The Torenos 2. – A bosszú játéka 2×01, 2×13, 2×19, 2×28-30 epizód (Etti)

„Sun Hill”

Nem hittem volna, hogy valaha is előbújik belőlem a négy évvel ezelőtti fanatikus TT rajongó, de ez a rész kihozta belőlem. Minden egyes jelenetet imádtam, elképesztően jól építetted fel az eseményeket, izgalmas, megdöbbentő és egyben ijesztő is volt. Ide nekem valaki egy szinonimaszótárt, mert kezdek kifogyni a jelzőkből.

Már értem, miért emlegetted oly sokat ezt az epizódot. Most már határozottan beindulni látszanak az események, Leo már nem csak sejti a dolgokat, hanem tudja is, és Hayes is megszerezte a 100%-os bizonyítékot „főnökének”, miszerint Preston él és virul. Mondjuk ebben a részben annyira nem virult, mert kapott egyet Trenttől – ami végül is jogos volt a részéről. Imádom az olyan párbeszédeket, amikor két fél vitázik, és tulajdonképpen valahol mindkettőnek igaza van, meg lehet érteni. Valóban a legtöbb embernek ilyenkor a legfájóbb pontja az, hogy a másik eltitkolt előle valamit, nem pedig az, amit elhallgatott. (Tegnap néztem egy sorit, és abban pont ez volt benne.)

Micsoda születésnapi bulija volt Maxime-nek! Azt leszámítva, hogy a kislány előbb jött rá, valami itt készülődik, valóban tökéletes volt. Lehet erre megint azt mondani, hogy megint megerősítetted az álomcsaládot, mindenki szeret mindenkit, felhőtlen boldogság van, de szerintem még utoljára ez kellett ide, mert a közeljövőben nem fogjuk sokat mosolyogni látni a kiscsaládot. Be kell vallanom, az elején még Maxime nekem két véglet között ugrálgatott, a picit idegesítő és a nagyon cuki között, de most már egyre több időt tölt a nagyon cuki részen, szóval kezdem én is nagyon nagyon imádni, főleg az olyan beszólásai miatt, hogy kistestvér kell neki, az életére is megesküszik, hogy meg fog lepődni.

A másik szál pedig, olyan ó, te jó ég volt! Kegyetlenül szakítgattad meg, persze mindezt abszolút pozitív értelemben mondom. Sejteni lehetett, hogy itt valami lesz, amikor Gordonhoz két-két kis bekezdésben is visszatértél, de azért meglepődtem rendesen, amikor elfoglalták a házát Leóék. Főleg ezek miatt tudom azt mondani, hogy 10/10-es, bocsánat, ha az előző ennyi volt, ez 12/10-es rész volt! Már Skype-on is áradoztam Neked, most is csak ugyanazokat a szavakat tudom használni. Elképesztően izgalmas, feszültséggel teli pillanatok voltak ezek. Kár, hogy a TT2 nem indulhat a Sims Tales Awardson, mert biztos, hogy Leót jelölném a „Legjobb gonosz” címért.

Imádtam minden egyes mondatát, főleg ez volt a kedvencem:
– Köszönöm – szólalt meg Toreno ismét, még mindig rezzenéstelenül nézve rá két, ragyogó kék szemével.
– Mit? – hebegte zavartan, mire Leonardo Toreno ravaszul elmosolyodott.
– A reakcióját, Hank.

Ahogy négy évvel ezelőtt, most is imádom ezt a tale-t, nagyszerű a felépítés, a szálak építgetése, a képek, a fogalmazás, a párbeszéd, egyszóval minden, és csak ajánlani tudom mindenkinek! Mindenki talál benne kedvére való műfajt, mert nem csak akcióból áll az egész, hanem egy csipetnyi romantikából, humorból, és sok-sok drámából! Egy beleolvasást megér!

Teljes szívemből megörültem, amikor Gordonnak lehetősége adott rá, hogy felszaladjon az emeletre a fegyveréért, de arra nem számítottam, hogy nem találja meg. Akkor engem is elkapott a kétségbeesés, mert tudtam, innen nem szabadulhat élve, feltéve, ha Wayne nem bukkan fel, hogy a saját szemével lássa, valóban beletörődött kollégája a nyugalmazásba. Azon gondolkodtam, hogyha Gordon nem indul meg lefelé a lépcsőn, hanem még vár egy kicsit, akkor vajon Leóék életben hagyták volna? (Hiszen megkapták Hayes-től az információt, amire vártak). Bár Leót ismerve, valószínűleg nem, hiszen Gordon is rajta volt a „Rajtuk bosszút kell állnom” listán. Annyira bíztam benne, hogy valahogy megússza, és még most is bízom benne, szóval epekedve várom a következő hetet, hogy megtudjam, túlélte a kedvenc nyomozó bácsim.

„Eligazítás”

Tudom, hogy már többször is mondtam, de még mindig nagyon élvezem ezt a sok szálat és szemszögváltást. Még egyedibbé, színesebbé és változatosabbá teszi a tale-t! Mióta elrabolták Maxime-et és Zoe-t, azóta nem igazán haladunk nagyon előre, de meg kell mondjam, egyáltalán nem zavar, sőt még mindig nagy élvezettel olvasom minden egyes sorodat. Szerintem, ha arról írnál egy részt, hogyan sikerült Prestonnak megfőznie a carbonarát, azon sem unatkoznék. Igazából nem is szoktam nézni a görgőt, hogy te jó ég, mennyi van még vissza. Egyszer pillantottam oda kíváncsiságból, és azt vettem észre, hogy már a rész végét jelzi, én pedig elcsodálkoztam, hogy mááááár?

No, akkor lássuk, mit hozott nekünk ez az új epizód.

1. Hayes és a táskás néni. Hát mit ne mondjak, akkorát nevettem rajta. Megunta a fiatal szerelmespárok piszkálását és bűnözők után kezdett el sóvárogni? Ejnye-ejnye, kedves öreg néni.

2. Tudtam-tudtam! Hallelúja, hogy csak egy álom volt Preston részéről a zuhanás. Örülök neki, hogy főhősünknek elég volt egy-két biztató szó, hogy összekapja magát (nem úgy, mint egyes Cleók esetében ), és a lendületből ítélve úgy tűnik, valami ötlet is kezd már formálódni a fejében. Hajrá, hajrá!

3. Becca. Nem szívesen mondom ezt, de ő az oka az egésznek, hogy Zoe-t és Maxime-et elrabolta Toreno, és hogy a barátai kórházban vannak. Kíváncsi vagyok, hogy miként akarja helyrehozni a dolgokat, amihez az apjára is szüksége lenne.

4. Roxie, hát-hát… szimpatikus kiscsaj, de én DeeDee-vel ellentétben nem érzem azt, hogy nagyobb szerepet kap a későbbiekben. Preston sem akarja őt bajba sodorni, főleg nem belevonni az apja és közte folyó harcba, ráadásul a lány is arra jutott, az a legjobb, ha távol tartja a nóziját, és nem üti bele semmibe. Szóval szerintem (bár lehet, hogy tévedek), az ő szerepe itt véget ért.

5. Zoe és Maxime + Toreno. Annyira vártam, hogy majd mond valamit Leo, errefel semmi. Remélem, azért lesz még köztük valamilyen kommunikáció. Az instrukciókra is kíváncsi vagyok, vagyis jobban mondva a feltételekre, mit akar pontosan Prestontól Leo. Collizzi egyik mondatán nagyot néztem: “Hamarosan felvesszük vele a kapcsolatot, és ha trükközések nélkül követi az instrukciókat, akkor napokon belül újra egy család lehettek.” Túl szép lenne, ha igaz lenne…

6. Hayes. Istenem, még mindig imádom ezt a csávót! Eddig a kedvenc mellékszereplőm Trent volt, de ha lesz megint STA 2014, tuti őt fogom jelölni. A legjobban az tetszik benne, hogy rosszfiú, de közben mégsem. Mert bűntudata van amiatt, hogy kiadta Prestont az apjának, és most is, a rész végén hogy elszorult már a szíve, amikor meglátta Maxime-et és az anyját. Ezt nagyon szeretem benne.

Várom a folytatást!

„La storia si ripete”

A TT történelem legizgalmasabb fináléjával állunk szemben, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim. Nem lesz több kitekintés, nem ismerünk meg több szereplőt, nem “szöszölünk tovább”, mert végre Leo és Preston annyi év után ismételten szemben áll egymással, és mint sajnos tudjuk, főhősünkre nézve, nem fogunk örülni a végkimenetelnek, ugyanakkor azért még lehet szorítani, hogy Mr. Toreno is megkapja a magáét. Ha nem is hal meg, remélem, életfogytiglan kuksolhat egy hűvös magánzárkában valahol jó messzire innen.

Ne szaladjunk előre, ez még a jövő hét zenéje. Az előző részhez képest, most egy pár órát (?) visszaugrottunk az időben, hogy saját szemünkkel is láthassuk, miként volt képes meglógni Preston a szövetségiek elől. Nem éreztem mondjuk annyira szükségét ennek a jelenetnek, nem zavart volna, ha ott vesszük fel a fonalat, hogy Preston a főhadiszállásán tör-zúz, de kétségkívül remek időhúzás/feszültségkeltés volt a részedről.

Kisebb csodával ért fel nekem, hogy Leo eltöprengett Collizzi szavain, igaz, olyan sokat nem számítottak, mert továbbra sem tett le tervéről, de piros pont Mr. Torenónak, hogy nem rohant barátja után, és nem mosott be neki egyet.

Az FBI-nál még ilyen nyüzsgés sosem volt. Nem csoda, hiszen ők is érzik, hogy itt a finálé, és itt a nagy lehetőség, hogy rajtaüssenek Torenón. Milyen érdekes, hogy az első évaddal ellentétben ezúttal Trent áll a szövetségiek oldalára, és velük együtt próbálja megmenteni öccsét. Az első évadban ugyebár Preston indult útnak Leo ellen, csak ott a lemezt kellett kicserélnie fogadott testvéréért.

Bevallom őszintén, és ne kövezz meg érte, de nekem a tale kevésbé tetszetős, érdekfeszítő szála Norelle és Hayes kapcsolata. Bár mindkettőt szimpatikusnak találom, együtt nekem sokak voltak, és most, hogy Eric meghalt, már Norelle szenvedéséből is sok picit. Azt hiszem, tényleg igaz, hogy engem valahogy az ilyen romantikus dolgok kevésbé vonzanak. Picit tartottam tőle, hogy az a néhány bekezdés, amit Teagen ügynöknél töltünk (hm… bekezdést tölteni, micsoda új szókapcsolat ), csak ilyen időhúzó kitekintés lesz, de nagy örömmel konstatáltam, hogy volt ám célja ennek a jelenetnek. A tollról majdnem megfeledkeztünk!

Jaj, lemenő nap, ami egyben vészesen utal rá, hogy hamarosan véget ér a történet. Mit ne mondjak, Leo tényleg tud helyszínt választani, és ha eddig nem volt rossz előérzetünk a folytatással kapcsolatban, az ijesztő raktárépület segít megalapozni félelmünket. Mi lesz most, hogy találkozott a két ellenség? :O

Még az elején nem igazán értettem, mit takar ez a cím, de ahogy elértem az utolsó bekezdést, és elhangzott Leo szájából, szinte Prestonnal együtt mondtam a jelentését, és annyira butusnak éreztem magam, amiért nem jöttem rá. Hát az utolsó mondatot, ha lenne ilyen lehetőség a Mysimsen, én biztos jelölném a „Hét idézeté”-re. Beleborzongtam.

Két hét és vége a történetnek – hihetetlen. Nagyon hamar elrepült ez a 28-30 hét.

„Az utolsó Toreno”

Hát véget ért a játék. Hivatalosan persze még nem, hiszen hátra van még egy epilógus, de ezzel a 29. résszel fejeződött be ténylegesen a bosszú játéka és Preston élete. Nincs nyertes, csak vesztesek, legalábbis a tale-ben, de én nyertesnek érzem magam, mert hihetetlen sok kellemes, szomorú, feszültséggel teli, vidám, drámai, illetve meglepő pillanatot szerzett nekem a történet, igazi élménnyel gazdagodtam a TT2 által.

„La storia si ripete”. A múlt megismételte önmagát, mert sikerült ismételten könnyeket csalnod a szemembe. Bocsánat, hogy így előreveszem az utolsó jelenetet, de muszáj most szólnom róla: nagyon megható lett. Nem spiláztad túl, nem hagytad úgymond sokáig szenvedni a hőst, nem hangzottak el magasztos búcsúszavak, azért volt szép, mert egyszerű volt. És azért volt rendkívül fájdalmas is, mert mindennek Maxime is szemtanúja volt, és az ő szavai annyira szívbemarkolóak voltak. A képek pedig minderre csak még rápakolták a maguk kis adagját, egyszóval szem nem marad szárazon, már aki kicsit érzelmesebb típsú, és tényleg bele tudta magát élni a történetbe.

A fináléban hoztad az eddigi formádat. Tetszett, hogy sikerült egyensúlyban tartanod az epizódot azzal, hogy az akció jeleneteket megtörted egy kis meneküléssel (Trent és a lányok) és egy kis apa-fia csevejjel. Annyira bíztam benne, hogy teszel bele valami csavart, bármit, aminek a végén Preston élve jön ki ebből a helyzetből, és így semmisnek tekinthetjük az első évad fináléját, de a vége felé a lövéseknél már éreztem, hogy felesleges az utolsó reményfoszlányokba is kapaszkodnom.

Persze, most jöhetünk itt okoskodni, hogy ha nem lett volna ennyire makacs a mi kis Hercegünk, ha hagyja, hogy a szövetségiek elintézzék helyette Leót, akkor most boldogan élnének hármasban és igyekeznének minél előbb kiverni a fejükből ezeket a rémes napokat. De nem így lett, mert Preston Toreno nem ilyen ember.

Azért erre az epizódra is tartogattál nekünk némi megdöbbenést, már ami Toreno nagypapát illeti. Azért szörnyű lehetett ezzel szembesülni Prestonnak, hogy nem is ismerte igazából Santost, és ő úgymond csak az érem egyik oldalát látta. Ekkor jutott egyébként eszembe, hogy ha még nincs elég ötleted, lehet írni egy The Torenos 0.0-t is, egy előzménytörténetet Leóról és a testvéreiről. Szerintem róluk aztán lehetne mit mesélni.

Leo azt kapta, amit megérdemelt, még ha törvényesen nem is járt volna neki golyó. Nagyon tetszett Wayne neki szánt utolsó mondata: „Hank Gordonért”.

Egyszóval ez a finálé méltó lezárása lett a történetnek. Az összes eddig felgyülemlett feszültség, bosszú egyszerre robbant a részben, mint mondtam, kellően izgalmas és drámai volt.

Gratulálok! Így kell ezt csinálni! Büszke vagyok Rád!

“Írta és illusztrálta: M. J. Toreno”

Hát felkerült az utolsó rész, és itt az én utolsó kritikám is a TT2-ről. 95%-ban szerettem a történetről véleményt alkotni, mert meg voltam vele elégedve, és ha valami jó, arról a legkönnyebb értékelést írni. Nem készültem több oldalas összefoglaló kritikával, hiszen minden gondolatomat igyekeztem megosztani Veled hétről-hétre. De hogy azért feltegyem az i-re a pontot, leírom az első három szót, ami eszembe jut a TT-ről.

ZSENIÁLIS. KEGYETLEN. SZÍVSZORÍTÓ. 

Múlt héten azt írtam, hogy a finálé méltó lezárása lett a történetnek, de nem így van, mert az epilógus által vált kerekké, és iszonyúan örülök neki, hogy megajándékoztál minket még egy résszel, és bepillantást nyerhettünk a szívünkhöz hozzánőtt szereplők jövőjébe. Számomra könnyebbé vált az „elválás”, mert tudom, hogy bár nem 100%-os a happy end, de végül mindenkire rátalált a boldogság.

Annak ellenére, hogy a 30. epizód hangulata cseppet sem volt letargikus, sőt a várthoz képest, felettébb vidám lett, megint úgy éreztem, hogy ezen is képes lennék pityeregni. Nem tudom, miért, talán azért, mert megható volt látni Maxime-et, mintha Preston még továbbélne benne… A francia órás jelenetet nagyon élveztem, jó volt olvasni, hogy a lánynak is hasonló problémája volt a dolgozattal, mint az apjának.

Tetszett, hogy a végére amolyan „segédként” behoztad Sheldont. Először azt hittem, több van köztük, mint barátság, de aztán hamar tisztáztad, hogy a fiúnak van már kedvese. Pedig nem lennének csúnya pár. Jó volt látni Wayne-t, bár szerintem képről biztos nem ismertem volna fel a különleges ügynököt. Örülök, hogy vele is minden rendben van, és lett családja.

Bevallom, az otthoni, összejöveteles jeleneteknél egy-egy mondatot többször is át kellett futnom, hogy nagyjából helyre rakjam, ki kivel, mikor, hol, mit mond, sőt utána igénybe vettem még a segítségedet is egy gyors családfa tisztázás végett. No, a lényeg, hogy nagyon meglepett Norelle és Ephram párosa, de amúgy örülök nekik, épp úgy, ahogy a kis Aldennek is. Szép húzás volt a részedről (bár pöttyet klisés, de nem baj, nem érdekel, szeressük az ilyet ), hogy bár Eric már nem lehet Norelle mellett, egy kisfiúval azért még megajándékozta a nőt. Szinte biztos voltam benne, hogy Rocky nem adja be a derekát, és nem vállal be Trenttel gyereket, aztán mégis látom és olvasom, hogy két kis lurkó után rohangál. Örülök, hogy végül sikerült családot alapítaniuk. Remélem, nem bánta meg. Beccát a történetben most először sajnáltam meg igazán. Nem szerencsés a férfiakkal az egyszer biztos, de ahogy Zoe mondta, soha ne érezze magát magányosnak, hiszen ők már egy család. (Milyen kár, hogy Eric, alias Landon neki nem hagyott neki is kis “ajándékot” hátra, mint Norelle-nek. Akkor legalább el lenne foglalva a gyerekneveléssel, és nem bánkódna amiatt, hogy nem talál párra. )

Az utolsó udvaros jelenet is a megható kategóriába esett. Mindenki boldog, örül, de annyira érződik Preston hiánya. (Vagy csak én képzelem bele.) Olyan keserédes a boldogságuk. Annak viszont rendkívül örültem, és titokban feljegyeztem Neked egy újabb képzeletbeli piros pontot, hogy Maxime nem könyvet ír az apjáról, hanem képregényt készít. A másik piros pont azért járt, hogy az epilógusban nem jártunk temetőben. Az is jó lett volna, de ez a vég még nagyszerűbb lett: nem nyomattad a szomorúságot, de mégis benne volt és teljesen átjött.

Én imádtam ezt a történetet. Nem mondom, hogy minden bejött, de 95%-ban abszolút meg voltam vele elégedve, és nagyon büszke vagyok Rád, amiért sikerült túlszárnyalnod magad. Álmomban nem hittem volna, hogy ilyen nagyszerű tale-en munkálkodsz. Tudtam, hogy jó lesz, de hogy ennyire, arra nem számítottam.

Teljes szívemből gratulálok hozzá, köszönöm szépen az élményt, és még hasonló tale-eket kérek Tőled!