Vérvörös gyémánt (Lexy)

Nem igazán voltam sohasem az a nagy kritikaíró, habár az aktuális részek alatt mindig leírom röviden észrevételeimet, nagyobb lélegzetvételű kritikára még nem szántam el magam. A Vérvörös gyémánt című mini tale elolvasása viszont arra késztetett, hogy billentyűzetet ragadjak, és bővebben is kifejtsem a véleményemet erről a remek történetről.
Ami már az ajánlónál felkeltette az érdeklődésemet, a műfaj volt. Thriller, dráma. Kedvenc műfajaim közé tartoznak. Elsőre azon tűnődtem el, hogy na, ezt vagy nagyon jól lehet csinálni, vagy nagyon mellé lehet lőni vele. Az is figyelemfelkeltő volt, hogy páros munkáról beszélünk. Sookie az írói szerepben és DeeDee mint illusztrátor. Mindketten már bizonyított alkotók. Első perctől kezdve éreztem, hogy garantáltan nem mindennapi alkotást olvashatunk/láthatunk majd tőlük.

A kritika a továbbiakban viszonylag spoilermentesen folytatódik…

A Vérvörös gyémánt nem a bűntényekre, hanem emberi kapcsolatokra épül, Evan Monroe nyomozó és Amanda Reyes kapcsolatára. Már az alapötlet is hihetetlenül izgalmas: kiderül, hogy akibe a nyomozó beleszeretett, nem más, mit a sorozatgyilkos, akit üldöz. Zseniális.

Történetvezetés

Az első résszel máris megvett magának a sztori. Bele a közepébe. Szeretem az ilyen kezdéseket, mert azonnal felkelti az érdeklődését, hiszen már sejteti, hogy történt valami, de az olvasó még nem tudja pontosan hová tenni, elkezdi érdekelni dolog, többet akar megtudni. Szinte kényszeríti, hogy továbbolvassa. A másik nagyon jó technika, amit Sookie alkalmaz a visszaemlékezések, sohasem túl sokat, és sohasem túl keveset, úgy fogalmaznék, épp eleget ahhoz, hogy az új információkkal fenntartsa a figyelmet és egyre feszültebbé tegye a következő rész hangulatát. A történet lefolyásánál épp ez az állandó feszült hangulat dominál, ami bár a kezdetektől jelen van, mégis fokozatosan épül fel egészen a végjátékig, ahol már-már szinte elviselhetetlen, a szó legpozitívabb értelmében.

Bevallom, én lélegzetvisszafojtva olvastam az utolsó részt. A befejezés sokkolt, egy percig nem is nagyon tudtam, mire gondoljak, kétségbeesetten kerestem volna a folytatást, de a sorok sajna elfogytak. Mégis tetszik ez a végkifejlet, ezzel tetted fel az i-re a pontot, főleg, hogy több lehetőséget is hagytál az olvasóknak a befejezésre. Csak gratulálni tudok.

Szereplők

Talán ezt a rész fejteném ki legáthatóbban, mivel azt hiszem, Sookie-nak ez az egyik legnagyobb erőssége egy történet megalkotásában, a jellemábrázolás.  Hiteles, egyedi és izgalmas figurákat hoz létre, akik már a találkozás első pillanatában belopják magukat az olvasó szívébe.

Amanda: A kedvenc karakterem volt az elejétől kezdve. Valami hihetetlenül hitelesen alkottad meg. Tipikus pszichopata. Az álcázás és a manipuláció mestere. Volt egy pillanat, ahol azt hittem, szkizofrénia is játszik nála, de nem, tökéletesen tisztában volt azzal, mit csinál, és hogyan csinálja. Nem véletlenül volt ott annál az ominózus pillanatnál, kifejezett célja volt, hogy az ujja köré csavarja Evant. Egy pókra emlékeztetett, aki művészi pontossággal szövögeti a szálakat, és csalogatja hálójába az áldozatát. De talán még egy pók is kegyesebb nála, hiszen az legalább tesz róla, hogy áldozatának ne fájjon a halál. Amanda viszont – bár nem ölte meg a férfit annak idején –, játszott annak érzéseivel, hagyta, hogy beleszeressen, nem érdekelték a következmények, csak magával és beteges vágyaival foglalkozott.

Viszont felteszem a kérdést, miért lett mégis sokak által kedvelt karakter ez az őrült nőszemély? Csupa negatívumot soroltam fel, ennek ellenére mégis a véleményeket olvasva sokan kedvelték Amandát. Máris kifejtem, ez miért van. Szeretjük az izgalmas karaktereket, és Amanda ízig-vérig az. Attól függetlenül, hogy egy pszichopata, igencsak erős, karizmatikus személyiség. Szókimondó, intelligens, érzéki, ironikus, gúnyos humorérzékkel és azt sem felejtsük ki, hogy nem mellesleg gyönyörű. Egy másik megközelítésből viszont, ahogy Amanda is mondta Evannak: „Vágyunk a sötét dolgokra, amiket más elítélne.” Talán mi is kicsit így vagyunk vele, emberi lényünk egy része vágyik a rossz dolgokra, hiába tudja, hogy az nem helyes.

Evan: Szintén érdekes jellem. Mindenre eltökélt nyomozó, aki pont rossz emberbe szeretett bele. A nyomozó esetében inkább másra térnék ki, mint Amandánál. Nála sokkal érdekesebb összehasonlítani a 4 évvel ezelőtti Evant a mostanival. Az akkor még fiatal, céltudatos, okos rendőrből egy kiégett, reménytelen alak maradt, akinek egyetlen életcélja, hogy egykori szerelmét, újra rács mögé küldje. Maga sem tudja, mit akar, de mi tudnánk a helyében? Képesek lennénk letartóztatni a szeretett személy, meggyűlölni egy életre, elfelejteni a közös múltat? Gyanítom, hogy nem. Sajnáltam, amiért ilyen sors jutott neki. Egyik oldalról el akarja kapni a nőt, lelke legmélyén viszont – amit gyakran még magának sem mer bevallani – vágyik a régi közös életünkre. Amikor még volt értelme az életének. Nem csoda hát, hogy kettős érzelmei miatt már nem tudja kontrollálni cselekedeteit, felelőtlen, elhamarkodott döntéseket hoz, amik végül a vesztét(?) okozzák.

Seth: Az üde színfolt a történetben, aki mindig is oldotta a feszültséget, ami jó. Bár nem volt sok szerepe, mégis sokan megszerették őt is. Nem csodálom, megkapó stílusa volt. Sajnos kevés szerepet szántál neki, szívesen látnám akár főszereplőként egy lazább történetben.

Fogalmazás

Meg kell, hogy mondjam, remekül és nagyon választékosan fogalmazol. Az a fajta stílus a tiéd, ami olvastatja magát. Pörgős, izgalmas párbeszédek, megkapó érzelemleírások. Kell több?

Képek

Vannak, akiknek a képek kevésbé lényeges egy sims tale-nél, inkább a történetet részesíti előnybe, vannak, akik képek miatt nyitnak meg egy-egy történetet. Én inkább egy köztes kategóriát erősítek, nálam 50-50 % fontos mind a kettő. Nekem ahhoz, hogy 100%-osan élvezzek egy sims tale-t kell a vizuális élmény is, az, hogy elidőzzek egy-egy képen, megfigyeljem, mennyire jó lett, és DeeDee képei pont ilyenek.

Most elkezdhetném sorolni mennyire jó a képek koncepciója, lenyűgözőek az építészeti megvalósítások, szépek a simek, de inkább arra fektetném a hangsúlyt, ami igazán egyedivé teszi a képeket – és ami már szinte DeeDee védjegye – nem más, mint az érzelmek tükröződése az arcokon.
Csak ámulok és bámulok minden alkalommal, mennyire hűen ábrázolja a cselekményben leírt érzelmi állapotokat. Ilyen magas szinten még nem láttam Sims 2-es történetben ilyesfajta megvalósítást. Szóval csak gratulálni tudok, mert a képek nagyon sokat hozzátettek az olvasási élményhez. A kettő együtt tette igazán ütőssé a történetet.Összességében csak gratulálni tudod mindkettőtöknek! Köszönöm az élményt! 🙂