Az Yliris Szövetség – 1. Fura idők

Karácsony után volt egy kicsivel, Sunset Valley – ban heves hóvihar dúlt. A közlekedési járművek többsége állt, és így sok sim nem juthatott haza, csak félútig. Ennek a helyzetnek az egyik áldozata, egy fiatal lány éppen barátnője házának ajtajához igyekezett, ami nem volt olyan könnyű, mint első látásra tűnik, ugyanis az erős szél folyton visszafújta.

Bekopogott, mire bentről kutyaugatás hallatszott, és ajtót nyitott barátnője, Rebecca Peterson. Már pizsamában volt, lefekvéshez készülődött. Amint a bajba jutott lány ezt meglátta, rögtön bocsánatot kért:
– Jaj, nem zavarok?
– Dehogyis, Sarah – nevetett a lány – nyugodtan gyere be!

Sarah játszani kezdett Rebecca kutyájával, Broncoval, miközben az említett gazdi bekapcsolta a tévét, amin pont az időjárás jelentés ment. Ironikus, gondolta a lány, elvégre mindenki érzékeli az időjárást.
– Amint azt észrevehették, igen erős hóvihar van, ami holnapra kissé lecsendesedhet, azonban egész héten hóesésre lehet számítani. Nos, kedves nézőink, igen hosszú telünk lesz.
– Ez elég furcsa – gondolkodott hangosan Rebecca – február eleje van, ilyenkor már olvadnia kéne a hónak.

Sarah leült barátnője mellé, miután a kutya kifáradva lefeküdt.
– Talán ez is csak olyan hosszú tél – vonta meg a vállát – meg amúgy is. Még csak hó eleje van.
– Rendben, én hiszek neked. Haza tudsz menni?
– Hát… nem hiszem. Egész este állni fog minden közlekedési jármű. Itt aludhatok nálad?
– Hát persze! Van itt valami hálózsák…

Elérkezett a március. És a hó még mindig tartott, nem olvadt el. És a probléma súlyosabb volt, ugyanis nem csak Sim City – ben volt ilyen kitartó a tél: az egész világon ez volt a helyzet, még a sivatagokat is fehér hó borította. A meteorológusok nem sokat tudtak tenni, emiatt pedig sok emberben a segítési vágy lobbant fel.

A két barátnő éppen a boltba igyekezett, amikor Rebecca megállt a városháza előtt.
– Mi a baj? – kérdezte Sarah.
– Csak azon gondolkodtam, hogy nekünk is segítenünk kellene – válaszolta a lány.
– De hát mi nem vagyunk meteorológusok! Se ilyen… segítő – izék.
– Nem baj, én úgy érzem, hogy kell – makacsolta meg magát Rebecca – a bolt után nézzünk körbe!

Végeztek a bevásárlással, és elmentek a parkba, mert Rebecca ott akarta kezdeni a nyomozást. A hideg ellenére elég sokan voltak, de mielőtt bárkit is megkérdeztek volna, leültek a szökőkút szélére.
– Hogyan is szeretnéd kezdeni? – tudakolta Sarah.
– Körbekérdezem az embereket, hogy tudnak – e valamit. Nem nagy terv – vont vállat a lány – de menni fog. De ugye te segítesz?
– Persze!

A két barátnő szétvált, és idegenekhez mentek oda kérdezgetni, hogy tudnak – e olyan emberről, aki segíthet az örökös tél megállításában. A legtöbbjük azonban nem tudott segíteni, de egyetértettek abban, hogy tenniük kell valamit.

Míg végül Rebecca rátalált az „emberükre”.
– Én meteorológus vagyok, és nincsenek egyedül a szándékukkal – mondta a férfi – sokan szeretnék megakadályozni ezt a hideget, köztük én is. De maguk tűnnek a legelszántabbnak. Találkoznék mindkettőjükkel holnap délután a kutatóintézet előtt!
Ezzel a férfi elment, egyedül hagyva a lányt, akiben csak elszántság volt aziránt, hogy ők igenis ezt meg fogják oldani. És Rebecca, ha a fejébe vett valamit, nem tágított.

Másnap mindketten elmentek a laborhoz, és ott is találták a férfit.
– Szóval, azt hiszem, jól gondolják azok, akik valami misztikus dolgot sejtenek a fura időjárás hátterében – kezdte a mondandóját a meteorológus – a kutatóintézetben sokat foglalkoztunk ezzel, és rájöttünk, hogy melyik az a pontja a Földnek, ahol most a legnagyobb a hideg.
– A sarkok, nem? – tippelt Sarah.
– Furcsa, de nem – rázta a fejét a férfi – Appaloosa Plainsben van. Fogalmunk sincs, hogy eshet ez meg, de hát ez van. És a dolog az lenne, hogy ki kéne oda küldenünk két embert megvizsgálni a helyszínt, de akadt egy kis problémánk.

– Milyen probléma? – kérdezte Rebecca.
– Az összes tudós legalább három dologgal van lefoglalva: a szokásos kutatásokkal, a megbolondult időjárás elhárításával és a tüntetésekkel, amik mind arról szólnak, hogy nem csinálunk semmit. Tehát egyikünknek sincs erre ideje, mindenkire szükségünk van. Úgyhogy közösen arra jutottunk, hogy külső segítség kell. Akik maguk. De persze csak ha vállalják.
– Izé… – gondolkodott Sarah, de Rebecca gyorsan válaszolt helyette:
– Hagyjon nekünk egy napot, amíg végiggondoljuk. Aztán majd hívjuk.
Ezzel távoztak.

Otthon a két lány leült beszélgetni. Mindketten más nézőponton voltak: Sarah nem igazán hitt a férfinek, és semmiképp sem akart Appaloosa Plainsig utazni. Rebecca is kételkedett a meteorológus szavaiban, de kalandvágyó volt, ráadásul bírta a hideget, és mindenáron el akart indulni.
– Nézd – szólalt meg egy hosszú csönd után Sarah – én mindenhová követnélek, és mindig segítenék neked. De ott nem fogunk találni semmit!
– Talán igen, talán nem – ingatta a fejét Rebecca – de el kell mennünk, akár megéri, akár nem. Gondolj bele! Nagyon kalandos lesz!
Barátnője rájött, hogy nem fogja tudni lebeszélni az elszánt lányt a tervről. Így hát felsóhajtott:
– Rendben! Holnap felhívjuk azt a tudóst.

Úgy is lett. Rebecca felhívta a férfit, hogy elmondja a fejleményeket.
– Örülök, hogy így döntöttek. Még annyit kérnék, hogy vigyék magukkal a kutyáját!
– Honnan tudja, hogy van egy kutyám? – csodálkozott a lány.
– Már megbocsásson, de a kabátján láttam kutyaszőrt. Viszlát!
– Mielőtt indulok, kimosom azt a kabátot – motyogta Rebecca, miközben kinyomta a telefont.