Riley. Az ő mondata teljesen ártatlannak hangzott, mindenféle átvitt jelentéstől mentesnek, de Matt akaratlanul is a célzást vélte felfedezni benne.
– Bár csak nem lehetsz olyan béna, hogy rossz legyen az éjszaka… – kiáltotta vissza Damon, hogy Mattet hergelje még egy kicsit, a szőke hajú barátjukkal ellentétben szándékosan.

*          *          *

– Parker! Gyere már enni! Már harmadszorra szóltunk – kiáltotta az emeletre vezető lépcső felé Brandon Leigh, elvesztve amúgy sem túl sokáig tartó türelmét.
– Jövök már. Bocs, csak próbáltam felhívni valakit – szabadkozott fia. Brandon hallotta Parker lépteit, amint lefelé igyekszik.
– És sikerült? – érdeklődött kicsit lenyugodva.
– Nem igazán. Nem ő vette fel, hanem a barátnője – hallatszott a fiú csalódott hangja a lépcsőről. Mikor a szőke hajú, mindig elegánsan kiöltözött férfi megbizonyosodott arról, hogy fia útja ezúttal egyenesen az étkezőbe vezet, újra helyet foglalt az asztalnál.
– És ő nem jön be úgy, mint Sophie? – tette fel Brandon azt a kérdést, amivel tudta, hogy zavarba hozhatja a fiát bármikor, bármilyen helyzetben.
– Muszáj viccelődnöd? – lépett be a boltíven végre a fiú.
– Csak nem értem, miért nem hagyod már azt a lányt – hangoztatta véleményét Brandon.
– Mert szeretem őt – állította Parker határozottan.
– Honnan tudod? Még csak nem is jártál vele soha – ellenkezett vele az apja.
– Volt már úgy, hogy érezted, megtaláltad az igazit? – kérdezte Parker, miközben ő is leült, és végre hozzáláthattak vacsorájuknak.

– Ilyet kérdezel anyád előtt, és az igenen kívül más válaszra számítasz? – nevetett a férfi, szerelmesen gyönyörű feleségére pillantva, akinek telt ajkait egy szó sem hagyta el, mióta hazajött.
– Nekem ő az igazi – állította Parker Sophie-ra gondolva.
– Nem, ha ő nem szeret téged – vetette ellen apja.
– Hogyan érjem el, hogy megszeressen?
– Nem tudom, de a hívogatás nem jött be. És amúgy sem vacsora helyett kéne telefonálnod – jegyezte meg rosszallón a férfi, pont abban a pillanatban, mikor megcsörrent egy telefon.
– Kapcsold már ki Parker! – robbant ki Charlotte-ból az indulat. A család másik két tagja nem értette a hirtelen kitörést, pedig ha jobban ismerik a nőt, tudhatták volna, hogy hosszú ideje már az egyetlen vágya, hogy egy meghitt vacsorát tölthessenek el együtt, amibe nem zavar bele se Brandon munkája, se Parker szerelmi élete. – Apád most mondta, hogy ne vacsora alatt telefonozz – tette hozzá gyorsan, kevésbé ingerülten az asszony.
– Ez nem az én telefonom – védekezett Parker.

– Ez az enyém – ismerte be halkan Brandon, tartva felesége indulatától. – Bocsi, drágám – nézett bocsánatért esdeklően Charlotte-ra.
– Mit is mondtál apa az előbb? Ironikus, nem? – nevetett kajánul Parker.
– Ne szemtelenkedj – villantotta szemeit az apa szigorúan a fiára. – Mindjárt jövök – szabadkozott. Charlotte valami olyasmit moroghatott, hogy „rendben”, de hangsúlyából és beszédstílusából nem ez az üzenet jött le, mint semmikor, ha Brandont otthon zavarták munkaügyben, a férfinak pedig feltétlen fel kellett vennie.
– Ugye tudja, hogy fizetnie kéne? – hallotta Brandon a könyörületet hírből sem ismerő nő hangját, ami bármikor borsódzásra bírta a hátát, mikor meghallotta. – Méghozzá rövid időn belül – adott nyomatékot mondandójának az érdes női hang.

– Mondtam már, hogy fizetek, ha megvan a pénz – suttogta Brandon. Nem akarta, hogy családja meghallja, miről beszél, viszont az étkezőből nem mehetett ki, mert az túl gyanús lett volna. Arra gondolt, hogy talán eljátszhatná, hogy el kell rohannia a dolgozószobába valamelyik mappájáért, de aztán meglátta felesége szigorú pillantását, és rögtön tudta, hogy ha ki akar lépni az étkezőből, előbb az összes elérhető kést és egyéb vágóeszközt el kell tüntetnie a nő közeléből, mert ha tekintetével így bele tud vágni a húsába, nem akarja megtudni, mire képes a kenyérvágóval.
– Nem tudunk a végtelenségig várni – zökkentette ki gondolataiból Brandont a feleségéhez képest kevésbé ijesztő nő, aki még így is visszatérő szereplő volt Brandon rémálmaiban. – Szükségünk van arra a pénzre a befektetéseinkhez – magyarázta, bár a férfi tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a nő nem tartozik számára magyarázattal.
– Akkor csak egy hónapot kérek – mondta mégis.
– Csak egy hetet kap – hallatszott az alkudozni nem hajlandó nő válasza.
– Hogyan teremtsek elő annyi pénzt egy hét alatt? – kérdezte Brandon kétségbeesetten.
– Ha befektette volna a pénzt, nem pedig elkölti, mind meglenne – vetette a szemére a nő.
– Abba fektettem be, amibe akartam – védekezett Brandon.
– Ha magának a fényűzés befektetés, akkor remélem, hoz vissza annyi pénzt, hogy fizetni tudjon – fűzte hozzá cinikusan a vonal másik végén lévő személy.
– Ne aggódjon, megoldom. Most viszont mennem kell.
– Vissza a családjához vacsorázni? – kérdezte a nő könnyeden. Brandon megrémült.

– Honnan tudja? – dermedt meg teljesen.
– Mondjuk úgy, hogy… szemmel tartjuk az ügyfeleinket – adta meg az egyértelmű, Brandon által azonban mégsem várt választ. – Néhányan megpróbáltak eltűnni – tette hozzá magyarázatként.
– Gondolom nem sikerült nekik… – vélekedett a férfi.
– Jól gondolja. Úgyhogy mielőtt menekülésbe kezdene, üljön vissza az asztalhoz, és fogyassza el a vacsoráját, mert a futáshoz sok energia kell.
– Nem fogok elfutni. Meglesz a pénz – bizonygatta Brandon.
– Ha a pénz nem is, maga mindenképp meglesz…

*          *          *

Kathryn Turner a férjével összebújva ült a kanapén, úgy nézték az esti híradót. A híradós bemondók épp egy eltűnési esetet vezettek fel a végletekig sablonos szövegükkel, mikor Dean a távirányítóért nyúlt, és kikapcsolta a tévét. A képernyő még sokáig vibrált, miután elsötétült, és Kathryn úgy ült ott, a televízióra bámulva, mintha az még mindig be lett volna kapcsolva.
Férje végül azzal törte meg a varázst, hogy csókot nyomott a nő szájára. Kathryn először élvezte, majd nemsokára kezét a férfi vállára helyezte, és gyengéden eltolta őt magától.
– A gyerek… – suttogta, látva a zöld szemekben tükröződő értetlenséget.
Kathryn megragadta a távkapcsolót, és újból benyomta a tévét, hogy legyen valami elfoglaltságuk egymás taperolásán kívül is, miközben Ben az emeleten – remélhetőleg már – alszik.

– Mi az? – csodálkozott Dean, mikor felesége újra a híradóra kapcsolt. – Emberrablásos történeteket szeretnél hallgatni? – kérdezte. – Nem kell minden ügyet neked megoldanod…
– Nem akarom megoldani, de… – kezdte volna a nő a magyarázkodást, de Dean már pontosan tudta, mi következik, ezért befejezte a mondatot a nő helyett:
– Szakmai ártalom?
– Szakmai ártalom – bólintott rá Kathryn, és Dean már tudta, hogy kezdetét veszi a nyomozós játékuk, amit minden híradónézés közben „játszanak”.
Kathryn a város egyik legjobb nyomozója volt, megszállottan szerette a munkáját, így még a híradóban bejelentett bűntényeket is megoldotta, mielőtt a riport végén elmondhatták volna a nyomozás jelenlegi állását. Ezzel kompenzálta azt, hogy főnöke folyamatosan visszafogta őt a munkában, és rengetegszer kényszerszabadságra küldték. Nem azért, mert nem kedvelték volna őt, vagy ne lettek volna elégedettek a teljesítményével, egyszerűen csak a főnöke úgy érezte, a nőnek fontos lenne, hogy szakítson több időt a családjára is.

– Pontban este hétre jött haza – kezdődött pont a riport egy férfi vallomásával. – Mindig akkor szokott végezni, és akkor áll neki lefektetni a gyereket – ismertette a napirendjüket. – Én a fürdőszobában voltam épp, és hallottam, ahogy altatót dúdol a kislányomnak, aztán egyszer csak elhallgatott – folytatta a körülmények taglalását. – Azt hittem, hogy elájult, vagy hasonló, úgyhogy rögtön kiugrottam a zuhany alól, és rohantam a szobába. Mikor beértem, nem volt ott – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott, feltehetőleg elérzékenyült. – A fél éves kislányom a földön feküdt a hátán. Azonnal hívtam a rendőrséget, mert nem tudtam, mi történhetett – mesélte, majd hosszú hatásszünet következett. Illetve Kathryn azt hitte, hogy hatásszünet, azonban a férfi mondandójának itt vége szakadt, és újra a stúdióba kapcsoltak.
– Hát a felesége szépen ott hagyta a férfit… – jegyezte meg Dean.

– Ha önszántából ment el onnan, akkor miért tette volna le a földre azt a szegény gyereket? Miért nem tette be egy kiságyba? – akadékoskodott Kathryn, nem értve, hogy férje csak viccelt megjegyzésével. – Bármennyire is utálja egy nő a férjét, képtelenség ilyet művelni egy gyerekkel… – folytatta beszédét bőszen.
– Szóval azt mondod, hogy elrabolták? – szállt be végül Dean is a nyomozásba.
– Nem vinnék el a nőt a gyerek nélkül – gondolkodott el Kathryn.
– Nem hiszem, hogy fél évesen szemtanúként köphetne… – nevetett a férfi.
– Ez igaz. De kivették a nő kezéből a gyereket, lerakták a padlóra, és csak utána vitték el a nőt, mindezt egy hang nélkül? – foglalta össze a feltételezett eseményeket ironikus hangvétellel, közben fejének ingatásával is jelezve egyet nem értését.
– Hang nélkül?
– A férj a szomszéd szobában volt – emlékeztette a nő.

– Épp fürdött. Ha te fürdesz, azt se hallod meg, ha kiabálok a hálóból – vitatkozott Dean. Büszke volt rá, hogy megtanulta feleségétől az alapokat: figyelj meg jól, emlékezz a történtekre és elmondottakra, majd használd fel az érveléshez.
– De a férfi hallotta az altatót. Ha azt hallotta, akkor a segélykiáltást is hallotta volna – tiltakozott Kathryn.
– Kloroform? – merült el Dean még jobban a játékban. Általában ő szokott ötletelni, míg felesége próbálja rávezetni a megoldásra, amit ő rendszerint már régen tudott addigra. Dean ennek megfelelően minden este megélhette, milyen lehet, mikor Sherlock Holmes és Watson beszélgetnek. Bár kicsit már unta Watson szerepét játszani estéről estére.
– Szóval azt feltételezed, hogy ketten voltak? Vagy többen?
– Honnan veszed? – csodálkozott Dean, mivel ő még nem ismerte a gondolatmenetet, amelyet a „kloroform” szó indított el feleségében.

– Csak hátulról üthették ki a meglepetés erejével a nőt kloroformos kendővel, viszont ahhoz, hogy a gyereket elkapják, valakinek előtte kellett állnia – magyarázta Kathryn, arra nem térve ki, hogy miért is kellett elkapni a babát, mert feltételezte, hogy férje pontosan tudja, milyen hangos tud lenni egy elejtett baba, és nem, nem a puffanás hangja miatt.
A híradós bemondók újra megszólaltak, a tévé képernyőjére vonva hirtelen a házaspár tekintetét.
– Az ügy olyannyira friss, hogy a rendőrség még nem tud információkkal szolgálni a nyomozást illetően, de ami késik, nem múlik – ígérte a rendőrkapitány az esettel kapcsolatos riportjában – mondta a híradós duó a tévében, majd elbúcsúztak, és bejelentették a soron következő műsorok címét rövidke ajánlóba csomagolva.
– Már megint kezdődik… – nézett Dean a feleségére a levezető zene elhalkulása után.
– Micsoda? – csodálkozott a nő.
– Forognak a kerekek. Zakatol az agyad – ciccegett Dean, majd utánozni kezdte az óramű kattogásának hangját a szájával, hogy feleségét cukkolja.
– Nem tehetek róla! – próbált védekezni Kathryn.
– Ne mentegetőzz! – szólt rá a férje. – Viszont kérlek, ne indulj már most oda. Legalább várj reggelig – kérte feleségét, hiszen jól tudta, milyen megszállottan tud viselkedni. – Szegény pacákot biztos kikérdezték ma már elégszer.
– Rendben, holnap megyek – egyezett bele Kathryn, azt színlelve, hogy nehezére esik, pedig igazság szerint legszívesebben már lefeküdt volna, nem hogy még most induljon kérdezősködni. – Már csak azt kéne tudnom, hol lakik – esett gondolkodóba.
– Ahogy téged ismerlek, holnap reggel már nem csak tudni fogod, hanem úton is leszel felé – nevetett a férfi.
– Igaz – ismerte el Kathryn.
– Viszont mára hanyagoljuk a témát – kérte Dean.

– Rendben. Megnézem, hogy Ben elaludt-e már – állt fel Kathryn a kanapéról.
– Menj csak, majd megyek én is nemsokára fel – mondta Dean. – Csak egyet ígérj meg nekem – folytatta kisvártatva.
– Mit? – lepődött meg Kathryn.
– Ne dúdolj neki semmit, nehogy a végén eltűnj nekem – mondta Dean mosolygósan.
– Látom kárörvendően fogadod más nyomorát – nézett szigorúan férjére a nő.
– Csak aggaszt, hogy mások gondjai jobban foglalkoztatnak, mint a mieink – váltott komorra a férfi arca.
– Gondjaink? Miféle gondjaink? – csodálkozott Kathryn. Dean szerint gondjaik vannak?
– Mikor is volt utoljára, hogy… – kezdte Dean, de a nő leintette.
– Az nem a munkám miatt van. Te is tudod, hogy Ben miatt nem lehet – védekezett Kathryn.  – A hálószoba ajtaján a zár elromlott, és nem akarom, hogy véletlen ránk nyisson.
– Nem nyit ránk, ha alszik – vetette fel Dean.

– Nem akarok kockáztatni. Mellesleg mondtam már, hogy szereld meg. A kérdés így inkább úgy hangzik, hogy „mióta is rossz az a zár”? – hárította át férjére a felelősséget.
– Igazad van, hagyjuk a témát… – legyintett a férfi lemondóan.
– Mindig mondom, hogy rossz nőt vettél el, ha azt akarod, hogy neked legyen igazad… – emlékeztette őt Kathryn finoman, majd elindult felfelé a lépcsőn.