The Torenos 2. – A bosszú játéka 2×01-02 (NoAngelBrigi)

Nem túl régen újra belekezdtem, és bánom, hogy félre tettem az elején. Persze ez koránt sem azért történt, mert nem tetszett, sőt, hanem inkább azért, mert vagy időm nem volt rá, vagy olvasni nem volt kedvem (legalábbis a monitort).

Első rácsodálkozásom az volt, hogy minden milyen pontos, valós, igazinak tűnő. A képek, a helyszínek, az emberek, a párbeszédek… Minden mondat mögött van múlt, nem csak üres színházi fecsegés, hanem élet. Olvasni is olyan volt, mint ha filmet néznék, vagy sorozatot, méghozzá minőségit. Ez a műfaj persze meg is kívánja ezt, tökéletesen teljesült a feladat. A hétköznapi dolgokkal fűszerezett részek is tetszenek, hogy nem csak a lényeget meséled el, hanem azt is, hogy például két mellékszereplő hogyan ugratja egymást, vagy miként néznek ki a nyakkendős ügynökök, mikor kiszállnak a helikopterből és hogyan civakodnak egymással akár a mellékszereplők is. Az egyik kedvenc részem, mikor Maxime születésnapjának reggelén Preston és Zoe próbálnak házas életet élni.

Picture

Ugyan ez a képekre is igaz. Imádom a részletességet, hogy mindig csinálnak valami simektől szokatlant, például ahogy Trent borotválkozik a tükör előtt, vagy Leo feltett lábakkal ül az asztalnál. Nagyon jó képeket készítesz, némelyeket különösen jó szögből kapsz el, még önmagukban is el tudnám nézegetni őket, csak egy-két esetben éreztem azt, hogy jobb szögeket is lehetett volna találni, de ez azért nem olyan egyszerű, főleg ha sok a szereplő, és az ember nem akar unalomig ismételni egy-egy párbeszédet.

Picture

A történetbeli részletességért is odáig vagyok, mikor olyan mélységekig vezetsz be minket pl egy nyomozásba, amit nem is ismerhetnénk. Részletekbe menően derül ki az is, hogyan állapítják meg, ha valaki nem mond igazat, vagy hogy milyen méreggel ölték meg azt az embert. Ezek nem létfontosságú információk egy olvasó számára, de mégis színesítik a szöveget, érdekessé teszik és nem mellesleg valóságosabbá a helyzetet, hiszen amit alátámasztasz egy magyarázattal, az teljesen elfogadható, hogy megtörténhetett.
Az írásról sem tudok rosszat mondani. A szavaid annyira könnyen jönnek, gördülékenyen vezeted az eseményeket. Nagyon szépen fogalmazol meg még nehezen leírható dolgokat is, és egyetlen mondattal is nagy hatást tudsz gyakorolni. Pedig csak szavak, de te mégis nagyon szépen megválogattad őket, hogy mindig az adott helyzethez passzoló legyen. Sosem volt komolytalan, aminek komolynak kell lennie, és nem erőltetett egyetlen poén sem.

Picture

Az elején részről-részre szépen felvezetted az eseményeket, és még ha sok is az ismeretlen, vagy elfeledett név (ejnye én meg a névmemóriám), akkor sem zavarodom bele, ki kicsoda. Nem hiányzott, hogy egyesével bemutass mindenkit az elején, akár ismertük eddig, akár nem, hiszen idő közben kiderült minden, ami lényeges a rész, vagy a történet szempontjából, és itt-ott belecsempésztél olyan dolgokat is, aminek ugyan semmi köze az előremenetelhez, de mégsem éreztem azt, hogy felesleges (pl a kitérők Wayne és más ügynökök magánéletére, egymáshoz és másokhoz fűződő viszonyára). A későbbi váltások egyértelműek és változatossá teszik a történetet. Úgy tekinthetjük meg a több szálon futó eseményeket, és a különféle események egymásra gyakorolt hatását, hogy közben nem kell részeket várnunk, mire visszatérünk ugyan ahhoz a naphoz és órához egy másik szereplő szemszögéből. Megható az is, ahogy az idilli családi képek és a kegyetlenség között lavírozol. Egyszerűen megsajnáltam a főhősöket, és azt kívántam, bárcsak egy hétköznapi történetet olvasnék, ahol Maxime megkapja a kistesót. Szépen beleszőtted az előző évadot is. Előre el volt tervezve? Bár elnézve az eseményeket és a végkifejletet, minden bizonnyal így volt.
Kicsit írnék a főbb szereplőkről is.

