Tintavér – 15. Önkifejezési malőr

Morgan

A Hideg Burkoló nem volt ugyan a legnívósabb hely Brightwoodban, de alacsony árai miatt népszerű volt a diákok körében. Morgan még így is ritkán engedhette meg magának azt a luxust, hogy egy üdítőn kívül mást is fogyasszon, most mégis ragaszkodott hozzá, hogy Gillel ott kapjanak be valamit suli után. Felszolgáló még nem lépett asztalukhoz, de Morgan szeme nem is ezért tapadt éhesen a frissen tartó pultra.
– Ezt hallgasd meg – zavarta meg Gil a telefonján pötyögve. – „…bármennyire is hinnénk, hogy a zenészek és a színjátszósok jól kijönnek egymással, amióta közös raktárat kaptak, elkezdődött a „Ki merte arrébb tolni már megint azt a paravánt?!” néven ismertté vált területszerző hadjárat, melynek ellentétes oldalon álló felei…” Figyelsz te rám egyáltalán? – szakította félbe a felolvasást gyanakodva.

– Aham, igen, ja – bólogatott tétován a lány, de közben még mindig a terepet pásztázta.
– Vársz valakit? – szaladt össze Gil szemöldöke, ahogy követte a lány pillantását. – Nem hiszem el! – csattant fel. – Cam Dickens…? Mondd, hogy nem miatta kellett idejönnünk! – Hangja már-már dühösnek tűnt, mintha a világ végét jelentette volna Cammel egy légtérben fogyasztani a vacsoráját.
– Nem is láttam, hogy itt van! – hápogott a lány zavarában, ami tökéletesen meggyőzte a fiút arról, hogy hazudik. Utálta magát, amiért minden hangosabb szóra megszeppent, mint egy öt éves kislány, és képtelen volt éretten reagálni a támadásra. Abban a pillanatban utálta Gilt is, amiért olyan ellenségesen viselkedett vele.

– Ha te mondod – nyugtázta a srác amolyan „ne nézz hülyének” stílusban. Közönyösnek szánt arccal beletemetkezett telefonjába, és vadul pötyögött annak billentyűin. Morgan arra tippelt, még mindig azért haragszik rá, amiért olyan csúnyán kizárta őt a Lennie-ügyből.
– Most mit csinálsz? – bátorkodott megzavarni a fiút tüntető elvonulásában.
– Elküldöm Cassynek a blog címét – morogta oda. – Őt érdekli.
– Ki az a Cassy? – szaladt ki a meglepett kérdés Morgan száján, de ahogy Gil ajka megrándult, nyomban meg is bánta. Az ő helyzetében faggatózás helyett bölcsebb volt a kiengesztelésre összpontosítania. – Milyen blog egyébként? – javította ki magát azonnal.

– „Get Out of My Head” a címe – enyhült meg a srác végre. – Az egyik AV klubos mutatta. Aki írja, tuti, hogy a mi sulinkba jár, de senki sem tudja, kicsoda. Haláli arc lehet, ma tett ki egy klubfeltáró cikket gólyáknak, szakadtunk rajta a többiekkel. – Morgan fellélegzett, a blog említésére ugyanis visszaköltözött Gil arcára kamaszos mosolya.
– Nekem is elküldhetnéd – ütötte tovább a vasat, hogy előkészítse a terepet következő taktikai kérdése előtt. – És bejött az AV klub? Milyenek a tagok? Milyen a klubvezető…?

– Nagyon ász! – élénkült meg Gil, amiért őszinte érdeklődést vélt felfedezni a lány hangjában. – Egy rakás tuti felszerelésük van, Spencer pedig nagyon közvetlen mindenkivel. Csak ketten vagyunk újak, külön körbevezetett minket, bemutatott a tagoknak, és elmondta, mit mire szoktunk használni. Még a saját projekt termébe is levitt minket. – Csak úgy ömlött belőle Spencer West fényezése, Morgan gyomra pedig hánykolódni kezdett a monológot hallva. Egyvalami azonban szöget ütött a fejébe.
– Saját projekt terme van? Hogyhogy?

– Az egyetemi felvételijéhez kell pár plusz pont, úgyhogy stop motion animációt tervez. Az úgy készül, hogy… – Mondatát azonban nem fejezhette be, mert egy magas, széles alak tornyosodott föléjük az asztalnál.
Morgan felpillantott, és úgy érezte, röpke pár másodperc alatt elsápad, elvörösödik és elzöldül. Ő volt az. Ő, a félisten, aki két hete puszta létével elragadta Morgan szívét úgy, hogy a lány azt hitte, sosem lesz már olyan éjszakája, amikor nem a férfi után epekedve ringatja magát álomba. Mert férfi volt, nem pelyhes állú tinédzser, akik a gimi lépcsőit koptatták. Izmos mellkasán feszült a felszolgálók egyenöltözéke, selymes haján megcsillant a neonfény, ahogy a légkondi meglebbentette, széles állkapcsán arcszesztől illatozott frissen borotvált, napbarnított bőre. Tekintete egybefonódott Morganéval, buja ajkai megnyíltak, meleg baritonjától pedig a lány testén hőhullám szaladt végig.

– Mit burkoltok? – kérdezte a felszolgáló egykedvűen.
Morgan leblokkolt. Pillantását képtelen volt elszakítani a férfi tökéletes arcéléről. Érezte, a nagy erőlködésben szemei kigúvadnak, arca pedig minden bizonnyal félelmetessé torzul.
– Én egy sonkás-gombás pizzát kérek – hallotta valahonnan messziről Gil hangját.
– Neked mit hozhatok? – intézte hozzá a félisten egyre sürgetőbben a kérdést. Hangjába mintha némi kényelmetlenség is vegyült volna… Talán észrevette, milyen hatást gyakorol rá puszta jelenléte? A gondolatra Morgan három árnyalattal vált vörösebbé.

– Egy mega kolbászos szexvicset – suttogta elhalón, miközben azon igyekezett, hogy hangszíne fejhangú vinnyogás helyett érzékin búgó tónust öltsön. Saját szavait fel sem fogta, túlzottan lefoglalta ugyanis, hogy befejezze végre a férfi arcának bámulását, mikor azonban végre sikerrel járt, csak pár centivel sikerült lejjebb siklatnia pillantását az izmoktól domborodó mellkas irányába. Azzal vigasztalta magát, lehetne rosszabb is, ha figyelme még délibb tájakra kalandozott volna.
– Ahm. Oké – dermedt meg egy pillanatra a felszolgáló.
Morgan tudatáig ekkor hatolt el, mit is mondott valójában. Leírhatatlan zavarában aprót sikkantott, majd szája elé kapta a kezét, és csak megbénult lábainak köszönhette, hogy nem rohant ki egyből szégyenszemre az épületből. Szerencsére a férfi ezt már nem várta meg, árkon-bokron túl járt az asztalok erdejében, és ezért nem is hibáztathatta őt.

– Meghalok, meghalok, meghalok… – borult le a lány, és minden szónál beleverte homlokát az asztallapba. Ekkor ébredt rá, hogy nem egyedül érkezett a burkolóba.
Gil hátát az ülés támlájának döntve ült, mintha odafagyott volna. Arcára kiült a döbbent felismerés. Lesütötte szemét, ajkain cinikus kifejezés játszott. Morgan nem akarta magát tovább taszítani az őrület felé azzal, hogy megpróbál találgatni, mire gondolhat a másik.
– Szóval ez az alak az új fantáziád – állapította meg végre a srác tárgyilagosan. Kis szünetet tartott, mintha gondolatait rendezte volna. – Miért nem mondtad el?

– Nem értem, miről beszélsz… – próbálkozott először Morgan, de a csúfondáros tekintet nélkül is belátta, nem volt a tényeken mit tagadni. – Miért kellett volna elmondanom? Hogy még te is kiröhögj? Épp elég szánalmasnak érzem magam így is – vonogatta vállát lemondóan.
– Talán segíthettem volna – emelte meg hangját Gil sértetten.
– Segíteni…? Hogyan? Miért? – merült mélyebbre az önsajnálatban a lány.
– A fenébe már! Ha erről a krapekről is két évig hallgathatom, mit csinálnál vele és hogyan, én felakasztom magam! Menj oda hozzá, és beszélj vele! – kelt ki magából a fiú.
– Te ilyenkor hallod magad? – lesett Morgan. – Most csináltam magamból totál hülyét! Erre a helyre be sem teszem többet a lábam, nem hogy még felszedjem a pincért! Inkább lépjünk is le még most, mielőtt visszajön…

– Nem, Morgan, ebből nekem elegem van – rázta meg a fejét Gil dühösen, majd felpattant ültéből, és elviharzott. Esélye sem volt utánaszólni, hogy marasztalja.
A lány megtörten húzta össze magát székén. Minden szemet magán érzett, és ha nem pörög ereiben annyi adrenalin, nyomban el is sírta volna magát. Egy nap alatt elvesztette büszkeségét, élete szerelmét, és úgy tűnt, legjobb barátja jóindulatát is. Ez utóbbit szerencsére maga Gil cáfolta meg azzal, hogy pár perc múlva visszahuppant székére. Kezében egy pizzaszeletet és egy szendvicset szorongatott, ez utóbbit le is tette Morgan orra elé az asztalra. És valami más is volt a tarsolyában.

– Tessék – csúsztatott oda egy cetlit, amire sietős írással egy telefonszámot firkantottak. – Wesnek hívják. Nincs barátnője, de huszonnégy éves. Kicsit sok lesz az neked – ismertette a tényeket, miközben beleharapott pizzájába.
Morgan fejében csigalassúsággal kezdtek a részletek egésszé válni.
– Hogyan…? Miért? – kereste a hangját meglepetten. Ha az a szám ott valóban az volt, amire gondolt, két dolgot jelenthetett: nem sikerült magából totális idiótát csinálnia, vagy Wes bukott a félnótás tinikre.

– A legjobb barátom vagy – válaszolt Gil két falat között – Bármilyen hihetetlen, fontos nekem a boldogságod. Ha fel mered hívni, megérdemled. És legalább nem nekem rinyálsz róla egész évben. Azon kívül élvezet hallgatni, milyen magasröptű eszmecseréket folytattok ti ketten – röhögött fel gunyorosan a létező legszemetebb arckifejezésével, ameddig egy saláta nem csapódott a képébe.

Robert

Már nem volt olyan rohadt meleg, mint eddig, de még mindig lehetett kabát nélkül mászkálni a városban. Rob ezt szerette a legjobban az őszben, mert olyan sok más szépséget nem tudott volna felsorolni így, szeptember környékén. Mehetett volna busszal is haza, de ilyenkor sokkal jobb volt gyalogolni egy kicsit.
Biztos volt benne, hogy télen úgyse lesz kedve kidugni az orrát a hidegbe.
Zsebre dugta a kezét, és elfilózva indult el az utcán, és nem is kellett zene ahhoz, hogy meg se hallja a többi embert maga körül.

Nagyon jó ötleteid vannak, és a legapróbb részletekig kidolgozod az egész világodat. Komolyan, azok az űrmókusok a legklasszabbak! Ha ilyen odafigyeléssel dolgoznád ki a karaktereidet is, akkor tényleg ütős lenne a történeted. Így nem engeded be az olvasót, mert csak bábokat használsz, akiknek megvan a funkciójuk, helyük, szerepük.

Értette, hogy mi volt ezzel a baj, de lövése sem volt, hogyan kellene megoldania a problémát. Ötletei voltak, még egy-két drámai párbeszéd is eszébe jutott néha, de a karakterekkel nem tudott mit kezdeni. Hogyan közelítse meg őket úgy, hogy jobbak legyenek? Ne csak szerepük legyen, hanem személyiségük is?
– Robbins azt mondta, így olyanok, mintha értéketlen tuskók lennének – mesélte Michaelnek a telefonban, mikor a bátyja felhívta valami hülye indokkal. Igazából csak csekkolni akarta, tudta ő, de inkább nem szólt róla.

– Akkor csináld őket érzelmesre – ajánlotta a testvére.
– De minek? – értetlenkedett Rob. – Egy sci-fiben nem romantikázni meg lelkizni kell, hanem harcolni meg kalandozni.
– És nyilván azért ilyet írsz, hogy ne kelljen semmi érzést belevinned. Te, szerintem neked tök jól menne egy egyéjszakás…
– Héé! – morrant rá zavartan, és hiába tudta, hogy senki más nem hallhatta a megjegyzést, mégis tök vörös lett a képe. Michael mindig kihasználta a nagytesóság előnyeit, és beégette, szekálta őt minden adandó alkalommal. Például most.
– Most mi van? Neked megy érzések nélkül is, szóval kézenfekvő.

– De ez csak írás – ellenkezett Rob. – Én nem vagyok érzéketlen.
– Hááát… Aú, ne már! – hallatszott a telefonból a fájdalmas nyögés, amit nem tudott hová tenni. He? – A hülye húgod bánt!
– Ne piszkáld! – Clara ellentmondást nem tűrő hangja nem volt olyan tisztán érthető, de nem volt nehéz kivenni, mit mondott. – Egyébként meg nem bántottam. – A lány közelebb hajolhatott a telefonhoz, mert így már sokkal jobban lehetett hallani. – Én nem vagyok olyan primitív, hogy…

– A csikizés bántásnak számít.
– Szerintem az én problémám itt már senkit nem érdekel – mormogta csak úgy magának Rob, de nem zavarta komolyabban, hogy megszabadult Michael kérdéseitől. Sokkal kényelmesebb volt a bábuszerű karakterek problémáját a szőnyeg alá söpörni, és élőben hallgatni a testvérei veszekedését.
Bár az ő véleményét nem kérdezte senki, ő azt gondolta, hogy a csikizés a bántás egy tök kegyetlen módja volt. És tuti biztos volt benne, hogy fordított esetben Clara is ezt mondta volna.

16. Titkos identitás