The Torenos (krehata)

Na, ez lesz csak a hosszú írás. Nem is tudom, hogy kezdjek bele. (midőn e sorokat írom, még nem láttam az utolsó részt; de a későbbiekben már arról is írok)

Kezdjük a szereplőkkel, tehát:

Szereplők:
Picture

Preston:
Nem egyszerű élete van a srácnak, ez egyszer biztos. Nem mintha nem lenne épp elég egy tini életét élnie, még adódnak – a drága családjának hála – a bonyodalmak. Szegény Preston magáénak tudhatja a világ legszélsőségesebb családját. Egy törtető, kegyetlen édesapa, egy problémás báty, egy őrült nagybácsi, és egy anyuka, aki tökéletes támasza lenne, ha élne.
Preston keresi önmagát, és nincs tisztában a saját érzéseivel sem. Néha már egy egész röpke pillanatig azt látta az ember, hogy van némi tisztelet az apja irányába, ami ugyanakkor nem meglepő, mert Leo aztán igen egymásnak ellentmondó érzéseket vált ki az olvasóból is (legalábbis belőlem igen, és ezt csupa pozitív értelemben értem).
Hiába szidja szüntelen az apját, és nem hiszi el a szavát, egy tétova elejtett megjegyzését mégis elraktározta a tudatában, ha szóval az ellenkezőjét is bizonygatta. Arra a megjegyzésre gondolok, amivel a 15. rész ér véget: „Előbb utóbb rájössz, a rosszfiú sem én vagyok”
És ezzel a gondolattal át is váltok Leora, aki szerintem a legjobban megalkotott karakter; imádom.
Picture

Leo: 
Hogy ez micsoda jellem! Kiismerhetetlen, a legmeglepőbb dolgok is teljesen elfogadhatóak a szájából. Hiába tesz egészen mást egyik pillanatról a másikra, nem zavaró tőle. Nem érzem azt, hogy összekutyult lenne; nem, ő pont ettől olyan, amilyen. Hogy bár legtöbbször az öntörvényű, akaratos énjét látjuk, néha megmutatkozik benne az ember, épp ez teszi olyan vonzóvá.
Persze, hogy én teljesen bekaptam a horgot, mikor azt mondta: nem ő a rosszfiú. Hát ki ne hinne neki? Preston is hitt, tudat alatt. Azért volt olyan fájóan kétségbeesett, mikor vérző arccal, szinte esdekelve emlékeztette apját a korábbi kijelentésére.
Hú, de szeretni valóan rossz figura. A simsbeli megformálója csak tesz rá egy lapáttal. Nagyon vonzó sim, nagyon jó a stílusa, az öltözködése, a háza, egyszerűen mindene.
Még ódákat zengnék róla, ha tehetném. Vagyis megtehetném, de úgy érzem, így is elég hosszú lesz az írás.
Nagyon jó, hogy nem halt meg az első évadban, csak kapott szegény egy bibit az izmos kis lábára.
Becca:
Hát igen, kérem szépen, így lehet megteremteni egy karaktert, aki már annyira idegesítő, hogy épp amiatt szimpi. Ki róná fel a hibáit egy olyan lánynak, mint Becca? Még én sem, pedig hú, de utálom az ilyen személyiségű nőtársaimat. Becca egyéniségének titka abban rejlik, hogy olyan, mintha önmagát parodizálná. Néha el is gondolkodik rajta az ember, hogy direkt csinálja. Abszolút szerethető karakter.
Raquel:
Hú, de szerencse, hogy nem lett a végső befutó Preston életében. Már részben beszéltem róla fórumon; jellemtelen, egyszerű figura, aki mindig oda húzódik, ahol úgy érzi, érvényesülhet. Szóval: phúj. Nem szeretem; nála még Becca is szimpatikusabb.

Trent:
Fura egy figura, és eleinte nem épp egy törődő nagytesó képét mutatta, de aztán kiderül, hogy mégis az életét is kockára teszi Prestonért. És milyen jó, hogy ő volt a végén a túsz. Sokkal jobb, mintha a nagy szerelem állna kikötözve, és sikongatva: ”Preston, szerelmem, ments meg!” Többek közt ebben sem közhelyes a tale.

Zoe:
Szimpatikus, mivel fiús lány, ez a személyiség közel áll hozzám. Kicsit furcsa volt rádöbbenni, hogy Preston lesz végül a befutó; eleinte az egyik ikerfiúra tippeltem, aztán mégis jó volt, hogy tévedtem, mert ezek szerint nem kiszámítható a tale. Bár én nem hiszek abban, ha egy fiú és egy lány igazán barátok, akkor lehetne abból több, itt mégis ez történt, és nem zavaró mégsem. Talán azért, mivel az összes talebeli lány közül ő a leginkább Prestonhoz illő.

Ashton és Ephram:
Jópofa ikrek mindig jól jönnek. A stílusuk is tetszett, kis őrültek mind a ketten, talán Ephram azért mégis komolyabb, főleg akkor látszódott ez, mikor hajat váltott.

Gordon nyomozó:
H*lye fakabát, de legalább a végén jókor toppan be.
Picture

Az őrült nagybácsi: -akit nem nevezünk nevén, mert utáljuk, vagy feledékenyek vagyunk vagy túl lusták, hogy visszakeressük a nevét
Hát ez nem normális! A világ legnagyobb idiótája, mert megalkotott egy olyan programot, amivel sikeresen elérte, hogy a családja kihaljon és még több ember élete veszélybe kerüljön. Egy ilyen szörnyű valamit rábíz egy 17 éves fiúra! Kezet foghat magával, zseniális! Sokkal nagyobb bűnös, mint Leo, vagy bármelyik, akinek a lemezre fájt a foga. Szerencséje, hogy kinyírták, mert én ölném meg, persze csak miután a szebbik felében elhelyezném a drága CD lemezét. Preston meg van áldva a rokonaival!
A történet – tömören
Az első rész engem meggyőzött, nem lesz romantikus sztori. Ha ezt az író így kiköti, elhiszem neki. Így is lett. Amibe már-már kritikus énem belekötött volna, arra később válaszolt az írónő a történetben. Gyakorlatilag egy sablon sem jött be, amire titkon gondoltam.
A képek úgy általában
Pazar díszlet, igényesség a belső tereken, a külső helyszínek még látványosabbak; a városi akciójelenetek az abszolút favoritjaim. A helikopter, a kocsik, az élethű belvárosi házak és utca… Elképesztő.
Picture

Az apróbb megoldások is tetszenek. A tábla az iskolában, hogy egy kedvenc példámat említsem. Nem kell egyedi tartalom, csak adag kreativitás. Gratula hozzá!
Az egyedi tartalmak is a megfelelő helyeken vannak jelen. Az öltözős padok, a börtöncella… szuper mind.
A simek műsége sem zavar, mivel ezt a pompomlányoknál érezni csak, azok pedig a valóságban is azok, szóval jó az, ahogy van.
Az akciójelenetek, és megvalósításuk
Egyik ámulatból estem a másikba az üldözéses részeknél. Hogy peregtek az események! Micsoda képek! És Preston szenvedése… hát a sírás kerülgetett, annyira sajnáltam, hogy csak kíntatják mindenhol azt a szegény fiút.
A sminkek, a kellékek, a beállított verekedős vagy egyéb pózok – maximális profizmus. Hogy mennyi munka lehetett velük! Most kiemelhetném egyesével őket, de annyi helyem nincs.
Picture

Viszont a lefogós képeket akkor is meg kell említenem. Különösen azt, mikor Prestont a nagybátyja szorítja magához egy fegyverrel.
Dalok a tale-ben
Tetszenek; egyedi ötlet dalszövegeket belevinni a történetben, és így közölni a szereplő érzéseit. Nekem a legjobban mégis a dalocska tetszett, ami az őrült nagybácsihoz kapcsolódik. Többször elolvastam, nagyon szép. Gyerekkorom mondókáit juttatja eszembe, ami már olyan messzinek tűnik.
S hogy ő mondja ki a jelszót, a befejezést, külön ötletes és szép.
Egyéb észrevételek
Az olasz beszéd. Ismét azt tudom mondani, mint a dalszövegek, versikék kapcsán: sajátos. Illik oda, és szerencse, hogy zárójelben ott a jelentés, mert így érti is az ember.
Az írásstílus. Mert van itt ilyen is, ezt pedig nem sok tale-snél látni. Privátban már megírtam Dettykének, de ide is lekörmölöm, hadd lássa más is. Nem a könyvekből vett sablonos mondatok, sajátok, fejből jövőek is vannak; színes a szöveg. Ki lehet az ilyet hamar szúrni.
Picture

Egy példa van eszemben, de számosat mondhatnék. Megjelenik Becca, miután Preston csúnyán összeveszett Raquel-lel. Az írónő így fogalmaz: „Megjött a bűnöm.” Érdekesebb, mintha az állna ott: és akkor jött Becca.
Az ilyen esetek árulkodnak a legjobban az íráskészségről.
Mi lehet a titka a tale-nek?
A fő szempont, ami miatt a tizenévesek mániájává vált, adott: a tinik életét mutatja be egy fiú szemszögéből, a kor jellemző momentumaival.
Ám, ha csak ennyi lenne a tale (és közel sem az), nem lenne a pláne, ami miatt saját oldalt készítenek neki, és két kristályt kap.
Itt az akció, ami kicsit felnőttes irányba húzza a sztorit, ami megint tetszik a gyerekeknek, kicsit maguk is felnőtteknek érzik magukat a felnőtt izgalmakat megélő Preston történetének olvasása közben. Hogy mégsincs meg a teljes komolyság, nem lesz megemészthetetlen, az a szereplők dialógusának tudható be, a tinis jellemvonások még a legdurvább jelenetekben is megőrződnek. Emiatt érzi minden tizenéves olvasó magáénak a történetet, saját gondjuknak fogják fel Preston, vagy a többi szereplő élethelyzeteit, még akkor is, ha a valóságban nem vadászik rájuk a maffia.
Picture

Tehát elmondható: a siker titka egy jó alapanyagokból összeállított elegy. Semmi sem sok, vagy eltúlzott, így nem lesz túl drámai, túl akciódús, vagy éppen túl humoros, komolytalan, és persze túl érzelgős sem. De nem is lesz könnyed keverék, hisz ahhoz túl sok érzelem kavarja fel az olvasó lelkét.
Olyan, mint egy jó koktél. (mondja ezt a megrögzött antialkoholista, hatalmas hozzáértéssel)
A befejezés<– avagy miért éreztük a gravitáció túlzott erejét a föld és az állunk között?
Milyen volt? Hatásos, és nem várt. Bevallom, míg ott tartottam, hogy immár bizonyos: Preston a lányának meséli a történetét a legnagyobb családi békéről, összhangról, kicsit lebiggyedt a szám. Ennyi? Családi idill? De mi ebben a pláne, ami az adminokat is ledöbbentette? – tettem fel szép sorjában a kérdéseimet, nemhogy olvastam volna tovább.
Aztán megtettem, lejjebb gördítettem az egérrel és mindenre fény derült. Elsőnek most nem is a szöveget láttam meg, hanem a képet, amin feketébe öltözött szereplőket látok. Ugye nem?
Picture

Azt a bekezdést többször olvastam fel, hogy felfogjam. Sokára sikerült…
Aztán jött a hidegrázás. Ütött, de nagyon! De csak nem sírtam; a fenébe is… Kellett volna, mert így azóta is nyomja valami a lelkemet(?).
Az olvasás után átfutottam volna a köszönetnyilvánítást, ha egyetlen betű is eljutott volna onnan a tudatomig. Így jobbnak láttam bezárni az ablakot; nem akartam tudomásul venni a végét. Pláne nem akartam újra elolvasni, hogy biztosan jól olvastam-e. (mindig így teszek drámai végű könyveknél; egy jó ideig látni sem bírom, míg meg nem győzőm magamat arról, hogy voltaképp nem is olvastam semmit )
A fórumra mentem, valamit odakapargattam ómandarin nyelven, majd átírtam rossz fordítással magyarra, hogy értse is valaki. Közben szabad kezemmel apránként választottam el államat a szőnyegtől.
A tervem, hogy rögtön megírom az értékelést, tovaszállt. Majd valamikor, ha lecsillapodtam…
Aztán miután váratlanul a múzsa teljes súlyával rám nehezedett, és saját irományt kapartam úgy 2-3 óráig megállás nélkül, kissé alábbhagyott a döbbenet-fázis. Most pedig, így szeptember első napján, megírom a véleményt.

…pontosítok: megírtam.

Köszönöm a figyelmet.

/A kritika a My Sims Fórumon jelent meg./

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés