The Torenos 2. – A bosszú játéka 2×30 (Marcello)

Hát véget ért. Befejeződött a kedvenc Sims Tale-em, a The Torenos 2. Habár magamban már az előző héten eltemettem a sorozatot, hiszen az tökéletes lezárása volt ennek az egész kreatív, fordulatos cselekményáradatnak, azonban erre az epilógusra valóban szükség volt, hogy méltó módon tehess pontot Torenóék történetére. Persze ez a pont legyen inkább egy pontosvessző, hiszen ha minden jól megy (és minden jól fog menni), olvashatunk majd néhány spinoffot is néhány karakterről, valamint az is nyílt titok, hogy nem ez volt az utolsó tale-ed, és már javában készül a másik.

Sajnos a fogadtatása közel sem volt olyan, mint ahogy azt vártam/vártuk. Emlékszem, a The Torenos 1. évadánál még rajongói oldal is készült, valamint havonta megjelenő internetes magazin is, kiegészülve Etti interjújával, és rengeteg kulisszatitokkal. Természetesen semelyikünk nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, ez a nagy siker megismétlődhet: hiszen azóta rengeteg lelkes My Sims-szes barátunk eltávozott a köreinkből, illetve az egyes történetek fogadtatása sem közelítette meg azt, ami még 4 évvel ezelőtt, az 1. évad megjelenése idején előfordult. Ez mind sajnálatos dolog, de ugyanakkor igaz.

A tudat azért remélem vigasztal, hogy a 2. évadot is rengetegen szeretik, még ha a közönség nagy része csak csendes megfigyelő. Sajnos előfordul, hogy egyes témák túl komolyak az adott nézőközönségnek – ha akarnék példát mondani, akkor a Breaking Bad sem állta volna meg a helyét, és nem is lett volna ilyen sikeres sorozat, ha mondjuk az ABC vetíti le az egyes részeit. Kasza lett volna pár rész után. Sajnos sok minden múlik az időzítésen, sokkal-sokkal több, mint amennyire az író befolyással lehet az ilyen tényezőkre. Tudom, hogy valószínűleg nem jutott eszedbe, de az, hogy a 2. évadodnak kevesebb visszhangja lett, mint az elsőnek, egyáltalán nem a te hibád, hiszen ahogy szinte minden kritikámban leírtam, mérföldekkel túlszárnyaltad a 4 évvel ezelőtti önmagadat.

Ezzel az írással talán nem is az a célom, hogy kritikát írjak az utolsó részedről, inkább csak szeretném méltó módon elbúcsúztatni a kedvenc történetemet, vele együtt kedvenc szereplőimet: Torenóékat és Jameséket. Rengeteg színes karaktert sikerült létrehoznod már az első szezonban is, a másodikban pedig még tovább bővült a repertoár: olyan zseniális, mesterien felépített jellemekkel gazdagodott a sorozat, mint Eric Bright, Norelle Teagen, Dorian Wayne, Maxime James, de akár Hank Gordont is ide sorolhatnám, hiszen az első évad kissé felületesen bemutatott karaktere itt most teljes erejével kibontakozhatott – egészen halála pillanatáig.

Nyilván már tisztában vagy vele, de a kedvenc szereplőm továbbra is Eric Bright, alias Landon Hayes, akit már szinte az első perctől kezdve nagyon megkedveltem. A karakter iránti szeretetemet talán az is elősegítette, hogy megnéztem a „Kapj el, ha tudsz” című filmet, amelyben szerepelt a Leonardo DiCaprio által életre keltett, ihletadó karakter. Valóban fel lehet fedezni a hasonlóságot, de ez engem egyáltalán nem zavar. Minden történetnek egy másik történetből kell építkeznie; ez a történet lehet valós, vagy akár fiktív: minden író csak azt tudja elmesélni, amit ő maga is észlelt, vagy valamilyen formában átélt. Az álmok is ezért vannak ilyen nagy hatással a művészekre, vagy az egyes futó benyomások is. A mai világban különben sincs nagyon olyan karakter, aki ne szerepelt volna már máshol.

Visszatérve Hayesre, ő az igazi áldozata ennek a történetnek (Preston mellett). Véletlenszerű történések sorozata az, hogy összefutott Leonardo Torenóval, így kénytelen volt valamilyen szövetséget kötni a gengszterrel. Áldozata Preston halála mellett a legnagyobb tragédiája az egész történetnek, és talán a legnagyobb fordulata is a második évadnak. Míg a főszereplő halálával már az első évad utolsó részében szembesültünk, Hayes sorsának végkimeneteléről nem, és ilyen szempontból váratlanul ért a halála. Akármennyire is kiborultam ezen történés után, dramaturgiailag megértem ennek az egésznek a szerepét, és világos is lett számomra, miért helyeztél olyan nagy hangsúlyt rá és Norelle-re az ezt megelőző epizódokban.

És ezzel eljutottunk a másik nagy kedvencemhez. Norelle a többiekhez képest valóban nagyon keveset szerepelt, mégis rövid idő alatt rendkívül sikerült megkedveltetned velem. A jellemének felépítését tökéletesen megoldottad: egy csakis a munkájának élő, maximalista FBI-os nő jelent meg a sorok között, aki a zord külseje és viselkedése ellenére képes volt beleszeretni napjaink egyik legnagyobb bűnözőzsenijébe, Aldenbe. A férfit aztán le is tartóztatta, hiszen képtelen volt azzal a tudattal élni, hogy valakinek sikerült átvernie, és hogy pont a saját ellenségébe volt képes beleszeretni.

Az ő drámája a másik nagyon szívszorító esete a történetnek, hiszen szemtanúja voltunk annak, ahogyan gyászolta az egyetlen, igaz szerelmét. A jelenet, amikor Ryan szembesítette őt Eric monológjával, legalább annyira megérintett, mint a fináléban történt események. Azt hiszem le is írtam neked Skype-on, de ha ott nem hangsúlyoztam eléggé, akkor itt is megfogalmazom: a jelenet olvasása közben végig rázott a hideg, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem sírtam el magam. Akik olvassák a The Torenos 2. kritikáimat, valószínűleg azt gondolják, könnyű engem megsiratni, vagy egy kis hidegrázást okozni nekem, azonban ez nagyon nem igaz. 100 könyvből/történetből/sorozatból/filmből csak 1-2 képes ilyesmire, ezért is ekkora érdem az, hogy a TT-nek sikerült. Többször is.

A főszereplőről, és annak családjáról is szeretnék ejteni pár szót. Szokatlan és érdekes dolog számomra, hogy Preston, akiről gyakorlatilag az egész történet szól, alig szerepelt a második évadban. Volt olyan, hogy egyes részek közben el kellett gondolkodnom, hogy ő hol is van most. Néhány jelenetét kissé feleslegesnek is éreztem, de tudom, hogy mindez kellett ahhoz, hogy megértsük az ő érzéseit is. Az pedig, hogy kevésbé szerepelt, egyáltalán nem probléma, hiszen magamban képes voltam megválaszolni ennek az okát: a The Torenos 2 már nem is annyira The Torenos, mint amennyire A bosszú játéka. Igen, ez most kicsit értelmetlennek tűnik, de nem az. Az egész cselekményfolyam egy jóval monumentálisabb, kiterjedtebb színteren mozgott; míg az első évad nagy része kifejezetten Prestonra koncentrált (ez nem is lehetett volna másképp, hiszen ő mesélte el a történetet), a folytatás már sokkal inkább minden szereplőről: kaptunk FBI-nyomozást, gengszter-akciókat, Alden-féle zsenialitást, családi drámát, szerelmi kapcsolatokat és tragédiákat, emberi sorsokról szóló, meglepő történeteket, és így tovább. Az egész történeted egy nagy, összefüggő puzzle-darabkák sorozata, és ez nagyon jól áll neki.

Hogy egy kicsit elvonatkoztassak a szereplőktől és az egyes történésektől, muszáj megemlítenem a körítést is. Kezdeném is az írásoddal, ami az első évadhoz (és az első részhez) képest is hatalmasat fejlődött. Teljesen egyet kell értenem Brigivel: néhány szóval, tömören olyan mély érzelmeket tudsz kifejezni, amiket nekem személy szerint bekezdéseken keresztül kell taglalnom. Egyszerűen, és barokk körmondatok nélkül tudod megfogalmazni azt, amit más csak kerteléssel, és ez a te írási stílusod, amit becsülj meg, és legyél büszke arra, hogy eljutottál egy ilyen magas szintre, a fogalmazás legfelső fokára. Biztos vagyok benne, hogy velem együtt nagyon sokan irigyek erre a tehetségedre és képességedre.

A képek terén is fejlődtél: habár már az első évadod vége is rendkívül szépen illusztrált, volt néhány képed, amin konkrétan eltátottam a számat. A fináléd közben például többször is elgondolkodtam rajta, hogy sikerült mindezt kivitelezned: a raktárhelyiség lepukkant, gettós hangulata, és az egyes szereplőid arcára kiülő arckifejezések tökéletes atmoszférát adtak egy sorozatzáróhoz, ami szintén irigylésre méltó. Tőled szerintem az oldalon csak két ember illusztrál jobban: Malkshuri és Etti – és ez szintén nagy szó, hiszen nálam tényleg ők jelentik a fényképezés magasiskoláját.

Összességében valóban sikerült minden téren megugranod a saját mércédet, és ezt tényleg nem gondoltam volna. Az első rész olvasása közben le is írtam, hogy kételkedek egy picit, hogy nem sikerül még egy olyan történetet írnod, mint a The Torenos, de a folytatás maximálisan kielégítette az igényeimet. Többet kaptam ettől a tale-től, mint amennyit vártam tőle, és ilyen még sosem fordult elő. És ne érts félre, nem lealacsonyítani akarlak ezekkel a soraimmal, de számomra az első évadra visszaemlékezni tényleg olyan, mint akár a Harry Potterre… Hétről hétre kíváncsian vártam az új részeket, bombáztalak folyton MSN-en, hogy mi lesz ezzel, mi lesz azzal, és te csak egy sejtelmesen mosolygó smiley mellett ennyit válaszoltál: „Majd megtudod.”

Lényeg a lényeg: sikerült teljesítened a lehetetlen küldetést és erre őszintén büszke lehetsz. Még egyszer és utoljára, ebben az utolsó The Torenos kritikámban szeretném Tőled megköszönni az élményt, amit nyújtottál nekem. Szeretném megköszönni továbbra a fiókod mélyén rejlő Preston Torenónak is, amiért váratlanul előbukkant a fejedből, és amiért elmesélte az izgalmas, fordulatos kalandjait.

És a végére pedig önmagamat szeretném kihívás elé állítani: na gyerünk, hadd küzdhessek meg mihamarabb azzal a lélekkel! 🙂