Üldözöttek hazája (Marcello)

Még a kritika kezdete előtt be kell vallanom valamit: súlyos elmaradásaim vannak az oldalon futó tale-eket illetően. Ez adminként– különösen az STA-hoz közeledve – elég nagy szégyen, épp ezért örültem nagyon, amikor megbeszéltük a szerkesztőséggel, hogy én fogom vinni Sookie új történetét – az Üldözöttek hazáját. Ennek köszönhetően ugyanis kénytelen voltam minél hamarabb elolvasni, majd hétről hétre felpakolni a részeit. Ez rengeteg időt felőrölt, és közben azt vettem észre, egyre jobban kötődöm a történethez; elkezdtem én is a szívemen viselni a sorsát. Hétről hétre szorgosan felhívtam rá a figyelmet az admin-chatben, ezen kívül pedig rendszeresen benéztem a kommentekhez is, hogy vajon elég hozzászólás érkezik-e a történethez. Ebben szerencsére nem volt hiány, azonban mindezidáig az én véleményem nem került megfogalmazásra, pedig ígéretet tettem. Nos, ennek is eljött az ideje. A továbbiakban apróbb spoilerekkel folytatom.

Picture

Az Üldözöttek hazája Preaven képzeletbeli országában játszódik, hat évvel a háború kitörése után: habár a csaták még nem értek véget, a hét kancellár a menekülteket sem kíméli. Főhősünk, Albine is a háború borzalmai elől menekül a családjával/barátaival együtt; itt kezdődik a történet. Le kell szögeznem, hogy ebben a disztópikus felállásban rengeteg lehetőség van (nem véletlenül ilyen népszerűek manapság az ilyen tematikájú young-adult könyvek/filmek), szóval nagyon örülök, hogy éltél vele. Az alapfelállást nem mondanám túlságosan egyedinek, és talán kissé kidolgozatlannak is érzem néhány helyen (például hét kancellárt emlegetsz az elején, de Emersont leszámítva nem igazán ismertük meg egyiket sem), azonban a célját tökéletes mértékben betölti: megadja az alapot, és mindenféle bonyolult eszköz nélkül ábrázolja a karakterek valóságát, ezt pedig nem is kellett volna tovább ragozni, így jó, ahogy van.

Picture

A történet első néhány része számomra elég döcögősen indult. Rögtön a pilotnál csak kapkodtam a fejem a sok szereplő láttán (pedig túl vagyok öt Trónok harca köteten is). Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ki kinek a kije – persze ez betudható a saját balgaságomnak is, hiszen úgy láttam, másnak nem volt ilyen problémája. Néhány epizóddal később azonban már igazán magaménak éreztem a karaktereket, világos volt nagyjából mindenkinek a háttértörténete, pontosabban az, amit tudnom kell róluk. Talán a 4. résznél éreztem először ténylegesen, hogy élvezem ezt az egészet, de az biztos, hogy az 5. epizódnál már nem voltak kétségeim: ekkor derült ki ugyanis, hogy ki is ez a rejtélyes, sokszor emlegetett Rhydian, és talán ez volt a tale legnagyobb fordulata (olvastam utána kommenteket, és többekben is megdöbbenést keltett, ahogy bennem is). Ritkán jön össze egy írónak, amikor egy hosszú epizódokon keresztül felvezetett csavar feloldása egyáltalán nem kiábrándító, hanem valóban meglepő, és kiszámíthatatlan. Ezért hatalmas gratula.

Picture

A következő nagy fordulópont a 9. rész végén történt meg (Aimes leleplezését nem tekintem annak, hiszen ez erősen sejthető volt az Albine-ékkel párhuzamosan futó Emeline-történetszállal), ami után bátran el lehet mondani, hogy megváltozik az egész tale, hiszen végre útra keltek a szereplőink, és a cliffhangert követően már semmi sem olyan, mint eddig volt. Az Emerson kancellár „otthonában” töltött idő tetszett a legjobban, nagyszerű dialógusok és igazán emberi érzelmek ölelték körbe az eseményeket, de ez egyébként az egész történetre is elmondható. A szereplők néhány furcsa reakcióit leszámítva (pl. Jamal minden 2. mondata a „megöllek” változatos megfogalmazása; vagy pl. Emerson kancellár 2 perc után levágja, hogy Aimes szerelmes) a dialógusok ebben a történetben annyira iszonyatosan erősek, hogy ha lenne ilyen kategória az STA-n, csont nélkül az Üldözöttek hazája nyerné! Érződik, hogy rengeteg sorozatnézés előzte meg az írásukat: a párbeszédek pattognak, ütnek és maradandót alkotnak. A sorozatos példákat még az epizódok ütős lezárásai is alátámasztják. Könnyű dolgom volt nekem, hiszen a lehetőség adott volt a darálásra, de hétről hétre kivárni az új részt kész szenvedés lehetett. 🙂

Picture

A befejezésnél azonban hiányérzetem támadt. „Ennyi?” – kérdeztem magamtól bátortalanul; a finálé ugyanis nem fukarkodott a váratlan fordulatokkal, azonban számomra először kissé humorosnak hatott, hogy Emerson kancellár csak úgy elsétál – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a következő évadban ki fog derülni, hogy mi a konkrét célja, a 12. rész cliffhangere túlságosan könnyen oldódott fel. Megmondom őszintén, igényeltem volna egy kis akciót (és nemcsak a végére gondolok, hanem az egész tale-re). Nem lett volna rossz ötlet néha feldobni valamivel a párbeszédek közti jeleneteket, mert nem jött át annyira a „menekült-sors”. Persze voltak jelenetek, amikor a bujkálás szinte fojtogató feszültségekig emelkedett (4. rész végén Aimes és Albine rejtőzködése), de számomra ez nem elég. (Lehetne azzal védekezni, hogy a műfaja szimplán disztópikus dráma, de a disztópiához szerintem magától értetődően hozzátartozhatna egy kicsivel több akció is. Elvégre a „romantika” sem lett feltüntetve, mégis talán ez volt a történet fő mozgatórugója).

Picture

Az egyes epizódok hosszaival sosem volt probléma, igyekeztél mindig lényeges tartalommal megtölteni a részeket, sosem éreztem eseménytelennek egyik jelenetsort sem. A szereplők kellően színesre sikerültek (ide most tudnék írni egy fekete-fehér poént, de inkább nem teszem :D), azonban személy szerint Albine-t leszámítva egyiket sem sikerült különösebben megkedvelnem. Emerson kancellár még az, akiben kellő mennyiségű potenciált érzékelek, valamint – ahogy azt sokan kommentben megfogalmazták – Aimes is sokkal tökösebb lett, mióta már nem pátyolgatják Tobiasként. A többiek viszont teljesen közömbösek. Még Emeline-t emelném ki, de őt is legfőképp azért, mert szerintem nagyon szépre sikeredett, és ezzel rá is térnék az illusztrációra: lenyűgöző. Más szót nem tudok rá, a képeid szemet gyönyörködtetőek, a környezetet és az épületeket sikerült ötletesen megalkotnod, az ideális kameraállásokat mindig megtaláltad és a Photoshopot és méltóságteljes távolságtartással kezelted: ahol szükség volt rá, pazarul alkalmaztad, de kényszeresen sosem nyúltál hozzá. Bravó!

Picture

A fogalmazással sem volt különösen nagy problémám, de azért engedd meg, hogy néhány észrevételemet megosszam Veled (amennyiben kommentben már említették valamelyiket, elnézést kérek): túl sokszor és feleslegesen használsz neveket, amikor névmásokat is használhatsz. Mikor pl. Albine-ról írsz, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, nem kell mindig lányként vagy Albine-ként hivatkoznod rá: elég, ha csak egy névmással jelzed a személyét, vagy sokszor még csak annyi se kell (pl. „Albine látta” helyett csak simán „Látta.”). Ezen kívül gyakran észrevettem szóismétléseket, amik egy idő után zavaróak, plusz a nézőpontokat is előszeretettel váltogatod a jelenlévő karakterek között (ez egyébként nem hiba, csak engem zavar, úgyhogy megemlítem). Ezeket az egyébként apróságokat leszámítva nincs a fogalmazással baj, választékosan írsz, szép kifejezéseket használsz és az idéző mondataid is rendben vannak, ez tényleg már csak szőrszálhasogatás.

Picture

Ezen aprócska hibák mellett az Üldözöttek hazája az egyik kedvenc történetemmé vált. Őszintén remélem, hogy a második évadra már nem kell sokat várnunk, és megtiszteltetés lenne, ha a folytatást is én publikálhatnám az oldalon. Úgy vélem, a tale Sims Tales Awardson is szép esélyekkel indulhat, hiszen megvan benne minden, ami megadja egy közönségkedvenc történet alapjait: csodás képek, fordulatos történet, érdekes karakterek, pattogó dialógusok. Sürgősen pótolja be mindenki, akinek eddig kimaradt az életéből!

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés