Jelzőfény: Végzet (juhaszgaga)

Drámai, izgalmas, humoros, angyali. Ezekkel lehet leginkább jellemezni azt a történetet, ami 27 hétig vezette a bestseller-listákat a SimsTales oldalon, valamint a legszínvonalasabb történetek közé nőtte ki magát. Bár voltak gyengébb részei, mégsem mondhatom azt, hogy sokat rontott volna a történet minőségén.
De kezdjük is az elejétől 😀

A kezdeti nehézségek árán hamar beleszerettem mind a történetbe, mind a karakterekbe, amik időről-időre megújultak (értsd, felfordultak). Eleinte nehezen barátkoztam meg a jelen idejű írásmóddal, de így, hogy két könyvsorozaton is átrágtam magam, ami hasonló módon íródott, a maratoni olvasásnál nem is éreztem semmi negatívumát, hogy nem múlt időben íródott. Az elején még gondolkodtam is rajta, hogy lehet, azért választottad ezt az írásmódot, hogy meg tudd ölni a főszereplőt… Mondjuk meg is tetted, bejött a számításom! 😀

Az alaptörténet az ismerős posztapokaliptikus-világelmélet, ahol az elnyomó hatalmak valami csoda folytán elkezdik a világot vezetni, ezáltal létrehozva egy olyan diktatúrát, amibe vagy beletörődik az ember, vagy belepusztul. Bár már eléggé elcsépelt ez a témaválasztás, nekem bejött. Nem csak azért, mert itt a fantasy elemei is keverednek a sci-fi elemekkel, hanem azért is, mert a történések nagy része teljességgel logikusan követik egymást, nincsenek bennük fölösleges, túlgondolt dolgok (példának az Éhezők viadalának a végére már mindenhol mutánsok jelentek meg, a Beavatott szériában pedig ide-oda voltak a szérumokkal). Nagyon tetszett, hogy nem a történet elején véletlenszerűen összefutott 4-5 emberke szerepelt benne, hanem volt két fő karakter, azokhoz társultak, majd eltűntek a szereplők, így legalább valamelyest érezhettük, mennyire súlyos is az a küldetés, amit ennek a két embernek véghez kellett vinnie.

Az eleje nekem kicsit lassan indult be, de utána azonnal megszerettem a történetet. A páros menekülése, majd az angyal megtalálása, a kórházban töltött idők bejöttek, kicsit WalkingDeadesfíling. A terv kieszelése szerintem reális volt, aztán a Vaspalota. Mit ne mondjak, nagyon lenyűgözött az a rész, ráadásul itt vesztettek, meg nyertek egy sokkal szimpatikusabb szövetségest – létszámilag nem csökkentek, az a lényeg, hahaha. Elsie feltűnése pedig kisebb sokkhatásként ért.

Az erdő mélyén lévő bujkálást mondjuk sosem értettem, hiszen a modern korban játszódik a történet, ráadásul egy olyan korban, ahol már angyalálló robotokat alkotnak, akkor műholdak segítségével miért nem tudják kiszűrni a városokon kívüli áramhasználatot, vagy az angyalkisugárzást, vagy mi a szösz? Később aztán megtudjuk, hogy Dr. Omega nem igazán költ a kisebb dolgokra, inkább az agyatlan zombijait alkotja halomszámra. De ez nem negatívum, nem is feltétlenül a történetre irányult, csak gondoltam felhozom, mint eshetőséget.

Később az érinthetetlen lányka megzavarja az addigra tökéletesen összemelegedett gerlepár nászútját, épp ezért én eleinte sajnáltam is Sky-t, aztán rájöttem, hogy egy kis hisztis liba. Eléggé gyerekesen vezette le a feszkót, ez a féltékennyé tevés borzasztó nagy ellenszenvet váltott ki belőlem, meg is utáltam emiatt. Utána igaz, kibékültek XD De a lényeg, hogy szinte tapintani lehetett minden egyes érzelmet. A Sky és Mike páros annyira… emberi meg angyali, hogy nem is nagyon éreztem, hogy túlzásokba estél volna a kettejük közös szereplésének megírásakor. Sőt, néha annyira jól megírtad szerencsétlen Mike szerelmi bénázásait, hogy már-már én éreztem magam rosszul XD

Maga a történet végkifejletét borzasztóan vártam, a Bossfightot. A happy endet nem annyira, mert örültem volna, ha mindenki meghal, de sajnos, ezt a kívánságomat nem akarja senki sem teljesíteni :’( A Központba való bejutást kicsit hézagosnak véltem, díjaztam volna, ha kicsit jobban érezhetném annak a súlyát, hogy az ellenség területén vannak (például, mikor a HP-ben beosonnak a Minisztériumba, ott is mindenki tiszta stresszes, miközben beljebb és beljebb mennek az épületben, itt pedig csak hopp, és ott vannak, nem bántam volna, ha a bejutást, az előtte lévő kb. egy órát is megírod, hogy megismerjük, ki mennyire áll hozzá a terv megvalósításához a szörnyeteg szájának közelében, de ezen hamar túltettem magam).

Azonban az ottani események kárpótoltak mindent. A szabotázs akció, a szerelmespár kalandjai, a nagypapi és az angyal kalandjai, valamint az Orion-trió eseményei nekem nagyon bejöttek. Imádtam, leginkább a trió színészi munkáját tudnám a legjobb részletnek mondani. Meg az egész Központos történések olyanok voltak, mintha egy filmet néznénk. Komolyan, miközben olvastam, leginkább egy film jelenetei közötti váltásnak éltem át az egészet. Rendkívül jól sikerültek ezek a részek.

Aztán jött a Boss harc. Kicsikét egyhangúra sikeredett, több vérontást vártam – majdnem a fél groupfeldobta a pacskert, nem értem, miért hiányoltam a vért XD. De úgy értem ezt az egyhangúságot, hogy csak dobálják ide-oda a gömböket, majd elmenekül a gonosztevő, aztán megint gömbdobálósdi. Örültem volna, ha nagyszabásúbb lett volna a harc, sokkal pusztítóbb, sokkal… akciódúsabb. Mondjuk nekem voltak nagy elvárásaim, ez nem a te hibád, hogy nem sikerült ezeket überelni, de akkor tényleg sokkal emlékezetesebb lett volna. Dr. Omega kivégzése hirtelen volt, és alig észrevehető, mintha nem ő lett volna az egész háború kezdeményezője (végül nekem nem lett tiszta, hogy akkor most az angyal volt a tényleges főgonosz vagy Omega?).

A visszatekintős rész volt a kedvencem. Amúgy is imádom, ha a történettől függetlenül szentelnek egy vagy több részt, vagy részletet a múltban történt eseményekre, épp ezért örültem is neki, hogy viszontláthatjuk Damiant, Elsie-t, és persze Annie-t.

És valahol itt kezdett el nekem bukdácsolni az eddig kifogásolhatatlan történet. A feltámadós részt, az indokot, amiért feltámadt Mike nekem borzasztóan klisésnek bizonyult, ilyen légbőlkapott dolog, nem igazán akartam elhinni, hogy több száz angyal közül most hirtelen egy ilyen furcsa indok miatt térhet vissza pont Ő az élők sorába. Pislogtam jobbra-balra, felvontam a szemöldökömet, nem akartam elhinni.

Az utolsó rész pedig csalódás volt. Leginkább úgy tudtam volna elképzelni, hogy minden egyes szereplő sorsát megtudtuk volna, miután a háború lezárult (mint például Az utolsó rejtély esetében). Erre alig tudunk meg valamit, mi több, nekem kicsit logikátlannak is bizonyult az, ahogyan a béke helyreállt. Nem lehetett érezni a sebeket, nem lehetett érezni, hogy a háborúnak vége, egyszerűen csak mindenki iskolába jár, kaptak plecsnit (mint az új Fantasztikus négyesben, feltalálja a teleportot, erre kap egy ösztöndíjat). Úgyhogy a lezárás nekem nem tetszett. Hatalmas elvárásaim okolhatóak mindenért! XD

Most egy kis ömlengés 😀
A karakterekre nem lehet panasz. Mindegyikük emberi, mindegyikük valós érzelmeket mutatnak valódi élethelyzetekre, ezért is tetszett a szerelmi vívódás Mike-nál és Skynál.
A humorfaktor pedig: hibátlan, magnifico! Egyáltalán nem volt sok az a sok viccelődés, sőt, szükséges is volt mindenütt, imádtam! Legalább így is kompenzáltad a szereplők háborúba vetett komolyságát.
A képekről ne is beszéljünk, különben még ezer szó lenne csak az, hogyan hányok szivárványt minden egyes képed láttán. Mindegyik remek, tapintható az arcokról leolvasható érzelem, nem is értem, hogy lehet ennyi mindent kihozni egy játékból.
A részek elején lévő zenéket nagyon díjazom, jó néhány kedvencem született ezáltal. Köcönömcípen:3

Egyszóval: remekmű lett minden egyes hibájával együtt. Ha pontozni kéne egy ötös skálán, akkor is 4,5 pontot érne a történeted, de nem igazán vagyok híve a pontozásnak, mivel nem igazán mutatja a pontozott fél felé, hogy miért is kapott ennyit – utálom az iskolai jegyeket, mert mindig lehetne ötös is az a dolgozat XD
Nem is szaporítom tovább a szót: szerintem minden olvasó egyöntetűen örül annak, hogy ránk szabadítottad az angyalőrületet! Remélem, a jövőben is olvashatunk tőled hasonló remekművet!