Picture

Preston: Komoly, felnőtt férfi lett, de mégsem veszett ki belőle a kamasz énje. Hősies karakter, szeretni való, igazi apa és férj, és bár vannak hibái, de mégis mindig a jó cél vezérli. Nagyon sajnálom mindazt, ami vele történt. Mikor megtudta, hogy fogva tartják a családját, én is megtörtem kicsit vele együtt (még ha ez az “előtte vitáztunk, aztán jön a baj” dolog picit sablonos is volt). A reakciója annyira érthető volt. A tombolás, a kétségbeesés, minden. Elég durván szétverte az irodáját, és bunkó volt a főnökével, de egyszerűen meg tudtam érteni, és ez világosan megmutatta azt is, hogy mennyire szereti a családját, mennyire tart az apjától, és mennyire nagy a bűntudata, amiért azt gondolta, valóban biztonságban vannak. Nem érdemelte meg a sorsát, ebben egészen biztos vagyok. Nagyon büszke lenne a lányára, és titokban bíztam benne, hogy talán több gyerekük is lehet még, de hát már az első évad végén nyilvánvalóvá vált, hogy nem így van.

Picture

Leo: Az elegáns bűnöző. Minden mozdulata profi, lehengereli az embereket, egyszerűen utánozhatatlan a fickó és nem semmi a stílusa sem. Ez tetszik benne, még ha mint embert képes lennék szemen is köpni, akkora egy szar alak. Valahányszor olyan jelenetet írtál le, amit nem ábrázoltak a képek, megjelent minden a szemem előtt. Ahogy ördögi mosollyal kimutat a kocsiablakon… ahogy megpaskolja Hayes arcát… Elég kegyetlenre sikerült ez a visszatérés, majdnem minden részben baja esik valakinek, vagy éppen meghal valaki. Persze cicamicázással cseppet sem lenne hiteles Leo karaktere, ez tény. Viszont őszintén csodálom, hogy képes voltál ennyi szereplődet megölni (Preston és Landon után szegény Hanket sajnálom a legjobban), még ha voltak köztük olyanok is, akikért nem kár, vagy akiket nem is nagyon ismertünk. Na de ez a műfaj nem az érzelgősségé, itt kemény dolgok történnek, és ez teszi csak még inkább valóságos akcióvá. Azért a vége felé már éreztem, mint ha ő is megenyhült volna kissé. Nem mondom, hogy nem akarta bántani a fiát, de szándékosan talán sosem sült volna el az a fegyver. Persze kegyetlen ember, ez tény, és megérdemelte a sorsát, de valahogy mégis bíztam benne, hogy a végén a sok dolog tisztázása után talán még bocsánatot is kér a fiától. Minden esetre ezt csak a “mindenkiben van egy kis jóság” énem mondja, a történet szempontjából örülök, hogy nem így lett, mert ez sokkal váratlanabb volt és sokkal kegyetlenebb is, amire igazán rászolgált. Talán akkor egyszer sajnáltam csak meg őt, mikor a feleségével történteket fejtetted ki. Hiszen őt szerette és sosem bántotta volna szándékosan. Ha nem intézi el azt a balesetet, akkor ők most egy boldog, de legalábbis kevésbé tragikus család lehetnének…

Picture

Landon: Már korábban említettem, hogy a White Collar főszereplőjére emlékeztet, és ez az érzés egészen a történet végéig megmaradt bennem, hiába mondtad, hogy semmi közük egymáshoz. A stílusa, a megjelenése, hogy utálja a fegyvereket, hogy nem csak műkincshamisító, hanem művész is… Tetszik a titokzatossága és a rejtélyes múltja is. Okos és intelligens, és sajnálom, hogy ilyen társaságba keveredett, bár ezt inkább egy tervezett véletlen, mint a sors keze… Preston után az ő sorsát sajnáltam a legjobban, ugyanis mindvégig szimpatikus volt a karaktere, még ha iszonyatos nagy hibákat követett is el. Mindenképpen helyre akarta ezt hozni, és szomorú, hogy ilyen borzalmas árat kellett fizetnie érte. Nagyon tetszett a neki szentelt rész, és az a keser-édes szerelmi történet is, amit Norelle-vel éltek meg. Szomorú, hogy nem lehetnek együtt. Viszont azt megmosolyogtam, mikor a táskás néni leült mellé áradozni róla. Tetszik, hogy népszerű lett, ez is egy újabb szín volt a történetben.

Picture

A többiekről nem írnék konkrét jellemrajzot, de azt azért összefoglalva elmondom, hogy imádom, ahogy Prestonék baráti társaságában megmaradtak a régi vonások, és azt is, ahogy felnőttek (egyesek meg még mindig nem). Sikeresek lettek, boldogok, és kitartóan együtt van a csapat, aminek nagyon örülök. Kicsit féltem, hogy másokat is el fogunk veszíteni menet közben, (pl Trentet), de szerencsére nem így történt. Az idő közben felbukkanó és főszerepet, illetve mellékszerepeket vállaló ügynökökkel is ez a helyzet. Egy kicsit mindenkit megismerhettünk. Wayne ügynököt elég mélyrehatóan, a többieket pedig ugyan kicsit felszínesen, de mégis kellően ahhoz, hogy ne csak ügynökként, hanem emberként is lehessen rájuk tekintetni.
Ahol majdnem, és ahol tényleg sírtam.
– Az első ilyen jelenet, mikor majdnem könnyeztem, az volt, mikor Maxime rajzolni szeretett volna a fogságban. Érthetetlen a bizalma a srác iránt, de mégis annyira meghatott, hogy ő, a 8 éves kislány el tudta dönteni, ki akar tényleg jót neki, és kinek áll szándékában bántani…
– Aztán jött Hayes lelövése, és nem csak azért, mert megölte őt Leo, hanem azért is, ahogyan.
– Mikor Norelle végighallgatta az üzenetet, már tényleg könnyeztem és nekem is annyira nagyon fájt, hogy a szerelmük sosem teljesedhet be igazán.
– És a legsírósabb… Tudtam. Bíztam benne, hogy nem, de hát tudtam, mert megírtad már egyszer, hogy Preston meg fog halni, de egyszerűen nem akartam elhinni, míg végleg le nem írtad kerek-perec. Együtt sírtam a családjával, és ugyan sírtam már könyvön, de így, mint most, még nem igazán… Olyan volt, mint egy film, egyszerűen életre keltek előttem a képeid és hallottam a hangjukat, ahogy Maxime szólongatja és ahogy utoljára kimondja Zoenak, hogy szereti. Hihetetlenül szomorú volt.
– A legvégén akkor hatódtam meg egy picit, mikor Maxime elmondta az anyjának és a keresztanyjának, hogy szereti őket, és Zoe biztosította Beccát arról, hogy ők egy család.

Picture

Alapjáraton is bőgő masina vagyok, majdnem minden film végén sírok, ahol van rá ok, de egy könyv egészen más. Ahhoz, hogy az írott szavakat könnyezzem meg, igazán át kell érezni mindent, és ehhez nem feltétlen elég az empátia. Itt az is kell, hogy az író is képes legyen úgy leírni, hogy életre kelljen. Előttem életre kelt. Igazi volt, akár meg is történhetett volna…
Keserédes számomra a végén ez a boldogság. Örülök, hogy ekkorát ugrottál az időben, és hogy azt láthattuk már, ahogy feldolgozták a tragédiát, és teljes életet élnek – már amennyire ez lehetséges. Imádom Maximet tiniként (tényleg tiszta apja), simán olvasnék vele egy harmadik évadot, de úgy érzem, hogy ebből a Toreno történetből már mindent kihoztál, amit csak lehetséges. Kár őket tovább bántani, nem érdemlik meg. Maxime képregénye pedig nagyon jó ötlet, és tetszik, hogy ennyire tiszteli és becsüli az apját, és ezt ráadásul nem bálványozva, hanem tisztán látva teszi. Hiszen ismeri a hibáit is, és ez rajongások közepette elég ritka dolog, főleg egy tininél.

Picture

Összességében gratulálok ehhez a második évadhoz, megérte ennyit várni rá! Fantasztikus lett, és őszintén remélem, hogy írsz még nekünk mást is! Köszönöm ezt az élményt!
/A kritika a My Sims Fórumán jelent meg./

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés