Lakótársak

Lakótársak – Első fejezet

+1 Önbizalom
+2 Empátia
+1 Bölcsesség

Hosszú óráknak tűntek azok a másodpercek, amíg próbáltam eldönteni, mit tegyek. Hiszen belépni az új életem színterébe már önmagában is nagy dolog volt, olyan emlékezetes pillanat, amely alatt a filmekben mindig különleges aláfestő zene szólt. Abban a pillanatban teljes súlyával nehezedett a mellkasomra a tény, hogy innen már nincs visszaút. Nyeltem egyet, ahogy elfordítottam a tekintetemet a házról, és helyette apára néztem.

Ő mostanra ismét a kocsi mellett állt, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elkezdi kipakolni a holmimat. Ahogy őt figyeltem, hirtelen összeszorult a mellkasom, és egyáltalán nem akartam őt elengedni. Már nem is értettem, hogy fordulhatott meg a fejemben az a buta gondolat, hogy akár egyedül is végigcsinálhatnám ezt az egész költözést, mert bár biztos voltam benne, hogy a fiúk segítenének nekem, az nem lett volna ugyanaz.

– Mit hozzak én? – léptem apa mellé, aki olyan természetességgel nyomott a kezembe egy bőröndöt, mintha világéletemben súlyemelő bajnoknak szántak volna. A baj csak az volt, hogy nem szántak annak, a térdem pedig meg is rogyott egy pillanatra a súlytól. – Oké… vettem. Viszem.

Ő küldött felém egy bocsánatkérő mosolyt, majd két másik táskával a kezében indult el utánam. Persze, nagyon sok mindent hoztam magammal, így nem kellett volna csodálkoznom azon, hogy a kocsi ennyire ki volt tömve szatyrokkal és egyéb csomagokkal. Arra viszont nem gondoltam korábban, hogy mindezt a harmadikra kell majd felhurcolnunk, márpedig ez akkor sem lett volna egyszerű vállalkozás, ha működött volna a lift. Márpedig Josh üzenetei alapján nem működött, vagyis nem megbízhatóan.

Mire feljutottunk a megfelelő szintre, már régen letettem arról, hogy az érkezésemkor csábító és szexi legyek, mert mire nagy nehezen, a cipekedéstől remegő kézzel sikerült betalálnom a kulccsal a zárba, már a méltóságomat is elengedtem. Elvégre lihegtem, leizzadtam, a hajam pedig minden bizonnyal úgy állt, mint aki most érkezett haza egy tisztességesebb edzésből. (És ezen a ponton rádöbbentem, hogy el kell majd kezdenem valamilyen edzést, mert az állóképességem a mellékelt ábra alapján kritikán aluli volt.)

Rengetegszer elképzeltem már azt a pillanatot, amikor kinyílik előttem a lakásunk ajtaja, de valahogy a valóság egészen mást mutatott, mint a fantáziám. A bejárattól ugyanis premier plánban ráláttam a nappalira, ahol Josh és Ryan a kanapén ritka nagy egyetértésben bámulták a dohányzó asztalt díszítő növényt. Annyira nem tudtam hová tenni ezt a jelenetet, hogy mikor apa kicsit megbökött, hogy ne álljam már el az útját, kis híján elterültem a lakás parkettáján. A kétségbeesett egyensúlyozásom nem túl elegáns és nőies trappolásba csapott át, majd a falnak dőlve próbáltam lenyugtatni a megterheléstől zakatoló szívemet.

– Ó! Megjött Olivia – hallottam meg Josh izgatott hangját, és alig három másodperccel később már ott is állt előttem, széles mosollyal az arcán. – Hú, elég szarul nézel ki, jól vagy?

A zilált megjelenésem miatt egyébként is megtépázott egómnak nem tett jót a keresetlenül őszinte kérdés, de próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy menteni próbáljam a menthetőt. Csakhogy apa beelőzött:

– Idefelé hányt is.

Sikerült elcsípnem a mellénk lépő Ryan arcán átsuhanó fintort, még mielőtt gondosan visszarendezhette volna a vonásait a tőle megszokott, udvarias távolságtartás maszkjába. Erőnek erejével kellett elnyomnom a bennem feléledő kétségbeesést, és próbáltam nem arra gondolni, hogy az első igazi érzelem, amit kiváltottam belőle, az undor volt.

– Segítünk akkor felhozni a cuccokat – fordult is el tőlem, hogy kezet nyújtson apának. – Ryan Phillips.

Apa csak egyetlen pillanatig hezitált, aztán elfogadta a felé nyújtott jobbot, és az új lakótársam szemébe nézve szorította meg finoman.

– Paul Stewart, örvendek. Szervusz, Joshua – fordult aztán Josh felé is, aki viszont kivárta, hogy apa nyújtson neki kezet.

– Üdv, Mr. Stewart. Ryannek igaza van, mi majd felhozunk mindent, te addig ülj le, igyál egy pohár vizet, ilyesmi.

Szerettem volna tiltakozni, meg felháborodni, hogy én is ugyanúgy képes vagyok felhozni a holmimat, mint a férfiak, de aztán ezt a gondolatmenetet inkább elengedtem. Valószínűleg nem én lettem volna a feminizmus leghitelesebb képviselője abban a pillanatban, és a hűvös csapvíznek már a gondolata is úgy vonzott, hogy kezdtem megérteni, miért kínozta a vámpírokat annyira a szomjúság. Na, nem mintha ez mentesítette volna őket a bűneik alól! Az én vizemért nem kellett felnyitni senki torkát.

Az innivalómat kortyolgatva álltam meg az amerikai konyhás nappali közepén, és lassan, ráérősen futtattam végig a pillantásomat a falakon, a bútorokon, a szegényes dekoráción. A lakást nemrégiben újíthatták fel, mert az ablakkeretektől kezdve a kilincsekig minden újnak tűnt, még a visszafogott, egyszerű függönyök is hófehérek voltak. A nappaliban tökéletes volt a rend, még a kis növényt is a dohányzóasztalnak pontosan a közepére igazították. Egyedül a konyhapulton árválkodott néhány mosatlan tányér és pohár, semmi más nem adta jelét annak, hogy itt éltek emberek. Elgondolkodva kerültem meg a minimalista berendezésű nappali bútorait, hogy kinézzek a hatalmas ablakon.

A távolban láttam az egyetem monumentális épületét, és már egy pillantás elég volt ahhoz, hogy az eddig érzett bizonytalanság és szorongás helyét átvegye az izgalom. Az egyetem minden ember életében vízválasztó volt a gyermek- és felnőttkor között, és én már alig vártam, hogy belevethessem magam ebbe az újdonságba.

A poharamba kapaszkodva fordultam el az ablaktól és az azon túli gyönyörű kilátástól, hogy szemügyre vehessem a lakás többi helyiségét is. A fürdőszoba ajtaja volt az egyetlen, amit a fiúk résnyire nyitva hagytak, így jobb híján oda lestem be először. Szerencsére nem értek kellemetlen meglepetések, már ami a szagokat illeti, viszont odabent már lényegesen kevésbé volt jellemző a rend.

Mindössze egy kis fiókos szekrény és egy polc fért be az apró helyiségbe, és bár azokba nem néztem bele, abból, hogy a fiúk a mosógép tetejére ömlesztették a borotvahabot és a tusfürdőket, arra következtettem, hogy minden más hely elfogyott már.

Éppen azt fontolgattam, hogy bemegyek egy kicsit pakolászni, amikor a hátam mögött kinyílt a bejárati ajtó, én pedig rajtakapottan összerezzentem. Visszafordultam a többiek felé, de már érett bennem az elhatározás, hogy a napokban jó lenne élhetőbb módon elpakolnunk a fürdőszobában, már csak azért is, mert a jelenlegi állás szerint az én cuccaim már nem is fértek volna mind be.

 

Hogyan oldjam meg a fürdőszoba-incidenst?
  • Megbeszélem a fiúkkal, hogy rakjunk rendet közösen. 55%, 30 szavazat
    30 szavazat 55%
    30 szavazat - 55% az összes szavazat
  • Nem ér ennyit az egész, inkább majd a szobámban tartok mindent. 25%, 14 szavazat
    14 szavazat 25%
    14 szavazat - 25% az összes szavazat
  • Nem fárasztom a többieket ilyesmivel, majd én elpakolok. 20%, 11 szavazat
    11 szavazat 20%
    11 szavazat - 20% az összes szavazat
Összes szavazat: 55
2020. február 6. - 2020. február 15.
Szavazás zárva

 

Meglepetten ráncoltam a homlokomat, mikor rájöttem, hogy hárman egyetlen fordulóval fel tudtak hozni mindent az autóból. A jelek szerint rám nem is igazán lett volna szükség a cipekedésnél, mert ők még csak nem is lihegtek a bőröndök és szatyrok súlya alatt.

– Mutatom, melyik a te szobád – nyitott is be Josh azzal a lendülettel az egyik ajtón, én pedig szorosan a nyomában szintén beléptem.

Láttam már képeket a helyiségről, így nem voltak teljesen idegenek a halvány barackszínű falak, sem pedig az egyszerű, de harmonizáló bútorok. Nem volt nagy a szoba, de valahogy úgy voltak elhelyezve a berendezési tárgyak, hogy nem keltették zsúfoltság látszatát. Elfért az íróasztal, a könyvespolc, a ruhásszekrény és az ágy is, viszont egyértelmű volt, hogy semmilyen más bútordarabnak nem lett volna már helye odabent. A csupasz felületeket nekem kellett megtöltenem élettel, és ez csak fokozta az izgalmamat, de minden más érzést elnyomott bennem az, hogy az arcomat a hatalmas ablakon beömlő napfény cirógatta. Bár nem volt lehetőségem válogatni, amikor lakást kerestem, titokban mindig ez az egy volt számomra a legfontosabb: hogy az új szobám világos legyen.

– Tetszik? – lépett mellém apa, és olyan szeretettel simított végig a vállamon, hogy egy pillanatra belesajdult a szívem, hogy hagynom kell őt hazamenni.

– Nagyon – pislogtam fel rá. – Itt maradsz, míg berendezkedem?

– Nem – rázta a fejét. – Nem akarok beleszólni abba, hogyan hajtogatod a ruháidat, de ha látnám, muszáj lenne.

Nos, igen. Mindegy, hány éves az ember, mindig lesznek olyan dolgok, amelyeket a szülei jobban fognak tudni nála. Legyen szó a ruhák összehajtogatásáról vagy a felmosás mikéntjéről, mindig kaptam remek tanácsokat apától és anyától, amelyek a burkolt építő jellegű kritika mögött azt jelentették, hogy még mindig bénának tartottak a házimunkában.

Tudtam, hogy apa azért jött rögtön ezzel az érvvel, mert nem akarta megnehezíteni a búcsúzkodást, ezért bár jólesett volna még egy kicsit itt tartani, nem erősködtem. Először ki akartam kísérni egészen a kocsiig, de a lakás bejáratánál megállított.

– Lesz még elég dolgod, ne szaladgálj fel-le – rázta a fejét. – Van elég pénzed?

– Persze – bólintottam, mert ezt már egyszer megbeszéltük otthon. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a szüleim tudták finanszírozni az egyetemi tanulmányaimat, így nekem nem kellett a betevő falatomért munkát vállalnom.

– Ha elfogyna, szólj, utalok neked – ígérte apa, aztán magához ölelt. – Két hét múlva találkozunk.

Ahogy elhúzódott tőlem, és elindult kifelé, azon tűnődtem, hogy a szóban forgó két hét egyszerre volt beláthatatlanul hosszú és nevetségesen rövid idő. Mert egyetlen nap alatt is annyi minden történhetett… de közben mégsem szakadtam el rögtön olyan sokáig a családomtól.

Amikor egy lány lépett ki az egyik szomszédos lakás ajtaján, ráeszméltem, hogy a feltétlenül szükségesnél egy kicsivel hosszabb időre bambultam el. Megráztam a fejem, rámosolyogtam az idegenre, aztán viszont gyorsan behúzódtam a nappaliba, ahol a fiúkat ismét a dohányzóasztalon pihenő növényt bámulva találtam.

– Nem akarok beleszólni – kezdtem –, de mi olyan érdekes ebben?

– Te nem érted – pislogott fel rám Josh, és a tekintetében kétségbeeséssel vegyes fájdalmat véltem felfedezni. – Anyám hozta ezt a virágot, és olyan lelkes volt…

– És? – vontam fel a szemöldökömet.

– Mi ezt nem fogjuk tudni életben tartani – jósolta Ryan, majd lemondóan hátradőlt a kanapén. Látszólag ő már túlvolt az aggódós szakaszon, és előre elkönyvelte a vereséget.

– Azért annyira nem nehéz – guggoltam le az asztal mellé, és csatlakoztam a növény szemléléséhez. Nem tudtam meghatározni, milyen fajta lehetett, de abban biztos voltam, hogy ha megfelelően öntözzük, a szomorú vég elkerüli majd. – De anyukád minek hozta ide? – pislogtam fel Joshra.

– Mert azt gondolta, jó ötlet lesz, vagy tudom is én – sóhajtott fel a fiú, aztán megpaskolta a növény kaspóját. – Jól van, kölyök, tarts ki! Olivia ért hozzád.

– Te most komolyan beszélsz hozzá?

– Komolyan kölyöknek akarod hívni? – rázta a fejét Ryan hitetlenkedve. Úgy tűnt, sokkal jobban fennakadt a megszólításon, mint magán a tényen, hogy a lakótársunk a jelek szerint bevonta a beszélgetésbe a növényt is. – Valami jobb nevet kéne neki választani.

Felmerült bennem, hogy be kellene dobnom valamilyen nevet, de a fiúk rólam egészen megfeledkezve kezdtek diskurálni, így inkább visszavonultam a szobámba. Szerettem volna belefolyni a beszélgetésükbe, de nem mindenáron, nem erőszakosan. Amennyire én láttam, jobban ismerték egymást, mint ahogy én azt korábban gondoltam, és ez felvetett bennem néhány kérdést. Az iskolában sosem lógtak együtt, így azt feltételeztem, hogy Ryan hozzám hasonlóan véletlenül került Josh mellé az albérletbe. Vagy talán az elmúlt egy-két nap alakította ki közöttük ezt az összhangot?

Ryanről egyébként sem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, hiszen egészen néhány nappal ezelőttig még a Facebookon sem volt az ismerősöm. Pakolás közben felmerült bennem, hogy az új ismeretségünket kihasználva este végig kellene görgetnem az idővonalát, mert az nagyon sok mindent elárulhatott az emberről. Csábított ez a gondolat, de közben ott motoszkált bennem az is, hogy elvetemült lett volna a profilját böngészni. És nem is ez volt az egyetlen lehetőségem…

 

Hogyan tudjak meg többet Ryanről?
  • Megpróbálok beszélgetni Ryannel, hátha elárul magáról ezt-azt. 58%, 32 szavazat
    32 szavazat 58%
    32 szavazat - 58% az összes szavazat
  • Ideje alámerülni a közösségi média sötét bugyraiba, kielemzem a Facebook profilját! 16%, 9 szavazat
    9 szavazat 16%
    9 szavazat - 16% az összes szavazat
  • Inkább nem csinálok semmit, majd lesz, ahogy lennie kell! 15%, 8 szavazat
    8 szavazat 15%
    8 szavazat - 15% az összes szavazat
  • Megkérdezem Josht, ő biztosan többet tud róla, mint én. 11%, 6 szavazat
    6 szavazat 11%
    6 szavazat - 11% az összes szavazat
Összes szavazat: 55
2020. február 6. - 2020. február 15.
Szavazás zárva

 

Míg az esélyeimet latolgattam, a szobám lassan kezdte felvenni a végleges formáját: a táskák, szatyrok kiürültek, a polcokra kikerültek a könyveim, az íróasztal nem árválkodott többé üresen, a ruhásszekrényt pedig feltöltöttem. Hosszas gondolkodás után sikerült csak eldöntenem, hogy milyen ruhadarabokat hozzak magammal, de az nyugtatott, hogy semmi sem volt még kőbe vésve. Ha valamit kifelejtettem vagy feleslegesen hoztam el, még mindig korrigálhatok rajta akkor, amikor legközelebb hazamegyek. Egyelőre azonban elégedett voltam a végeredménnyel, mert jó érzés volt, hogy nem hagytam magam elcsábítani a saját stílusomtól. Kényelmes, hétköznapokra tökéletes darabokból állt a ruhatáram, farmerekkel, pólókkal és könnyed, egyszerű kiegészítőkkel.

A lelkemet valahol megnyugtatta, hogy végül magammal hoztam Brumit. Biztos voltam benne, hogy valahol gyerekesnek tűnt a ragaszkodásom, de elhessegettem a borús gondolatokat, és helyette inkább a köntösömet vittem ki a fürdőszobába. Újra végignéztem az odabent uralkodó rendetlenségen, aztán egy sóhajjal kifordultam az ajtón. Vagyis csak fordultam volna, mert összeütköztem Ryannel, aki a küszöbön állt.

– Bocsi – küldtem felé egy halvány mosolyt.

– Semmi – tért ki előlem, aztán becsukta maga után az ajtót, én pedig ott maradtam a nappaliban egyedül, tanácstalanul. Rövid téblábolás után végül elővettem a telefonomat, és lőttem néhány fotót a lakásról, hogy elküldhessem őket Millynek és Vicnek.

Mindkettőjükkel megígértettem, hogy nem hagyjuk majd, hogy a távolság és az új életritmusunk a barátságunk közé álljon, és eddig tökéletesen működött is az online kapcsolattartás. Ráadásul reménykedtem benne, hogy Vickel legalább hetente egyszer lehetőségem lesz összefutni. Az eddigi beszámolói alapján úgy tűnt, a kollégiumi élet sokkal mozgalmasabb volt a kampusz szívében, mint amilyen itt, az albérlet környékén. Mintha csak a gondolataimat szerette volna megcáfolni valaki, ekkor megszólalt a csengő.

– Várunk valakit? – dugta ki a fejét a szobájából Josh.

– Én senkit – pislogtam vissza rá ugyanolyan tanácstalanul.

– Hát, azért én kíváncsi vagyok – döntötte el a fiú, és mivel én nem mozdultam a nappali közepéről, ő sétált oda a bejárathoz ajtót nyitni. Legnagyobb meglepetésemre hamarosan az a lány lépett be a lakásba, akit a folyosón láttam kicsit korábban. Gyönyörű, hosszú szőke haja úgy omlott a vállára, mintha egy mozi vásznáról lépett volna ki közénk, a szájfénye pedig mintha meg is csillant volna az ablakon beömlő, lemenő nap fényében. Szélesen mosolygott mindkettőnkre, én pedig próbáltam elnyomni magamban a gyanakvást.

– Rowan vagyok a kettesből – mutatkozott be, és sorban a szemünkbe nézett. Valahogy a pillantása alatt picinek és jelentéktelennek éreztem magam, Josh viszont látszólag nem rettent meg tőle.

– Én meg Josh, örülök.

– Olivia a hármasból – viszonoztam a mosolyát kicsit szerencsétlenül, és a bennem kavargó kényelmetlen érzést az sem oszlatta el, hogy Ryan ekkor lépett mellém. Egyrészt összeugrott a gyomrom, olyan közel állt hozzám, másrészt megakasztott az, ahogyan Rowanre nézett. Nem volt ebben semmi illetlen, de a pillantása igenis megakadt a lányon.

– Te pedig…? – biccentette félre a fejét az új szomszédunk.

– Ryan – nyújtott kezet neki a fiú, Rowan pedig azonnal elfogadta a gesztust, és a mosolya is még inkább kiszélesedett. Ez nem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy már eddig is azt hittem, menten szétreped az arca.

– Rowan vagyok. Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, jöttök-e holnap este az évnyitó bulira. Lent lesz az erdő széli tisztáson, ez a hagyomány.

Amikor kiválasztottam ezt az egyetemet, láttam, hogy nagyon hosszan taglalták a hagyományokat és a pezsgő diákéletet, de akkor annyira be voltam zsongva a pszichológia miatt, hogy semmit sem olvastam el a szakismertetőn és a tanterven kívül. Most kezdtem megbánni a korábbi hanyagságomat, de ez nem változtatott a tényen, hogy az infó végül is eljutott hozzám, és Rowan a gyanúsan barátságos és közvetlen stílusa ellenére sem tűnt rosszindulatúnak. Talán…

– Kösz, én kihagyom – fordított hátat nekünk Ryan, én pedig nem tudtam elrejteni a döbbenetemet. Valamiért azt gondoltam, ő lesz az első, aki ugrani fog a buli lehetőségére, hiszen ő pont olyan típus volt, aki bárhová ment is, a társaság középpontjába került.

– Biztos? – húzta a száját Rowan, és mikor nem kapott választ, hozzám és Joshhoz fordult. – De ti azért jöttök, ugye? Mehetnénk együtt. Az egyesben a két kockát még fűzöm, de Abby és én biztos megyünk.

Fogalmam sem volt, ki lehetett az az Abby, és nem tudtam, miért érezte Rowan missziójának, hogy mindenkit elrángasson bulizni, de mielőtt még végiggondolhattam volna a lehetőségeimet, Josh máris rábólintott.

Amikor mindketten engem kezdtek fixírozni, lefagytam egy kicsit. Elvégre itt túl sok mindent kellett mérlegelnem. Holnapután kezdődött az egyetem, így nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt előtte egész éjszakára kimaradni. Ráadásul Joshon és Rowanen kívül nem is ismertem senkit, ami megint rizikós volt. Másrészről viszont kifejezetten érdekelt, milyen egy egyetemi buli, és ez remek lehetőség lett volna arra is, hogy minél több embert megismerjek. Josh lelkesnek tűnt, és Rowan is biztatóan mosolygott rám, én pedig tudtam, hogy döntenem kell.

 

Elmenjek a bulira?
  • Elmegyek, de megkérem Vicet is, hogy jöjjön velem, mellette nagyobb biztonságban érezném magam. 46%, 25 szavazat
    25 szavazat 46%
    25 szavazat - 46% az összes szavazat
  • Inkább maradok, amúgy is óráim lesznek másnap, és Ryan is itthon lesz. 35%, 19 szavazat
    19 szavazat 35%
    19 szavazat - 35% az összes szavazat
  • Elmegyek! Nem szeretném kihagyni az első évnyitó bulimat. 19%, 10 szavazat
    10 szavazat 19%
    10 szavazat - 19% az összes szavazat
Összes szavazat: 54
2020. február 6. - 2020. február 15.
Szavazás zárva

 

Olivia érzései

 

Ryan iránt

Szimpátia: 4
Vonzalom: 5
Bizalom: 3

Josh iránt

Szimpátia: 4
Vonzalom: 0
Bizalom: 3

 

Második fejezet

Főállású történetíró és profi fordító, mellékesen szárnybontogató youtuber. A Sims szériákon átívelő rejtélyek szakértője. Lelkes játéktesztelő, tudósító, lektor és Sims 4 játékos.

20 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Verona
4 évvel ezelőtt

Remek. Imádom. Jókat nevettem az Apja beszólásán, (idefelé még hányt is) meg a virág elemzésén. Nagyon kíváncsi vagyok Ryan miért nem akar bulizni. Kicsit kedvtelennek tűnik nekem. Mindenesetre a két fiú egy főnyeremény. Irigylem Oliviát. Alig várom a folytatást.

chelsea
4 évvel ezelőtt

Alig vártam már ezt a napot! *-* Ismét fantasztikus részt dobtatok össze, annyira tetszik a megfogalmazás, az egész alapsztori, minden, egyszerűen a szavakat sem találom rá 😀 Persze a képekről sem feledkeztem meg, azok is gyönyörűek, szóval csak gratulálni tudok nektek! Egyetlen problémám volt az egésszel, hogy számomra túl rövid volt.. Na nem bántás, meg ilyesmi, csak annyira olvastam volna még tovább 😀 😀 Nem tudom, hogy fogok megint kibírni 2 hetet, borzasztó hosszú lesz 😀

Verona
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  chelsea

De jó , hogy ennyire tetszik. Én sem tudom mi lesz velem két hétig

LightAqua
4 évvel ezelőtt

Az a növény bámulás mindent vitt :D.

Gregoretta
4 évvel ezelőtt

Jó rész volt. 🙂 Csak azt sajnálom, hogy Verona képei itt is olyan drámaiak, mint általában. Így nem azt a hangulatot adják meg, ami jól illene a sztorihoz, hanem még a vidám jeleneteket is szomorkássá teszik, s én végig valami tragédiát várok. 🙁 Jó tanács: lehetne egy kicsit derűsebb, vidámabb, barátságosabb hangulatot adni a képeknek. A növényes jelenetek viccesek voltak, imádtam őket én is. 🙂 Kíváncsi vagyok, mi lesz a virág végleges neve. Viszont a búcsúzkodástól majdnem felfordult a gyomrom. Még jó, hogy ágyba nem bújtak, fúj! Kár, hogy nem tudta inkább anyuka elkísérni Oliviát, akkor csak jobban meg tudta… Tovább »

Gregoretta
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Ruby

Jó, én is túloztam a búcsú jelenettel kapcsolatban. Persze, nem gondoltam komolyan én sem, hogy más lenne, ez nem egy wattpados tiniregény ( 😛 ). Csak egyszerűen, nekem, az én ízlésemnek, sok volt az a nyálömlés. xD

Verona
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Nem értem én sem mi a gond egy Apa lánya ölelésnek. Szerintem nagyon szép és megható volt . Bárcsak én is magamhoz ölelhetném így még édesapámat. 🙁

Ahsoka1994
4 évvel ezelőtt

A fater de egy kis köcsög volt az “Idefelé hányt is” beszólásával. 😀 Már ő a kedvenc karakterem ebben a történetben, remélem, fog még szerepelni, még ha az egyetem arról is szól részben, hogy az ember kezd leszakadni a szüleiről. Persze, kíváncsian várom, mi fog kisülni az évnyitó buliból. És azzal, ahogyan az felvetült, elfogott a nosztalgia a saját első egyetemi évemért. Az ilyen bulikon mindig szokott történni valami. 😀 Meg vajon annak van-e valami különösebb oka, hogy Ryan ki akarta hagyni? A prológus részben, amikor még csak úgy volt bemutatva, mint a népszerű szépfiú, akiért a gimi összes lánya… Tovább »

Verona
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Ahsoka1994

Én is nagyon bírom a Fatert 🙂 Sokat röhögtem azon a beszólásán. Mindenkinek ilyen Apát kívánok. 🙂

Niki
Niki
4 évvel ezelőtt

Nekem nagyon tetszett ez a rész is 🙂 Egyébként nekem fel sem merült volna amikor elbúcsúztak egymástól Olivia és az apukája amit Greg írt. Nem is értem….

Verona
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Niki

Én sem értem. Elképzelésem sincs, hogy merült ez fel benne. Örülök, hogy tetszik. Ruby fantasztikusan ír. Iszom minden szavát. 🙂

Lee
Lee
4 évvel ezelőtt

Mindig kicsit sajnálom a Josh-típusú fiúkat, hogy az esetek nagyobb százalékában a barát zónában maradnak, mert mi lányok jobban kedveljük azokat, akik olyanok, mint Ryan. Drukkolok azért Josh-nak, és kiváncsian várom a folytatást, a képekért és a simekért pedig minden elismerésem…