Ethan

Képtelen volt elhinni, hogy már megint a rendőrségen kell dekkolnia. Mintha az élete egy nagy körforgás lett volna, és tök mindegy, hogy rászolgált vagy sem, útja előbb vagy utóbb visszavezette a kezdetekhez. Az idézést már salátává gyűrve szorongatta kezében, és mivel jobb dolga nem akadt, újra és újra átfutotta a szöveget a papíron. Minden egyes alkalommal felhúzta magát az olvasottakon. Van der Hoomnak volt képe feljelenteni ŐT. Mindezt egy olyan kamusztorival körítve, amiben semmi nyoma nem volt annak, hogy rászállt Clarára, bárkihez egy ujjal is hozzáért, vagy a történet bármely pontján egy vascső is előkerült volna. Szerepelt ellenben egy sor tanú neve az irat alján, akik hajlandóak voltak kiállni amellett, hogy az eset pontosan úgy történt, ahogyan Thomas van der Hoom állította. Nem is azért verte le a víz, mert félt, hogy elmarasztalják az ügyben – az igazságtalanság készítette ki, amiért ártatlanul állt a vádakkal szemben. Tintavér – 120. Nincs menekvés? Tovább olvasom

Morgan

Joanah kemény csaj volt. Szemrebbenés nélkül fogadta a kritikát, mert egyszerűen nem érdekelte. Nem akart más lenni, mint aki. Okos volt, és nem küzdött reménytelen ügyért – ha látta, hogy valami nem kerek, továbblépett egy új kihívás felé. Az sem érdekelte, ki szereti őt, és ki nem. Szép volt, de mintha nem is lett volna róla tudomása. Egész lényével azt sugározta magából, hogy ő nem elérhető senki számára, ellökve ezzel mindenkit, aki közeledett volna hozzá. Morgan egyszerűen nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy Joanah-nak nincsenek érzései. Ridegnek tűnt és számítónak, amiért sosem hagyta, hogy a szíve vezesse őt. Egyszerűen nem tudott elképzelni olyan karaktert a darabból, aki élesebb ellentétben állt volna az ő személyiségével. Miért akarhatta Rose, hogy pont őt játssza? Ennyire kevesen mentek át a meghallgatáson? Pedig ha neki is sikerült, nem lehetett magasan az a léc. Sóhajtva csukta össze a szövegkönyvet.
– Te is benne vagy a darabban?
Összerezzent. Tényleg ez a valóság, és amit átél, az éppen megtörténik? Leszakította a kezében tartott papírokról pillantását, hogy lassan felfelé futtassa az előtte álló alakon. Szíve úgy dobogott, hogy majdnem kiugrott a torkán.
– Igen. Joanah-t játszom – közölte, és próbált közömbös hangszínt megütni, mintha nem is ez lett volna az a perc, ami után hónapok óta vágyakozott.
– Hm – kommentálta Gil szűkszavúan, és Morgan szinte látta maga előtt a fiú kétkedő gondolatait. Biztos, hogy ismerte a darabot, és most azon gondolkodott, mennyire nem passzol ő a szerepre. – Te, mi a helyzet a pasiddal, azzal a Wesszel? – váltott témát olyan hirtelen, hogy a levegő is megakadt a lány torkán. – Mert tegnap csak úgy elém toppant, és elég para volt a csávó.
Morgan öklei összeszorultak. Wes átlépett egy olyan határt, amit nem kellett volna. Ez az ő ügye volt, az ő hibás döntése, aminek neki kellett volna viselnie a következményeit, csak neki. Hogy volt egyáltalán mersze belerángatni egy barátját – na jó, volt barátját?
– Mit akart tőled? – Próbált nyugodt maradni, de érezte, hogy úgy néz a srácra, mint aki épp robbanni készül. Remélte, hogy őt nem fenyegette, nem bántotta. Nem látott rajta sérüléseket, de ez nem jelentett semmit. Aggodalma mellett pedig szégyent is érzett, holott ő nem is tett semmit.

Tintavér – 119. Lehull a lepel Tovább olvasom